7. rész

x.X.x

   Egy szokásosan unalmas nap telt el ismét. Tripla testnevelés, egy matematika, kettő angol és jelen pillanatban a harmadik biológia órámon ülök. Egy hete a szaporodás tant, próbálja a fejünkbe verni a tanárnő. 

Hát, nem megy neki!

    Ennek oka, egész egyszerű. A lányok hallani sem akarnak a létező pete fészkükről sem, pedig a menstruáció fájdalmairól, kiegészítve a szex hátrányairól, illetve örömeiről. Épp úgy, mint én, saját nemem képviselője Jeong JungKook, semmit sem akarok tudni elég nekem az, hogy tudom, miben különbözök a lányoktól. Velem ellentétben a többi hím nemű osztálytársammal. Nos, ő bennük, szó szerint túl teng a hormon szint, és néha már csak azért is beszólnak a lányoknak. 

Perverzek! 

    Lelkes jegyzetesésemből egy nagy sikítás térít ki. Fejem felemelem és meglátom, hogy a két paddal előttem ülő Kim SiOn, idegesen szinte már ijedten csapkodja, a mellette térdelő HyeongJunt, aki szokásához híven, ma sem hazudtolja meg magát.

- SiOn, ezek igaziak? - kérdezi, közben erőteljesen próbálja megérinteni, kebleit. De a lány a lehető legtöbb módon próbálja távol tartani a személyes szférájába betolakodót.

- HyeongJun, menjen az igazgatóiba!

- De tanárnő, kérem...

- Most azonnal! - kiáltja. Lassan kibattyog a teremből, én pedig egy kis féloldalas mosolyt húzok arcomra. 

- Ne mosolyogj, stréber! -üt tarkón HyeongJin legjobb barátja, az iskola-legmenőbb-pasija-persze-csak-barátja-után címre hallgató, JunHong. Hangja kissé megrettent, és egy kicsit megrezzenek.

Félek tőle?!

   Próbálok nem foglalkozni vele, de szívverésem egyre gyorsul, egyre idegesebb leszek és eltölt a félelem érzet. Hátamon a hideg bécsi keringőt jár épp úgy, mint mikor valami rossz fog történni. Hátam megbökdösi valaki, lassan fordulok felé, mire JunHong egy levelet nyom a kezembe, amit előre fordulva olvasok, magamban.

"Ne kerülj a szemem elé, vagy különben nem úszod meg egy nyolc napon túl gyógyulóval. Remélem világos voltam."

   Órák után, még mindig megrettenve sétálok ki az iskola épületből. Hátitáskám pántjait mellkasom előtt szorongatom. Lassú léptekkel sétálok az iskola mögötti útra, ami egyenesen haza visz. De miután megláttam a padon ülni JunHongot, egyből eszembe jutott a levele.
Gyorsan, el innen!

x.X.x

   Iskola után, a srácokkal ülünk egy, az iskola mögötti padon. Két cigi között, kitárgyaljuk a mai napot a felsősökkel.

- Ezt a JungKooko gyereket, egyszer meg fogom ölni. - mérgelődik HwaYo. Mondatára mi elnevetjük magunkat és támogatjuk álláspontját. - Túl messzire megy!
- Már pusztán a jelenléte irritálja a környezetemet. - egészítem ki a többiek mondandóját.
- JunHong, te jó vagy közelharcban. Mért nem vered szarrá?
- Figyelj HwaYo, én nem te vagyok! - mondom, kimérten. - Közöttünk a különbség az az, hogy nekem van akarat erőm, és neked nincs. Épp úgy ahogy agyad se... - folytattam volna, jól kigondolt monológomat, de zsebemben a telefon kettőt rezzent. Gyorsan felpattantam a padról és elsétáltam. A közeli csúszdához siettem, ott pedig, megnéztem a kapott SMS-t, a főnök küldte.

" Akció indul! Nem kell várnod egy hetet, ma, most! Remélem emlékszel, hogy mi a tét?! Ne okozz csalódást.  Zico " 

   Egy nagy gombóc keletkezett torkomban, ami nem akart sehogy sem eltűnni onnan. Akárhányszor nyeltem, köhögtem, krákogtam, ő ott maradt. Villámszerűen megjelent előttem tanító mesterem szigorú, karakteres arca, és az, ahogyan azon a bizonyos napon felvilágosított mindenről...

"... a halál és az élet apró vonalára kell eljuttatnod egyik iskola társadat vagy, akit először meglátsz, akkor, amikor azt én mondom. Ha nappal lesz, akkor nappal, ha este, akkor este. Világos?.."  

  Most is figyelnek engem, mert különben semmi értelme sem lenne a beavatási szertartásnak. Ha most hátranézek a többiek felé, akkor közülük valakit kell brutálisan összevernem.
   Mereven állok egy helyben leeresztett karokkal és lehorgasztott fejjel a föld felé. Jelen pillanatban nem akarok senkit sem látni. De muszáj lesz. Meg kell védenem anyát, apát, MinMit és mindenki mást, aki fontos a számomra. Összeszorított szemmel felnézek, úgy mint akinek nagy fájdalma van. De, hisz az is van. Lelki fájdalmam van. Lassan, először hunyorítva, majd pedig fél szemmel nézek előre, hogy ki is az áldozatom. Mit kell élet és halál küszöbére taszítanom. Amint megpillantok egy embert egyből szemem kitágul.
Ismerem őt!
   Szemeimmel megpillantok egy sárga kabátos fiút, akinek hátán szürke Puma hátitáska lóg. Kezeivel erősen markolja a pántokat, és szinte rohan el, erről a helyről.
- JungKook. - suttogom halkan, de még bennem sem tiszta. Egy dolgot tudok, követnem kell, és be kell fejeznem, amit elkezdtem.
    Lassú léptekkel követem, nem nézek vissza a többiekre. Amerikaiasan távozok, köszönés nélkül. oldalra fordított fejjel méregetem az ifjú strébert, aki egyre gyorsabban szedi virgácsait*.
Észrevette, hogy követem.
   Lépteim közben egyre többet nyelek, ideges vagyok. Gondolataimmal azon játszok, hogy most, hogyan is verjem össze a kis puját. Jött egy ötlet.
Ez, jó lesz!
- Hé, te! - kiáltok utána. Ő megállt, de nem néz vissza. - gyere ide! - szólítottam fel, de az engedelmeskedés helyett, ő csak futásnak eredt.
- Na de cica, most miért szaladsz el? - hisztizve kiabáltam és utána eredtem.
   Elkezdődött a nagy hajsza. Felforrt a vérem, már nem paráztam, csak magabiztosan hajtottam a prédám után, épp úgy ahogy egy vad, erős tigris.
- Gyere ide! Nem fog fájni! - üvöltöm, és a körülöttem lévők, pedig megrémülve néznek felém, miközben elhúzódnak a közelemből.
   JungKook befutott a nagy tíz emeletes bérházak közötti parkos részbe. Hátáról ledobta a táskát, így még gyorsabban tudott elfutni előlem.
- Táska nem kell? - őrült kacagással, szinte már visítva szaladtam utána, félőrült állapotban.
   Befutott két nagy bérház közötti sikátorba. Pocsolyás és nyirkos volt a föld. A sikátor végénél nagy zöld kuka előtt állt rémülten, lemeredve JungKook, nagyokra nyílt szemekkel. Idegtépően lassan sétáltam felé, ahogy egyre közelebb értem, úgy lehetett egyre könnyebben kivenni, hogy szinte alig áll a lábán, úgy reszket a félelemtől. Kezeit maga elé tartotta nagy X alakban, mint aki védekezni szeretne. Közelebb léptem hozzá, de ő még mindig remegve nézett rám. Jobb kezemet ráhelyeztem elől lévő kezére, ami spontán a kezem súlya alatt lenyomódott.
- Hogy akarod megvédeni magad, ha még a kezedet sem bírod magad előtt tartani? - kérdésem végén egy erős, határozott ütéssel, gyomor szájon ütöttem, majd pedig befogtam a száját. - Ne kiálts, annál rosszabb lesz! - próbáltam nyugtató hangszínt felvenni, de nem jött össze. Földre rogyva összehúzódva terült el.
- Miért teszed ezt? - kérdezte, közben hörgő hang hagyta el száját.
Ennyitől már kikészül?
- Az bonyolult. Legyen annyi elég, hogy mert én ezt szeretem. Nekem, ez tetszik! - kétszer egymás után a földön rugdostam. Inggallérjánál fogva felhúztam, és ismét gyomor szájon ütöttem. Elvesztette eszméletét és fejét lehajtva a földhöz dobtam.
- Üss vissza, nyomorult! Nem hallod? - elborult agyam és fejét, mellkasát, kezét, mindenét rugdostam ütöttem, mint egy őrült sorozat gyilkos a legdurvább filmekben.
   Mire észbe kaptam, akkor már egy kisebb vértócsában feküdt. Kezem és cipőm véres volt. A vér látványára kitisztulni látszott minden előttem. Lassan, hátrálni kezdtem, de még mindig véres kezemre meredtem.
- Nem! NEM! - ordítom. - Ez nem én vagyok! - lassan a földön eszméletlenül fekvő fiúra néztem, hirtelen térdre ereszkedtem, onnan néztem bekómázott tekintettel a félholt fiút. Könnyek gyülekeztek kitörni.
- Segítséget kell hívnom! - motyogom. Véres kézzel nyúlok a zsebembe a telefonomért, már majdnem hívtam volna a mentőket, mikor megjelent egy pillanat a múltamból, az ok, amiért ténylegesen csinálom...

~ - Apádnak több milliós tartozása van nekem, JunHong. De most, hogy pusztán véletlenül meghalt, most már neked kell folytatnod a törlesztést.
- Még mit nem! Nem mocskolom be a kezem, úgy, mint a semmire kellő drogos apám!
- Rendben tedd! De holnap már nem él az anyád, sem MinMi! - Zico távozni készült, mikor utána szóltam.
- Mit kell tennem?
- Helyesen döntöttél. - visszafordult - holnap megkereslek. Ne merd elköltöztetni, sem megszöktetni őket, mert így is, úgy is megtalállak. De akkor a saját életednek is búcsút mondhatsz... ~ 

   Ha most, itt segítek neki, akkor anyát és MinMit is hideg vérrel megölök és még engem sem fognak kímélni, a pokol legalsó bugyrában fogok égni a tetteimért. Én nem ilyen vagyok.
Szerencsétlen vagy JunHong!
   Ha itt maradok, börtönbe kerülök, emberölés gyanújával. Ha pedig segítséget hívok a szeretteim isszák meg a levét. Inkább én bűnhődjek, mint a többiek.
- Se... segíts...- hallom elhaló hangon. Felé nézek és magam előtt megpillantok, egy könnyek és vér által áztatott összetört arcot, illetve egy kezet, ami remegve nyúl felém.
- Kér...lek... - a kéz leesett a földre, szeme pedig egyszeriben lecsukódott.
- Megöltem?! Én... megöltem egy... embert! - Ijedten, dobtam le magamról a cipőt, a dzsekit, amin vér cseppek voltak, dzsekimbe beletöröltem a lehető legjobban a kezemről a vért. A sikátor végében lévő kukába dobtam őket. Sietve távozok erről a förtelmes helyről. Még visszanézek a fiúra, aki teljes erejéből küzd az életéért, nagyot nyelek, és elindulok, úgy mint akinek semmi gondja sincs.
    Mélyen legbelül mardos a legyőzhetetlen bűntudat. Nem tudom, hogy ennek, mikor lesz megtorlása, de érzem a véremben, hogy nem sokára én leszek a következő. Reménykedek abban, hogy JungKook épségben felépül, és hogy semmi maradandó sérülést nem okoztam neki.
Épülj fel gyorsan, öcsi!

x.X.x

Ne hagyj itt. Fáj, mindjárt meghalok. Segíts! JunHong!
  Túl fogom élni, és bosszút állok mindenért, erre megesküszöm.
Csak valaki segítsen!
   Valamit ki kell találnom, hogy életben maradjak. Szemeimen alig láttam ki, csak homályos foltokat láttam mindenhol. Előttem egy hosszú alakú valamit véltem felfedezni. Próbáltam elérni, de fájt a legkisebb mozdulat is. Mindezek ellenére addig nyújtóztam, míg nagy kínszenvedések árán el nem értem.
   Egy nehéz vas rúd volt, amit magamhoz húztam. A mozgás közben halk, de annál nagyobb fájdalmat rejtő nyögéseket adtam ki magamból. A fémrúd végét felemeltem a földről, majd pedig elengedtem. A rúd hangja az utolsó esély arra, hogy életben maradjak. Megismételtem még párszor, ezt a folyamatot, de senki sem jött, hogy segítsen. Utolsó erőmből, még egyszer megcsináltam, mindent lépésről lépésre, de semmi. Fejem elengedtem, ami a földre koppant, kezem pedig a földet súrolva ért a talajra.

* = Lábait.

6. rész

   x.X.x

   Hamarosan elkezdődik a Nagy Ázsia Játékok, amit mindenki csak B.A.C-nek hív. Már csak három nap és kiderül, hogy ki a legjobb Taekwandos Ázsiában. Iskola mellett, hogy egy mit is jelent, pontosan azt, hogy még több gyakorlás, amit az edzőteremben való alvás koronáz meg. 

    A legtöbben míg felkelnek, iskolába mennek, majd haza és tanulnak, addig én ennek a szadistább formáját űzöm. Lényegében ugyan az, amit csinálok, mint ők, annyi különbséggel, hogy én iskola után megyek zongora órára, majd pedig be az edzőterembe. Ez az a hely, ahova még haza érkezés előtt ellátogatok, az elmúlt napokban az otthonommá vált, még jobban, mint eddig. Szabadidőm háromnegyed részét, izzadással és kő kemény fizikai kiképzéssel töltöm. Tanulni sincs időm. A többiek panaszkodnak, hogy nem elég nekik a napi huszonnégy óra. Nos, nekem hetvenkét óra sem lenne elég, ha egy nap annyiból állna.
     Egy nagy ütés, amely kitaszít ebből az elborult gondolkodás módból. Az ütés ereje földre taszítja kifáradt, izzadsággal áztatott testem de most már nem bírom újra kezdeni. Feladom.
- Elfáradtál kicsi Jedi? - guggol le mellém a mester. Nehezen kinyitom szemeimet, és elégedetten látom meg az arcán, azt, hogy ő is épp olyan fáradt, mint én.
- Igen. - válaszom két levegő vétel között préselem ki.
- Jól, küzdöttél, HoSeok. Menj haza, pihenj egy kicsit. - kezét nyújtja, én pedig elfogadom. Nehezen, de mégis lendületesen felhúz, úgy, hogy én szinte repülve állok fel.
- Mester, én úgy gondoltam, hogy ebben a két napban, a lehető legtöbbet gyakorlok és majd a harmadik napon pihenek.
- Tedd azt! Nem lesz gond? - hangjából a megértés, a büszkeség és az aggódás sugárzik egyszerre.
- Nem hiszem. Ők mindig támogatnak, főleg akkor ha az a jövőmmel kapcsolatos.
- Rendben, mikor jössz vissza?
- Két óra múlva.
- Rendben van. Itt várlak. Siess, mert szeretnék minél hamarabb zárni.
    Egy gyors zuhanyzás és ruha váltás után már úton is voltam haza a saját C3-as kategóriájú motorommal. Amint haza értem leparkoltam a majd száz négyzetméteres családi motor garázsba. A bukó sisakot rátettem a motor ülésére, az ajtóból még vissza néztem a Yamaha FZ6-osomra és egy halvány mosolyt küldtem felé.
   A házban a szokásoshoz híven halk hegedű szó hallatszott, ez egyet jelent. Apa itthon van. Elindultam a nappali felé, azt követően átvágtam rajta és két kopogás között benyitottam apa dolgozó szobájába. Az ablak előtt állt, és elmélyülten játszotta a szomorkás hangvételű művét, amit saját maga komponált.
   Magam mögött behúztam az ajtót, minek halk zajára felfigyelve abba hagyta a játékot.
- Gyere fiam, játsszuk el együtt. - hátra sem nézve monda ezt. Kissé vonakodva, de leültem a zongora elé és beszámoltam. Az erőteljes zongora, és a lágy hegedű tökéletesen kiegészítette egymást. Mikor apával zenélek, mindig egy békés, nyugodt kép jelenik meg előttem.
    Egy nagy rét, minek a közepén egy malom áll és nagy szél turbinái pedig forognak. Mögötte sötét fenyő erdő áll, lábainál pedig selymes zöld fű takaró hever, amiből néha fel-fel bukik egy nyúl fül. A malom előtt apró patak folydogál, a madarak énekelnek. Az idő pedig kora tavaszi. Most ébredezik a természet, hosszú álmából.
    A hangszerek összhangja nem tart tovább mint tíz és fél perc, majd pedig egyszerre elhalnak. Apa elégedetten tekint le rám. Lehajtom a zongora billentyűzet tetejét, rásimítom a finom csipke terítőt és mellé állok. Együtt nézünk ki az ablakon, majd mély hangjával hozzám szól.
- Mikor mész vissza?
- Összeszedem a cuccomat holnapra az iskolába, meg a többi szükségest és már itt sem vagyok.
- Csak ügyesen, meg kell nyerned a versenyt. Nem hozhatsz szégyent a családra! - hangja még szigorúbb, mint a megszokott.
- Ez csak természetes. Engedelmeddel. - meghajolok előtte és lehagyom a szobát.
   Szobám felé tartva azon gondolkodok, hogy mikor fog eldőlni az a bizonyos fal közöttem és apa között. Nem emlékszem, hogy valaha együtt fociztunk-e a parkban vagy csak ketten elmentünk-e horgászni?! Mindig az alárendelt szerep jutott nekem, hiányzik egy kicsit az apa-fia bensőséges kapcsolat. De ha már kialakulnak is közöttünk, az a bizonyos kötelék, lehet meg sem tudnám szokni. Sőt mi több, biztos.
    Szekrényemből kivettem egy fekete farmert és egy másik fekete pólót, bokszert, zoknit és a jól megszokott CSI, a helyszínelőkből ismert 'pőcsik' szemüveget a bőrdzsekim kíséretében. Mindezek mellé kiraktam a tusfürdőt, fogkefe-fogkrém párost és egy borotvát. Előkotorászom a szekrény legaljáról a kis válltáskát és az aljára behajtom a törölközőt a tetejére pedig az összes többit teszem. Telefon, fülhallgató, töltő meg van. Indulhatunk!
     Éjjeli szekrényemen lévő órára pillantok, ami este fél hetet mutat.
Még tudok egy kicsit edzeni.
Sietve indulok meg a motor garázs felé, de a nappali felénél a házvezető nőnk Choi HaeRa elém áll és maradásra parancsol.
- Fiatal úrfi!
- Choi HaeRa. - meghajlással köszönünk, de mire észbe is kapok, már feszült csend száll le közénk. Háta mögött rejteget valamit. - Mit rejteget előlem?
- Oh, hogy ez? - húz elő egy kisebb piros dobozt. - Nem szeretném, ha az úrfi éhesen menne holnap iskolába. - kezembe nyomja a pakkot, és gyorsan hadarva folytatja - A doboz alján van pénz, költse magára. Sok sikert a Versenyhez!
- Nem kellett volna ennyire fáradoznia miattam. Köszönöm!
- Úrfi! - és azzal el is ment, semmi meghajlás nélkül.
    A motoromhoz érve az ülés alá beraktam a kapott csomagot és a táskámat, felvettem a bukó sisakot és már útnak is indutam. Lassan megy le a nap, és egyre szebb az égbolt is. Vöröslő színekben pompázik, ez a jele annak, hogy vége a télnek de nekem nem csak ezt jelenti. A versenyt jelenti, amit Pekingben fognak megrendezni három nap múlva. Vörös, mint a vér és mint az én akaratom.
    Az edzőteremhez érve betolom a fedett parkolóba a kicsikémet, a holmim kiveszem és már indulok is be. A terembe lépve megcsap az a büdös tornaterem szag, de most mosolygok miatta. Velem szemben áll a mester összefont karokkal.
- Még nem telt le a két óra! - korhol.
- Tudom, de győzni akarok, minden áron.
- Akkor jöjjön a mai lecke. - leteszem az ajtó mellé cuccaimat és úgy ahogy vagyok szűk szárú farmerban és trikóban elé állok. - Csak így, átöltözés nélkül?!
- Ezt is gyakorolni kell. - vállat rántok és beállok a kezdő pozícióba.
    Meghajlás után már jön is felém nagy lendülettel  a mester. Először védekezek, majd pedig néhány jól beidőzített ütés felé karral, a felső test különböző részeire. Hátrébb ugrok, most ő jön, ismét védekezek, ő pedig még erősebb és még nehezebb figurákkal bombáz, kitérek előlük. Mozdulatait lemásolva mindent ugyan úgy csinálok, ahogy ő. Rúgások, ütések és csúszások védekezéssel egybekötve.
     Halántékomon patakként folyik lefele az izzadtság, érzem, hogy fizikai erőm határát súrolom. Mind a ketten hátrébb húzódunk egymástól, és védekező pózban, nagyokat zihálva méregessük egymást. Szívverésem egyre erősebb, tüdőm egyre több levegőt képes magába szívni.
Fáradok. 
    A mester leereszti a kezét, teste kiegyenesedik, oldalra fordul, de csak fejjel fordul felém.
- Vége?! - kérdésemből sugárzik a kétely.
Ez túl könnyen ment.
Egy szó nélkül  halad az ajtó felé. A fogasról leveszi bőrkabátját, visszanéz rám, de én még mindig védekező pózban állok mögötte. Semmilyen arckifejezése aggaszt. Nem tudok arcáról olvasni. Ez feszélyez!
- Állj fel! Mára végeztünk. Pihenj. - elmegy.
    Nagyokat pislogva állok a terem kellős közepén és közben nem értem, hogy mi történt. A sarokból a szivacsokra dobom cuccaimat. Átveszem az edző ruhát, amiben már jól beleizzadtam, az előbbiekben. Beállok a terem kellős közepére, és folytatom az edzést.

x.X.x

   Magam mögött behajtottam a terem ajtaját, cselesen léptem pár hangosat, majd néhány halkabbat, de az utóbbi lépésekkel visszaléptem az ajtó mögé. Az ajtó széle és a tok közötti vékony kis résen figyeltem HoSeok további lépéseit. Átöltözött, és újra kezdte.

    Már vagy harminc perce figyelem, és egyre pontatlanabbak az ütései, amiket a gyakorló bábúra küld, de a rúgásai tiszták. 

Aj, még mindig nem képes normálisan ütni!

    Nyolc éves kora óta tanítom HoSeokot Taekwandora. Kivételes tehetség egy óriási nagy hiba ponttal, a mai napig keveri a jobb és bal kezét, épp ez miatt nem pontosak az ütései. Lábtechnikája pontos, akárcsak egy kereszt szemes öltés, de nincs összhangban a kezeivel. Ha ezt most ezt a versenyt megnyeri, oda adom neki a fekete övet. 

    Még egy kis ideig figyelem, amikor egy nagy tompa hangra leszek figyelmes. Mikor belépek az ajtón, akkor veszem észre, hogy HoSeok a földön fekszik nagy 'X' alakban. Mellkasa egyre szaporábban emelkedik, arca pedig rák vörös és csillog. Felfele néz.

    A falnak dőlve figyelem, mi lesz a következő lépése, de meg sem mozdul. Hosszú tíz percek telnek el így, mikor arca felém fordul.
Elaludt.

    Gyors, halk lépésekkel megindulok felé és feje mellé guggolok. Meztelen felső teste már nem mozog olyan esze vesztett tempóban, mint nem is olyan rég, inkább csak békésen szuszog.

- Túl sokat edzel! Túl sokat vállalsz. Összeakarsz roppanni? - kérdezem tőle, szinte alig hallhatóan. 

    Kimegyek a szertárba, és a nagy vas szekrényből kihalászok egy párnát, és egy nagy pokrócot. Nagy léptekkel haladtam vissza. Még mindig mozdulatlanul feküdt a padlón, de már száján keresztül horkolt. Feje alá tettem a párnát, míg testére terítettem duplán a pokrócot. 

- Aztán nehogy felfázz a verseny előtt. Nem szeretném, ha folyton a WC-re járnál!!

    Másnap reggel, mikor visszatérek az edző terembe, ő még mindig ugyan olyan pózban fekszik a földön. Fölé hajolok, keresztbe font kézzel, fejem pedig jobbra és balra ingatom.

- Ennyire fáradt? Még kap tíz percet. - Kimegyek a saját kis tanári szobámba, és felrakok egy kévét.

    Tíz perc elteltével vissza ballagok mellé, de ezúttal egy pohár víz kíséretében.

- Oops! - suttogom magas hangon, és arcába öntöm az egészet. Fuldokolva ül fel, fél kómás arccal néz fel rám. Csipás szemén alig lát ki.

Még mindig fáradt.

- Ezt, most, mégis miért?

- A padlóra nyálaztál. Töröld fel! Majd irány a suli, lusta kölyök!

- Értettem mester! Mennyi az idő?

- Húsz perc múlva becsengetnek, siess, ha még le is akarsz fürödni. 

x.X.x

   Sietve kelek fel, és indulok meg a zuhanyzó felé. Meleg vízzel letusolom magam és lemosom magam szappannal. Még egy ideig kezemmel támasztom magam a falának, tarkómat pedig a meleg víz masszírozza. Ebben a kellemes állapotban ismét elnyom az álom, szinte bekómázok tőle.

- Törölköző nem kell? - hallom magam mögül a mester hangját, mire összerezzenek.

- Tegye a kézmosóra.

- Balga kölyök! - jegyzi meg nyersen, de én ezen csak el mosolyodok lehorgasztott fejjel. Mindig, ilyen velem verseny előtt. Húzza direkt az idegeimet, mert szerinte az sokat dob az eredményemen, hiszen a feszültséget, akkor tudom a legjobban levezetni.

Milyen ostobaság!

    Derékra csavart törölközővel állok a mosdókagyló fölött közben még mindig kómás fejjel mosom a fogam. Egyre jobban ragadnak le a szemeim, szinte már alva mosok fogat...

- Ne aludj el, ficsúr! - ijeszt meg, minek hatására megugrok egyet. Ijedt tekintettel teszem, amit mond.

Úr isten! Ez mikor jött be??

    Teljes pompámban állok ismét a tükör előtt és igazítom a hajam, szépen illedelmesen oldalra fésülöm hajam, mikor leteszem a fésűt mikor visszanéztem, akkor magam mögött egy hó fehér arcú, kicsi szemű férfit pillantok meg. A mestert. Kisebb szívinfarktust kaptam, egy pillanat alatt mögöttem termett. 

Vagy végig ott állt?

- Maga... mikor? - dermedten nézek rá. A mai napon már másodszor hozza rám a frászt, és még csak kora reggel van.

- Figyelmetlen! - üt tarkón - Milyen jegyeid vannak matekból? Tudod mit? Jobb is ha nem mondod el. Szerencséd, hogy nem én vagyok a tanárod. - indul meg ki a fürdő szerű kis helységből.

- Miért?

- Mert nem jutottál volna át a kilencediken. Azért! - kimegy. 

- Nem is vagyok ennyire figyelmetlen. - duzzogok halkan, mire ő vissza ordítja, hogy:

- Dehogy is nem!

    Éppen beesek első órára, amit a tanár nem is hagy szó nélkül. Én felelek. Lelkiekben öröm-táncot járok, és azon siránkozok, hogy miként érdemelhettem, ki ezt! A felelet végénél tanárnő, csak határozottan nevemen szólít, ami nem kecsegtet semmi jóval.
- HoSeok! -
- Igen?
- Nem értem, hogy tavaly miért engedtelek át matematikából. Nézz a táblára! - oda ránézünk egyszerre - Az egész feladatot már ott elrontottad, hogy a szöveges feladatból nem jól írtak ki az egyenletet. Ide mínusz kell, - javítja ki - itt meg nem négy, hanem hét. Az egész egyenleted egy wont sem ér. Ülj le, egyes. Legközelebb ne késs!
    Csendben ülök vissza a helyemre, közben azon forognak agykerekeim, hogy mikor törhettem el egy tükröt, amiért ezt érdemlem. Padtársam az elképesztően bájos EunGo, az iskola legszebb lánya. Arany színű haja és égető fekete szeme, minden fiút megbabonáz. Leülök, és ő rám néz, kiskutya szemekkel.
Hát ez, mit akarhat? - arckifejezés jelenik meg az arcomon. De ő csak kacsint egyet. Rémült tekintettel nézek vissza rá. 
Egyre bizarrabb ez a nap.
    A következő szünetben mindenki lazít egy kicsit, valaki eszik, de van olyan aki zenét hallgat. Épp dugnám be a fülhallgatót, mikor megszólal az összes teremben a hangszóró, a szokásos csilingelő hangon.

 ~ Kedves diákok. A mai nappal bezárulólag megvannak a két nap múlva megrendezendő bál király és királynő jelölteinek. A jelöltek a Bálkirálynő címre, Kim HyunAh, Oh HaYoung, Son NaEun és Kim EunGo. A Bál király jelöltek ugyan azok akik tavaly is jelöltették magukat, azaz Yong JunHyung, Do KyungSoo, Yang YoSeob és az új jelölt Jung HoSeok a 14/3-ból. A jelöltekre szavazni a mai napon és a hétvégi tanítási napokon lehet. Vasárnap Bál. És hétfőt megkapjátok józanodás céljára. További jó tanulósát, ifjú géniuszok. 

    Mindenki engem néz az osztályban, én pedig saját magamban szörnyülködök. 
Én mint bál király? Hát persze, még mit nem!
- Haver, nem is mondtad, hogy nevezel. - üt hátba KyungSoo
- Nem is neveztem. - mondom, mire nagy szemét rám mereszti. 
- Akkor? Minek mondták be a neved? 
- Szerinted tudom én? - nyugodtan nézek vissza az asztalra. KyungSoo elém áll és az asztalra üti kezeit. Felnézek rá és látom hogy szemei szinte vérben forognak.
- Ne hidd, hogy elhalászod előlem a koronát. Három éve én vagyok a király, nem fog most, egy hozzád hasonló nyerni. - lassú, nyugodt mozgással felállok és elé hajolok.
- Tudod, kit érdekel ez a szar bál? Jobb dolgom is lesz annál, minthogy megnyerjem ezt a kis címet.
- Mondj egy dolgot!
- Minek? A magadfajta sekélyes emberek, úgysem értik meg az ilyet. De neked, amúgy is jobban áll a kis hercegnő tiara, mint nekem, igaz? - mosolyogva borzolom össze, tökéletesen belőtt, agyon lakkozott haját. - Még ma visszavonom a jelöltetésemet. - ott hagyom, hagy forogjon a mérgében.

- Mi az, hogy nem lehet vissza vonni? - akadok ki a tanulmányi osztályon.
- Minek jelentkezett, ha nem akar Bál király lenni?
- Én ugyan, minek jelentkeznék? Nekem nem kell egy vacak korona, csak az, hogy végre hagy ballagjak el ebből a kuplerájból. - akadok ki.
- Ne ide mondja. Nem kellett volna jelentkezni. - közli velem flegmán.
- De nem érti meg, hogy nem én... - de meg sem várja, míg befejezem, már bezárja az üveg ajtót előttem.
   Lassan vissza ballagok a tanterembe még a tanár úr előtt. A terembe érve három lány az osztályból nagy lelkesen szaladnak felém. Kettő két kezemre csimpaszkodik, míg a harmadik a derekamra fonja kezeit. Mind a hárman éltető szemekkel néznek fel rám, mint valami istenségre.
- Oppa, mi rád szavaztunk. - mondja az egyik.
- Te vagy a legjobb! - mire a másik.
- Végre valaki, aki elszedheti KyungSootól a koronát. - és rákontráz a harmadik.
    Észbe sem kapok, hogy mi történik körülöttem, mert már egy negyedik lány fejti le rólam az előbb rám ragadt lányokat. EunGo hirtelen karon fog, és elhúz közölük. Leültet a székemre, ő pedig beleül az ölembe, karjait körém fonja, úgy mosolyog felém. 
- Te mit csinálsz? - kérdezem, kissé kacéran.
- Magamhoz láncollak.
- Minek?
- Ha megnyered a versenyt te elszel az új barátom. Meg kell szoknod engem. - mosolyog. 
- Értem. Este szabad vagy?
- Féltem, hogy soha nem kérdezed meg. - egy puszit nyom ajkaimra, majd lepattan rólam, és leül mellém. Egymást nézzük, ő pedig pilláit remegteti. Mellőle pedig észreveszem KyungSoo féltékeny tekintetét. Szemeivel villámokat dobál felém ajkai pedig a megfogsz-dögleni kifejezést formálja.
    Motoromnál állok, hátitáskámat hátamra dobom, mikor megjelenik kellettem EunGo és kényesen megsimogatja kézfejem, ami már a kormányon hever én pedig a motoron ülök.
- Oppa, elviszel egy körre?
- Bocs nem. Dolgom van. - közlöm vele kis gúnnyal. Mire ő elmosolyodik.
- Áll még az este?
- Bocs nem. Akkor is dolgom lesz.
- Akkor, mikor fogsz rám szánni egy kis időt? - toporzékol mérgében, ez tetszik és elmosolyodok. 
- Soha. Nem szeretem a könnyen kapható lányokat. Te pedig elég olcsó vagy. Egy wont sem érsz. Menj vissza KyungSoohoz, ha egyáltalán vissza fogad. 
- De nekem nem ő kell, hanem te. - hisztizve ugrik derekam köré. 
- Ő többet ér, mint én. Te mellettem nem lennél boldog. Na, szia. Holnap találkozunk, és kérlek, ülj vissza KyungSoo mellé. Nem tetszik a parfümöd. Fuldoklok tőle.

    Motoromon ülve száguldok az edző terem felé, közben EunGo ledöbbent arckifejezése gondolok. Lehet nem kellett volna megbántani, de egyszerűen az az édes parfüm, már az agyamra ment, arról nem is beszélve, hogy mennyire tapadós. 
    Letámasztom egy fedett helyen a motoromat és már száguldok is a tornaterem felé. Mikor éppen beesek az ajtón észreveszem, hogy a mester nincs is bent, helyette csak egy levél hever a padló közepén. Cuccaimat útközben ledobáltam magamról, földre ülve olvasom a levelet. 

"HoSeok,
Ma nem leszek bent, de remélem jó volt az iskolában. Remélem megnyered a bál király választást. Szívesen! 

Son YoJu Mester

- MESTER! - kiáltom el magam, és hátra vetem magam a földön. - Csak jöjjön vissza, úgy megverem, hogy sírva szalad haza! - dühöngök. Felülök és ledöbbentem bámulok magam elé. Hogy mi történhet a mai napon, azt nem tudom. De azt igen, hogy gyakorolnom kell. Már csak két nap a versenyig. A legjobbnak kell lennem.