27. rész

x.X.x

   Együtt reggelizek anyáékkal, és HyoJooval. Valahogy nincs étvágyam, ami nem vall rám. Előttem nagy tálban finomabbnál, finomabb kaják sorakoznak. Középen egy nagy tál Buldak, jobb oldalán egy kisebb tál Galbijim, bal oldalán pedig egy óriási nagy tál, még gőzölgő Kimchi Chigae. A tányérom előtt egy közepes méretű tálban Bibimbop van felszolgálva, míg a középső tál túlsó oldalán, egy ugyan ekkora tálban Tteokbokki van felszolgálva. Két tál között vagy jégkockával lehűtött Jázmin tea van, vagy pedig valamilyen szósz.
Anya jól kitett magáért.
   De mindezek ellenére, valamiért nem kívánom most egyiket sem. A többiek körülöttem jóízűen esznek, míg én csak ülök egy helyben és azon gondolkodok, hogy mit is egyek. Próbálom magamat becsapni, hogy erre gondolok, de mélyen az elmémben arra a kérdésre keresem a választ, hogy ki az a lány.
- Fiam, még nem is ettél semmit. - simogatja meg a jobb vállam anya.
- N...ne haragudj. Nem vagyok éhes... - bűntudatom van azért, mert nem tudok enni anya finom ételéből. Ez neki is fáj, látom az arcán. Engem pedig ez az arckifejezés a pokolig képes taszítani. Nem szeretem mikor anya szomorú, nem szeretem amikor ekkora nagy szemekkel néz rám, és azt mondja, egyél, vagy azt hogy mi a baj?
- Történt valami? Esetleg... valami nyomja a szíved?
- Este NamJoon sokáig volt a fürdőszobában. - szól közbe HyoJoo. - Hajnal tájt.
- Nem tudtál aludni? Kemény volt az ágy? - kérdezte apa, közben a pálcikáját letette a pálcika tartóba.
- Rémálmom... volt. - ismerem be. Apának olyan karizmája van, hogy ha kérdez tőlem valamit, akkor egyből válaszolok neki, és történjen bármi, csakis a színtiszta igazat mondom neki.
   Kiskoromban sokszor voltam apával. Együtt szereltük meg a szomszéd bácsi biciklijét, együtt mentünk el az állat vásárba venni HyoJoo születésnapjára egy kis kutyát. Sok közös apa-fia programot tartottunk, aminek köszönhetően nagyon szoros kötelék alakult ki közöttünk.
Az apám a... mindenem.
- Rémálmod? Ah... az nem jó. Biztos nagyon felzaklatott. - anyám együtt érzéséről tesz tanúbizonyságot. Még hosszabban végig simít a vállamon.
- Igazából, nem annyira... vagyis igen, de.... Ah, ez bonyolult. - fejemet vakarom zavaromban, majd ismét rájuk nézek. - Anya, apa kérdezhetek valamit?
- Mond csak, mit szeretnél tudni. - anya még mindig nagyon megértő.
- Nekem... vagyis, nekem és HyoJoonak valaha volt... még egy testvérünk?
   Érzem, ahogy a langyos reggeli levegő megfagy és ezt még kiegészíti a csend nyomása. Mindenki egytől egyig leteszi a pálcikáját a tartóba, majd maga elé kezd el bámulni. Senki sem mond semmit. Egyre jobban megy fel bennem a pumpa. Még válaszra sem méltatnak.
- Volt valaha testvérünk? - nincs válasz. - Anya! Apa! HyoJoo! Válaszoljon valaki, az istenit! - még mindig semmit. Csendben ülnek. Apa megköszörüli a torkát, fenéz. Fekete szemeivel engem mér végig. Állom tekintetét, de az a pumpa egyre fentebb és fentebb megy bennem. Nem tudom, mi vezérel de ez az álom belém égett, ahogy apára és anyára nézek, a kislány vonásait kezdem észrevenni, arról nem is beszélve, hogy HyoJoo jelen pillanatban, nagyon hasonlít arra kislányra, így felnőtten.
- Anyád, sokat dolgozott a reggelin. Ne legyél hálátlan. Egyél! - parancsol rám.
Betelt a pohár!
   Sietve felállok, leporolom magam.
- Mennem kell dolgozni. - köpöm ki, egy csepp élet kedvvel sem.
- NamJoon, ülj le! - áll fel apám, és haragos tekintettel néz rám.
- Volt testvérünk, vagy nem? - nem válaszol, de a mi a legfelháborítóbb, hogy arcán a megbánás egy csepp jelét sem látom. Épp úgy, ahogy a szólni nem akarásét sem. - Köszönöm a szobát. Ha most megbocsátotok, megyek dolgozni...
- De hát szombat van. - áll fel anya is, szeme könnybe lábadt, épp úgy mint az álmomban, mikor elengedte a lány kezét.
- Dolgozni jó! Különben is, majd ott megtalálom a kérdésemre a választ. Most pedig megyek. - meghajolok, egy elnéző pillantást vetek anyámra, majd pedig elhagyom a házat.
   Autómba ülve nagy levegőt veszek, beindítom a motort, ezzel egy időben a légkondi is bekapcsol, a rádió megszólal. Átveszem a 95,5-re ahol egy, a jelenlegi hangulatomhoz illő dalt játszanak. Az énekes arról énekel, hogy bármi történjen kideríti az igazságot, és vissza szerzi a lány szívét, mert még mindig szereti.
Kiderítem a lány kilétét történjen bármi!

x.X.x

   HongBinék személyzete nagyon kitett magáért. Csak a reggelijük öt fogásból áll! Szerencsémre a szülei nagyon kedvesen fogadtak fél tizenkettőkor, mikor megérkeztem hozzájuk. Yukoshi a japán származású főinasuk, már előkészítette nekem a vendég szobát és a hozzá tartozó fürdőszobát. Autómat biztonságban tudtam, így boldogan hajtottam álomra fejemet.
   Álmomban az aznap megismert kedves emberekről álmodtam, főszerepben pedig azzal a lány lánnyal.
   Habár most, hogy itt ülök a reggeliző asztalnál, kicsit hiányérzetem támadt. Furcsa, hogy nem otthon ülök kora reggel egy asztalnál anyával, apával és drága nővéremmel. Mindezek helyett HongBin és a szülei vesznek körül. Furcsa, de szokatlan. Itt teljesen már a reggeliző hangulat, mint nálunk volt. Itt sokat mosolygunk, és nevetünk. Olyan beszéd témákat érintünk, mint egy pikniken szokás. Kellemesebb, talán otthonosabban érzem itt magam, mint otthon.
- HoSeok, meddig maradsz? - kérdezi kedvesen HongBin apja.
- Lehet még ma este, de nem biztos. Minden azon fog múlni, hogy találok-e albérletet.
- Elköltözöl otthonról? - hitetlenkedve kérdezte HongBin.
- Igen. Szeretnék felnőni, és az életemet élni. Elég ideig voltam anyáék féltő karja alatt. - válaszolom, közben, kicsit ferdítek az igazságon.
- Csak nem szállt fejedbe a győzelem? Mi történt, te nem szoktál ilyen felnőttesen gondolkodni?
- 22 vagyok. Most már lehetek érett. - elmosolyodok, közben HongBin a szájában lévő falattal küszködik, hogy ki ne köpje. Majd meg szakad a nevetéstől.
- Istenem. - szakad ki belőle. - Egy igazi érettel ülök egy asztalnál! - még hangosabban nevet, de mér én is csatlakozok hozzá. Mind együtt nevetünk.
   Talán az érett nem elég jó kifejezés arra, hogy jelen pillanatban, hogy érzem magam, de az biztos, hogy sokkal jobb kedvel pakolom össze a dolgaimat a sporttáskámba, mint mikor eljöttem otthonról. Megcsörren a telefonom, NamJoon neve jelenik meg a kijelzőmön, kissé szórakozottan beleköszönök.
- Szia.
- Neked is jó reggelt. Más a hangod, mint tegnap, történt valami?
- Semmi, semmi, csak valamiért túlteng bennem a boldogság.
- Oké, Mr. boldog-vagyok-csak-mert, gyere be a céghez, a főnök beszélni szeretne veled, a WHITE címét elküldetem TaeHyunggal a címedre. Majd itt találkozunk.
- Értettem. - leteszem. Kezeimbe kapom igazolványaimat, a napszemüvegemet, majd pedig lerobogok a kocsiig, ami a kocsiszínben van, egy szinttel az alaksor alatt.
   Telefonomat ráteszem az autó automatikus kihangosítójára, majd tárcsázom HongBin számát. Idő közben a motort felbőgetve tolatok egészen az autó liftig.
- Csövi. Na, mond mi van?
- Szia. El kell mennem a munkahelyemre, majd jövök ha végeztem, megmondanád a kapuőrnek, hogy engedjen ki?
- Persze, de mióta van neked munkád?
- Úgy egy és fél napja. Majd ha haza jöttem elmesélek mindent.
- Kéz és láb törést.
- Meglesz. - három csipogás, megszakad a vonal én pedig elhagyom a egész villa területét.

   A WHITE nagyobb mint gondoltam. Úgy hat emelet a főépület, ami a napfényben egy téglalap alakú ékkőre emlékeztet, hiszen visszaverik a fényt a nagy, sötétített üvegű felületek. A fém tartóoszlopok pedig megkoronázzák az egészet.
   A portán simán keresztül engednek, holott csak bemutatkoztam, és elmondtam, hogy kihez jöttem. az út, amin haladok a kocsimmal, egy majdnem akkora épülethez vezet, mint a fő épület. Az út megáll egy nagy ajtó előtt, majd felhúzódik tömör fa ajtaja, a mennyezethez simulva. Lassan tovább haladok, de erőteljesen a fékbe taposok, mert majdnem belehajtok az előttem álló falba. Mögöttem az ajtó lecsukódik, az autóm pedig elkezd lefele ereszkedni. Két emeletnyit haladunk lefelé, majd mikor megáll az autólift előttünk a falnak hitt ajtó ketté nyílik, mögötte pedig megpillantom MinMit, aki csak áll egyedül és mereven néz felém. Az erős lámpafény kissé lesápítja arcát, és még vékonyabbnak néz ki. Pulzusom megemelkedik vér tódul a fejembe.
Csak ne kelljen kiszállni!
   Meglát a szélvédőn keresztül, felém indul, majd beül az anyós ülésre.
- Szia. - mondja.
- Szia.
- Első kezdő lecke! Az autógarázsnak hét szektora van az A, B, C, D, E, F, és a G szektor. Minden szektor egy különítményhez tartozik, és minden különítménynek, saját autó műhelye van és saját csiga lépcsős kihajtója. Ez amin te jöttél be, ezt a főnök használja, de az újoncok is ezen szoktak először közlekedni, addig amíg meg nem jegyzik, hogy a saját szektorának, hol van a be- kijárata. Akkor most hajts ki a liftből és keresd meg az 'A' szektort! - adja ki a parancsot.
   Lehajtok a lifttől, és szemeimmel a legközelebbi gerendán kezdtem el kutatni a fémlapokra írt betűket. Észreveszem, hogy ABC sorrendbe vannak rendezve a szektorok.
- Ott, jobb oldalt egészen szélen! - mutatok keresztül az autón, kezem teste előtt mutat végig.
- Jól van, akkor most menj a 'G' szektorba, ott van a BTS autós garázsa.
- Értettem. - válaszolom. Ő elmosolyodik, én pedig kicsit feszülten, de elkezdem keresni a 'G' szektort. Két percnyi folyamatos egyenes úton való haladás után végre megtalálom a 'G' szektort és csodálkozva veszem észre a nevemet TaeHyung és NamJoon neve között. - Az az én helyem?
- Igen. Ma festették fel. - mondja. Melegség fut keresztül a gerincemen. Beparkolok a helyemre.
   Az ember azt hinné, hogy kicsi az egy kocsira jutó pakoló szélessége és hossza. Ehelyett, döbbenetesen nagy. Pont középre beállok és mindkét oldalt az ajtókat teljesen kilehet nyitni, úgy, hogy TaeHyung és NamJoon ajtaja is ugyan így ki tud nyílni. Kiszállunk, majd ámuldozva körbenézek az óriási, hangár nagyságú kocsiszínben. Nincs dohos szag, se pára, pedig az 'F' szektorban most mosták le az egyik Audit. Kellemesen hűs az idő, és minden olyan nyugodt, rendezett és fegyelmezett. A nagy ámulatomból MinMi kuncogása vonz vissza a földre, és tudatosítja bennem, hogy ez nem csak egy álom. Gazdag fiú vagyok, azt hittem sok mindent láttam már a fényűzéssel kapcsolatban, de úgy látszik tévedtem. Ez valami, lenyűgöző. MinMi felé fordítom a fejemet.
- Annyira csodálkozol, hogy szinte kiesel a szemeden. - mondja, közben halványan mosolyog.
- Ilyet még nem láttam.
- Észrevettem a reakciódból. - elsétál a kocsim faráig, majd visszanéz rám. - Gyere a főnök már vár rád!

   Oldalamon NamJoon míg a másikon MinMi foglal helyet, előttünk pedig a WHITE vezetője. Duci ember, akinek a hasán feszül az ing. Nyakában fekete kockás nyakkendő feszül. Haja valószínűleg hullik, hiszen fekete haján keresztül is látni lehet néhol fejének a bőrét, illetve fehér ingén néhány hajszál éktelenkedik. Feláll, és széttárt karokkal, nagy mosollyal köszönt engem.
- Jung... Ho...Seok... Üdvözöllek a WHITE-nál. - visszaül a helyére. - NamJoon sokat mesélt már rólad. Hallottam nagy sikereidről, és nagyszerű családi hátteredről. - rákönyököl asztalára. - Megtiszteltetés lenne, ha nálunk dolgozna.
- Számomra lenne a megtiszteltetés. - mondom.

- Tökéletes! - felcsillan a szeme.- Az asszisztensemmel még a mai nap folyamán elküldetem önhöz a szerződési nyilatkozatot és intézményünk házirendjét, kérem egy héten belül hozza vissza.
- Rendben van, uram.
- NamJoon jó munkát végzett. Most elmehet. - NamJoon feláll, meghajol és kimegy. - MinMi, most önnel kell beszélnem! HoSeok úr azért marad idebent, mert személyét is érinti valamilyen szinten. MinMi kisasszony, ön az egyik legjobb emberem, ezért önre bízom HoSeok úr kiképzését. Szeretném ha Jung HoSeok önnél lakna és a nap 24 órájában megfigyelné, tanítaná és segítene neki beszokni a WHITE de legfőképp a BTS-be.
   MinMi lesokkoltan ül mellettem és nem is néz rám. Arca kemény lesz, és semmit mondó. Észreveszi, hogy a reakcióját nézem. Lassan felém fordítja fejét, arca semmit mondó és szemeivel szinte megöl.
Jobb ha csendben maradok, és lassan elfordulok.
   Tekintete rabul ejti az enyémet - még így is -, de gyorsan megrázom a fejem, és visszafordulok a főnök felé.
- A mai nap folyamán kérem költözzön át a kisasszonyhoz, hogy minél hamarabb elkezdődhessen a kiképzése és a fejlődése érdekében a tanulása. Most pedig induljon és ismerkedjen meg új csapattársaival!
   Felállok és lassan de biztosan próbálok elindulni, de MinMi még mindig engem néz és ez kissé megnehezíti a helyzetemet. Nem akarom itt hagyni, de most el kell menni, vagy pedig MinMi két szemével keresztülszúr.
Elhagyom az irodát.

x.X.x

   Nem vagyok ideges, nem vagyok ideges, nem vagyok ideges, egy kicsit sem vagyok ideges! Mi az hogy hozzám költözteti HoSeokot, a megkérdezésem nélkül.
A házam nem egy Jótékonysági Intézmény!
- MinMi, holnap érkezik a rakomány, amelyikre vigyáznia kell. Pontban 10:00-kor fog megérkezni a szállítmány, onnantól kezdve az ön és Kwon JiYoung kezében lesz a kő biztonsága. Egész nap ön fog rá vigyázni, még a gála estén is. Ne okozzon csalódást. Bármire szüksége lesz, kérem szóljon és azonnal beszerzem. A többi információt majd 9:30-kor küldöm el önnek.
Igen, szükségem lenne egy új házra, hogy mindenkit el tudjak látni!
- Feltétlenül. Engedelmével. - felállok és meghajolok. Az ajtó felé indulok, de megállít.
- Ne legyen annyira ellenséges az új taggal. Egyszer még hasznunkra válhat.
- Engedelmével! - válaszolom kicsit erélyesebben és elhagyom a helységet.

26. rész

x.X.x

  Autómban ülve követem az előttem haladó, SeokJint, aki elvileg egy ideiglenes biztonságos helyre visz. Mögöttem a csendes gyilkos TaeHyung halad. Kezdem úgy érezni magam, mint a hercegnő védelmi programban Demi Lovato, bár a én helyzetem sokkal komplikáltabb. Kezdjük ott, hogy valami belső indíttatásból úgy érzem a családom sok mindent eltitkol előlem. Kettő, miért? Talán mert még mindig kis tudatlan gyereknek tartanak, aki nem képes felfogni, mi a jó és mi a rossz? Harmadik, kik voltak azok akik üldöztek. Negyedik, miért? Ötödik, mit akartak tőlem? Hatodik, és miért, akarták? Talán valaki kényszerítette őket, arra hogy ezt tegyék? Na, és miért?
Túl sok a miért!
   Az előttem haladó éj fekete Hyundai féklámpája felgyullad, lassít majd pedig bekanyarodik egy ház elé. Mellé állok, én mellém pedig TaeHyung. Leállítjuk a motort és kiszállunk. SeokJin hangosan becsapja az ajtót, mintha nagyon dühös, mérges lenne, ekkor felgyullad a bejárati ajtó feletti lámpa, majd kinyílik. Kilép rajta egy ismerős hajszerkezettel rendelkező ember.
NamJoon.
   Zsebre tett kézzel, komótosan felénk sétál, kezet fog SeokJinel, engem figyelembe se véve kihagy, üdvözli TaeHyungot, majd rám néz. Halványan elmosolyodik, felém jön, megáll, de kezet nem nyújt csak int a fejével, hogy kövessem. Zsebemben matatok a kocsikulcs után, lezárom az autót.
Követem. 
   Egyenesen a házba vezetnek be, aminek előteréből ítélve, nagyon kis otthonos lakás. Cipőnket még az ajtóban levesszük, jobb oldalra igazítjuk és tovább megyünk egyenesen a nappaliig. A nappaliban két - talán velem egyidős - fiú ül. Egyikükön legalább három számmal nagyobb póló van, míg a másikuk elegánsan van felöltözve. Egyszerre felénk néznek, felállnak, köszönnek, meghajolnak, majd felénk sétálnak. Mindketten megállnak előttem. Először a magasabbik köszön nekem.
- Jó estét! Jeong JungKook vagyok. Üdvözöllek.
- Szia. Park JiMin vagyok. Örvendek. - elmosolyodik, de akkora mosollyal, hogy azt hiszem kiesik a száján, míg a mellette álló fiú csak egy halvány mosolyt küld felém. Igencsak meg van szeppenve.
- Jung HoSeok. Örülök a találkozásnak! - vissza mosolygok.
- Oh, szóval te leszel, vagyis te vagy az újonc? - bök mellkason JiMin.
- Ö...
- Igen ő az. És még meg sem kezdődött a kiképzése, máris bajba került! - mellém lép NamJoon. - Gratulálok! Én sem csináltam volna szebben! - kezet nyújt. - Üdv a csapatban! - kiismerhetetlen hangja. Nem tudom eldönteni, hogy ez most irónia vagy komolyság, de úgy döntök nem fogok vele kezet.
   Nem úgy néz ki, mint aki megsértődött volna, épp ellenkezőleg önelégült kifejezés ül ki arcára. Pont erre számított.
- Gyere ülj le! - mondja SeokJin. Kezével az egyik fotelre mutat, a többiek pedig elindulnak, helyet foglalnak és várják, hogy csatlakozzak hozzájuk.
De miért érzem magam ennyire... megszeppenve?
   Lassú kicsi lépésekkel indulok meg a fotel felé. Lassan leereszkedek rá, és épp úgy, mint az általános iskolában, akárcsak egy jó tanuló térdre tett  kézzel. A többiek felnevetnek, majd NamJoon felkiált.
- De kis illedelmes vagy. Látszik, hogy jó módú család gyereke szállt le közénk.
- Akkor legyek illetlen? - És lábam fellököm a karfára, fejem a másikra lököm, kezeimet pedig széttárva lököm a két ellentétes irányba. Hangos nevetésben törnek ki. Egyből én is feloldódok. Együtt nevetünk.
- Bolond! - visít közbe JiMin, mire mindenki jobban kezd el nevetni.
- Nem tudnátok kicsit csendesebben lenni, HyunSik már laszik! - csattan fel egy női hang. Mindenki a nappali bejárata felé emeli tekintetét. Én pedig leblokkolok.
Ki ez... a... lány?
   Végignéz a tömegen szúrós tekintettel, majd pedig rám néz én pedig csak pislogni tudok, mint béka a tejben.
Error 404!
- Hé, új fiú. Nem otthon vagy! - köpi két szemem közé, én pedig annyira zavarba jövök, hogy pár pillanat alatt vissza ülök, olyan helyzetbe, mint, amilyenbe először voltam.
   Tekintetemmel erőteljesen a földet pásztázom, és azon gondolkodok, hogy ő is a csapat tagja-e vajon. - A pici már alszik, egy kicsivel több tiszteletet, ha már én lettem a gardedámja! - Közelebb lép és levetődik JungKook és NamJoon közé.
- Fáradt vagy? - kérdezi NamJoon.
- Fizikailag nem, de mentálisan igen.
- Tényleg? - kérdez vissza JiMin. - Na, és mitől? - huncut vigyor ül ki arcán.
- Mondom fizikailag Nem, de mentálisan igen! Cöh... perverz. Tudod veled ellentétben két hét múlva elkezdődik a vizsga időszak és szeretnék egy jó egyetemre bejutni. - JiMin megszeppenve összehúzzam agát.
- Minek az egyetem, ha úgyis a WHITE-ban már jól fizető állásod van? - szól vissza, csak hogy övé legyen az utolsó szó joga, de még mindig olyan kicsire húzza össze magát, hogy szinte eltűnik a "nagy" emberek között.
- Tudod, nem mindenkinek az apja tehetős, és nem mindenkinek az apja gyűlöli az egy szem lányát! - feláll és kiviharzik.
   Síri csend és hulla szag száll le közénk én pedig késztetést érzek, hogy megkeressem és bemutatkozzak neki. Szeretném ha tudná, hogy kivagyok.
Talán még instagramon is bekövetném! 
NamJoon kezeivel combjára csapva fel áll és elindul a lány után. Az ajtóban vissza fordul, kezével végig mutat a kis társaságon. - Kérdezzétek ki a jómadarat, - rám mutat. - Én beszélek vele. Vegyétek is fel, amit mond. - megfordul és kimegy. SeokJin előveszi telefonját, pötyög párat rajta, majd az asztalra teszi, kicsit meglöki majd az asztal szélénél megáll.
- Jung HoSeok, elmondanád, hogy hogy történt?
- Persze, a családi vacsorával kezdődött...

x.X.x

   Konyhapultnak támaszkodok és a fekete márvány pultot nézem. Nem tudom mi ütött belém, hogy ennyire érzékeny vagyok. Apám, illetve a szülői hátterem, amióta az eszemet tudom a legérzékenyebb pontom, és ha valami nem sikerül, egyből apám szigorú arca jut eszembe, ahogy azt mondja:

- Haszontalan kölyök! 

   Kiskoromban sem tudtam megérteni, hogy miért nem szeret úgy, mint a bátyámat - de még most sem megy. Egy kar nehezedik a vállamra. Felnézek és NamJoonnal találom szembe magam.

- Meddig fogod még bántani magad? - vissza nézek a pultra.

- Huh. - erre mit mondjak? - Miért hoztátok ide az új gyereket? Nem volt jobb ötleted?

- Igen, nem volt jobb ötletem. Figyelj, nem tehetsz semmiről sem. Hogy mi jár apád fejében, nagy valószínűséggel soha nem fogod megtudni.

- De megfogom. - ökölbe szorítom a kezem. - Kiderítem.

- Fogadalom, tizedik rész 8/a paragrafus, második szócikk, a WHITE-ot nem használhatod saját céljaid elérésére!

- Még mindig nem tanultad meg szó szerint igaz?!

- Ne terelj! A lényege ez! - felnézek rá és elönt a nyugodtság.
Olyan, mintha otthon lennék.

- Majd kiderítem MinMi stílusban.

- De makacs vagy! Akkor már holnap, elkezdem építeni a saját bunkeremet. - elneveti magát NamJoon.

- Jobban is teszed! - csatlakozok hozzá.

- Mi az? Minket miért hagytok ki a jóból? - lép be a konyhába JiMin mögötte pedig az összes többi barátommal. Arcaik minden egyes részt kitöltenek, rám mosolyognak és boldogság járja át mindenem tetőtől-talpig.
Olyan jó, hogy ők itt vannak nekem. 

   Elmúlik a feszítő, szinte szét tépő érzés, helyére pedig az öröm és a közös nevetés hangulata száll. A semmin egyszerűen elkezdünk nevetni. Ekkor JungKook megmozdul és arca mögül előtűnik az új fiú arca. Semmit mondó arccal néz rám, tekintetével a vesémig lát én pedig egyszeriben elkomolyodok, majd lassulni kezd az idő. Halványan elmosolyodik, és elismerően bólint egyet alig láthatót. Vissza mosolygok, én is bólintok. Utánozom minden egyes mozdulatát. Ablak felőli kezét arca mellé emeli mutató  ujját és középső ujját össze fonja.

- Mindent bele! - olvasom le szájáról.

Vajon meghallotta?

   Elkap az aggodalom, de pillanatok alatt elszáll, mikor NamJoon kezemet megfogja és maga elé tartja, a többiek csatlakoztak hozzánk.

- HoSeok gyere te is. - karjával int a fiú felé. - Már te is a csapat tagja vagy! - mondja SeokJin. A többiek pedig elismerően bólintanak. Kezeiket NamJoonéra teszik, a sort pedig HoSeok keze zárja. Végig nézek a kis társaságon, és mindenki elmélyülten a kezeket nézik, kivéve az új srácot. Ő a többiek arckifejezését nézi. Nehéz lesz beszoknia egy lassan két éve összeszokott csapatba, de nem lesz lehetetlen. Hiszem, hogy megfogja tudni csinálni. 

- MinMire, mint egy szem nőre a csapatban. NamJoonra, a vezetőnkre. TaeHyundra és SeokJinre, a nagyszerű információ szerzésért. YoonGira, aki megtanított mindenkit, hogyan lőjünk tökéletesen 250 méter távolságból. Na, és persze jó magamnak, aki ezt a puhány bagázst jól kiképezte! Így most már felzárkóztak az én 16 éves kori fizikumomhoz. - dicsekszik JiMin, beszédje végén. SeokJin és TaeHyung kicsit fejen kólintják ezért a mondatáért.

- Az örök szerény, JiMinre,  és az új fiú, HoSeokra. Sok sikert a BTS-ben! - fejezi be a nagyon hosszúra sikerült monológot, NamJoon.

- Köszönöm. - válaszolja megszeppenve, HoSeok.

   Együtt hangosan számolunk háromig majd éljenezve a levegőbe dobjuk kezeinket. Mindenki a legnagyobb mosolyát ölti magára. Egyedül YoonGi hiányzik, de lehet hogy most ez jobb is. Még nem lenne tanácsos találkozni a fiával. Még nem jött el a nagy találkozás ideje.

   Körülöttem mindenki ugrál és üdvrivalgásban teljesedik ki, kivéve Hoseokot. Szegény teljesen össze van zavarodva és nem érti, hogy mi történik körülötte. Egy pillanatra én is leállok, túl sok a hang, túl hangosan vagyunk. Aggódva nézek fel NamJoonra, aki egyből tudja mire gondolok. Mély hangával csendre inti a többieket, akik hallgatnak is rá. Fülelek. Gyerek sírás.

- Ah... túl hangosak voltunk HyunSik felébredt! - mondom. Végül nagy levegőt veszek és fel cammogok a kis HyunShik szobájába.

- Baba, ne sírj. Itt vagyok! - Ölembe veszem, nyugtatom, ringatom, próbálom vissza altatni.

x.X.x

   Egy hosszú fárasztó nap után, még mindig autóban ülök, és hazafelé tartok. Kivételesen, nem a saját házam felé, hanem a családi fészek felé, ahonnan egy éve elköltöztem, és ahova egy éve nem tettem be a lábam. 

   MinMi ma rádöbbentett arra, hogy a család és az abban rejlő szeretet mennyire fontos, még a legkeményebb vezetőnek és testépítőnek is. Elvégre szeretetből áll az egész élet, még akkor is, ha az néha túl nehéz. De az élet csak akkora terhet szakít rák, amekkorát biztos elbírunk. Ezek szerint MinMi erősebb, mint bármelyikőnk a csapatban. Talán még összességében véve is. 

   Anyáék sohasem tartoztak a tehetős családok köré, ebből fakadóan, próbáltak megadni nekem a lehető legtöbbet és a legjobbat. A nővéremet az egyetemen kitaníttatták. Engem pedig az egyik legerősebb gimnáziumba küldtek. Ők szerették volna, ha tovább tanulok, de én eljátszottam az iskola gyűlölő fiút, aki csak a buliknak és a társadalmi életnek él. Próbáltam a szüleimet megóvni. Sohasem szerettem, ha rám költik a pénzt. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mikor megkaptam a heti zseb pénzt, amit természetesen ételre kellett volna költeni, nem pedig félre rakni.
De én ezt tettem.

   Mikor a WHITE-ban kezdtem el dolgozni, megfogadtam, hogy első fizetésemet titokban az ő számlájukra utaltatom. Így is tettem. Az első horribilis összeget ők kapták meg, még akkor is, ha abban a hónapban alig ettem valamit. Ennyivel tartoztam nekik. Túl sokat adtak, amit talán meg sem érdemeltem.

   Az iskolában, minden szakkörben benne voltam, a lehető legtöbbet akartam tudni. Megakartam szerezni a legtöbb tudást, amit csak a tanáraim megtudnak adni, én pedig be tudok fogadni. A tudásra szomjaztam, minél többet akartam tudni, és ez a lelkesedésnek nevezett ösztön a mai napig nem változott. Ha kell, addig fogok kurzusokra, illetve továbbképzésekre járni, amíg ki nem éremelem a WHITE vezetői széket. És beteljesítsem megboldogult vezetőnk íratlan végrendeletét.

   A titokban átutalt pénzből anyáék tudtak venni egy nagyobbacska házat. A házat nagy kőfal védte a keskeny utca zajaitól, amin jó ha elfért két autó egymás mellett. A házak között kis utcák kígyóztak ezzel is egy kicsit szellősebbé téve a nyüzsgő Szöuli világot. Anyáék egy sarki házat vettek meg. A kapu tömör fa volt, kovácsot vas kilinccsel és egy kis névtáblával, amin apám neve szerepelt, szépen kiművelt betűkkel. A kapu mögött pedig a szép cseresznye fa lombozata látszott, hiszen annyira sietett valahova, hogy túlnőtte a kapu - és a fal -, majd két méteres magasságát.

   Leállítom a motort, kiszállok, majd lezárom. Az ajtó elé állok. Hezitálni kezdek, de végül kétszer erőteljesen bekopogok. Pár másodperc telik el, mire valaki kikulcsolja a kaput és kinyitja. Nővérem áll előttem. Nem hisz a szemének.

- NamJoon?!

- Szia. - komoly próbálok maradni, de nem megy. Elmosolyodom.

- Te nagy marha!

- Te még idősebb vagy! - végig mér.

- Gyere be!

   Átlépem küszöböt és egyből a ház kicsi de annál elegánsabb előkertjében találom magam. Nővérem mögöttem áll és várja, hogy mozduljak valamerre. Végül megkerül és egy szó nélkül bemegy a házba. Most már van időm körbenézni. A cseresznye fa tényleg jól megnőtt. A kapu belső oldalánál tizenöt centiméter magas, három darab szabályos téglalap vezeti az utat. Milyen praktikus megoldás! Így esőben sem kell bokáig vízben sétálni. Jobb oldalt a fa, bal oldalt pedig anyának a virágai díszelegnek a halvány fényben, amit a bejárati ajtó felőli kis lámpa ad, illetve a hold fény.

   A kis tömbökön ellépkedek egészen a bejárati ajtóig, megtörlőm cipőm talpát, majd kinyitom az ajtót. Magam mögött bezárom és leveszem a cipőm. Soha nem voltam még ebben a házban, így azt sem tudom mi merre van. Egy kis folyosó visz jobbra majd balra. A Jobb oldali rész fényesebb, mint a bal, így arra indulok meg. Az első ajtó előtt megállok. Hezitálásban török ki.

Mi lesz ha nem örülnek nekem, és hozzám vágják, hogy hálátlan?

   Jobb kézzel kopogtatok, majd lassan elhúzom az ajtót. Anya, apa és a nővérem egy asztal ködül ül. Épp vacsoráznak. Anyám mikor meglát egyből felpattan és előttem terem. Szeme könnybe lábad, és látom rajta, hogy legszívesebben megölelne. De tartja magát, legfőképp apám előtt. 

- Kim NamJoon. Haza jöttél? - kérdi, hangja remeg. Nem hisz a szemének.

- Hiányoztatok. - igazat mondok.

- Anyád azt hitte, már soha nem jössz haza. - lép anya mellé apa. - Hogy megemberesedtél!

- Cöh... - testvérem vélemény nyilvánítása mosolyt csal arcomra. Apa szigorúan néz, ezért rá. De mikor visszanéz szeme meglágyul. 

Úgy látom ő is örül nekem.

- Még jó hogy sokkal többet csináltam. Gyere ülj le, egyél! Rettentő sovány vagy. Mond csak, eszel te normálisan? Mit kérsz enni? Mit csináljak neked?

- Ugyan anya... - ülök le, pontosan nővérem elé. - Tudod, hogy mindent megeszek, kivéve a babot és a borsót. 

- Igaz, majd elfelejtettem. Tudod mit, elkészítem, most azonnal a kedvencedet!

- Anya este kilenc óra van. Biztos fáradt vagy. Majd megcsinálod holnap.

- Biztos vagy benne?

- Teljes mértékben. - átnyúlok az asztal fölött és megszorítom kezét.

   Nagy beszélgetés körében mindenki nekilát a vacsorának. Kérdésekkel halmoznak el, és pedig válaszolok. Később nővéremre terelem a kérdés zuhatagot és az egyeteméről kérdezgetem.

   Franciául tanulja a nemzetközi közgazdaságot. Angolul nagyszerűen beszél, de franciául talán még jobban. Mesél a kurzusairól és a tanárairól. Nagyon boldognak néz ki, anyáék pedig boldogok, hogy a lányuk boldog. 

   Nem tudom kivédeni a barátnő kérdést a vacsora végénél, mikor apa elém tolja a saját készítésű sörét. 

- Sehogy.

- Hogy, hogy sehogy? Meleg vagy? - kételkedik válaszomban HyoJoo

- HyoJoo! Az öcséd nem meleg. - véd meg anya. - Igaz? - A végére már ő is elbizonytalanodik.

- Az én fiam Nem lehet meleg! - apám egy kicsivel többet ivott a kelleténél.
Kicsit becsiccsentett az öreg. 

- Apa, ideje lesz aludni. NamJoon segíts kérlek!

   Apát derekánál fogva felemeljük a földről, majd pedig HyoJoot követve elvisszük a szobáig.

- Apa, te híztál? - kérdezi meg nővérem.

- Az én fiam nem meleg! - egyre csak ezt hajtja, mint valami beakadt lemezlejátszó. Egyszerűen mindenre ez a válasza: - Az én fiam, nem meleg! 

   Óvatosan az ágyra fektetjük, mégis nyekkenő hangot ad ki. Nővérem óvatosan betakargatja, majd távozunk. Anya az ajtóban vár, kezében egy nagy komplett ágyneműgarnitúrával. 

- Tessék. Huzatot majd a szobádban találsz. HyuJoo pedig megmutatja neked a szobát. 

- Gyere, kövess. 

   HyuJoo után lépkedek a nagynak ható házban, de mindez csak az elrendezés miatt van így. Kinyit előttem egy ajtót és betessékel rajta. Felcsukja a lámpát és pedig elképedve állok az ajtóban.

- Anya, mindent megtett, hogy ugyan olyan legyen a szobád itt, mint a régi házban. A fürdő két ajtóval van jobbra. Jó éjszakát, bátyó!
- Köszönöm. Jó éjszakát HyoJoo

   Kezemből kiesik az ágynemű, majd rájuk rogyok. Mikor fogott el ennyire a család szeretet? Mikor lett ennyire honvágyam? Magam elé bambulva gondolkodok a lehetséges válaszokon. Könnyek gyűlnek a szemembe. Hatalmas nagy fájdalom kerít hatalmába, olyan kibírhatatlan érzés, mintha valami hiányozna.

Mi történik velem?

   Andalító baba zene, büdös pelenka szagot elnyomó popsikenőcs és kendő szag. Halvány fény árad ki az egyik szoba nyitott ajtajából. Lassan sétálok az ismeretlen folyosón, majd megállok az ajtóból. A szobában anya ül egy ringató széken és valakit tart a kezében. A baba erőteljesen sír. A cumisüvegből a tejet nem fogadta el, csak sír, sír és sír. Anya felnézett, aggódó tekintettel rám néz.

- NamJoonie. Miért nem alszol? 

NamJoonie? Anya csak öt éves koromig hívott így!

   Kezeimet magam elé nyújtom és észreveszem, hogy milyen kicsik. Lábaim is kicsit, az egész testem összement. 

Én... újra öt éves vagyok?!

- Miért sír?

- Fáj a pocija. Menj vissza aludni! - Anya hangja tele van fájdalommal és kesergéssel. - Hamarosan abba hagyja.

- Megfoghatom? - kérdezem. Anyám csak bólint és én közelebb megyek hozzá. 

   Kicsi lábaim a csupasz fenyő padlóra csapódik, minden egyes lépésnél és csapódásnál az egész testem beleremeg. Anya elé érek és átnyújtja nekem a kis üvöltő masinát. Kezei a baba alatt maradnak, hogy nekem könnyebb legyen. Teljesen átölelem a kis testét. Most, hogy jobban megnézem, nem olyan kicsit, talán úgy 2 éves körüli lehet. 

- Sh... sh... sh... - mondom, mire elhallgat és rám néz, nagy szemekkel. - Aludj baba, aludjál, bátyád is már aludna. De ha pici ordítasz, senki sem fog aludni. - próbálom neki énekelni. Lassan ringatom, úgy ahogy anya is tette. Szeme egyre kisebb lesz, végül teljesen lezárul szemének kapuja.  Anyára nézek ő pedig elmosolyodik. Tátog valamit, amit nem értek.
   Egyszeriben minden homályossá válik és a következő pillanatban már egy autó üvegén nézek keresztül. Anya és apa két oldalt kézen fogva vezet egy coffos lányt, aranyos rózsaszín ruhában. Megjelenik előttük egy fekete kosztümös, macska formájú szemüveges nő. Anyám leguggol megöleli a kislányt, majd sírni kezd.
- NE! - ordítom. Ki akarom csatolni a biztonsági övet, de nővérem leállít.
- Így lesz a legjobb. - mondja, de látom hogy ő is sír. Arcomat könnyeim áztatják én pedig kétségbe esek. Pislogok egyet és nővérem alakja megváltozik. Már nem a kis 7 éves HyoJoo ül mellettem, hanem a 25 éves. Én pedig a következő pislogásom után ismét én leszek. Az ablaküveg túloldalán minden marad a régiben, semmi sem változik. Apa is megöleli a kislányt, motyog valamit neki, amit a motor zúgásától nem lehet hallani. A kislány sír, toporzékol. Végül anya átvezeti a lányt, ahhoz a hivatalos kinézetű nőhöz, aki elvezeti a lányt.
   Anyám apám mellkasába fúrja arcát, zokog megállíthatatlanul. A kis lány pedig minden második lépésnél visszanéz, és reménykedik abban, hogy talán ez csak egy rossz álom. Igen, ez egy rossz álom, fel kell ébrednem. Most, azonnal! Összezárom a szemem, szorítom amennyire csak bírom. Óvatosan, hunyorítva próbálom nyitogatni, de nem keltem fel, hanem egy játszó szőnyegen ülök, megint 5 évesen. Előttem a lány, akit az előbb vezettek el, most előttem játszik a puha, felfújt legókkal. Zsiráfos, tipegőt visel, de arcát nem látom rendesen.
Ha egy kicsivel erősebb lenne a fény!
   A kislány mögül két sötét, még a sötétségben is fénylő kéz nyúl felé, de a lány nem veszi észre. A kezek keresztül fogják apró derekát, majd a sötét, mélységbe húzza.
- NE! - gyorsan felállok, e már nem látom a lányt. Minden elhomályosodik még jobban, a fejem pedig elkezd iszonyatosan sajogni. A fájdalom egész fejemet bekebelezi, olyannyira, hogy a földre kényszerít. Ekkor már megint Én vagyok. Örvénylő képek jelennek meg.
- Bátyó nézd! - Egy mosoly, az idegen, de mégis közeli lánytól.
- Ki fogom deríteni! - MinMi elszánt arccal.
- Ba...ba... - A dadogó kisbaba.
- Szeretném ha te lépnél a nyomdokomba! - JungSoo kávéjába meredve, komolyan beszél hozzám.
- Elég! - fáj a fejem. Szét feszít!
- NamJoo! - MinMi bársonyos hangja szólít. Felnézek.
- NamJoon! - JungSoo kába arca tárul elém.
- NamJoon! - Anyám és apám egyszerre szólít nevemen.
- NamJoon! - A barátaim egyszerre szólnak hozzám.
- NamJoon... játszol velem? - kérdezi a kislány, akinek az arcát még mindig nem látom tökéletesen.
- NamJoon! - egyszerre mindenki a nevemen szólít, de a kislány nincs közöttük. Végül ketté válik a kis tömeg és a kis rózsaszín ruhás lány felém lépked, kis lakk cipőjében. Megáll, a többiek pedig körbe állják. - NamJoon, nem ismersz meg? - hangja ismeretlen. A többiekkel pedig egyszerre befejezi mondanivalóját. - Bátyó, nem ismersz meg?


   Zakatoló szívvel kelek fel. Halványan ég az éjszakai alvó lámpa, olyan hamar aludtam el, hogy nem volt időm kikapcsolni. Halántékomon az izzadtság cseppek hullanak le, épp úgy ahogy hajamról is. A pizsamám csurom víz. Az orrom pedig folyik. Pulcsim újába megtörlöm, és rémülten veszem észre, hogy a fehér pizsama pólóm ujján egy vörös vércsík ékeskedik.
Eleredt az orrom vére.
   - Ez... fura álom volt...