28. rész

x.X.x

   Sötétedés után érkezünk meg MinMivel saját háza elé. A ház első benyomásra amerikai kertvárosi hangulatot kelt az emberben. Nagy előkert a ház előtt, egy kis posta láda, amin a piros zászlócska fel hajtásával tudja csak jelezni a postát, hogy levele jött. Kerítés nem határolja el a ház területét az utcától. De mégis biztonság érzetet kelt a gyalogos út mellett húzódó úgy egy méter magas, szabályos téglalapra vágott sövény, aminek folytonosságát csak a kis út töri meg, ami a bejárati útig visz.
   MinMi a táskájában kotorász majd a telefonját a kezében tartva, egy új lenyomat felismerővel feloldja azt, és tárcsázza JiMin számát. De ezt csak azért tudom, mert szemfüles vagyok. Nem leskelődök utána se semmi,csak véletlenül oda néztem. Különös volt úgy ott állni mellette, hogy az egész közben egy szót sem szólunk egymáshoz. Ide jövetben is hiába volt bekapcsolva a kettőnk autója közötti, letitkosított rádió frekvencia, hogy egymással könnyebben tudjunk beszélgetni. Végül is, egyikőnk sem szólalt meg. Néha hallottam, ahogy ásít egyet, vagy pedig elfolyt egy hapcit, de ezeken a jelentéktelen hangokon kívül mást nem nagyon hallottam.
- Szia. Nyisd ki az ajtót megjöttünk. - szólt bele telefonva, majd kinyomta. Néma várakozás vette kezdetét. Minden egyes pillanat egy évnek tűnt, majd végül azt a helyzetet az ajtó nyikorgás mentes néma hangja törte meg. az ajtóban JiMin állt oldalán pedig egy kisfiú csüngött.
- Szép jó reggelt, srácok! - mosolygott JiMin.
- Neked is. - válaszolta MinMi. Most szólalt meg először MinMi, amióta elindultunk a WHITE-ból. Ahogy átlépjük a bejárati ajtót egyből a cipőnket vesszük le. Cipő levétel után pedig egyenesen a ház belseje felé indulunk meg. Tétlenül állok egy helyben.
Én merre induljak? 
   A nappali tele volt gyerek játékokkal. JiMin letette a kisfiút, aki egyből a játékok kellős közepe felé indult meg. JiMin az ellenkező irányba követte MinMit. Én pedig, hogy a kisfiú ne maradjon egyedül, a fiúcskát követem a nappali felé.
   Megáll egy helyen, majd fenékre vágta magát, úgy, hogy a kis feje egyet előre rándul, de nem sír, épp ellenkezőleg, kihasználja ezt a lendületet négykézlábra áll, és úgy megy tovább a játékok felé. Megáll egy nagy mackó előtt, majd vissza ül a fenekére, ezt követően pedig a maci fülét kezdi el rágcsálni. Felé indulok, de nem néz fel. Most már pedig a mackót ölelgeti. Leguggolok elé, ő pedig nagy fekete szemeivel rám néz.
   Fekete haja, tökéletesen van megvágva, szemei pedig mosoly nélküli arcán is úgy állnak, amint aki mosolyog.
- Szia. - mosolygok rá, mire kissé elbizonytalanodik, végül pedig visszamosolyog. - Téged, hogy hívnak?
- A nevem... - olyan mintha gondolkodna rajta, majd felkacag és folytatja. - Park YoonShik.
- Engem Jung HoSeoknak hívnak. Örülök, hogy találkoztunk. - megsimogatom kis buksiját, mire ő vissza tér a mackójához. Leülök elé, és onnan figyelem, ahogyan játszik.
- Aranyos fiúcska igaz? - lép közelebb MinMi. Nem nézek fel rá, valahogy a kisfiú jobban érdekel.
- Én inkább az elbűvölő jelzőt aggatnám a nyakára. - megnyilvánulásom után felnézek, majd látom, ahogy MinMi leereszkedik mellém. Közel van hozzám, én pedig akarva akaratlanul nagy levegőt veszek, és arra összpontosítok, hogy ne érjem el a főtt rák szintet, az arcommal.
- Mert az is. - karjait térde körül összefonva ül, végül pedig fejét ráteszi térdeire. - Annyira aranyos YoonShik. - nagyot hóhajt. - Nem érdemli meg azt, ami vele történik.
- Miért mi történik vele? - közelebb hajolok hozzá, hogy jobban halljam, elhalkuló hangját, majd végül pedig, azon kapom magam, hogy ugyan úgy helyezkedek el mint ő. Ugyan azt a boldog fiúcskát nézik, aki boldogan beszélget a mackójával, a dinójával és a mozdonyával egyszerre.
- Az anyja haldoklik. - böki ki MinMi. - Az anyja JiMinnek a nővére.
- Haldoklik?
- Rákos. - elakad a hangja. - Én vagyok most a pótló-anyuka, addig amíg az apja nem vállalja el, hogy az övé a gyerek. Bár szerintem, nem fogja felvállalni a gyereket.
- Miért nem? Ki YoonShik apja?
- Min YoonGi. Vele még nem találkozhattál, hiszen ma sem volt bent a cégnél, és tegnap este sem volt jelen. YoonGi az egyik legjobb mesterlövész az egész WHITE-ban. Ezen felül, még nem is tudja, hogy YoonShik egyáltalán létezik. Ezért kétséges az, hogy talán elfogadja-e egyáltalán a gyereket, mint fiát.
- Wow. Szép kis családi kalamajka. Az anya haldoklik, az apa még a fia létezéséről sem tud. Ez bele illik egy drámába. - mondom, kis iróniát csempészve hangszínembe. MinMi erőtlenül felkuncog.
- Azt hiszem, majd megírom ezt a történetet, és eladom jó pénzért. - egyszerre erőtlen, és egyben cinikus, halk kacagásban törünk ki.
- Hasonlítanak. - mondom végül, majd pedig nyújtózkodok egyet.
- Kik? - néz fel rám, MinMi. Nyújtózkodás közben.
- JiMin és YoonShik. A szemük. - mutatom. - Ugyan az. YoonShik szeme nagyon szép és mosolygós. Akárcsak JiMiné.
- Igen az. - mondja majd végül elcsodálkozva rám néz. - Te most megdicsérted JiMin szemét.
- Én ugyan nem. Én YoonShik szemét dicsértem meg, és a JiMinéhez hasonlítottam. A két dolog teljesen különbözik. Nem vonzódok a saját nememhez. - majd pedig felállok. - Amúgy meg, hol van JiMin?
- Elment a nővérét meglátogatni. Jut eszembe. - feláll és leporolja magát. - Megmutatom a szobádat. YoonShik, gyere, mutassuk meg a bácsinak a szobáját. - közelebb lép hozzá, majd lehajol, hogy föl vegye.
   Az emelet felé sétálunk. A lépcső tetején a baba korlátot kireteszeli, majd miután mind a ketten átérünk vissza zárja, majd leteszi YoonShiket, had menjen szabadon. Két ajtó előtt elsétálunk, majd pedig a harmadik előtt megállunk kinyitja, majd egy szó nélkül betessékel rajta.
   Az ajtó mögött egy sima szoba helyezkedik el. Egy két személyes ágy, egy asztal, hozzá illő székkel, és egy beépített szekrénnyel. Az ágy két oldalán éjjeli szekrény, az ágytámla fölött pedig a két kis szekrénnyel egyetemben összekapcsolt polc rendszer, aminek legfelső polcán könyvek vannak kötetek szerint rendszerezve. Az alatta lévő polc aljára egy kis kör alakú olvasó lámpát fogattak fel, míg a polcon kis tárgyak helyezkednek el. Az ágy végénél egy hordozható baba ágy van össze szerelve, míg magán az ágyon egy vízilovas viaszvászon terül el. Jelen pillanatban az éjjeli szekrényen egy kis cumisüveg és egy sima cumi helyezkedik el, a hozzájuk illő tartóban. Az asztalon egyéb babás eszközök, míg a szék háttámlájára vállfával felakasztott tipegők lógnak.
- YoonShik ruháit, és cuccait, majd JiMin és én átpakoljuk hozzám, így majd lesz egy szobád. - kezdte a magyarázkodást MinMi, mire én csak elmosolyodtam.
- Nem kell mentegetőzni. - mondom, kis megértést rejtegetve hangomban. - Majd lesz ahogy lesz. Én sem hoztam sok cuccot, úgyhogy akár maradhatnak a cuccok.
- Rendben van. - mondta. Hátat fordít, majd mielőtt kilépne az ajtón válla fölött visszanéz rám. - Még szerencse, hogy kevés cuccot hoztál. - hangját valahogy megváltoztatta, és ezúttal, csupa negatív szomorúságot és egy kis dühöt vélek felfedezni. Kilép az ajtón, én pedig keze után nyúlok.
- Mi volt ez?
- Mi, mi volt? - vissza néz rám, de kezét nem húzza el kezeim közül.
- Ez a hangnem...
- Semmi... - ekkor már nagy rántással elhúzza kezét az enyémből.
- Persze. - lehajtott fejjel mondom. Meghunyászkodok előtte.
Miért hunyászkodok meg előtte?
- Mi az, nem hiszel nekem? - kérdi, kérdőn, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Tudod, van egy mottóm. Az, hogy amíg valaki nem játssza el a bizalmat, és nem hazudik nekem, én addig mindenkinek, mindent első kézből elhiszek, és megbízok benne. Épp ezért kérdeztem meg, hogy mi volt ez? A te válaszod a "semmi" volt. Nos, csak szeretném veled tudatni, hogy én nem vagyok vak, sem hülye! Nem szeretném, hogy ez a "semmi" miatt ne tudjak megbízni vagy éppenséggel hinni neked. Főleg úgy, hogy még nem is ismersz. Egy kapcsolatot így elrontani nem szabad, sőt egyenesen őrültség. Egy normális ember, ne a küldő alapján ítél! - hangom talán túl erélyesre, és érvelőre sikerült, mert MinMi keze arcom felé tartott. Gyorsan mozdultam, és ellenkező kezemmel, mint amelyikkel ő ütött, megfogtam a kezét, ő kicsit közelebb lépett meglepettségében rángatni kezdte a kezét, majd a harmadikra elengedtem. Hátrébb lépett és csuklóját masszírozgatva nézi a kezét, vagy pedig a tekintetemet.
- Milyen kapcsolatról beszélsz? Neked és nekem soha nem lesz semmilyen kapcsolatunk! - mondja, közben elvörösödik.
- Társak vagyunk. Már van egy kapcsolatunk.
- Te és én SOHA nem leszünk társak. Ezt jól jegyezd meg. - majd felkapja az ekkor már ajtóban álló YoonShiket, majd pedig elhagyja a szobát, maga mögött becsapva az ajtót.
Hát ezt, jól megcsináltad, Jung HoSeok!

x.X.x

   JiYoon szobájában ülök és az infúzió halk csepegését hallgatom, a szívmonitor csipogásával együtt. Kezét kezemben tartom és kézfejét lassan simogatom, miközben ő alszik. Az orvosok szerint ma még csak aludt, reggel kelt fel pár percre, amíg a vizit volt, és azóta semmit sem csinált a levegővételen kívül.
- JiYoon... kelj fel, kérlek. Szükségem van rád. Beszélnünk kell. - könnyen gyűlnek a szemembe, fáj, ég a szemem. A fejem is jobbra húz. - Én... én nem tudom, hogyan mondjam el YoonGinak... YoonShiket. Nem tudom, hogy... hogy... én... én nem tudok már semmit. Semmiben sem vagyok biztos. - eddig bírtam.
   Sírok. JiYoon... JiYoon... hiányzik a nővérem, hiányzik hogy elmondjak neki mindent, hiányzik, hogy mellettem legyen, és hogy átöleljen. Minden ami ő, még ha nem is ment el, hiányzik. Pedig csak alszik, de máris úgy ebszélek róla, mintha már meghalt volna. JiYoon soha nem fog meghalni. Élni fog! Legalább addig, amíg én, vagy még talán tovább is. Élnie kell YoonShik miatt és anyu, meg apu miatt is.
   A kelleténél kicsivel erősebben szorítom kézfejét arcomhoz. Fel és lemozgatom egykoron puha bőrét arcomon. Bőre kissé ki van száradva, ha ahhoz akarnám hasonlítani, mint amilyen mindig is volt, akkor most sivatag szárazságú. Kis fém ágya melletti szekrényében kezdek el kutatni valamilyen kézkrém után, de semmit sem találok. Gondolkodj JiMin, JiYoon mit csinálna, ha nem lenne kézkrém a szekrényében? Vagy pedig, hova rakhatnék még kéz krémet, végszükség esetére? A táskája!
Igen, a táskájába!
   Felpattanok, és az ajtó melletti zöld szekrényből kihámozom a táskáját, majd pedig annak minden egyes négyzetcentiméterét átkutatva, találok egy kis tégelyben Natural Rebublic-os kézkrémet. Boldogan, mellkasom előtt szorongatva indulok vissza ágya felé. De hirtelen megtorpanok, és annyira elgyengülök, hogy a krém kiesik a kezemből.
    A szívmonitoron a pulzus számláló, egyre gyorsabban esik lefele, és egyre kevesebbet üt fel a szíve.
JiYoon haldoklik! 
Most tudatosul bennem minden. A krém végleg kiesik kezeim közül, én pedig rohanok ágyához, hogy az ágy feletti nővér és orvos hívót a lehető leggyorsabban megnyomjam.
- JiYoon! JiYoon... haló, tessék felébredni! JiYoon! - szólítgatom, ébresztgetem, de semmi. Teste csak az én mozgatásomra mozdul meg. Semmi mást nem reagál. Ekkor kezek rántanak hátra, majd taszigálnak, egyre kijjebb és kijjebb a szobából. Végül pedig teljesen kilöknek a nagy folyosóra. Az ajtó elé két nagy darab zöld ruhás, műtős pasas áll, és csak az érkező orvosokat és a sürgő forgó nővéreket engedik át.
- Látnom kell! Engedjenek be! - ugrok nekik, de ők könnyű szerrel ellöknek. Használhatnám valamelyik rúgást, amit tanultam, de semmi sem jut az eszembe. Talán egy oldalazó rúgás, de azt hogy kell kivitelezni? Mindent elfelejtettem, egyedül csak az jár a fejemben, hogy JiYoon mellett kell lennem, illetve az, hogy nem hallhat meg.
- Öljön le! - lök el végül az egyik, úgy hogy fenékre esek a folyosó túloldalán. - A legjobb kezekben van! Nem tehet ön érte semmit sem. Itt minden a kisasszonyon múlik és az orvosokon.
- De ő... de ő az én... nővérem. Nem hagyhatom magára, nem hagyhatom itt főleg most, hogy ennyire beteg. Szüksége van rám! - a könnyektől minden ködfátyol alá zuhan. A szívem majd meg szakad. Úgy érzem, mintha valami belülről facsarná ki belőlem az életet. Elkap az émelygés. Forog velem a világ, majd pedig végül a földön ülve, magam elé húzva térdeimet, szorosan átölelve azokat, kezdek előre-hátra himbálózni. Nézem az előttem álló férfiak fehér papucsát.
   Nem tudom mennyi idő telik el, de már jobban érzem egy kicsivel magam. Tudom kontrollálni a viselkedésemet, így már állva, hol mellkas előtt, hol pedig hátam mögött összefont karokkal állok, vagy sétálgatok, a kórtelem előtt. Egy fehér ruhán női orvos lép ki a nővérem ideiglenes szobájából, és egyenesen felém tart. Külsőre talán a negyvenes évei közepén járhat, de mégis fiatalosan néz ki.
- Maga, Park JiMin? Park JiYoon, hozzátartozója?
- Igen.
- A nővérének az állapotát stabilizáltuk. De csak ideiglenesen. Jelenleg ébren van, de ez csak pillanatok kérdése. Ha akar vele beszélni most tegye, ha akar hozzá papot hívni, akkor ne habozzon! Attól tartok a nővéreinek talán órái, legjobb esetben napjai lehetnek.
- Köszönöm. - meghajolunk, ő egy sajnálom címet birtokló pillantást vet rám, majd pedig elmegy mellettem.
   A szobába lépve, mindent kissé lesötétítve találom a szobát. Az ablakok előtt a redőny úgy három negyed részig lehúzva állnak, míg JiYoon fél ülésben, oldalra hajtott fejjel, ismét egyenletesen csipogó gépekkel bóbiskol. Lassan felé sétálok, majd óvatosan kihúzom a vendégeknek szánt széket az ágya alól, minek halk zajára egyből felkel.
- JiYoon... - aggódva és szeretet teljes hangom szólítom. Reménykedek benne, hogy még felismer engem.
- Ji...Min?! - kérdezi, vagy mondja a nevemet, azt nem tudom eldönteni, de boldogság járja át mert felismerte hangomat. - YoonShik? - ez már egyértelműen kérdés volt. Leülök, és kezeimbe veszem gyenge, erőtlen kezét. A szívem szakad meg.
- Jó helyen van. Sokat hízott, amióta rám bíztad. - mondom.
- Teljesen elrontod azt a gyereket. Tudod, hogy Ulzzang gyereket akartam belőle csinálni. - hallom a kényszerített erőltetett, humort a hangjában. Lehet hallani a hangján, hogy szenved. De mégis poénkodik. Büszkeség önt el, hogy ilyen nagyszerű nővérem van. És lesz is! Felnevetek fanyar viccén, ami a valóságtól és az elképzeléstől is évezredekre áll. A mi családunk nem Ulzzang fajta.
- Jó hogy mondod, akkor mostantól fogyókúrára fogom! - válaszolom, mire gyorsan megugrik szívverésének a száma, épp úgy ahogy nevetéstől mellkasa is, és együtt nevetünk. Ő gyötrelmes hangon, én pedig elfojtottan.
   Csend ereszkedik le a szobára, nyomasztó, belülről fojtogató csend, ami magában hordozza a vég és a halovány remény gyötrelmes egyvelegét.
- YoonGi, YoonShik apja... tudja... hogy...
- Nem. - fojtom belé a szót. Tudom, hogy nehezére esik erről beszélni, ezért nem erőltetem a dolgot. De ő folytatja, hiszen résnyire nyitva hagyta száját, és azon keresztül lélegzik, egyenletesen. Nem tudom eldönteni, hogy neki vagy esetleg nekem, kényelmetlenebb ez a JiYoon-YoonShik-YoonGi családi drámai történet. De az biztos, hogy egyikünknek sem tündér mese. Lehajtott fejjel mosolygok a fél sötétségbe, ezen a fanyar sorson gondolkodva.
- Szeretném ha behívnád Min YoonGit!  - riadtan csapom fel fejem, annyira nagy intenzíven, hogy megreccsen a nyakam. Ezen vajon meddig gondolkodott? - Szeretném látni! - mennyi energiát és erőt fektetett ebbe a két mondatba, hogy ennyire határozottan, remegés nélkül kitudja, azt mondani amitől mindig s nagyon félt. Attól, hogy egyszer újra találkozik azzal az emberel aki az életének, egyik legszebb pillanatát adta, majd pedig egy életre megajándékozta, egy angyallal.
- JiYoon... ne kérj tőlem lehetetlent!
- JiMin, kérlek. - szívszaggatóan cseng hangja. Szívem húrjain játszik.
- YoonGi, még csak nem is tud a fiadról.
- Az ő fia is!
- Az övé is. De nem fogja elfogadni.
- De elfogja.
- Ismerem YoonGit, és higgy nekem. Ő nem az az ember, aki csak úgy vállalja egyszerűen a tetteiért a felelősséget, főleg akkor, ha az a felelősség, egy életre elkíséri, és YoonShik ilyen.
- JiMin...
- Kérlek, ne gyere nekem azzal, hogy de akkor olyan volt, mint egy... nem is tudom, milyen ember. YoonGi hamarabb lőné fejen a saját vérét, vagy ami még rosszabb, saját magát, minthogy elvállalja, hogy övé a gyerek! - úr isten, mit mondtam. Kimondta azt, amit olyan régóta nyelvem hegyén van és arra várt, hogy kimondjam. Na tessék, most kimondtam, a haldokló testvéremnek. Akinek így is nehéz elviselnie, hogy egyetlen fiát magára hagyja, még én is utoljára belé rúgok, hogy hogy lehetett ennyire felelőtlen. Én érzéketlen tuskó. - JiYoon... én... nem akartam. - láttam a félhomályban, ahogy egy könnycsepp gurul le arcán. Megríkattam a nővérem. Miattam sír a halálos ágyán.
- Ne kérj bocsánatot, igazad van... - nyugodtságot veszek észre a hangjában. Talán még egy kis mosoly is bujkál benne. - Már vártam, hogy mikor mondod ki, azt ami benned nyugszik. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire... fájni fog, és ennyire jól fog esni, ha valaki lehord. Tudod utoljára anyáék hordtak le. Érzések kettőssége kavarog most bennem. - hallom, hogy arcáról beszéd közben lehervad a halvány mosoly. - De tudod, mint anya, bennem is új érzések és új dolgok alakultak ki. Egyik az az, hogy hogyan védd meg magad, és a gyereked, illetve az, hogy hogyan állj ki magad mellett. Nem gondoltam volna, hogy valaha alkalmaznom kell majd azt, amit egyszer kigondoltam fürdés közben de, egyszer minden eljön, így ez is. - csend száll le közénk, csak azt hallom, ahogy ő levegőt vesz, azt hogy az én szívem dobog a torkomban, azt, hogy a gépek csipognak, illetve azt, ahogy belsőm egyre jobban azt kiabálja felém, hogy ez most fájni fog. Nagyon, nagyon fájni fog!
- Én, Park JiYoon, arra kérlek téged, hogy teljesítsd utolsó kívánságom: Hozd el nekem Min YoonGit!
   És úgy, ahogy sejtettem, fáj, ahogy kimondta. Fáj ahogy arra kér, hogy... hogy hozzam ide YoonGit. Felállok, maga mellé teszem a kezem, és úgy mint egy robot, előre meredve, bele egy teljesen sötét pontba bámulok.
- Teljesítem amit kérsz tőlem. Idehozom YoonGit, de akkor te is tegyél meg valamit. - elképzelem, ahogy kérdő arccal tekint rám. - Gyógyulj meg! Légy igazi anyja YoonShiknek!
- Azon vagyok! - feleli, de ekkor én már az ajtóban állok. Kilépek rajta, majd mielőtt bezárnám az ajtót meghallom, ahogy köszönetet mond, közben mosolyogva sír.
Szeretlek JiYoon, de valamiért ezzel a kéréseddel a szívemet tépted ki...