x.X.x
Napok telnek el, és senki sem tud semmit. MinMi néha fel hívja a NamJoont, hogy jól van, majd bontja a vonalat, azért hogy semmi se tudjon vele többet beszélni. Kósza hírek terjengenek a cégben, afelől, hogy miért tűnt el MinMi. Az egyik az, az, hogy azért mert az egyik tolvaj a barátja volt és a munka miatt, megkellet lépni azt a lépést, amit senki sem akart volna az életében, és lelőtte azt. Ha ez tényleg igaz, akkor mindennél jobban maga alatt lehetett.
- Több napja már, hogy nem jött haza. - mondja JiMin, miközben délutáni alvásra invitálja unokaöccsét.
- Aggódom érte.- Legutóbb azt mondta, hogy jól van. Bízhatsz benne. Biztos csak... megtört... - mondta JiMin. - Felviszem YoonShiket a szobájába. Ő legalább nyugodt. - megindul az emelet felé. Én pedig aggódva zuhanok a fotelbe.
Migrén hatású fejfájás nyom el, és még a kör-körös masszírozás sem segít rajta. Hosszas csend és magamba zuhanás után a csengő megszólal. Elkínzott lassúsággal indulok meg felé, mire odaérek JiMin is megérkezik. Nem tudom, mi ez a nyomott érzés, ami az elmúlt három napomat kínozza, de valami elviselhetetlen. Ugyan ezzel átfűtve nyitok ajtót.
Az ajtó előtt egy srác áll, amit JiMin JinYong néven üdvözöl.
- Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdezi.
- MinMit hoztam haza. - kipattan szemem.
- Merre van? - kérdezem, határozottabban, mint azt akartam.
- A kocsiban alszik... ki van ütve... - Jimint követve, sietek az autó felé. Az anyós ülésen ül, fejet lehajtva alszik.
- Mi történt vele? - kérdezem. Szívem majd megszakad, hogy így látom. Együttérzés érzése árad szét ereimben.
- Most engedték ki a pszichiátriáról.
- H-hogy? - dadogom.
- Te vagy HoSeok, igaz? - kérdezte JinYong
- Igen.
- Kwon JinYong vagyok. Én voltam MinMivel, amikor megtörtént az eset. Annyira felzaklatta, hogy saját maga ölte meg legjobb barátját, hogy az eset után összeesett és a mentőben, őrjöngeni kezdett, intravénásan nyugtatót adtak neki, majd miután megérkeztek, alig fél óra alatt a nyugtató kifutott szervezetéből, és miközben a doktor vizsgálta ismét rá kezdett. Az én hibám, ha jobban figyeltem volna, akkor nem kellett volna... - hangjában az együttérzés legmélyebb forrása halasztódott. Talán őt sújtotta le a legjobban, mert nem tudta megvédeni. - Remélem felépül.
Ölbe véve felvittem szobájában ágyába tettem, majd jól betakartam. Széket húzok ágya mellé és nézem ahogy lassan emelkedik mellkasa.
" Erős nyugtatókat írtak fel neki, és azt mondta a doktor, hogy a gyógyszerek mellé erős antidepresszánsokat kell szednie, ezzel segítve a feldolgozást, illetve az elfogadást!"
JinYong, mondata folyamatosan agyamban zakatol és arra gondolok, hogy hogyan tudnék segíteni rajta. Habár egy szerettünk elveszítésének traumáját feldolgozni nem a legegyszerűbb dolog, vagy talán a legnehezebb dolog a világon, valahogy mégis túl kell esni rajta. Ahhoz hogy felépüljön, olyan dolognak kell történnie körülötte, ami örömmel tölti el, és elfeledteti vele ezt a traumát. Gondolkodás közben nagyot ásítok, talán jobb lenne pihenni, de nem akarom magára hagyni MinMit, főleg most. Lassan elnyúlok az ágy szélén, karomat átdobva derekán. Elvileg az altató miatt még órákig ki lesz ütve, addig én is pihenek hosszú kialvatlan éjszakák után végre először. JiMin addig, majd vigyáz unokaöccsére én pedig megálmodom, hogy hogyan kellene ezt a történetet tovább írni.
x.X.x
JiYoon mellett vagyok, a reggeli vizit óta. Békésen szunyókál, egyenletesen veszi a levegőt. Épp olyan, mint mikor először láttam, csak most más teremben, illetve más körülmények között. Ugyanis a betegirányítóból egyből az intenzívre küldtek, ahol belépés előtt egy zöld védő ruhát kellett felvenni. Majd az intenzíven belül a vörös szektorba kísértek, ami a súlyossági szintet jellemzi.
JiYoon élet halál között lebeg és a legutóbb szenvedett súlyos agykárosodás következménye kép a felépülésének esélyei a nullával lett egyenlő. A szívmonitor, minden apró eltérést kimutat, de jelen pillanatban is két elfogadható pont között ingázik, a lélegeztető gép is csendben dolgozik, csak néha csipog egyet, hogy jelezze én-is-itt-vagyok.
Bár ne jelezné!
Bár ne lenne minden ennyire szar!
Szorosan tartom kezét, bár nem tud se beszélni, se mozogni én akkor is őt tartom a világ legszebb, legjobb és legegészségesebb emberének.
Az agyinfarktus mérete nagy kiterjedésű volt, ami a beszédet és a mozgást érintette. Ebből nem fog felgyógyulni, próbálok optimálisan hozzá állni a dolgokhoz, de az áttétes rák és az agyinfarktusból való felépülés esélye, igen csekély. Ha tehetek egy javaslatot, hívjon papot az utolsó kenetért, és imádkozzon érte, hogy hamar jobb létre szenderüljön, hogy ne érezzen több fájdalmat....
Talán... mégis jobb lenne elengedni, de az fájna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Ha JiYoon meghalna, és kiderülne, hogy egy gyermek miatt hagyta ott anno a családi házat a szülei biztosan mindent megtennének, azért, hogy magukhoz vegyék YoonShiket. De én vagyok az apja, anyja utáni törvényes vagy törvénytelen gyámja, a vérem folyik pici testében és ha kell akkor is megvédem ezt a pici csodát.
Ha viszont azt nézem, hogy mennyire nem érzem magam késznek a gyermek felnevelésére, akkor biztos a család kapná meg. Amiről nem tudok semmit. Tény, hogy gyermekeiket nagyszerűen nevelték föl, de vajon hogy bánnának, egy nem házasságból született gyerekkel, akinek apja egy olyan szervezetnél dolgozik - amiről a köztudomás nem is tud -, és egy mester lövész? Egy gyilkos, aki ha kell könnyű szerrel, érzelmek nélkül megkínoz egy embert, hogy információkat szedjen ki belőle. Ha mindezt megtudnák, akkor egy életre elvágtam magam az ősöknél.
Miért van ennyi gond?
Miért kell ennyi rossznak történnie?
Az orvos azt mondta, hogy JiYoon nem tud beszélni, sem járni, valamint nagy valószínűséggel fel sem fog ébredni, soha már. De azt egy szóval sem mondta, hogy nem tud gondolkodni, és hogy válaszolni sem tud. Megszorítom kezét, és próbálom megfogni az utolsó reményt, afelől hogy érti mit mondok.
- JiYoon, YoonGi vagyok. Érted, amit mondok? Szorítsd meg a kezem ha érted, kérlek. Tudom, hogy nehéz, de adj egy jelet, hogy ha érted. - feszültség száll rám, és minden apró jelet felfokozott izgalmi állapotban várok. Egy nagy mellkas emelkedés, és a lélegeztető gép csipogása, az ami jelnek tekinthető.
- Szóval érted. Akkor így fogunk beszélgetni. - elmosolyodok. - Most mosolyogtam. Tudom, hogy szereted, amikor mosolygok, bár ettől évekig megfosztottalak. Hidd el... ha tudtam volna, hogy... hogy állapotos vagy, ha tudtam volna, hogy... min mész keresztül, még hamarabb elkezdtem volna utánad kutatni. Én végig utánad kutattam. Az nap este, amikor elmentem, az a munka miatt volt, nem azért mert nem akartalak megismerni, de legfőképp nem azért mert kihasználtalak. Én bennem már akkor is megvolt az a szikra... csak... féltem. - várok, hogy megszólaljon, várom, hogy felemelje a kezét, az arcomat végig simítsa, és azt mondja, tudom, nem bánom, de mindez nem fog megtörténni. Kezét arcomhoz emelem, hogy elhitessem magammal, hogy mindezt Ő csinálja. Hüvelyk úja megmozdul és végig simít arcomon, ezzel meglepve. Szemem könnybe lábad, szívem meghasad.
Fáj, minden fáj...
Szemét még mindig nem nyitja ki, meg sem mozdul, mégis annyira él, túlságosan él. Szívemben örökre élni fog. Ez a test, nem ejtheti foglyul ezt a gyönyörű embert, aki még így utolsó erejéből is csak a szeretet sugározza, akkor is ha halálos ágya fölött a kaszás mond imát.
- JiYoon, tudom, hogy fáj... tudom, hogy aggódsz... elfogadom YoonShiket fiamnak... mindentől megfogom megvédeni. Azt a szeretetet, amit adtál neki, soha nem tudom megköszönni, hogy helyettem is szeretted, ezidáig. De... én nem bírom nézni, azt, ahogy előttem szenvedsz. Küzdesz ezért az életért, ami talán, soha nem lesz már olyan mint azelőtt... - megremeg hangom. - Mindig téged kerestelek, és én hülye csak azt nem kutattam át, aki a közelemben volt, ha megnéztem volna JiMin aktáját, hamarabb megtaláltalak volna. - síró görcs kerülget. - Az én hibám, sajnálom. Nem kellett volna, úgy ott hagynom, inkább rúgtak volna ki. - utat engedek a fájdalomnak, könnyeim száguldanak. - Én, nem vagyok képes arra, hogy az a nő akit szeretek így szenvedjen egy testnek sem nevezhető kalitkába szállva, miközben a lelke egy angyalé. JiYoon, én megfogom védni YoonShiket, bármi áron. Megvédem a te tisztes neved, és megígérem, hogy olyan ember lesz a fiúnkból, aki büszkén fog emlékezni az anyjára, hogy a végsőkig harcolt. - alig kapok levegőt, mindenem remeg, de meg kell tennem. Be kell látnom, hogy egy így nem élet. Nem élet, ami így rá várna, csak szenvedne, és fájna neki minden. Felállok, őt arrébb csúsztatva az ágyon bebújok mellé. Nem érdekel, hogy több ezernyi szabályt megszegek ezzel. Fejét óvatosan felemelem, és karomra fektetem. Testét jó alaposan betakarom, homlokát megcsókolom, végül én is lehajtom fejem a párnára. Megnyugtat, hogy itt van mellettem. - JiYoon, ha hívnak... menj...
Órákkal később ébredek, az orvosok keltegetésére. Kómásan nyitogatom szemem, haja arcomban, édes illata még mindig érződik.
- Kelljen ki azonnal az ágyból! - hallom meg a figyelmeztető hangot. Félkarra támaszkodok, és egy puszit nyomok épp langyos homlokára. Hallom a szívmonitor üvöltését, a lélegezgető gép, visszafogott lélegzetét és körülöttem az emberek együtt érző pillantása mélységekig hatol bennem. Beszélnek hozzám, de én nem vagyok képes azokat a szavakat értelmezni, csak azt, amit a monitor mond. Elment.
- Menjen innen, megtudjuk menteni! - hallom meg a mondatot,a miben mindenki belekapaszkodna.
- Hagyják őt elmenni. Őt várják már az angyalok. - ismét sírok, halott testét magamhoz emelem, minden mai ő volt, már csak egy porhüvely. - Isten veled, JiYoon. Isten veled, szelemem.
