15. rész

x.Xx.

   - Hogy mondod? - kérdek vissza kikerekedett, hitetlenkedő szemekkel, reagálva a hallottakra.
- Jól hallottad. Itt van YoungGuk. Most hívott a főnök. - mondja, zsebre tett kézzel, előttem állva. - Neked akarta el mondai, csak nem voltál bent.
- Rendben van, akkor most azonnal megkeresem és megölöm! - pattanok ki saját komfort zónámon kívülre.
   Szélsebesen fordulok meg és már rohannék is ki a nézőtér felé, mikor YoonGi hirtelen alkaron fog és megállít. Visszafordulok, ránézek arca pedig támogatást mutat felém. Szemtől szembe állunk egymással és valamiféle energia hullámot bocsátunk ki egymás felé, ezen keresztül megértjük egymást, épp úgy mint YungSooval, anno. Talán épp ezért is ragaszkodok hozzá annyira.

Walther p99

   Fejével biccent egyet én pedig elengedek egy halvány fancsali mosolyt.
- Kapjuk el rohadékot! - motyogja halkan de közben sem szakítja meg a szemkontaktust. Mellélépek megveregetem vállát.
- Gyerünk!
   A magunkkal hozott táskákhoz lépünk. Mindketten a sajátunkból kivesszük a jelvényünket, és farzsebeinkbe nyomunk két 17-es tárt a hozzájuk tartozó Walther p99-est pedig a jobb első zsebbe. Jól ráhúzom pólómat, felé ráveszem bőrdzsekimet és YoonGire pillantok.
- Mi az? - néz vissza rám értetlenséget játszva. Szabad zsebébe belenyom egy hang tompítót. - Erre még szükségünk lehet. - feleli mosolyogva.

x.X.x

   Kibérelt nézőtéri fülkénkben ülünk ketten HyoNival. Onnan nézzük a verseny végét, mivel csak a legjobb hatra értünk ide. A lány jobbomon ül, kezében egy nagy zacskó pattogatott kukoricát szorongat és izgatottan nézi a lent történő eseményeket. Igen csak ígéretesnek ígérkeznek a versenyzők, főleg az a koreai tépett hajú.
Hum... jó lenne vele beszélgetni. 
- Igen? - szólalok meg, miután megnyomtam a jobb fülemen csüngő bluethoos felvevő gombját.
- Tiszteletem uram. - hallom LeeJoon hangját a vonal végéről. - A mai nap folyamán nem találtuk Bang YongGukot és Choi JaePyot. De biztos forrásból tudom, hogy a BAC-re mentek, rövidesen azután, hogy a Főnök elhagyta az ország légterét.
- Ez az információ mennyit követelt? - érdeklődöm.
- Csupán három életet, agy egyik épp itt lóg mellettem. Igaz, kicsit még lubickol a súlytalanság fél állapotában, de elég jól viseli. Köszöni az érdeklődést.
- Mindig is értékeltem a humorodat LeeJoon. - elmosolyodok halványan, próbálom hangomon keresztül érzékeltetni a szarkazmust.
- Próbálkozni azért lehet. További jó szórakozást. - mondja.
- Viszont kívánom. - bontom a vonalat.
   Az a szemétláda! Tudhattam volna, hogy nem bír megülni a seggén. De már mindegy, itt van és valószínűleg jól szórakozik vagy pedig terjeszti a hatáskörét. Nem tudom, hogy mit csinál, de azt igen, hogy nagyon irritál!
"Az izgő mozgó kukacokat el kell törölni a föld színéről, mert amíg ők élnek, addig megfordulhat a mérleg nyelve. És számunkra a jó, az csakis rossz lehet!" - apám szavai fejemben vissza csengenek fülemben.
Igaza van, még most is a túloldalon.
   Kifelé nyugalmat sugárzok, míg legbelül morgok, mint a felbőszült barna medve, akit felköltöttek Téli álmából Tél-víz idején.
- HyoNi drágám. - nézek felé, kedvesen mosolyogva. - Elmegyek egy pillanatra, - látom rajta, hogy megrémül. Szegény csak bennem bízik és rám támaszkodik, olyan, mint egy védtelen madárka, amit valaki ketrecbe zárja és csak a gazdiól függ. Nos, ennek a madárkának én vagyok a tulajdonosa, és ha kell, arany kalitkába zárom és mindenét megadom. - hozok valami harapni valót. - állok fel.
- Nem mehetne valaki más? - kap kezem után.
- Nem akarom, hogy bármit is belerakjanak. Különben is, a legjobbat érdemled. - keze lesiklik karomról egyenesen az ölébe, kissé elkeseredik, de mégis egy biztató mosolyt küld felém.
- Siess vissza! - köti lelkemre.
Sietni fogok, csak még van egy kis elintézni valóm.
YongGuk, remélem ma reggel mondtál egy imát!
 

x.X.x 

   Egyre rohamosabban közeledik az én ringbe kerülésem. Már csak tíz perc van hátra a mostani mérkőzésből. Két kínai egymás ellen.
Szép kis csata, nem mondom.
   Ha nekem kellet volna harcolnom HongBinnel, akkor inkább feladtam volna a versenyt. Nem szeretem bántani a barátaimat, inkább én szenvedjek a tíz kilométer később bekövetkező büntető futás súlya alatt, minthogy megüssek bárki, számomra fontos embert.
   Remélem HongBin jól van. A mester utolsó infója óta semmit sem hallottam felőle, csak innen-onnan annyit, hogy a legközelebbi kórházba szállították. És, hogy a lehető leghamarabb ellátásra kerül a válságos állapota miatt.
- Leve jött, Jung HoSeok! - lép elém egy kis maximum tizenöt éves srác. Mellényére a küldönc szó volt hímezve. Kínai tájszólással beszélte a koreait, és még erre jött a selypítés is. Rámosolyogtam, elvettem a levelet és meghajoltam előtte.
   Csakugyan levelem jött, méghozzá nem is akármilyen, hiszen a boríték jellegzetes Gucci Guilty Pour Homme illatban fürdik. Megszagolom a borítékot.
Igen, ez Gucci!
   Izgatottan felszaggatom a boríték tetejét és kiveszem belőle a szintén illatozó levelet a borítékot pedig a földre dobom.

Kedves HoSeok,

   Szégyenteljesen, de be kell vallanom, hogy kiestem illetve, hogy nem tudom, hogy járulok majd édesapám és édesanyám színe elé. De ez most nem fontos. Ezt a levelet akkor irattatom neked, mikor várom a mentőautó érkezését, szóval, nincs sok időm. 
   Te vagy az egyetlen koreai versenyző a versenyen, de gondolom erre már te is rájöttél. Mint szenvedő versenytársad és barátod, arra kérlek, nyer meg helyettem is a versenyt! Bármi is történjen velemi, szurkolni fogok neked és lélekben támogatni foglak. Remélem úgy szétvered, hogy ő is és te is egy kórházban köttök ki velem! 
             

     U.I.: Nehogy veszíteni merj, mert kicsinállak, JungHoSeok. Ne feledd, tudom hol laksz!!!

Barátod, HongBin

Te is tudod, hogy mikor kell levelet küldeni igaz?

   Mosolyogva nézem a levelet és többször is elolvasom és értelmezem az iróniát tollbamondásából. A levelet két részre hajtom és beletűröm nadrágom korcába, rálapogatom a verseny ruhám felsőjét.

Így, ni!

    Mint, aki megivott két energia italt és még a reggeli kávéjába is cukor helyett azt öntött, úgy vigyorgok előre. Mikor rám néz a mester a külön edzőknek fenntartott távoli boxból, úgy néz ki, mint aki azt sem tudja mi ütött versenyzőjébe. Lassan tizenöt perce nem beszéltem vele a szokásos elszeparálás után, látszólag eléggé megviseli őt. Engem kevésbé, főleg a levél után.

    Hihetetlen nagy adrenalin adag szabadul fel ereimben, hogy levezessem magam elkezdek ugrálni egy helyben, akárcsak a bokszolók. Ugrálok, mosolygok legyen az bármennyire bárgyú, én boldog vagyok. Én örülök és én megfogom nyerni a versenyt!

    A szervező vállamra teszi kezét megállok egy helyben ő pedig csak bólint, vagyis elérkezett az én időm. az előző menetet az egyik kínai nyerte, nem tudom melyik a kettőből, de az biztos, hogy eléggé elgyepálta a vesztes, hiszen, ahogy elhalad mellettem látom az arcán a zúzódásokat, amik néhol kivannak fakadva és azt, hogy a kezét fájlalja. Gyors a vesztesre nézek, akit épp akkor kaparnak össze a szőnyegről, de mögötte már tűkön ülve vár rám az én vetélytársam.

   Ő rám néz majd kis fejbiccentéssel köszön nekem. Tekintete határozott. Viszonozom.

Nem tudom ki vagy, vagy hogy ki volt a mestered, de itt csak egy győztes lesz! És az is én leszek! Készülj Yamada Hato most Jung HoSeok fog elfenekelni. 

14. rész

x.X.x

   Lassan telnek a mérkőzések, és egyre kevesebb versenyző marad talpon, azt hittem sokkal könnyebb lesz, könnyelműség volt így gondolni. Ahogy egyre több szenvedő arcot látok úgy bizonytalanodok el abban, hogy biztosan akarom-e, ezt az egészet. Egyre több versenyző adja fel, azért mert nem bírja a stresszt és a fájdalmat. A koreai versenyzők közül most HongBin van küzdő szőnyegen és az egyik török versenyző ellen harcol. Mind a ketten nagyon ügyesek és erősek. A kettőjük versenyéből az fog kijönni győztesen, aki tovább bírja a fájdalmat. 
   A kettes számú szőnyegen éppen a kínai és a japán versenyben maradt versenyzők gyepálják egymást. Már mind a kettőjüknek van egy sárga, valamint egy-egy piros lapja. Szusszanásnyi időt sem adnak a másiknak, csak sorozzák egymást.
- Hogy viseled? - kérdezte tőlem a mester.
- Nehezen. - mondtam és fejemmel a kettes szőnyeg felé biccentettem.
- Ebben a körben neked nem kellett harcolnod, élvezd ki. A hatodik kör már sokkal nehezebb lesz.
- Köszönöm a nyugtatást. - mondom neki váll felett átnézve.
   Még az első küzdelemmel járó csillag és az első tíz percben való kiejtés következménye jelen pillanatban is kihat az eredmény táblára állására, ezért vagyok a második azon a bizonyos listán. Tőlem csak egy ponttal van fentebb Yamada Hato. Alattam pedig mindenki nagy meglepetésére a számomra kimondhatatlan nevű Thai versenyző, akinek a nevében több a T és az S, mint az A vagy az O.
   Hamarosan lejár az ötödik kör mérkőzés ideje és HongBin még mindig a szőnyegen áll vagyis, próbál állni többszörösen kicsattant szájjal. Folytatja, harcol, nem adja fel. De mindezt úgy hogy bal lábára alig tud támaszkodni, mert kapott pár telitalálatot síp csontra. Bicegve vagy ugrálva tud csak támadni, kívülről úgy néz ki, mint egy sánta, honát vesztett kutya, aki csak a végítéletre vár, hogy legyen már végre mindennek.
   Csodálkozva nézem, hogy hogy van még ereje ott állni, és bírni az ütéseket. Kezével arcát védi, hogy legalább azon ne essen több sebesülés, majd rám néz. Lassan felém fordul, és szeme sarkából néz engem. Arca eltorzul az erős ütések miatt. Szeméből sugárzik a fájdalom. Hirtelen visszakapja a tekintetét de már túl későnek bizonyult reakciója. Az ellenfél erőteljesen nem vártan gyomor szájon térdeli majd egy hirtelen mozdulattal jobb könyökével gerincen üti. Erős, izmos teste a levegőben felvette a feldúlt tenger hullámainak nagyságát és erőteljes hangon a földre puffan erőtlenül.
   Az addig hangos nézőtömeg elcsendesül én pedig helyemről felpattanva nézem az eseményeket.
- HongBin. - motyogom magam elé. - Állj fel. - mondom neki kicsit hangosabban, de esélytelen hogy meghallja, hiszen a tömeg már őrjöngve skandálja a győztes nevét, HongBinnel nem is törődve.
Körülöttem minden elcsendesedett és agyam kiszűrte a felesleges hangokat, személyeket. Barátomhoz az orvosi csapat szalad mögöttük egy hordágy száguld. Orvosok kis csapata állja körül. Tétlenül motyognak egymásnak valamit, - fejüket bólintva válaszolnak - majd közös megegyezés alapján szó szerint feldobják a hordágyra. Hangos kiáltás hagyja el torkát, már teljesen elengedte magát. Helyemről, úgy néz ki, mintha már a végsőket húzná, úgy elengedte magát. Túloldalról az egyik keze lelóg a hordágyról fejével pedig felém néz. Lassan kinyitja szemeit és látszólag keres valamit, vagy inkább valakit. Tekintete megakad rajtam, és száját résnyire nyitja. Lassan artikulálva tátog valamit, szinte lassított felvétellel mondja, épp úgy ahogy a körülöttem lévő történéseket látom.
- Sajnálom... - formálja ajkaival, szemeit lehunyja és eltolja a hordágy.
   Értetlenül állok a helyzet előtt és teljesen lefagyva meredek még mindig előre. Kéz érintését érzem meg vállaimon, majd egy hangot, de azok jelentését nem értem. Teljes döbbenet járja át testemet. Előttem megjelenik a mester alakja látszólag érzékelem, hogy mit csinál. Beszél hozzám. De, hogy mit mond, még mindig nem értem.
    Kezeivel erősen vállon ráz, ezzel kihúzva a leblokkolt állapotból. Újból visszatér a valóvilág és minden egyszeriben felgyorsult.
- HoSeok szedd össze megad! - ordít rám.
- Hum? - kérdezek vissza. - Miről maradtam le?
- Hogy miről? HongBin vesztett, de még így is magas pontszámmal bent maradt volna a versenyben, ha nem tört volna el a hatodik bordája.
- Tessék? Honnan tudja?
- A hatos borda fölött egy nagy véraláfutás jelent meg, ezen kívül, ott fájlaltatja a legjobban. Megkérdeztem az orvost, hát honnan tudjam! Tökfilkó.
- De jól van?
- Szerinted jól van, ha eltört a bordája? Na irány a szőnyeg te jössz most. Kettő további szőnyeget távolítanak el, és felállítják a kimagasított ringet. Már csak három mérkőzés lesz és mivel te vagy a második helyen érthető, hogy miért fogsz Yamada Hazoval mérkőzni.
- Hogy kivel? - ámultam el.
Ilyen sokáig lettem volna sokk alatt?
- Igen jól hallottad, ha azt hitted, hogy eddig könnyen ment. Akkor most térj észhez! Az apraja már kihullott, most a legjobbal fogsz harcolni. És ne várj majd könyörületet. Sok sikert! - vállon paskol és ott hagy a nagy pánik és ideg kellős közepén.
   Mellém lép egy a rendezők közül és kínaiul kezd el hozzám beszélni. Többször megismétli mit akar mondani, de a végén karon fog és maga után kezd el húzni, miután észreveszi, hogy nem értem mit is akar mondani.

x.X.x

   Az üvegfal mögött ide-oda járkálok egyre idegesebben. YoonGival megbeszéltük, hogy egyszer ő figyel, majd elmondja mit látott azután én és így tovább. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de mikor már nem bírtam tovább egy szó nélkül kimentem a WC-re. Alig hogy kiléptem a folyosóra és a folyosó elágazásánál jobbra fordultam volna, ha nem megyek neki valakinek.
- Elnézését kérem. - mondom kíniul, lehajtott fejjel.
- Semmi baj. Legközelebb jobban figyelj oda. - mondja. Hangjából kis mosolyt véltem felfedezni, így már lett egy kis önbizalmam, hogy felemeljem a fejem.
   Egy világos barnába színű hajú talán tőlem idősebb férfivel találtam  szembe magam. De ki tudja, az is lehet hogy fiatalabb.
A kínaiaknál már semmit sem lehet tudni.
Szeme sötét barna volt és arca tökéletesen sima. Mellette állt egy kedvesnek és aranyosnak tűnő lány, hosszú barna, göndör hajjal a mellein, aki csak mosolyogva figyelte a főnöke minden szavát. Az előttem álló férfi hátrafordul a nőhöz és megszólal koraiul.
Sóval koreai!
- Gyere HyoNi, nézzük meg a meccset. Már érdekel a kimenetele. - vissza fordul felém, meghajol és elmegy. Viszonozom kedvességét, és ezt követően folytatom utamat az eredeti célom felé.

x.X.x

   Alig, hogy elhagyta NamJoon a szobát megcsörrent a telefonja. Nagy léptekkel indultam meg a kávézó asztal felé, hogy felvegyem.
- Igen? - szólok bele.
- Kim NamJoon maga az? - hallom meg a főnök hangját a vonal végéről.
- Min YoonGi vagyok, uram. - felelem.
- Áh értem. - hangjából kissé a letörtség sugárzik. - Akkor elmondom önnek. YongGuk Pekingben van a BAC-n. Keressék meg és kapják el! - ellentmondást nem tűrő hangon mondja. Szívem kihagy egy ütemet, majd egyszeriben egy eszeveszett tempót kezd el követni, amit a nagy semmiből halászott ki.
   Ha NamJoon ezt megtudja, kiakad és nem fog tudni a versenye koncentrálni, és nem lesz új tag, és valakit ki fogbak rúgni mindazon által, a BTS feloszolhat! Idegesség és izzó vértömeg jár át.
Meg akarom találni. Hűvösre rakni és hagyni, hogy élete végéig ott rohadjon. Ha kell áramos székbe ültetni, vagy pedig apró vágásokat ejteni bőrén majd azokat egy lehelet sóval behinteni.
Aj, jó is lenne.
- De főnök, mi lesz a versennyel? Új tagot kell keresnünk, ezért lettünk ide küldve. - magyarázkodásom közben próbálom elterelni gondolataimat a gonosz terveimtől. Most a csapat az első, a bosszú csak utána jön. Szegény megboldogult főnökünk sem díjazná, ha olvasná az elmúlt gondolataimat, amikből áradt a sötét, nyirkos bosszú vágy.
- Tudom, de jelen pillanatban YongGuk fontosabb mint néhány csetlő botló pojáca. Kapják el és a legszimpatikusabb embert hozzál el a versenyről nekem! Téma lezárva. - vonalat bont.
    Ember így nem tud kihozni a sodromból, mit az új ideiglenes főnök. Alig várom, hogy NamJoon betöltse a huszonkettőt és végre beteljesülhessen az alapítónk, a legjobb főnök a világon cím nyertesének a végrendelete miszerint, fia helyett NamJoonra hagyja a céget élete végéig és a következő utódot is ő jelölheti ki.
- Mi az YoonGi. Mi történt? És miért van nálad a telefonom? - a nyitott ajtóban állt és rám meredt. Nem szereti ha engedély nélkül a cuccaihoz nyúlunk, csak MinMinek engedte meg. De már neki is alig.
Nem tudom mi ütött belé az utóbbi időben. Nagyon megváltozott.
- A főnök volt. - közlöm vele, indulat és gúny nélküli megfeszített hangon.
- Mit akart már megint? - csapja be maga mögött az ajtót. Zsebre tett kézzel sétál az üveg fal elé és meglehetősen elmélyülten néz keresztül rajta, mintha ott se lenne. Nem akarom elrontani, hogy azt a kis kedvét is elvegye az egésztől, főleg úgy, hogy tudom mit jelentett és még mindig mit jelent neki Leeteuk emléke.
- Ö... izé... hogy is mondjam... NamJoon... - szólítom meg, neve hallatán hátra fordul.
- YongGuk itt van. - szeme elkerekedik.

13. rész

x.X.x

   HyoNi arcán egy kis frusztráltságot véltem felfedezni távozása előtti pár percben. Ahogy kilépett a szobából, nagyot sóhajtottam majd pedig ismételten LeeJoonhoz fordultam.
- A mai napon HyoNi és én elutazunk Pekingbe a Nagy Ázsia Játékokra. A távollétemben te leszel a felelős a cég minden tettéért. Remélem érthető voltam.
- Igen, főnök. a legnagyobb mértékben. - válaszolja.
- Ha valaki ellenszegül, öld meg! - utasítom és követem HyoNit.
   A szobájába találom meg, az ágyán ülve. Mélyen gondolataiban elmerengve néz kifele az ablakon, olyannyira, hogy még az erős kopogásom sem zavarja ki ebből az állapotból. Csak akkor figyel fel jelenlétemre, mikor leülök mellé az ágyra, kezemet csupasz vállára helyezem és elkezdem simogatni.
- Észre sem vettem, hogy bejött.
- Észrevettem. Kérlek, ne magázz ha kettesben vagyunk. - bólint - Lenne kedved velem elutazni Pekingbe? - felém fordul és belenéz szemeimbe. Tekintete elködösül, mikor belenéz, pont úgy, ahogy apám is tanította.
Ezek szerint, jól csinálom még mindig.
- Bárhova elmegyek veled. - felelte.
- Tizenöt perc múlva legyél kész, csak a legfontosabbakat hozd el. Kettő napra megyünk. - puszit nyomok homlokára és elhagyom a szobát.
Ideje nekem is készülni. 

x.X.x

  Feszülten állok a négy méter átmérőjű kör közepén velem szemben az ellenféllel. A mi küzdő szőnyegünk előtt és mellett ugyan ekkora arénák álltak. Az arénák között úgy két méter széles közlekedő sávot hagytak ki minden irányból. Jobb és bal oldalt az edzők állnak, míg a másik két oldalon bírók. A lelátókról sikoltozva  kiabálnak a szurkolók, a kedvencük anya nyelvén.
   Külön figyelek hátha hallok valami hazai szót, vagy kiáltást a mester szavain kívül, de alig van egy két ismerős kiáltásnak hallható taktus. Kizárom a külvilágot, és próbálok a meccsre koncentrálni, kezet fogok a vetélytárssal. Két lépést hátrálunk meghajolunk, tisztelet nyilvánítás képen meghajolunk a végén pedig támadó pózban várjunk a kezdést jelző nagy harang megkondítását épp úgy, ahogy a velünk együtt izgatottan várakozó másik 8 versenyző is.
   Pár perc időhúzás után meghallja mindenki a nagy kondulást. A szurkolók hangja megnő, a harcosok kieresztik a hangjukat és támadásba lendülnek.
De én miért nem tudok megmozdulni, miért nem?
   Agyam el sötétül és pánik szerűen hátrálok  öt lépést és már ki is léptem a körből az ellenfél közeledését látva.
- Egy hiba pont! - a bíró hangjára felfigyelek és összezavarodva ránézek. Kezében lobog a sárga zászló, ami az én hibapontomat jelzi. A mester megfogja a vállamat biztatás képen én pedig vissza lépek.
Össze kell szednem magam!  
   Vissza állok, a helyemre, de ezúttal sokkal összeszedettebben. Sípol egyet a bíró, és az ellenfél gőz erővel közelít. Arcárról lerí a nagy egó és a győzni akarás, pont úgy, ahogy az is, hogy a lábával fog rúgni fejre, ami szabály ellenes.
   A közelembe ér, egyet üt gyomorra és pont úgy, ahogy elgondoltam lábbal próbál rúgni fejre. Mindkettőt kivédem jobb lábamról balra viszem a test súlyom, úgy rúgom gyomor szájon. Hátra repül úgy másfél métert de felpattan ismét támad. Ezúttal lábat céloz. Felém indul, majd előttem pár centivel egy földön lévő körző rúgással akar leszedni a biztos stabil lábamról. Hátraugrok, először kezem éri a talajt, azt követi a lábam egymás mellett. Egy tökéletes flikk ugrás után, egyből elrugaszkodok és gyomron rúgom a már fel állt versenyzőt így az ismét a földre kerül. Felállok és visszasietek a kiindulási helyemre. A mester mosolyogva áll, keresztbe font karokkal a szőnyeg szélénél. Mikor visszafordulok a vetélytársam még mindig a földön fekszik magzat pózban hasát fogja, közben halkan motyog valamit. Felette a bíró számol visszafele, de ő meg sem bír mozdulni.
Nagy fájdalmai lehetnek!
   Mellém lép a bíró, kezemet pedig felemeli.
- Az első továbbjutó Jung HoSeok. - a nagy kijelzőn megjelenik a nevem az mellett pedig a koreai zászló és egy arany színű csillag. Ezzel ellentétben vetélytársam neve mellett egy szürke csillag, ami a kiesét jelenti. A csillagom mellett megjelent egy plusz öt pontot jelző arany kör. A mester szerint, ezt azok kapják, akik az első forduló továbbjutója lesz.
Kaptam egy kis előnyt.
   Oda sétálok hozzá, és megállok előtte. Kezemet felé nyújtom, látszólag nem akarja el fogadni, de én leguggolok elé, úgy próbálkozok abban, hogy felsegítsem. Még mindig makacskodik így erőnek erejével kezéhez nyúlok és felrántom állásba. Pár lépést hátrálok, majd meghajolok és elmegyek mellette.

x.X.x

- NamJoon helyzet jelentést kérek. - szólt a telefonba a főnök.
- Most kezdőzött ez az első forduló és úgy az első öt percben kiesett a vietnami versenyző és tovább jutott a koreai Jung HoSeok.
- Hum... HoSeok... Nem hallottam még róla. Kicsit utána nézek. Keressétek a tehetségeket. Kell egy ember még a csapatotokba. - csipog egyet a telefon és bomlik a kapcsolat.
- Ki volt az? - kérdezi YoonGi.
- A nagy mester. - hangomból sugárzik a groteszk megnyilvánulás. - Érdeklődött a verseny felől.
- Na, és?
- Te is láttad nem? Van már kedvenced? - kérdezem.
- Még csak most kezdődött, nehéz lenne erről most nyilatkozni. - zsebre tett kézzel lép a nagy üvegfal elé. Csatlakozok hozzá, úgy nézzük a kinti eseményeket.
   Nagyon frusztráló érzés az, hogy valamelyikünk a csapatot el fogja hagyni a leépítés során. Bár isten adja meg, hogy ne így legyen. Most vagyunk hatan a csoportban és ez is így épp elég. Mi egy nagyon befogadó egységet képezünk a cégnél, minket mindenki szeret de a köztudat még nem szerzett rólunk tudomást. Létezésünket eltitkolják, de mégis vagyunk valakik.
Nem is akárkik.
   Kim JungSoo idején az egész cég esküt tett le, amit mindenki szíve ügyének tartott és tart is a mai napig.
Remélem.
Az eskü kimondta, hogy a BTS létezése kitudódna, és megtaláljuk a forrását, büntetést kap. Senki sem tudta, hogy milyen büntetésre célzott de azt, mindenki tudta, hogy a szavát mindig állja. Még akkor is, ha valami közbejön. Szigorú, de igazságos volt és épp az utóbbi jelleme miatt szerette mindenki annyira. Kedves volt, de megjelenése és kisugárzása tiszteletet sugárzott.
   A BTS-t gondosan válogatta össze. Egyik fő feltétele az alázatosság míg a másik a tisztelet volt. Említése szerint vagy százan jelentkeztek, de ő ebből csak hármat választott ki, engem, MinMit és SeokJint. Később a maffia sötétjéből, kihúzta YoonGit. JungSoo megbízásából, kerestünk még egy embert, így jött JiMin, akinek fizikuma és forró fejűsége de ezeket elnyomó kedvessége volt az, ami miatt kiválasztottuk. TaeHyung pedig csak egy rendőrségi feljelentés eredménye.
- Oda nézz! - szólt YoonGi csodálkozva - Nézd a koreai versenyzőt. Mi is a neve?
- Jung HoSeok... Mi a...? - érdeklődve tapadtam két kezemmel az üvegre. - Hogy csinálja?
- Nem tudom, de szerintem nincs még egy ilyen versenyző, aki ennyire tisztelné a versen társát. Mindezeken kívül, még jó harcos is. - felsegítette a földről a vietnami versenyzőt meghajolt és elsétált a mestere felé.
- Ne becsüld túl őt. Ez még csak az ötödikig forduló a tizedikig minden megtörténhet.
JungSoo, ez most célzás akart lenni?

x.X.x

   Itthon lassan telik az idő főleg ha egyedül van az ember, társaság nélkül. Igazából ez is erős túlzás, hiszen van társaságom, az meg már egy másik kérdés, hogy az az illető nem tud magáról és szó szerint eszméletét vesztette.
   A nappaliban lévő könyvespolcról leveszek egy vastag könyvet és a kandalló melletti nagy fotelben kényelembe helyezem magam. Kinyitom ott, ahol abba hagytam és neki látok.

"... Lekecmeregtem az asztalról, és a konyha felé indultam. A szellem irányt váltott, hogy kövessen. Többen megpróbáltak megállítani, ahogy átfurakodtam a tömegen, de süketnek tettettem magam.
Nem telt bele pár másodperc, és a gonosz suttogó fölém magasodva odasúgta:
 Belial lánya, ez a buli dögunalmas!
Fogamat csikorgatva igyekeztem legyőzni undoromat, mert a lény hangja nyálkaként lepte el az agyamat. De jó is lett volna, ha megszabadulhatok tőle! Igen, tudom – küldtem telepatikus válaszomat a suttogó felé.
– De meglásd, hamarosan változik a helyzet. 
A konyhában megéljeneztek, rám ürítették poharaikat, és a nevemet kiáltozták. Haverjaim megbocsátották régi pancserkodásaimat, és totál elfelejtették, ki voltam. Már csak a vad bulizót látták bennem, aki fél éve kelt életre, tök természetellenesen, mint egy tél derekán
kinyíló virág..." *

   Alig érek el az első lap aljáig, máris halk nyöszörgés üti fel fejemet, amit a kanapé felől hallok. A fekvő fiúra nézek, aki már nyitogatja a szemét. Könyvjelzővel megjelölöm az oldalt, ahol befejeztem, majd mellé sietek. Leguggolok mellé, kezemmel megnézem homlokán a test hőjét, ami igencsak felszökött. Felállok és gyorsan az orvosi vitrinhez szaladok. Kikapok egy kis ampulla lázcsillapítót. Kihúzom a legfelső fiókot és egy fecskendőt és kibontom. Vékony üveg tetejét letöröm, a tű nélküli tartállyal pedig kiszívom belőle a gyógyszert. Gyorsan vissza sietek a fiúhoz, majd pedig barnüljébe bele nyomom a fecskendő tartalmát. Ezt követően a megmaradt sós oldatot nyomom bele, hogy a vér bele ne száradjon a csőbe.
   Ismételten homlokára teszem a kezem és hangosan kifújom a levegőt. Felállok és kiszaladok a fürdőszobába, ahol kikeresek egy kis törölközőt, amit bevizezek majd kinyomok. Lassan, nyugodtan pedig vissza indulok a nappali felé.
NamJoon már egy ideje nem írt, biztos elfoglalt. Igen, ezért nem ír. Biztosan.
    A kezemben szorongatott törölköző egyszeriben kiesik mikor meglátom, hogy a kanapén ott ül, nekem oldalasan elfordulva a bekötött fejű fiú. A rongy földet érésének nesztelen morajára rám néz. Szeme fehérje piroslik, arca dombsága pedig színén ugyan olyan színt vett fel. Meglepettségemet leplezve gyorsan felkapom a törölközőt majd mellé sietek.
- Feküdj vissza. - tanácsolom neki, halkan közben homlokához érintem a hideg anyagot mire ő bele borzong és vissza fekszik.
- Hol vagyok?
- A házamban. Pihenj még egy kicsit, hidd el attól jobb lesz. - mosolyogtam rá.
- A... a nevem Jeong JungKook.
- Park MinMi. Örülök a találkozásnak, ha van valami csak szólj és megoldjuk együtt. Jó?
- Persze. Ha nem haragszik, akkor aludnék.
- Eddig úgy egy és fél napot aludtál át, de nyugodtan. - rámosolyogtam ismét, ő pedig vissza rám. szemeit lehunyta és mély álomba merült.
   Fél óráig még mellette ültem és folyamatosan néztem a test hőmérsékletét, ami az idő múlásával egye lentebb ment. Légzése a hüppögőből átváltott a normál üteműre. Lelkiismeretem megnyugodott, de mégis kíváncsiság hajtotta, hogy ki lehet ez a fiú.
   Szobámba siettem, ahonnan a tabletemet lehoztam és vissza ültem a hőn szeretett kanapémra. Az Országos Nyilvántartó Központ elit szerverébe beléptem a megadott tizenkilenc jegyű szám kombinációmmal, így már könnyedén keresgélhetek. A keresőzónába beírtam a fiú dallamosan csengő nevét, mire az kiadta az összes államilag feljegyzett adatot róla.

Név: Jeong JungKook
Született: 1997.09.01. Busan.
Apja: Jeong YoKwan - LG Company International Business Leader
Anyja: Jeong ShinBo - könyvtáros
Tanul: SKY Oktatási Rendszer, Art of World szak. Egészség ügy.

Kilenc évesen országos úszó bajnok Mini korcsoportban. Ugyan ebben az évben lett első a Nemzetközi Zongora versenyen. Országos matematika versenyeken ért el kitűnő helyezést. Tizenkettő éves korában kezdte el a Taekwandoo tanulását, de idővel abbahagyta, hiszen súlyos sérülései miatt többször kórházba kellett szállítani. Egyszerre két szakon tanul. Többször volt évfolyam első.

Szóval egy iskolában tanulunk. Akkor még, hogy hogy nem láttam?

12. rész

x.X.x

    A napokban új főcímdal lett a családom lemészárolása. Újságok, riportok szólnak az elégetett fiú és a felakasztott szülők és az élve eltűnt lány történetéről. Nem merek kimenni a boltba, mert félek, hogy észrevesznek. Igaz, ami igaz, nem is kell kimennem, de ez is csak azért van, mert a személyzet megteszi helyettem is. 
- HyoNi, megjött a fodrászod! - hallom a kiképzőm hangját az ajtó fúl oldaláról.
- Megyek. - válaszolom. Kissé imbolyogva felállok és az ajtó felé veszem az irányt, lassan kinyitom és meglátom mögötte a mestert, aki mint most is csak a szimpla lélegzésével térdre tudna kényszeríteni.
Hatalmas!
    Ahogy, oldalán sétálok a nagy házban nem merek semerre sem nézni, legfőképp rá nem. Minden egyes lépéssel egyre jobban megdobban, eddig kihaltnak hitt szívem.
Mi történt velem, az elmúlt napokban?
Minden ködös és zavaros, nem értem hogy kerültem ide, és azt hogy miért gardíroz egy majd kétméteres hústorony. Olyan érzésem van, mintha az a bizonyos sötét köd kezdene felszállni és vele egy időben kezdene kitisztulni a meseszép táj.
Ki ez itt mellettem, és hogy kerülök ide?
   Idegesen nézek fel a mellettem sétáló férfira, akiről nem tudok semmit sem. Ő vissza néz rám, szeméből sugárzik a kő kemény szigor. Arcomra kiül a félelem és ezt észre is veszi. Próbálom palástolni egyre súlyosbodó aggodalmam. Én elhittem, amit mutattam de szemmel láthatóan ő nem. Zsebében kezd el kotorászni, előveszi telefonját és egy számot tárcsáz. Időközben megérkeztünk úti célunk elé, kinyitja az ajtót és betessékel szabad kezével. Miközben zárja az ajtót le nem veszi szemeit rólam.
- A fióka újra csipog. - hallom az ajtó utolsó nyílt résein keresztül, majd bezárja sz ajtót.
    A szobában körbenézek és az asztal mellett észreveszek egy vékony nőt, akin kicsit meggyötört arc ül, de mégis mosolyogva indul meg felém. Ahogy egyre közelebb ér, úgy erősödik bennem a menekülő ösztön. Lábaim hátrálnának de a falnak ütközök, az ajtó mellettem áll és reménykedek, hogy senki sem áll előtte. Megfontolt mozdulattal nyúlok a kilincs felé, lenyomom és már nyitom is. Sietve indulok kifelé, de beleütközök valakibe. Termete a földre kényszerít az eséstől megszédülök még az eddigieknél is jobban. Fejemet felemelve egy szigorú tekintettel találom magam szembe, de ahogy leveszi tekintetét a mellettem álló megkínzott nőről és rám néz, úgy lágyul meg arca. Pillanatokkal később már mosolyog.
Ki ez?
    Kikerekedett szemekkel kezdek hátra iszkolni a padlón.
Mi közöm van hozzád? Menj innen. Anya, hol vagy?
Csendesen, sírva ütközök neki a nagy fotelek egyikének, ő pedig még kedvesebb és aranyosabb mosolyt húzva magára, tökéletes fekete öltönyben közelít felém. Megáll előttem én pedig fejjel elfordulva próbálok előle eltűnni. Kezeivel tekintetem visszafordítja de szemeim így is csukva tartom.
Ha nem látom, akkor nem is létezik, igaz? 
- Nyisd ki a szemed, HyoNi.
Honnan tudja a nevem?
- Kérlek szépen HyoNi, nyisd ki a szemed. Nem foglak bántani. - közelsége meg nyugtatja ideges testrészeimet, lassan kinyitom a szemem, ekkor meglátom hogy az előttem guggoló férfi a személyes szférámon belül tartózkodik, jóval a normálistól eltérően közel.
    Arcomat két keze köze fogja és erőteljesen a szemembe néz, próbálom elkerülni tekintetét de magához vonzza. Szemében lévő kis fekete gombostű nagyságú pupillája egyre jobban tágul kifelé, egészen addig, amíg az egész írisz rész feketévé nem változtatja.
- Gyönyörű szemed van. - suttogom halkan. Mondatom, kissé megzavarja, kezeit elveszi és fejét megrázza és egy huncut mosolyt húz arcára. Ismét kezei közé fogja arcomat, mondandóm van számára, de egy szó sem hagyja el az ajkaimat, még meg sem mozdulnak.
Azt hiszem, ezt hívják annak, hogy a tekintetével babonáz! Nem?
- HyoNi, ne aggódj én mindig itt leszek melletted, soha nem fogom engedni, hogy bántsanak téged. Szeretném, ha új életet kezdenél, velem kézen fogva, jó?  - szemei 'C' alakúra formálódnak, így még barátságosabb tekintete.
- Jó. - kezeit leveszi arcomról, nagy levegő kifújással térdére helyezi őket és beletúr hajába. Látszólag most nyugodt, de mégis idegességet sugároz magából. Feláll és az ajtó felé veszi az irányt.
Hova megy? Miért megy el? Itt hagy? Ne hagyj egyedül, kérlek.
   Feltámaszkodok és kiegyenesedek. Sietve indulok meg felé, bal kezénél fogva megragadom és magam felé fordítom. Semmilyen arccal néz le rám. Reménykedve nézek vissza rá. Karjaimat szét tárom, nem érti mit akarok. Egy határozott lépéssel köré ragasztom őket és úgy bújok hozzá, mintha az életem múlna rajta. Kezei maga mellett lógnak, meg sem mozdítja.
- Soha többet ne engedd, hogy a régi énem felülemelkedjen a mostanit. - súgom, közben belebújok mellkasába.
- Soha. - válaszolja, megölelt és fejét az enyém tetejére fekteti. - Menj és csináltasd meg a hajad, ilyen hajjal nem élhetsz mellettem. Ha kész mutasd meg! - azzal ellök magától és nulla arckifejezéssel elmegy. Egyedül hagy a meggyötört arcú lánnyal, akitől ezúttal már nem is félek. Kézen fogva vezet az eldugott kis fodrász helységbe.

x.X.x

   Egy értekezlet kellős közepén lépett be személyi asszisztensem azzal, hogy keresnek. A vonal másik végén LeeJoon volt, aki csak a vész mondatot mondta el. Mindent hátrahagyva rohantam ki a tárgyalóból, a további beszéd témákat és a projekttel kapcsolatos dolgok elemzését és megbeszélését YiXuanra bíztam, addig amíg vissza nem jövök.
   Nagy léptekkel haladtam a Rose Hallba, oda ahova HyoNit is vitték. LeeJoont, ahogy megláttam az ajtóban egy erőteljes ütéssel gyomorszájon vágtam. A továbbiakban az események gyorsan történtek. HyoNit majdnem teljesen elvesztettem azáltal, hogy LeeJoon nem vette hamarabb észre az előjeleket, pedig ő is tudja pontosan, hogy mik azok. Az utolsó másodpercben szólt nekem.
Barom!
   Nagy kő esett le a szívemről, mikor ismét irányításom alá tudtam hajtani a fiatal lányt teljes egészében. De azt a tényt, hogy ez az új énje, milyen is valójában még nem tudjuk. Kísérleteknek kell majd alávetni és kemény fizikai teszteknek. Ebből a lányból egy olyan érző robotot kell kifejleszteni pusztán a ráhatás törvényével, amilyenről régen még álmodni sem mertek volna az emberek.
    Bal kezemnél erős szorítást éreztem, majd egy még erősebb energiát. Maga elé fordított és megölelt.
- Soha többet ne engedd, hogy a régi énem felülemelkedjen a mostanit. - mondta elhaló hangon. Ezzel le is tudhatjuk az első fázist, érezni már tud.
Jöhetnek a tesztek. 
Az egyik legfontosabb az az, hogy megtanuljon bízni bennem, még akkor is ha az kemény munkának lesz a gyümölcse. Az apámtól tanult technika segítségével, mindent képes vagyok elérni pusztán egy kacsintással és egy mélyreható szem kontaktussal.
- Soha. - nyugtatom meg. - Menj és csináltasd meg a hajad, ilyen hajjal nem élhetsz mellettem. Ha kész mutasd meg! - flegmán szólok hozzá, ne érezze a törődésemet annyira, hátat fordítva távozok a teremből.
   Csukott ajtó mögött tarkón ütöm LeeJoont.
- Nagy marha létedre eléggé felelőtlen vagy! Értekezletet befejezem, úgy húsz perc múlva, gyere az irodámba.
   Visszaérve a megbeszélésre visszaveszem a stafétát és folytatom a komoly megbeszélést. A teremben az alattam dolgozó kis senki háziak ülnek, akikkel illő jó pofizni, hogy megcsinálják, azt amit kérek tőlük. Az asztal leghátsó végénél ül YongGuk, az egyik legönfejűbb és legmakacsabb emberem, de mentségére szóljon jó munkát végez. Neki köszönhetően jó pár rendőrségi és lebukást kerülhetett ki cégünk. Ezért hálával tartozok neki.
    A mai ülésünk fő témája a terjeszkedés-és-a-drága-kövek-biztonságba-helyezése.
- Ennek az akciónak a vezetője most Woo JiHo lesz. Remélem a legjobb embereket fogod kiválasztani arra célra, hogy megszerezzük a Star of the Seasont. 100 karátos és 16.5 millió dollárt* ér. A következő héten nyíló ékkő kiállítási tárlaton lesz látható kettő hétig, maga a tárlat egy hónapig lesz a Nemzeti Múzeumban. Szöulból pedig majd vissza szállítják őket Washingtonba a 14:35-kor induló fő járaton. JiHo ne okozz csalódást, ha elbénázod nem csak a tanítványodat de még téged is megöllek saját kezűleg! Remélem világos voltam.
- A legnagyobb mértékben, főnök.
- Helyes, YongGuk te és a csapatod fogtok felelni JiHo csapatának épségéért.
- Muszáj?
- Nem muszáj. - övem hátsó részéből előhúzom kedvenc revolveremet és felé tartom - Kötelező! Világos?
- Szerinted? Hogy mondhatnék nemet egy ilyen erőszakosan kedves meg nyilvánulásra?
- Ezt akartam hallani! Mehet mindenki.

   Visszavonultam a saját irodámba. Minden csendes és nyugodt, ez kell nekem. A zenelejátszóhoz lépek és elindítom az egyik legkedvesebb klasszikus művemet. Zongora, fuvola és hegedű gyönyörű áriája járja körbe a szobát, kecses és finom léptekkel.
   Helyet foglalok bőr fotelemben, hátradőlve teszem fel lábaimat az asztal tetejére összefonva. A Rose Hallban történtek kicsit megindítottak, de úgy nem tud mélyen hatni. Kedves, bájos lány, talán még okos is, kár érte, de így alakult.
- Itt vagyok, főnök. - lépett be LeeJoon, kopogás nélkül.
- Kopogni édesanyád fog?
- Elnézést kérem, azt hittem nem fogja hallani a zenétől.
- Hinni a templomban kell, na tedd le a segged, és figyelj.
- Inkább állnék. - farkasszemet nézek vele, majd belemegy.
   Ő az egyetlen olyan a személyzetemben akire nem tudok hatni. Hiába próbálkozok rá nem megy, pedig elvileg mindenkire jó hatással van. Mély csend szállna le közénk, ha nem szólna a zene.
- Mi a terved a lánnyal? - teszi fel a kérdést.
- Őszintén? - bólint - Semmi komoly.
- Akkor minek kell bébiszittert játszanom?
- A lány barátnője MinMinek. Sok mindent megtudhatunk általa az egységről, persze úgy, hogy ő nem leplezi le magát.
- Ki az a MinMi?
- Itt az aktája. - nyújtom át a megtudott információkat. - 1995. Január. 21-én született Ganganam negyedben, apja veterán katona, anyja főnővér a körzeti kórház szűrősségi osztályán. Egyenlőre szóban  ennyit, a többi az aktájában van.
   Erőteljes kopogás zavarta meg beszélgetésünket, nyílt az ajtó. Először belépett rajta a fodrász nő őt követte HyoNi. Mérgesen pattantam fel székemből és a lány elé rohantam, aki csak engem nézett és mosolygott, mint egy félőrült. Mellére hulló tincseiből felemeltem egy kicsit. Ujjaimmal lassan simogatni kezdtem majd végül orromhoz emeltem és mély lélegzetet vettem. Haja kókusz illatot árasztott magából, de mégis dühöt éreztem magamban. Hirtelen a másik nő elé álltam és egy határozott mozdulattal arcon ütöttem, amitől ő a földre esett. 
- Mi volt a feladatod? - kérdeztem. De meg sem vártam mit felel, folytattam. - Nem azt mondtam, hogy változtasd meg a haját?! De tudtommal igen. Akkor mégis hol a változás?
- Ne bántsd őt. - szólt rám HyoNi - én nem akartam, hogy bármi különös változás legyen rajtam. De nézd meg jobban. - karomnál fogva maga fel fordít. - Nézd, meg van szedve az alja és vagy tíz centivel rövidebb, mindezen kívül kapott néhol egy árnyalattal világosabb tincset. Azt mondtad, hogy változzon meg a küldős, de nem mondtad, hogy mennyire drasztikusan.
- Hogy merészelsz vissza beszélni? - nézek végig rajta, közben közönyös arcot mutatok felé.
- Nem beszélek vissza. Megvédem magam és őt. Én láttam, hogy dolgozott rajta. Nem fogom engedni, hogy bántsd.
- Most is visszabeszélsz, HyoNi. 
- Főnök. Elviszem és móresre tanítom. - karon ragadja LeeJoon a cserfes lányt, és vinni kifele, de kezénél fogva vissza rántom.
- Nem kell. - mosolygok. - Pont ezt akartam. Hum, drágám, isten hozott a családban. Elkezdődhet a kiképzésed, és én leszek a saját személyi edződ.

11. rész

x.X.x

   Egy és fél órás repülő út után végre megérkeztünk Pekingbe. A reptér előtt várt minket egy fekete BMW X6-os telepjáró. Minden versenyzőnek, ilyet küldenek, legalábbis, az utánunk kijövő HongBin és mestere is ilyet kapott.
   Az autó kívülről sem látszik kicsinek, inkább elegánsan, vagánynak, de igazi méretei és igazi luxury jellege csak akkor nyer értelmet, ha az ember bele ül. Sötétített üvegű, krém színű bőr huzat, és gondosan le lakkozott műszerfal, amin semennyi porszem sem található. A sofőr mellett ült le a biztonsági őr, akire a mi biztonságunkat bízták, hátra pedig én és a mester ültünk.
- Mindent elhoztál, HoSeok? 
- Igen. - rövid tömör beszélgetés után beállt a feszült csend.
    Erősen nézek a tömör üvegen keresztül, szinte minden kétszázadik méteren az eseményt nevesítő plakátot látok vagy pedig világító LED táblákat, amiken már elindult a végső három órás visszaszámlálás. Karórámra tekintek, ami igazolja a tényt, hogy három óra és minden kezdetét veszi. Az amire, több mint fél évet készültem. Ami sikere érdekében kemény diétákon és edzés programokon estem keresztül. Az életem legmeghatározóbb eseménye ez. Percekkel később a mester hangja zökkent ki az órám babrálásából.
Kicsit ideges vagyok.
   Nyílik az autó ajtó és beszivárog kintről a fényes tavaszi napfény, de nem csak az. Az ajtó kinyílásával egyetemben meghallom, az emberek sikolyát, és éljenzését. A mester kilép, meghajol minden irányba, majd pedig felém tárja hívogatóan a kezét. Az ülésen arrébb csusszanok, fehér melegítő nadrágomra rásüt a Nap és kissé elvakít.
    A napfény rám vetődik és ahogy kiszállok egyből felhangosodik a tömeg és a nevemet kezdik skandálni. Oldalamra veszem edzőtáskámat, amiben a verseny ruhám és a kötszerek vannak. Körülöttem mindenki ugrál és integet nekem. Megszédít ez a fogadtatás. Nehezen, de biztosan megpróbálom összezárni a lábaimat és meghajolni, úgy, hogy ne essek előre. Mikor kiegyenesedek elém lép egy öltönyös vékony de erősnek tűnő fiú, olyan tizenöt éves lehet, és elkéri tőlem a táskámat. Ellenkezve biccentem kicsit jobbra a fejem, mikor meglátom mellén a -személyzet- logót. Kezébe nyomom a táskát, meghajol és elindul előre, én pedig követem kedvesen mosolyogva és integetve a nézők felé, akik erre  még hangosabban felsikítanak. Mögöttünk pedig két nagy testű fekete biztonsági őr sétál, merev, kemény tekintettel, ami még a Men In Blackben is megirigyelnének.
    A kisfiú bevezet minket egy nagy teremben, aminek falaiból paravánokat lehet kihúzni, ezzel elválasztva a teret. Egy paravánt, egy versenyző birtokol a verseny harmad fordulójáig. Ezt követően, a kiesett versenyzők egyértelműen távoznak, vagy pedig leülnek, és nézik a versenyeket tovább. A nyerteseket pedig át tessékelik egy nagyobb egyéni öltözőbe, amit már a verseny végéig birtokol majd.
    A fiú megmutatja nekünk a kis paraván közötti helyet, majd pedig magunkra hagy, épp úgy ahogy a biztonsági őrök is. A nagy tornaterem nagyságú és szagú helyben legalább 30 versenyző kapott helyet, Minden ázsiai országból maximálisan három versenyző képviselheti az országát, de idén is vannak olyan országok, akik vagy csak egy versenyzőt küldenek, vagy pedig nem is indulnak. Idén Koreából én, SeungYoo és HongBin indultunk, az országos versenyen a legnagyobb pontszámú versenyzők mi lettünk. Ezeket a pontokat az ütések, rúgások és technika elsajátítására és pontosságára illetve erősségére kaptuk. Szerencsére, mind a hárman jó ismerősök vagyunk, ha kell kiállunk a másikért, de ma ez nem így van. Ma, mind a hárman ellenségek vagyunk, és örülünk ha a másik tovább jut, de ha elbukik, akkor mi is sírunk. Ezen a versenyen az országot kell képviselnünk, nem okozhatunk csalódást.
A család becsülete a legfontosabb, ugye ezt akartad anya?!
    Lassacskán átöltöztem és elkezdődött a részletes bemelegítés. A mester a szokásosnál is keményebb bemelegítést dolgozott ki, össz-visz' hat percben. Erősen izzadva, törölgetem magam, nagyokat lélegezve.
- Mi van HoSeok, máris ki készültél? - nevetve üt háton HongBin.
- Ugyan, ne nevettess! Tudod, hogy ennél jobb vagyok. - mosolygok vissza rá, két törlés között.
- Tudom én, de már most úgy nézel ki, mint a mosott szar. Mi lesz veled később, haver?
- Kikészülök! - nevetek fel - Nem tudom tényleg, HongBin. Összesen négy órát aludtam, azt is kínszenvedések között. - húzom szét, a verseny ruhám felsőrészét, ami mögül kivillannak a mellkasomon lévő zúzódások. Az előttem álló barátom hátrébb hőköl a látványon és fintorogva néz végig rajtam. 
- Nem... fáj? - hitetlenkedve kérdezi, szerintem következő kérdése az lenne, hogy így bírni fogod?
- Mondom, hogy nem aludtam szinte semmit sem, és még nem is láttál mindent. - húzom össze magamon a felsőt, majd megkötöm közben folytatom - A többi rosszabbul néz ki!
- Sok sikert haver, legközelebb, nem nyúlok hozzád sehogy sem mert a végén lebénulsz! - nevetve ellép mellettem.
- Azért ennyire gyenge nem vagyok.
- Nem azt mondtam, hogy te vagy gyenge, csak utaltam arra, hogy a te mestered szadista! - int egyet és eltűnik a paraván mögött.
Igaza van, ő egy szadista, aki bál királyt akar csinálni belőlem!
    HongBin távozása után a teremben elhal a beszéd, mert belépett egy nagy diktafonos ember, aki elkezdte felsorolni a versenyzők jogai, és kötelességei mellett a mai eseményeket ezt követően pedig a mögötte álló tolmácsok elmondták ugyan azt a szöveget. Háta mögül előhúzott egy kis füzetet és lapozgatva elkezdte olvasni, kis szüneteket tartott, hogy a tolmácsok is eltudják mondani. A szöveg tartalmában, semmi újdonság nem volt, a részvevőnek, kötelessége harcolni, ebben a versenyben nincs olyan, hogy barátság. Jogunk van minden menetben egyszer harminc másodperces szünetet kérni, az edzői kötelező szünet mellett. Egy összecsapás két félidőből áll, minden félidő három három perces, de ez az időtartam úgy fog nőni, ahogy egyre kevesebb résztvevő lesz, a legvégén már tizenöt tizenöt percesek lesznek, úgy hogy a pihenők száma is megkétszereződik, vagyis a versenyző kétszer kérhet harminc másodperces szüneteket épp, úgy ahogy az edző is. a két félidő között három perc szünet van, ez az egyetlen állandó egység.
     A versenyzőnek kötelessége teljes erejéből harcolnia, függetlenül az ellenfél sérüléseitől és az ahhoz kötődő kapcsolatától. Ez az egyik legszadistább szabály.

" - A versenyekben van egy szabály, egy brutális szabály, erre fogunk ma edzeni, készülj fel. A szabály pedig így szól: Ha az ellenfeled végleg földre kerül, neked akkor is folytatnod kell a harcot, még akkor is, ha ezzel örök életére lenyomorítod, vagy pedig ott helyben megölöd! Igaz, nem ilyen nyersen van fogalmazva a szabály, de a lényege az ez! Sose engedd, hogy eltalálják a fejed! Megértetted HoSeok! SOHA! Egyszer sem! Ott olyan erejű versenyzők lesznek akik képesek lennének egyetlen rúgással intenzív osztályra fektetni három hétre! Megértetted! Állj fel! Kezd újra! Ne ott ült a földön és a sebeidet nyalogasd, te ennél több vagy! Állj fel, vagy én juttatlak intenzívre!"

   Én vállaltam, és én is fogom befejezni, ebből nem engedek ha bele halok akkor sem fog más nyerni!
A becsületem a tét, igazad volt anya!

x.X.x

- Úr isten YoonGi, szilár talaj a lábam alatt! - rogyott térdre NamJoon miközben majdnem lefejelte a földet.
- Állj fel, hülyének néznek! - állok mellé, de közben úgy teszek, mintha nem figyelnék rá.
- Amúgy meg, - pattan fel - hol van a céges kocsi? - kérdezősködik, úgy mint egy idegesítő kisfiú.
- Rád ilyenkor, meg mi jön?  
- Mikor?
- Valahányszor elhagyjuk Szöul környékét, te meg bolondulsz, úgy mint egy érdeklődő turista!
- Talán baj?
- Nekem nem, csak árt az imidzsemnek, ha veled mutatkozok.
- Szemét! -  fújtat rám egyet majd elfordul.
Tipikus NamJoon hiszti. 
- Ott az autó, menjünk! - mutatok egy fehér Audi A8-asra. Hiába a főnök smucik természete ellenére, legalább jó az ízlése kocsik terén.
   Csomagjainkat bedobáltuk a csomag tartóba, mi magunk pedig beültünk a hátsó ülésekre. A söfőr az általunk jól ismert MinHo volt, aki szokásához híven untatott minket fárasztóbbnál, fárasztóbb vicceivel. De jobb mint a semmi. Sofőrünk elképesztően szörnyű vicceivel, csak úgy repült az idő, mind a ketten alig vártuk már, hogy kiszállhassunk ebből a mese autóból.
Hát igen, normális emberekből kevés van ezen a nagy bolygón.
    Hamarosan megérkeztünk, igencsak szaporára véve a tempót kiszálltunk az autóból a STAFF bejáratánál és megindultunk az épület felé. MinHo utánunk kiabált egyet, mire csak egy erőltetett mosollyal tudtam válaszolni, és pár hamis szóval.
- Ugyan, a te vicceidet élmény hallgatni!
- Köszönöm YoonGi, tudod, a te véleményed sokat jelent a számomra. A cuccaitokat felvitetem majd a saját irodátokba.
- Kösz, haver! - hátra sem nézve gyors sétával siettünk be az épületbe, kerülve a láthatatlan szemkontaktust.
   Az épületbe érve egyből a hátsó lépcsőház felé vettük az irányt, amit csak a személyzet használhat. Vagy három emeletnyit sétáltunk fel, mikor a jobb oldali ajtón keresztül beléptünk az ideiglenes irodánkba. Az irodában nagy fotelek és egy nagy kávézó asztal volt. Az ajtó mellett egy ruha fogassal. Mindezek mellett az iroda egyik fala üvegből volt, így az alattunk zajló játékokat tökéletesen láthatjuk, teljes hangszigeteléssel. Jobban körbenézve a bal oldali falon volt egy bárpult, amin nem csak italok voltak, külön kávé főzővel. 
    Nagy léptekkel besétáltam és ledobtam magam az egyik szimpatikus fotelba. 
Ah, de kényelmes!
NamJoon is hasonló képen tett, egy kivétellel, hogy ő egyből a telefonját kezdte el nyomkodni.

x.X.x

Feladó: NamJoon 
Címzett: MinMi
Tárgy: Túl éltem!
Üzenet: Szia, épségben megérkeztünk Pekingbe. Ha tudnád, hogy milyen királyi fogadtatásban volt részünk! Irigy lennél. Tényleg, kérsz szuvenírt? ~NJ~

Feladó: MinMi
Címzett: NamJoon
Tárgy: Még mindig nincs kukám!!!
Üzenet: Nagyon örülök, hogy megérkeztél. A visszaút lesz a legjobb, bízz bennem. Ne szuvenírt hozz hanem vegyél nekem egy új kukát, haver! ~MM~ 

Feladó: NamJoon
Címzett: MinMi 
Tárgy: Leszállnál a kuka témáról?
Üzenet: Annyi baj legyen, legalább nem költöm az IGEN sok pénzem. Majd ha haza érek, akkor veszek neked új kukát, rendben van? ~NJ~

Feladó: MinMi
Címzett: NamJoon
Tárgy: Cöh...
Üzenet: Ajánlom is!  ~MM~ 

Feladó: NamJoon
Címzett: MinMi
Tárgy: Nem értelek?!
Üzenet: Te most haragszol rám? MinMi bedurcizott a felettesére? ~MJ~ 

Ah... nem értem én ezt a nőt! De várjunk csak, mennyibe kerül egy SMS Kína és Korea között?

10. rész

x.X.x

    Vér és verejték. A szó legszorosabb értelmében ez a két emberi nedű áztatta testemet az elmúlt egy napban. Ütést, ütés követett egy azon helyre, addig amíg az ki nem fakadt és vérem mintázta át pólóm, ami erősen tapadt izzadt testemhez. Mindent lekövetek, hogy a lehető legjobb legyek, nem szólok ha fáj, inkább eltűröm. Csendben maradok, csakhogy megfeleljek.
   Szobám falára fel van akasztva egy egész alakos tükör, ez előtt állok félmeztelenül és óvatosan nézegetem a lila, zöld és sárgás foltokat vállamon, karom több részén illetve mellkasomon is. Minden foltot megtapogatok, csak hogy felmérjem mennyire bírom a fájdalmat. Vannak, amik a legkisebb érintésre görcsbe rándulnak, de vannak nagyobb lilább foltok is, amik erőteljes nyomásra sem fejtenek ki akkora fájdalmat, mint a kisebb társuk.
    Fáj a lépés. Minden egyes mozdulat kínszenvedés számomra. Vádlijaim sajognak, dagadnak és lankadnak pillanatról pillanatra. Gerincizmom nem bír sokat, ülni is nehéz. Minden egyes izmom lázban ég, aminek a holnapi napra meg kéne szűnnie, csak hogy esélyem legyen nyerni a versenyen. De jelenlegi állapotomban úgy tűnik, ez most lehetetlen.
    Lehajolok a pizsama pólómért, de derekam nem enged, becsípődik és térdre rogyaszt. A fájdalom centrumához nyúlok, és halkan szisszentek egyet. Annyira szorítom szemeimet össze, hogy már csillagokat látok és elkap a szédülés. Lassú, mély lélegzetet veszek, ez valamennyire segít, épp annyira, hogy feltudjak állni. Pont jókor, hiszen kopogásra leszek figyelmes.
- Szabad. - mondom, közben pólómért nyúlok és próbálom elrejteni fájdalmaimat arcomról. Magamra kapom a pólót és az ágyam előtt kiegyenesedve várom a hang forrását.
- HoSeok, jól vagy? - aggódva lép be, szét nyitott karokkal.
- Igen, anya.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok!
- De, pontosan azt csinálod. Ha apád itt lenne már rég felpofozott volna, mert még feleselsz is!
- Sajnálom. - lehorgasztott fejjel elnézek felőle, de magamon érzem még mindig tekintetét.
- Lila és sárga színű a kezed. Úgy nézel ki mint egy gén kezelt tehén! - mondja, mire hangos nevetésben törünk ki mind a ketten. De ez hamar abba marad, mert hasizmom begörcsöl és kissé összehúz.
   Lassan leülök az ágyra, de még mindig fogom a hasam. Egy gyenge de masszív kéz érintését érzem meg hátamon. Oldalra fordulok és észreveszem anyát.
- Túlhajszolod magad, HoSeok.
- Nem, csak a mester volt kemény. - tiltakozok. De igaza van.
- Hozzam a sport krémet, bekenjelek?
- Nem vagyok már kisgyerek, be tudom magam kenni, anya.
- Igen, de jelen pillanatban megmozdulni sem bírsz. Így, hogy akarsz versenyezni, holnap?
- Túlélem.
- Vedd le a pólód és feküdj hasra! - adja ki az utasítást én pedig a lehető leggyorsabban hasra vágom magam és teszem, azt amit mond.
   Először beleborzongok a krém hűvösségébe, de utána már megszokva próbálom élvezni, azt a kínzást, ami a holnapi nap folyamán majd a bajnoki címhez vezet. Minden egyes érintés fáj és ég.
- Hátra! - utasít anya, én pedig átpördülök. Kifejezéstelen arccal nézi mellkasomat és erősen koncentrál a lágyan, kínzó masszírozásra. Ismét nyom egy kis adag krémet, megint hideg, de már megszoktam.
- Vedd fel a pólót és irány az ágy! Holnap nagy napod lesz! - feltápászkodok az ágyról és felveszem a pólómat, meglepődök, mert minden mozdulat könnyebben megy. Hátrakúszok a paplanon és bebújok alá, nyakig betakarózok. Anya közben felállt és felkapcsolta az éjjeli lámpát, majd nagy villanyt le. Visszasétál mellém és összeborzolja hajam. Egy halvány önelégült mosolyt villant és kiegyenesedik.
- Holnap ne veszíts, a család becsülete a tét! - kimegy.
    Na igen, ez az én anyám. A családi tradíció fontosabb, mint bármi más. De mit is vártam?! Jó lett volna, ha ad egy "jó éjszakát puszit", legalább éreztem volna a törődését. Világ életemben szigorú volt velem. Néha megnevettetett de a következő pillanatban már komor és sík. Hogy egy hogy értem? Úgy, hogy felvesz egy maszkot, ami mögül semmi belső érzelem nem jut a külvilág felé. Kifejezetten azokkal kedves, akiktől kapott valamit, vagy várhat a közel jövőben.
Ezek szerint engem lenéz!?
    De kit is akarok becsapni? Már nagykorú vagyok és nem igénylek ekkora törődést, mint egy csecsemő. Ki kell nőnöm ebből és meg kell tanulnom élnem a saját életemet, normál anya és apa nélkül. Oldalra fordulok és leoltom a lámpát. Meghúzódik a váll izmom, ami miatt felnyögök egy kicsit. Párnám alá nyomom kezeimet, úgy, mint aki imádkozik és fejemet ráhelyezem. Lehunyom szemeimet és reménykedek abban, hogy a holnapi versenyen minden a lehető legnagyobb rendben menjen.

x.X.x

   Szombat van és én már megint az irodában ücsörgök reggel fél kilenckor, ahelyett, hogy még az ágyban aludnám drága álmomat. De mindezek helyett inkább a tegnapi jelentésemet fejezem be, mert ma estig le kell adni. Egy dolog vigasztal, hogy nem csak én szívok, hanem a többiek is.
   Kómásan ülök egy helyben és nyomkodom össze-vissza a billentyűzetet, azt sem tudom, hogy mit írok. Mint egy autós bólogató kutya úgy biccen előre egyre gyakrabban a fejem, már majdnem leszakad. Az egyiknél, olyan nagy erővel lökődött meg, hogy megrándult a nyakizmom is. Grimaszolva nyúlok a hátsó nyaki szakaszhoz és próbálom masszírozni.
- Nem aludtál az este, főnök? - lép mögém Jimin.
- Nem nagyon! - vallom be a sörnyű igazságot. 
- Miért?
- Mindegy. - zárom le ezt a társalgást.
- MinMi? - kérdezi még nyávogóbb hangon úgy, mint aki ki akar térni, valami extrémebb témára.
- Ülj le a seggedre és csináld a dolgod! - morgom le, ő pedig meghunyászkodva visszaül a helyére.
   Ismét csend áll be a nagy irodában. Mindenki csak pötyög, én pedig visszaolvasom, az eddig írt jelentésemet.
" ...MinMi kiképzőtisztért indultunk, mikor YoonGi megállt és egy fa mögé rántott. Csend telepedett közénk és egy halk hangra lettünk figyelmesek. Kinéztünk a bokor mögül és megláttunk egy hapekot, aki elég gyanúsan sietett el a tett helyszínéről... "
Elszörnyülködve rázom meg a fejem ettől a rengeteg hülyeségtől, amit leírtam. Mindent össze-vissza írtam, csak azt nem, ami a drog csempészek elfogásával kapcsolatos lenne. Egy egyszerű mozdulattal kitöröltem az egészet. Az asztalra könyökölve fogom fejemet és próbálom összeszedni magam.
- NamJoon, Choi igazgató úr hívat minket. - kiabál az ajtóból YoonGi, én meg mint aki kilőttek a helyéről, úgy száguldok felé.
   A folyosón egymás mellett sétálva, néma csendben haladunk a főnök méregdrága bútorokkal felszerelt modern irodája felé. A folyosóról nyílik egy kétszárnyas tömör fa ajtó, ami előtt két még az ajtónál is tömörebb biztonsági őr áll. Ránk néznek, majd ők kopognak és beengednek minket.
   Choi úr a nagy bőr, masszírozós irodai székében ül és egy lapot tölt ki. Arca elkomolyodik mikor meglát minket.
- Jöjjenek közelebb. - szólít fel és mi készségesen sétálunk oda elé. Ügyelünk arra, hogy ne ütközzünk egymásnak, és hogy megtartsunk egymás között a távolságot. Ez, azért kell, mert ebben a szobában, olyan aura uralkodik, ami még a legrátermettebb embereket is összezavarja és valahogy a másik mögött menekvést keresve akar el bújni.
   De ez csak azóta van, amióta a régi igazgatót Kim JungSoot megölte az, akiben a legjobban megbízott. Az új igazgató, egy olyan ember lett, akit senki sem szeretett, de elfogadta, csak azért is, mert munkát adott. De az én csapatom nem csak ezért, hanem azért is, mert JungSoonak esküt tettünk, hogy sohasem hagyjuk lesüllyedni a cégét és minden áron megvédjük. Fejet kell hajtanunk a hatalom felett és titokban csinálni minden olyan illegális tettet, amit amúgy alap járaton Choi igazgató úr, nem engedne, de azt elődje viszont engedett, sőt még támogatott is.
   Annak idején, mikor az igazgató hivatott minket, mindig előtte leszaladtunk a büfébe és egy pohár kévét vettünk Kim JungSoonak, ezzel kedveskedve neki. Ha beléptünk ide, egyből mosolyra állt a szája és felállva tiszteletét tette nekünk. Nagy tisztelettel és alázattal szólt hozzánk, ami tettei is igazoltak, éppen ezért kellett nekünk még nagyobb tiszteletet mutatnunk felé. A WHITE ereje benne volt, de amióta Choi lett a főnök, azóta ez a ragyogás megszűnt és éppen, hogy csak pislákol. A cég RyeWook ideje alatt élte fénykorát és ezzel mindenki így van.

   Az asztal előtt állunk de még mindig nem néz fel Choi úr. YoonGi köhög egyet, mire a főnök idegesen felnéz.
- Elnézést, mandula gyulladásom van. - végi meg magát. A főnököt elnézve nem veszi komolyan YoonGit, de úgy ez egyikünket sem érdekel, főleg nem az Ő állás pontja.
- Azért hívattam önöket be ezen a szép szombati napon, mert el kell menniük a BAC-re, Pekingbe. Ugyanis onnan az önök szemszögéből a legjobbnak talált versenyzőt be kell venniük a csapatba.
- Megtudhatjuk, hogy miért? Így is elég jó a csapat felállása. - kérdezem.
- Leépítések lesznek és kell az ember. - közli, mire mind a kettőnkben megáll az ütő egy pillanatra. Egymásra néztünk és egyből falfehérek lettünk. - Nemtől és származástól függetlenül, akire maguk azt mondják, hogy Ő a legjobb, akkor azt feltétel nélkül felvesszük, persze ha akarja az illető is. A gépük két óra múlva indul, menjenek haza és készüljenek a verseny pontban délben kezdődik, így a repülő úttal is időben oda érnek. A cég saját gépe viszi majd önöket oda. Legyenek pontosak, és válasszanak jól! Elmehetnek.
   Ledöbbenve sétálunk az irodánk felé. Mikor beléptünk mindent olyan furcsán láttam. Minden részleten megakadt a szemem és mindenről eszembe jutott egy kedves emlék.
- Mi történt? Olyan falfehérek vagytok! - lépett közelebb Jin.
- Leé...
- Utálok repülni és repülnünk kell a BAC-re, Pekingbe. - vágtam YoonGi szavába. Nem lenne jó, ha elmondaná.
- De hát ez nagyszerű! Miért? - kérdezte meg Jimin.
- Kell még egy tag a csoportunkba és onnan kell kiválasztanunk a legjobbat. - mesélte YoonGi. Közben én az asztalomról pakolásztam össze a legfontosabb dolgaimat. Személyi, iratok, telefon, lakáskulcs és kocsi kulcs.
- Elmentem, majd jövök ha összeszedtem a cuccaimat. YoonGi siess te is.
 
   Az autómmal száguldok Szöul zsúfolt utcáin, úgy mint egy félőrült szlalomozva haladok előre. De nem haza, hanem MinMi háza felé. Többször piros lámpát kapok, amitől egyre jobban ideges leszek. Mire már bekanyarodok abba a bizonyos utcába addigra már max hangerőn dübörög a rap zene.
Rég voltam ilyen ideges!
   Befordulok az autó bejáróra, közben felborítom a kukát. Kiszállok és lezárom az autót. Nem törődve a kárral törtetek előre az ajtóhoz. Nagy levegőt veszek, éppen megnyomnám a csengőt mikor kinyílik az ajtó.
- Te mégis mi a francokat csinálsz? - üvölti le a fejem MinMi. - Szarrá töröd a kukámat, és úgy bömbölteted a kocsid hangtechnikáját, hogy már az utca végéből tudtam hogy jössz! Mindezeken felül tegnap nekem állsz, hogy miért nem költözök vissza hozzád. Nem vagy a pasim sem az anyám, hogy megmond mit tehetek és mit nem! Meg sem hallgatsz, és jössz nekem egy kukával, de nem ilyen kukával hanem egy Arany kukával, amire a gatyád is rámegy olyan drága lesz! - megölelem.
   Kész, vége, tényleg kibuktam. Leépítés és még repülök is. Tegnap óta nem vagyok magam. Nem aludtam semmit sem, és még mindig tiszta ideg vagyok.
- Ö... NamJoon! Mi történt? - kérdezi, de nem ér hozzám, sehol sem. Nem ölel vissza, csak áll egy helyben és állja ölelésem.
- Hogy csinálod?
- Mit?
- Hogy ilyen nyugtató vagy!
- Nem tudom. De komolyan, mi történt? - kérdezi meg megint majd eltol. Fejemmel a ház belső része felé bökök. Megérti és bekísér.
   A nappaliba leülünk ugyan oda, ahol tegnap is ültünk. A fiú még mindig a kanapén feküdt és egy infúzió csöpög le, még mindig.
- Hogy van?
- Jól, tegnap este volt egy kis láza, azt lehúztam lázcsillapítóval, a fej kötését is át kellett cserélni, mert átázott, de ma reggelre más semmi komolyabb baja sem volt. Úgy alszik, mint egy mormota. - belemosolyog beteg elemzésébe.
Ez mosolyt csal az én arcomra is!
- Most te jössz. Mi a baj? - komolyra fordítja a témát és felém fordul török ülésben a kanapén. Követem példáját és épp úgy ahogy ő, szembefordulok vele. Egymás arcát fürkésszük.
- Nyugtalan vagyok és túl sokat aggódok.
- Mi miatt?
- Miattad!
- Miattam?
- Igen!
- De miattam, ne aggódj, jól vagyok.
- Oké, de akkor is. Amióta elköltöztél normálisan aludni sem tudok, mert mindig azon idegeskedek, hogy mikor törnek be hozzád vagy éppenséggel, hogy mikor történik veled valami baj és én nem leszek ott és nem tudlak megvédeni. - egy szuszra elhadarok mindent.
- De ilyen ne fordulhat elő, mert ügyes vagyok és erős. Van fegyverem meg sokkolóm is. ezeket mind tőled kaptam, hogy megvédjem magam. Jó kiképzésben is részesültem. Ne aggódj miattam. Kérlek. Rossz ilyen állapotban látni téged, túl spilázod az egészet - és igaza van. Anyám után ő az a nő, akit közel engedtem magamhoz és mindazok után, hogy anyám elhagyott jobban mondva leszar magasról, így csak ő maradt nekem. Azt hiszem, hogy ez érthető, hiszen megakarom őt védeni.
- De lefoglak majd néha ellenőrizni!
- Én meg nem fogok ellenkezni. Néha jó a hülye a házban. - mind a ketten nevetünk, de az enyém félig igaz. Ő pedig ezt észre veszi. - Mi van még?
- Leépítés lesz a cégnél.
- Micsoda? - elkerekedett szemekkel néz rám, szája O alakot formál. Ő sem hiszi el, épp úgy, ahogy én sem, még ennyi idő távlatából sem.
- Ezért kell nekem és YoonGinek elutaznunk Pekingbe, hogy ott mint néző és válogató, részt vegyünk a BAC-n és az általunk a legjobbnak vélt résztvevőt meggyőzzük, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Az egy neves esemény. Biztos találtok majd jó embereket. - mondta. Kis keserves mosoly jelent meg szája széleinél. Maga előtt összehúzta a lábát és átölelte azt. Elgondolkodva folytatta.
- Ha kirúgnak, akkor vissza kell költöznöm hozzád! - hangszínéből a gúny és a nemakarás tükröződött, de azért egy huncut mosolyt húzott arcára.
- Na, ez nem is olyan rossz! - lököm oldalba.
- Mondod te. Olyan kemény ágyat kaptam, hogy az  már csoda számba menne, ha kitudódna a létezése!
- Te most leszóltad az ágyamat! Ez vért kíván maga után! - kis szünet után eszembe jutott valami - Akkor ezért aludtál velem olyan sokszor egy ágyban, mert kemény volt az az ágy amit adtam. Igaz?
- Gratulálok! Ügyes vagy! - simogatta meg fejem tetejét én pedig elhúzódtam.
- Én pedig végig azt hittem, hogy a testemet akarod! - idegesítő mosolyomat magamra öltöttem és úgy néztem vissza rá, közben kicsit hátrébb húzódtam. Tudtam, hogy erre, hogyan szokott reagálni.
- Szerintem most jött el annak az ideje, hogy megöljelek. De tudom, hogy utálsz repülni, így inkább meghagyom az életedet és szenvedj! - hatalmas nagy 'D' betűs 100 wattos mosoly jelent meg az arcán csillogó szemekkel társítva. Elkomolyodva álltam fel és eljátszva a hisztis kislány szerepét elkezdtem toporzékolni. Ő pedig csak felállva hisztizésem közben elkezdett kitolni az ajtón. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, de erősen elkezdtem tiltakozni. Iksz alakban kitámasztottam magam az ajtókeretben.
- Nem megyek!
- De mész! - hátamnak dőlve tol kifele, de nem megy neki, hangjából hallani lehet, hogy erőlködik.
- Nincs az az Isten! - nem éreztem már hátamon érintését sem semmit. Olyan volt, mintha készülne valamire. Lassan megfordultam ekkor vettem észre, hogy már jó néhány lépéssel mögöttem van.
- Dolgoznod kell, hogy kifizesd a kukámat te idióta! MENJ! - kiáltotta felém és megindult futva.
- El ment az eszed?! Állj meg!! - tettem ki elé kezem, de ő csak szaladt felém. Az utolsó pár lépésnél kicsit lehajolt, épp úgy mint a birkózók és nekem ugrott.
    Derekamat karjaival átfogta, úgy repültünk pár métert. Karjaimmal fejét védtem, mert a levegőben megpördültünk párszor. A földet érés pillanatában én voltam alul és ő pedig a mellkasomnak dőlve ölelt át. Fejemet kicsit felemeltem, hogy megnézzem jól van-e. Szerencsére nem esett komolyabb baja, de az én hátam sajgott, mert először én értem földet, onnan pattantunk még egyet akkor ő ért földet majd ismét pattantunk egy kicsit és így kerültem én a földre. Lába az enyém között hevert, keze pedig átölelt.
   Lassan felemelte a fejét, de arcából nem látszott semmi sem, mert a haja belelógott. Lassan észrevette milyen helyzetben is van, majd próbált feltápászkodni, de hirtelen megszédült és vissza esett.
- Nehéz a fejed! - nyafogok egyet, mert erősen ütődött mellkasomhoz feje.
- Fogd be! Ez mind miattad van, mert nem akartál elmenni.
- Már megszokhattad volna, hogy ragaszkodó ember vagyok!
- Piszok! - leszállt rólam, én pedig felültem és hátamat simogattam. Leporolta magát vissza sétált az ajtóba, de még mielőtt bezárta volna vissza szólt.
- 6000 won egy új kuka! - és becsapta az ajtót.

9. rész

x.X.x

   Fontossági sorrendben kipakoltam a gyógyszeres üvegeket a kávézó asztal felszínére. Eléjük az injekciós tűket, a fogókat és a steril gézeket tettem.
- YoonGi. A dolgozó szobából hozzál már két teli infúziós zacskót és állványt?
- Rohanok.
- NamJoon, te pedig mosogasd le az arcáról a vért, amíg én szabaddá teszem a felső testét. - fintorral az arcán sétált közelebb a kis edényhez és a benne lévő rongyhoz. Nagyokat nyel, miközben óvatosan próbálja lemosni a már jól odaszáradt vért. Arca kemény lesz és a koncentrálás minden mimikája kirajzolódik rajta.
- Figyelj. - szólítom le lágyan, rám néz - Tudom, hogy nehéz így rá nézni, mert nincs valami fény állapotában, de gondolj arra, hogy most te is teszel valamit az élete megmentése érdekében.
- Igyekszem. - közli velem, és folytatja a munkáját. Idő közben megérkezett YoonGi is.
- Fogd le itt! - mutatom a könyök hajlat belső része felé. - Erősen szorítsd le, és néha nyomogasd meg a vénáját.
- Rendben.
    Hátrafordulok és felveszek egy steril orvosi kesztyűt. Kibontom az orvosi tűt és a pillangót, amit majd a vénájába szúrok, hogy majd azon keresztül jusson be a szervezetébe az infúzió és a fájdalom csillapító. A pillangóval a kezemben visszafordulok YoonGi felé, a fiú fölé hajolok és mikor meglátja  segédem a tűt, sipákolni kezd.
- Úr isten. Te megakarod ölni? - kerek rémült szemein keresztül néz fel rám.
- Nem szándékozom. De ha tovább nézel így, akkor attól félek, kiesik a szemed. Ne nézz oda. Nézd a frissen meszelt plafont. Mikor lettél ilyen nyápic? - mondandóm közben már teszem is a dolgom. Elterelem YoonGi figyelmét, közben vénát keresek, beleszúrom a tűt. A műanyag kis csövecskéből kihúzom a tűt így már nem veszélyes, csak a mozgatásnál lesz kicsit fájdalmas a kéz mozgatása. Óvatosan lefogom, a pillangó köré gézt teszek, amit Mefixel lerögzítek.
- Ugyan nyápic? Ki? Én, dehogy is! Csak, egyszerűen nem bírom a vér látványát.
- Akkor, hogy kötöttél, ki a WHITE-nál?
- Akkor még nem volt a feltétel az, hogy bírjuk a vér látványát.
- Értem. Kész vagyok!
- Ügyes vagy. - dicsérnek meg egyszerre kis mosollyal.
- Még nem fejeztem be. Kérlek titeket menjetek ki, most ezt nem szabad látnotok. - egy szó nélkül távoznak.
   Egyedül maradok a fiúval, lassan leveszem róla a rá terített rongyot felső testéről, így tökéletesen lehet látni a zúzódások komolyságát és kiterjedését. Alsó testét is megszabadítom minden felesleges ruha darabtól, csak a bokszert hagyom rajta. Jobb lábán nagyobb véraláfutások terülnek el. Talpain a bőr kemény.
Menekült?
Bal bokája be van duzzadva, és lila kék illetve néhol már kifakadt vörös színű. Mindezeken kívül rendellenesen kifele áll a lábfeje.
Kiment a bokája! 
   Branüljébe rácsatlakoztatom a fájdalomcsillapítóval dúsított infúziót, amit akasztójánál fogva felhelyezek az állványra. Következőnek fáslit veszem fel és belenyomom zsebembe, majd a kificamodott lábához lépek.  Egy határozott mozdulattal az ellentétes irányba csavarom a lábat. Ijesztően reccsen egyet. De a fájdalomra sem riad fel. Az a helyes lábat pozícióban megtartom a lábat, és bokánál, talpnál és egy kicsit sípcsontnál jól befáslizom.
   Másodjára a fejéhez lépek és kicsit megemelem. A fehér párna enyhén eleven véres. Fejtét jobbra fordítom és fajszálait elsimítva keresem a nyílt sebet, ami miatt véres a párna. Egy két perc keresgélés után megtalálom. Az asztalról előveszem a kis barna üvegcsében lévő jódot, és a vattát. Óvatosan leöntöm a sebet, a vattával pedig felitatom a felesleget. A seb fehéren kezd el habzani, ami a fertőtlenítés egyik fő lényege, így öli el, baktériumokat. Leragasztom a sebet, hisz nem olyan nagy, hogy varrni kelljen, de épp akkora, hogy elvérezzen, ha nincs időben észre véve.
    Felállok és a fiú felett megállok összefont karokkal.
- Mi az? Nagyon fancsali az arcod! - lép be NamJoon.
- Ki kénem menned.
- Miért?
- Mert félmeztelen, személyes jogok miatt.
- Segítség nélkül, hogy látod el és hogy kötözöd be az egész felső testét, ha egyedül meg sem bírod emelni? - belegondolva igaza van. Ide segítség kell.
- De figyelmeztetlek -  fenyegetően felmutatom mutató ujjam. - Ha vissza élsz azzal amit láttál esküszöm megverlek.
- Jól tudom. - mondja és közelebb sétál. Arcáról semmilyen kifejezés sem sugárzik. Tényleg nem érdekli mit lát. Mindig is szerettem mikor ilyen, főleg akkor, amikor egy nemes célt szolgál ezzel.
    Az asztalról felvettem a levendulás, kamillás és zsályás kikevert krémet, amit ilyen nagy kiterjedésű zúzódású felületek kezelésére fejlesztettek ki. A tégelyből kiveszek egy kis adag krémet és eloszlatva bekenem vele a mellkast, a lehető legnagyobb felületen.
- Nem értem. Hogy-hogy nem kel fel? Biztos nagy a fájdalma! - töri meg a nagy csendet NamJoon.
- A test trauma állapotban van, ami nagy vér vesztés és fizikai sérülések esetén áll be. Ilyenkor kikapcsolja az agy az érzékelő szerveket és csak az öngyógyításra összpontosít. - válaszként csak hümmög egyet, majd a fej mögé megy és megemeli a fiút lapockájánál fogva.
- A vállát itt hátul is kend be. - gyorsan mellé sietek és aggódva gyúlok a jódért és géz fecniért ismét. A vállon két párhuzamos mély csík fut végig a lapocka irányába. Ezt gondolom akkor szerezte, amikor összeesett és a kuka kikarcolta, elég mélyen. Következő lépésnél, megfogom a fáslit és először a mellkas felső részénél kötözöm be két sorral, majd pedig felfele húzom a vállra. Felkar középig lekötözöm és vissza. Visszatérve a mellkashoz egészen a bora alsó ívéig lekötözöm. A fásli végét egy dupla oldalvastagságú tűvel lerögzítem az utolsó sor gézbe.
    NamJoon lassan leengedi a testet, majd leül a két személyes kanapéra. Térdére támaszkodik kezeivel, úgy támasztja meg az állát. Utoljára adok be a vállába egy tetanuszt, hogy megelőzzük az esetlegesen már kialakult fertőzéseket, illetve kezeljük azt. Helyet foglalok NamJoon mellett, aki kezét elém tartja, én pedig bele pacsizok.
- Ügyes vagy! - mondja.
- Köszönöm, mond olyat mait még nem tudok. - mosolygok mire ő is felkacag.
- Mikor költözöl vissza hozzám? - feljött az a téma amiről nem szeretek beszélni. Hogy mikor? Pontosan nem is tudom. Feszült csend telepedett meg közöttünk, ami nem akart elmenni. Ellentétes irányba néztem, nem mertem rá nézni, de csak azért mert tudom, hogy igaza van. Vissza kéne költözni.
- Remélem hamar rendbe jön a srác.
- Te válts témát. Mikor?
- Nézd ez nem olyan egyszerű...
- Dehogynem, éppolyan egyszerű ahogy elmentél. Gyere vissza.
- Szeretnék önállósulni, és addig külön élni, bármilyen segítség nélkül, ameddig csak lehet. Nem akarok senkinek sem a terhére lenni.
- Nem vagy a terhemre.
- De néha jó egyedül lenni.
- MinMi ne mond már azt, hegy ez így neked jó? - kiállt rám, teljesen jogosan. Ugyan ilyen ijesztő, tűzben úszó szemekkel folytatja. -  Amióta elköltöztél tőlem, majdnem tíz kilót fogytál, és nem olyan vagy az edzéseken, mint régen. Hamarabb fáradsz és nem bírsz annyit. Karikás a szemed. Hamarosan YoonGi is le fog győzni közelharcban. A te érdekedben mondom költözz vissza. Kérlek. - végére már meglágyul a hangja, és szeme már nem az a veszett, hanem inkább azaz igazi NamJoon, akit én ismerek.
- Vissza fogok költözni, de addig nem, amíg nem kell. Szeretnék magam élni, kipróbálni, hogy milyen.
- Figyelj, ha ezt akarod, akkor fizetheted a számláimat, de könnyebb lenne a lelkem ha legalább biztonságban lennél!
- Így is biztonságban vagyok. Ez a ház, nagyon jó, minden szempontból. Tudod, még az a biztonsági rendszer van benne, amit te vettél nekem. - bököm oldalba, mire ő is elmosolyodik. - Sokkal jobban áll neked, mikor mosolyogsz, mint mikor komoly és mérges vagy. - egy bizalommal teli mosolyt küldök felé, ami reményeim szerint eltalálja kemény szívét.
- Mérges vagyok rád! Holnap ne késs munkából! - mondja komolyan, rezzenéstelen arccal. Feláll és kimegy.
- De hát, holnap szombat. - állva kiáltok utána. Mérgesen dobbantok egyet és az ablak felé fordulok.
   Miért ilyen velem? Én nem akartam veszekedni. Én csak önálló akarok leni. A szüleim eldobtak maguktól, de csak azért, mert nem katonai iskolába mentem. Vagyis apa dobott el, anya nem. De azóta nem láttam őket. Idén végzek az egészségügyin, apa egyszer sem hívott fel az elmúlt négy évben. Ha anya nem bérelt volna ki egy külön albérletet nekem, akkor tizennégy évesen az utca gyermeke lettem volna. De miden csak romlott anya betegségével és apa önfejűségével.
    Hat hónappal ezelőtt NamJoonhoz költöztem, - ekkor már egy éve voltam WHITE tag - mert anya nem tudta már fizetni az albérlet költségeit. Három hónapig életem a főnökömmel egy légtérben, amit egy vörös csík választott ketté, ami a padlón és a falakon vezetett keresztül megfelezve a lakást, a hűtőt, a fürdőszobát, a mosógépet és mindent, még a kulcslyukat is. Mindezek ellenére jól megvoltunk, és megszegve a szabályokat, néha át-át léptünk a másik területére és ott, huzamosabb ideig tartózkodtunk. Ez a vonal csak akkor élt teljes körű életet. mikor a veszekedtünk vagy pedig csak szimplán gyűlöltük egymást.
    Mindezek ellenére hiányzik a hülye feje. Az, amikor veszekedtem vele, hogy mért hagyja szanaszét a szennyest. Meg akkor, amikor nem mosogatott el maga után, vagy pedig csak hulla részegen felkeltett csak azért, hogy elmondja mennyire szeret és hogy bevallja lehányta az étkező asztalt. Még mindig mosolygok azon, amikor azt játszottuk a nagy ágyon, hogy ki tudja hamarabb letolni a másikat az ágyról, és azon, hogy kipuffan nagyobbat ekkor a földön.
    Hiába, mi egy hülye páros voltunk, de nem akartam a terhére lenni és így önző módon elköltöztem onnan. Anyát hetente többször látogatom a kórházban, és iskola illetve WHITE mellett még plusz munkát vállalok, hogy kitudjam fizetni ennek a nagy háznak a költségeit. Sokszor még normálisan enni sincs időm, de nem baj, mert élvezem. Most pedig itt van ez a fiú, akire vigyázni kell és ez még izgalmasabbá teszi majd a minden napjaimat.
    Lassan, halvány mosollyal arcomon a srác mellé sétálok és letérdepelek a kanapé mellé. Óvatosan megnézem, hogy nincs-e láza, de szerencsére nincs. Nyugodtan veszi a levegőt, amit mellkasa egyenletes emelkedéséből figyelek meg. Felállok és a szekrényhez sétálok, kiveszek belőle egy puha takarót és visszatérve ráterítem.
- Ügyes vagy. Pont, ilyen egy igazi beteg. - utoljára még felpillantok az infúzióra, ami nem túl gyorsan, nem is túl lassan csepeg le.
   Szükségem van egy teára!