31. rész

x.X.x

- Igen?
- YoonGi, azonnal találkoznunk kell! - JiMin hangja a szokásosnál is zaklatottabb, én pedig azért vagyok zaklatott mert fél nyolckor képes volt felkelteni, holott jól tudja, hogy tegnap túlóráztam. Írtam körüzenetet még a kocsiban, a közös rádió hosszon, küldtem mindenkinek SMS-t és még az irodánk ajtajára is kitűztem egy nagy lapra írva, hogy "Túlóráztam, fel ne merj kelteni!" Erre mi történik? Felkeltenek!

- JiMin, nem kaptad meg az üzenetemet?
- De megkaptam az üzenetedet, de ez egy nagyon fontos dolog, kevés az időnk!
- Mire kevés az időnk?
- Az életre!
- Az életre?! Te beteg vagy, vagy ittál?
- Felejtsd el, amit mondtam. Egy óra múlva ott vagyok érted!
- JiMin, én hajnali öt órára értem haza, nem gondolod, hogy három és fél óra alvás után kissé beszámíthatatlan leszek?
- De. Vállalom mindenért a felelősséget!
- Huh, akkor nincs vesztegetni való időnk, egy óra múlva a bérház előtt, ha késel, megnyúzlak! - bontom a vonalat, és nyávogva, mérgelődve nyújtózkodok egyet, majd még jobban morgolódva indulok meg a fürdőszoba felé.
   A tükör egy mosott szart mutat, amire az én arcomat festették. A szemeim karikások, a hajamat egy szalma boglya megirigyelhetné és a leheletem, még a bűzös borzot is téli álomra kényszerítené!
Szörnyű!
   Alaposan elkezdek mindent az elejéről, fogmosás, tusolással egybekötött hajmosás, majd reggeli kávé készítés derékra csavart törölközőben és a vállon lógó, sampontól illatozó hajszárításra használható törölköző! Éppen a szendvicsemet kenném meg, amikor a telefonom megcsörren. A tállal nagy csörrenéssel, leejtem az asztalra, de ügyelek arra, hogy ne törjön el a tányér.
- De fontos lettem a mai napon! Haló!
- Hali, JiMin már szólt neked? - érdeklődik a másik vonalról MinMi.
- Annyit mondott, hogy legyek kész, mert elvisz valahova! Remélem, legalább vidámparkba visz, ha már ilyenkor felkeltett.
- De bolond vagy! - hallom, ahogy felkacag. Az ő hangja annyira megnyugtató tud lenni, és annyira jó érzés hallani. - Az jó, ott találkozunk. Ja, és a kávéd, ki fog futni!
- Hu, az anyát! - kiáltom el magam, mire ledobom a telefonomat az asztal közepére, és a kávéfőző felé vetődök. Éppen eltudtam zárni, még mielőtt kifutott volna!
- Köszi, szöszi! - ordítom, mire leesik derekamról a törölköző, gyorsan utána kapok, hogy magamra terítsem, mindeközben, hallom, MinMi újra feltörő kacagását!
Jó, hogy nem él velem senki! 
 

x.X.x

   Gőzölgő kávémat figyelem, miközben kavargatom fejemet fogom és a mai nap kimenetelén gondolkodok. Az éjszakám semmilyen volt épp úgy, ahogy a látogatást követő, fennmaradó időtartam.
Ilyen rossz május tizenkettedikei estém se volt még!
- Áh, fáj a szemem. - törölgetem, nyomkodom, hátha elmúlik ez az égető érzés de semmi.
Felállok és a hűtőszekrény felé sétálok, majd megállok előtte és kinyitom. A nyitott ajtó előtt állok, és hagyom, hogy a hűtő hűvöse átjárjon tetőtől talpig. Kellemes bizsergés fut át rajtam, ami kissé felkelt és arra ösztönöz, hogy eredeti célomat követve megkeressem a szemcseppemet. A hűtő ajtajában van a kis dobozában. Leveszem a polcról, magam mögött becsapva az ajtót indulok meg nővérem nappalija felé. A kanapé karfájára teszem fejem és cseppentek először a jobb majd a bal szemembe. Erősen pislogok, hogy jól eloszoljon a szemem felületén, a hűvös lötty. Először rossz érzés, de ahogy megnyugtatja a szememet, úgy lesz egyre jobb. Felülök, és a tévé felett lévő órára pillantok, ideje lesz indulni YoonGiért.
    Jellemzően pontosan érkezek, YoonGi pedig pont akkor libben ki paneljának bejárati ajtaján. A szokásos nem munka ruháját viseli, ami egy sötét koptatott farmerből, és egy bő pólóból áll. Nem hiszem, hogy ez lenne a tökéletes ruha, egy kórházi látogatásra, de ha elmondtam volna neki, hogy miért, és hogy hova viszem talán el sem jött volna, egyenlőre pedig még nem is mondhatom el neki, mert akkor még simán vissza fordulna.
- Csövi! - pattan be mellém.
- Szia. - próbálok nem kétségbeesett arcot vágni. - Készen állsz?
- Ugyan mire? Be sem avattál. - mondja, mire én tolatásba teszem a sebváltót, és kikanyarodok a parkolóból, majd ulticélként a kórházat célzom meg saját fejemben.

x.X.x

   Reggel viszonylag hamar felkeltem, az esti beszélgetés ellenére. YoonShik még békésen alszik, így még van egy kis szabad időm. Az ágy szélén ülve törlöm meg szem, arcom majd végül nyomkodom meg térdemet. Óvatosan felállva indulok meg az ajtó irányába. Amint megfogom a kilincset bevillan sok minden a tegnappal kapcsolatban. HoSeok beszéde, és az ahogy illegetem-billegetem magam a tükör előtt, úgy, mintha nem is én lennék, az aki a tükör előtt áll.

   Kikulcsolom az ajtót és óvatosan kinyitom. Először a fejemet dugom ki, hogy széttudjak nézni. Nem akarok HoSeokkal találkozni, legalábbis addig nem, amíg ki nem találom, hogy hogy leckéztessem meg a tegnap, vagyis a ma hajnali lökhárító miatt. Az ajtója még zárva, vagyis talán saját maga is még alszik. De, ahogy elnézek a fürdőszoba irányába észreveszem, hogy az ajtókeret mellett fejét lehajtva nyújtott lábakkal alszik a földön ülve. 

- Egész este itt aludt? - motyogom, majd magam mögött bezárom az ajtót és mellé guggolok.

   Arcába lóg a haja, keze pedig az ölébe pihen. arcából kisimítom a haját, mire a feje egyenesen a kezembe zuhan, minek nagy rándulására felébred egy pillanatig. Résnyire nyitott szemmel néz fel rám. Annyira kába, annyira esetlen, annyira béna, és annyira elcseszettül nagyon... helyes.

- Én csak... - kezd bele dörmögő mély hanggal, majd a felhúzza bal lábát, rákönyököl és megtámasztja arcát a tenyerében. 

- Te csak? - kérdezek vissza, mire kába tekintettel, ismét arcába lógó hajjal felnéz rám.

- Nem tudtam aludni, amit amit tegnap mondtam. Szerettem volna bocsánatot kérni. - érzem, hogy bamba mosoly jelenik meg az arcomon. Nagyon kedves gesztus ez. - Megtudsz nekem... bocsátani? - engem pedig elönt a forróság, a mosoly lefagy arcomról és csak a forróság marad. Rám néz és kiegyenesedik. - Piros az arcod! - homlokomra teszi a kezét - Lebetegedtél?

- N-nem.

- Akkor...

- Semmi akkor. Menj be a szobádba és aludj még egy kicsit.

- Ugyanezt mondhatnám neked is.

- Én jól leszek, viszont ha a kis pofidon táskák lennének azt nem bocsájtanám meg magamnak. Szóval, mars a szobádba!

- Felállnék én, de elzsibbadt a lábam.

- Na, gyere. - fél térdre ereszkedve, egyik kezét átvetem a vállamon, majd felállok, és arra kérem, hogy támaszkodjon rám. Ő készségesen teszi is és látszólag még rá is játszik a láb zsibbadásra. A folyosón végig csoszogva, megérkezünk az ajtaja elé, ahol már saját maga nyissa ki az ajtót és két lábán, zsibbadás nélkül, úgy, mint akinek semmi baja sincs besétál a szobájába, leül az ágyára és betakarózik, engem pedig az ajtóban kint hagyva, min akiről megfeledkeztek. 

- Nem vagy te kicsit szemtelen? - trappolok be a szobájába, ahol ő már tőlem elfordulva alvást tettet.

- Épp annyira szeretem ha mellettem vagy, mint amennyire te is. Szóval... most hagyj aludni!

- Nehogy elmerj aludni! - kiáltom, mire ő felpattan és rám ordít ugyan úgy, ahogy én is ordítottam rá.

- Döntsd már el, hogy mit csináljak!

- Menj a...

- Jó büdös francba? Ezt akartad mondani? Megyek is! Csak előtt hagy pakoljak össze. - kiszáll az ágyból és a fürdőszobába rohan. Utána indulok, de mire oda érek ő már tombolva jön is kifele.

- Állj már le!

- Minek álljak le, hisz megyek a francba!

- HoSeok! - szólok utána, de mintha meg sem hallotta volna, úgy vágtat vissza a szobájába. Ahogy beérek meglátom, hogy a táskájába pakol. - HoSeok! - megáll a pakolással, majd felém fordul. - Hagyd abba, gyerekesen viselkedsz.

- Mi az nem tettszik a görbe tükör? 

- Hah?

- Olyan hangulat ingadozásaid vannak, mint akinek a hónap összes napja a fizetésről szól!*

- Hé, hé, hé! Hátrább az agarakkal! Nem tudom, hogy te hogyan reagálnád le ezt az egészet. Egyik nap Idehoznak neked egy félholtra vert srácot, hogy ápold, rá három napra, jön egy kis gyerek, aki még csak nem is szoba tiszta, majd mikor már azt hinnéd, hogy minden rendbe jön a főnök közli, hogy az újoncot képezzem ki, és hogy lakjon velem, további felsőbb utasításokig. Egyik napról a másikra felborult a megszokott életem, és nem tudtam még hozzá alkalmazkodni.

- És tehetek én róla? Szerinted én akartam, ide költözni? Ellaktam volna ideiglenesen HongBinéknél is... - megcsörren a telefonom és talán a kelleténél is idegesebben veszem fel.

- Mond!

- Hallom rosszkor hívtalak. Elnézésedet kérem. De YoonShikot el kellene hoznotok a kórházba. A címet átküldtem a céges szerveren. Fél tizenegyre gyertek oda.

- Rendben van. - mondom sokkal nyugodtabban, JiMin nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele, főleg nem most. - Pontosak leszünk.

- Köszönöm.

- Neked mindent. - hallom, hogy enyhén elmosolyodik, egy gyors levegő kifújás közben, majd megköszöni, amit mondtam és végül bontjuk a vonalat. 

- Mi az? - kérdezi.

- Induljunk, sok a dolgunk.

x.X.x

   Egy óra után JiMin bekanyarodik egy kórház parkolójába, majd leállítja a motort.
- JiMin miért hoztál ide?
- Végakaratot tejesítek. - olyan szomorúsággal mondja, hogy a hangjában a gyászcsengő is felcsendülhetett. Maga elé mered, erősen a kocsikormányon lévő Hyundai jelet nézi. - Essünk túl rajta! - mondja és kipattan a kocsiból.
   Amint ki kiszállok az autóból és indulnánk meg a bejárati ajtó felé, egy kék Hyundai Sonta i45-ös, a legújabb Hyundai szériából. Sötétített üvegei mögé nem lehet belátni, de a nagy szélvédő áttetszősége miatt észreveszem az anyós ülésen ülő MinMit, egy számomra ideges ember autójában.
Talán a pasija!
    Nem lepne meg ha MinMinek lenne barátja, mert igazán megérdemli a boldogságot. Egyből arra gondolok a továbbiakban kapcsolatban, hogy vajon Ő hogy lehet! Mindketten kiszállnak  az autóból és a hátsó ülésekről, kivesz MinMi egy alvó gyereket, akit a kezében tartva lép mellénk, míg az ismeretlen férfi, becsukja a hátsó ajtót és lezárja a kocsit. Végül ő is odalép hozzánk.
- Jung HoSeok. - mutatkozik be.
- Ő az újoncunk, akit MinMi tanít. - teszi hozzá JiMin, közben egy félős mosolyt küld a lány felé, úgy mintha én nem látnám, vagy itt a környékünkön senki sem látná.
- Min YoonGi, fő lövész. - mondom. - Gondolom, még fogunk találkozni, hiszen lövészetet is tanulnod kell, méghozzá a legjobbtól.
- YoonGi csak öt hellyel vagyok alattad. - mondja szégyellősen.
- De akkor is én vagyok a legjobb. Ha nem baj, akkor én tanítanám.
- De a te módszereid enyhén szadisták.
- Én csak neked akarok jót.
- Oké, egy gonddal kevesebb.
- Cöh. - hallom HoSeok vélemény nyilvánítását, MinMi megjegyzésére.
- Induljunk, túl akarok rajta esni. - mondom, mire MinMi és JiMin megindul elől, mögöttük én leghátul pedig HoSeok áll. Első ránézésre a srác nagyon okés. Jó fizikummal is rendelkezik, jó golyó fogó válhat majd belőle.
   A negyedik emeletig megyünk lifttel, majd kiszállunk a fekvőbeteg részlegnél.
- JiMin, miért hoztál ide? - nem válaszol csak megy tovább, én pedig követem. A betegirányítónál megáll érdeklődik majd kezéből kiesik a kocsi kulcs.
- Fogd meg! - hallom, ahogy MinMi a kezembe nyomja a gyereket, majd oda rohan JiMinhez és vállánál simogatva érdeklődik. Ezután szabad kezét szájához kapja, és mond valamit a srácnak, majd pedig egy zsebkendőt nyújt át neki. Még mindig vállnál fogva vezeti felénk JiMint, aki teljesen összetörtnek tűnik.
- Menjünk egyel fentebb. - mondja MinMi és vissza szállunk a liftbe.
   Az ötödik emeletre kilépve az "intenzív" felirat fogad.
- Oké, srácok. Mondjátok el, hogy mi folyik itt, mert ha nem teszitek, én tovább nem megyek, sőt mi több egyenesen hazamegyek.
- Végakaratot teljesítek. - mondta JiMin.
- Bővebben?
- Szeretne veled beszélni.
- Velem egy haldokló? Minek? Nem vagyok Isten, sem élet mentő hős!
- Vegyétek fel a ruhát. - mondja MinMi és mindenki kezébe nyom egy zöld köntöshöz hasonló háló ruhát, majd egy olyan olyan színű cipővédőt és egy másikat, amit a fejünkre kell tenni.
   Miután mindenki felveszi, spárgák gyülekezetének nézünk ki benne, de még mindig nem értem, hogy miért akar velem beszélni egy haldokló.
- HoSeok, YoonShikkel maradj kint kérlek, én bemegyek a srácokkal. - adja át a kisgyereket megint a srácnak, MinMi. Még váltanak egy-két szót, végül pedig enyhén mosolyogva szétválnak. - Menjünk.
   Az S3012-es szoba előtt állunk, mintha valami engedélyre kellene várnunk.
- Akkor bemegyünk vagy sem?! - kérdezem. Túl akarok lenni rajta, nem akarok itt lenni, olyan érzés kerít hatalmába, mintha nem lenne szabadna itt lennem. Mintha itt... minden megváltozna. JiMin benyit a szobába, és mint aki csak otthon mozogna, úgy közlekedik a szobában. Egyből a szoba kellős közepén lévő ágy felé siet és a rajta fekvő kezét megfogva sírni kezd.
- Nem akarok bemenni. - súgom MinMinek.
- Miért?
- Rossz előérzetem van.
- Kérlek, tedd meg. Legyél erős. - belépek a szobába és JiMin útvonalát követve érek el az ágyig.
   Az ágyon egy lélegeztető gépre kötött gyönyörű fekete hajú lány fekszik, akinek a haja glóriaként terül el körülötte. Bőre hófehér és békésen alszik. A szív-monitor egyenletes szívverést mutat, épp úgy, ahogy minden más gép is. Az infúzió két másodpercben egyet cseppen, míg a lélegeztető maszk ugyan ilyen ütemben párásodik- és szikkad.
   A szeme, a szemöldöke annyira ismerős, annyira valóságos, mintha már valamikor találkoztunk volna.
- Nővérem. - kezd bele JiMin - Elhoztam őt. - mintha egy szertartás kellős közepén lennénk, úgy beszél.
Sohasem hallottam még, hogy így beszélt volna.
   A lány nyitogatni kezdi a szemét, míg végül lassan de biztosan ki nem nyitja. Mindezt csak az ágy végéből látom. A lány keze, amit JiMin tart annyira ismerős. Kicsi és kecses. Mintha közöm lenne hozzá. Túl ismerős.
Fáj a fejem, úr isten de fáj a fejem!
   - Gyere ide. - mondja JiMin én pedig elindulok, pedig nem akarok. Távol akarok maradni ettől a helytől, a szobától, az ágytól de legfőképp ettől a lánytól. Az ágy mellett lassan végig haladva nézem apró testét és még jobban össze zavarodok. Vékony tagok, mind azt súgja, hogy közöm van hozzád. Ahogy egyre közelebb érek felsőtestéhez, úgy rajzolódik ki bennem az Ő képe.
   Elakarom törölni az Ő emlékét, az Övét, akihez ma hajnalban még menekültem volna. Nem akarom tudni, nem akarom érezni, azt ami most kezd kialakulni bennem.
Nem akarom!
   Végül JiMin mellett megállva nem merem kinyitni a szemem. Remeg mindenem, mert már túlságosan eleven. Minden amit éveken át magamban szorongattam, az most egy pillanat alatt semmisé válna, ha kinyitnám a szemem. JiMin is észrevenné, hogy milyen is vagyok valójában. Nem tudnék többé az a tökös gyerek lenni, mint ma reggel amikor felkeltem. Nem tudnék újra felkelni, ha kinyitnám ebben a szobában a szemem. Minden megváltozna.
De megteszem. 
   Lassan kinyitom szemeimet. Ekkor észreveszem, hogy a lélegeztető maszk már le van véve arcáról. Pisze orra, amit orvosi kéz egyszer már látott, ugyan ilyen szép. Ajkai kiszáradva.
Nem akarom! El akarok futni!
   Tudat alatt cselekszem és észre sem vettem, hogy könnycseppek áztatják bőrömet. Minden, ami én magam vagyok, elfelejtettem. Megint csak őrá gondolok, úgy mint tegnap este és hajnalban. Teljesen elfelejtettem már ezt a kellemes szimfóniát, amit akkor éreztem, amikor...
Lefeküdtem vele.
   Nem az akkor több volt, nem egyszerű szex, azaz volt, amit anyáék nem mondtak. Az, hogy van szerelem első látásra, és olyan érzés, akivel első látásra letudnád élni az egész életedet. Az, amikor ránézel és már magad előtt látod az együtt tölthető szenvedélyes pillanatokat, azt amikor ezek az érzések belülről mozgatnak, és egyből megtaláljátok azt a bizonyos hangot. Amikor képes vagy elképzelni, hogy mikor, hogyan és milyen évszakban kéred meg a kezét és ugrik a nyakadban, míg a következő pillanatban már az esküvődön csókolod, öleled és azt kívánod, hogy örökre. Elképzeled a gyereked, a jövőbeli munkád, és azt hogy főtt étellel vár otthon, köténnyel a derekán, szíve alatt a másodikkal. Majd végül azt kívánod, hogy egyszerre hagyjon abba szívetek dobbanása, mert a túlvilágos nem akarod egyedül hagyni, mert azon a szent napon örök fogadalmat tettlé neki.
NEM, NEM AKAROM! 
   Fejemet megrázva, veszem ki óvatosan JiMin kezéből az ő gyenge kezét, amit alig bír tartani, de teszi mert fél hogy túl nehéz lenne. Rám néz én pedig rá. Megszűnik a külvilág és csak a gépek és Ő marad, míg engem a bűntudattal fűszerezett, mély elfojtott érzelmek irányítanak.
- YoonGi, Ő az én... - lábaimat elhagyja az erő, és az ágy mellé roskadok, szememet a könny lángokban égeti.
Sebezhető vagyok...
- JiYoon... 

"mint akinek a hónap összes napja a fizetésről szól!" - Fizetés csak egyszer van egy hónapban, épp úgy ahogy női gondok is!

30. rész

x.X.x

   - Minden öt évesen kezdődött, mikor apa iskola előkészítőbe íratott be. Aznap reggel miután felkeltem, egyből jött SoHee, hogy átkísérjen apám irodájába. Apa a dolgozó asztala mögött ülve bújta az egyik akkor nagyon fontos megbízásról szóló lapot. Tudtam, hogy ilyenkor sohasem szabad zavarni, épp úgy, ahogy azt sem szabad, hogy megkérdezzük mit csinál, mert akkor kikel magából, elkezd ordibálni, veszekedni. De még ha ez meg is történt és kihúztam a gyufát, sohasem ütött meg. Csak kiabált vele, megfosztott, az akkor hőn szeretett játékaimtól. Hat évesen voltam, amikor apa annyira kiakadt, hogy a születésnapomra kapott kiskutyát megölte. A szemem láttára fojtotta meg. Azt mondta, ha jó kisfiú leszek majd kapok másikat. Azóta is ígér csak ígér, és ha nem muszáj akkor nem is adja meg.
- Ez szörnyű. - állapította meg MinMi.
- Igen, de nem ez volt a legrosszabb, ezt még túl éltem. Anyám, pedig apám seggnyalója. - fejemet megrázva hunyom le szemeimet, érzem, hogy ez nem jó. - Olyan mint egy kis kutya, apám szava szent számára és mindent megtesz azért, hogy a kedvében járjon. Még azt is elnézi neki, hogy megcsalja.
- Na, ne! - gyors vélemény nyilvánítására elnevetem magam.
- Na, de! - erősen gesztikulálva folytatom. - Anya, nem akart engem és ezt közölte is velem. Én csak egy véletlen műve vagyok, aki majd egyszer átveszi az apja helyét a cégnél.
- Milyen cége van apádnak?
- Apa egy nyomda fő igazgatója. - hüvelyk ujjamat felmutatva, huncut mosollyal arcomon folytatom. - De ez nem akármilyen nyomda. Az óriási transzparenseket, amikkel tele van Szöul, itt nyomtattatják. A hivatalos poszterek itt készülnek, egy-egy koncertre a plakátok és néha még az extra elemek is. Minden itt készül, amit egy normál nyomda képtelen megvalósítani. Most azt kérdezed magadban, hogy miért? - bólint. - Mert a legfurcsább technikával készítjük a papírt. Az anyagot Erdélyből, Finnországból és Brazíliából hozatjuk. A papír fel újrahasznosított papírból, míg másik 45%-a újonnan előállított papírmasszából készül.
- És mi az az 5%? - csillogó szemmel néz rám. Közelebb hajolt, ahogy elkezdtem, fokozatosan halkítani a hangom. Mostanra már nagyon közel van az arcomhoz, szinte felfekszik a bárpultra.
Csak egy kicsit MÉG közelebb...
- Nem tudom. - hátrébb húzódok, de ő ott marad a helyén, majd elfintorodik, visszaül és kortyol kettőt a poharából. - Azt mondták, hogy az a titkos összetevő. Bár szerintem az csak egy vegyszer, ami fényesíti a lapot, és esetleg színteleníti, vagy fakítja... nem tudom.
- Lényeg az, hogy anya közölte velem, hogy nem akart, de miután apám megtudta, hogy fiú vagyok, megparancsolta anyunak, hogy ha elmeri vetetni, elválik tőle, és a legdrágább ügyvédet is megfizeti, hogy ő nyerjen. Megfosztja a bankszámlájától, és még a családjára is ráállít valamit. Hogy, mit azt nem tudom. Apám, imádott, mindent megadott nekem, amit kértem, de mindezt már három évesen feltételhez kötötte, amit persze, bennem nyomatékosított, minden egyes születésnapom után. Azt mondta, hogy szabad kezet ad nekem, mindenben, ha sittre kerülök, ő kihoz, ha drog botrányba kerülök ő elsimítja, de úgy, hogy az a jövőre tekintve se kerüljön elő.
- Hum?
- Mindegy. Lényeg az, hogy szó szerint mindent megtehettem.
- Miért beszélsz múlt időben?
- Mert mikor apám megtudta, hogy a WHITE érdeklődik utánam, teljesen kikelt magából a vacsora kellős közepén. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, de viszont én nagyon akartam ezt a munkát, így hát elszöktem otthonról.
- Wow, akkor, egy igazi rossz kisfiúval osztozom a lakásomon. - hangja cinikus volt. Pont úgy reagálta le ahogy szerettem volna.
- Hát, kis fiúval talán nem, de rossz fiúval esetleg.
- Na?
- Még távozás előtt apám számlájáról átutaltam egy kis összeget a sajátomra. Ezt az utalást sok hamis félre vezetett tranzakcióval oldottam meg, így észre sem vette. Egyenlőre legalábbis.
- Mennyi volt - közelebb hajol - az a kis pénz?
- Tényleg tudni akarod? - követem példáját. Érdeklődve bólint. - Tízmillió won. - szeme kikerekedik, és mint egy csoda bogárra, úgy néz rám. Talán még meg is rémült, nem tudom eldönteni mi játszódik le jelen pillanatban is a fejében. Végül megrázza a fejét és visszahúzódik.
- Bocsánatot kérek, kissé lesokkolódtam. - mondta és a pulton a saját kezével kezdett el bíbelődni. - Csak azon gondolkodtam, hogy mikor volt nekem egyszerre ennyi pénz a számlámon. Fejben osztottam szoroztam, és hiába fizet jól a WHITE nekem soha nem volt ennyi pénzem, amivel te csak úgy eljöttél otthonról.
- Hogy-hogy? Egymillió ötszázezer körül keresel, nem igaz?
- Az még az elején volt. Addig amíg Kim JungSoo volt az igazgató.
   Mély, szinte gyászos csend zuhant ránk, és mind a ketten feszültek lettünk hirtelen.
- Ha nem akarsz beszélni róla, nem kell.
- A-a. Kell, mert már te is tag vagy, tudnod kell az igazságot. - fejet biccentve jelzem, hogy egyet értek vele, és hogy kezdheti. - Kim JungSook a WHITE alapítója. Tizenhárom éves voltam, amikor úgymond kimentett a katona iskolából. Apám oda adott be, mert nem volt fia, ezért a fiús vágyait rajtam élte ki. Azt mondta JungSoo, hogy menjek olyan pályára, amilyet szeretnék ő majd segít abban, hogy mindezt titokban tartsuk apám előtt. Így külön órákat adott, edzőterembe küldetett és megtanította nekem a kung-fut ától cettig.
   Maga előtt mosolyog bele a történetbe. Olyan jóízűen mesél, hogy élvezet hallgatni minden egyes szavát. Történeteket emel ki a szürkeségből, majd azon elneveti magát, én pedig követem mert tényleg nagyon vicces.
- Az első találkozásom a fiúkkal, a nyári táborban volt olyan tizenhat évesen. NamJoonnak olyankor hosszabb haja volt, nem volt így ilyen ecset szerűen felnyírva. Nem is adott magára sokat, és még a gótikus stílust sem vette fel. Szóval képzelj egy lassan 18 éves srácot, vállig érő enyhén göndör hajjal, bő szárú nadrágban állva a harcszőnyegen, ami szinte tüdőig fel van húzva, a pólója pedig bele dugva. Nagyon durva volt! - hangosan felnevet, majd mindene elkezd reszketni. Egyre jobban kezd el nevetni, lelki szemeim előtt pedig megjelenik a kép.
- Juj! - mondom majd csatlakozok hozzá , ő pedig már a hasát fogja úgy nevet.
- Látnod kellett volna az arcát, amikor megtudta hogy velem kell harcolnia. azt mondta, hogy ő nem tesz kárt egy lányban, mert egy férfi nem üt meg egy nőt, így ő sem teszi! Mire én azt mondtam, hogy ilyen kinézettel még ő is elmehetne lánynak. Erre berágott és nekem esett. - visszakomolyodott.
- Na, és? Miért mindig ilyenkor hagyják abba a legtöbben a sztori mesélést?! Hah?
- Hát... a sürgősségin kötött ki, csukló zúzódással. Az egy hetes tábor neki véget ért az első napon. - idegesen oldalra pillant.
MI A FRANC?!
   MinMi ilyen erős lenne? Most ő sokkolt le. Ha tizenhat évesen ilyen erős volt akkor milyen lehet most? Fejemben megjelenik egy kép, ahogy harcos titánként harcol, majd egyszer csak kitekeri valaki nyakát, aki egyből holtan esik össze előtte. Körülötte mindenki fekszik, ő pedig még meg sem izzadt. Feje fölött kigyullad az a bizonyos piros lámpa, ami azt harsogja "Veszély, költözz el HoSeok, ha kedves az életed!" Egy erős váll szorítás mozdít ki ebből a képzelgős állapotból. MinMi erős keze ez.
- Ne képzelődj, nem vagy sem istennő, sem pedig harcos titán vagy pedig Olimposz hegyét megmozdító görög isten, Athéné. - kezét lehúzza vállamról. - Sem pedig gondolat olvasó, csak most már veled együtt hét férfi vesz körbe a munkahelyemen és a többiek mind ezeket gondolták. De ideje lesz menni aludni. Gyere! - elindul, majd vissza fordulva int felém, egy mosoly nélkül.
   Egymás mögött sétálunk fel a lépcsőn és mélyen magamban gondolkodva haladok előre. NamJoon 18 éves énje lebeg a szemem előtt, lepereg a szemem előtt, ahogy MinMi vállon átdobja a tinédzser srácot, aki nagyon nyekkenve maga alá töri a csuklóját.
- HoSeok, ne bámuld a seggem! - szól rám MinMi.
- Én nem bámulom a segged! - zavarba jövök. - Csak azt elevenítem meg a szemeim előtt, amit mondtál.
- Igen?
- Igen! Báár...
- Semmi bár! - fordul meg teljesen, és kezeivel is fenekét takarja háta mögött.
- Nézni szabad! Érinteni nem! Kisujj eskü? - nyújtom felé kisujjamat. Mérgesen néz rám, összefont karral, majd megfordul és kuncogva tovább indul. - Akkor nem mész bele? - érdeklődök. - Akkor megfoghatom? - érzem ahogy felcsillan a szemem. Ő pedig dühbe jön. Ahogy megfordul, már lendíti is a kezét, hogy megpofozzon, de megállítom. - Nem vagy te kicsit szemtelen, hogy egy nap már kétszer akarsz megpofozni? Hah?
- Már másnap van.
- Akkor is, még nem aludtam ki magam, nekem csak akkor kezdődik az új nap, ha kipihenem magam!
- Hogy te mekkora, tuskó vagy! - közli velem, azt a tényt, amit szinte minden második ember közöl velem élete során. Így hát annyira nem érint mélyen, de az ő szájából valahogy mégis bánt.
   Morgolódva, megfordulva, még gyorsabban indul meg felfelé. Mire pedig felérek a lépcső legtetejére ő akkor zárja be a szobája ajtaját. Se egy aludj jól HoSeok, vagy legyen szép álmod HoSeok. Semmi. Egy szó nélkül maga mögött bezárta az ajtót és engem kizárva az édes álmából.

x.X.x

   Az ajtónak dőlve csúszok lefele, közben pedig hajamba túrok kezemmel. Ez az ember egy perverz állat, aki mindenből egy erőltetett viccet akar csinálni. Annyira elcseszett gyermekkora volt, hogy kissé megsajnáltam, de ahogy a története alapján elmondta magát, nem is annyira elveszett, mint amennyire gondoltam a gyermekkora miatt. Kpopgás hallatszik, mire én csak felnyújtózkodok és  kulcsra bezárom az ajtót.

- Tudod MinMi, csak szerettem volna jó éjszakát kívánni személyesen, és szép álmokat is így hajnali fél négy fele. De te csak felrohantál. Amúgy tartja egy jó mondás, miszerint, ami jó azt közölni kell, és meg kell osztani a tulajdonosával, vagy a készítőjével, hogy legközelebb ugyan ilyen jót tudjon csinálni. - nem értem ezzel mit akar mondani. - Én pedig, mint egy úriember úgy közlöm ön felé kisasszony, hogy csodálatos lökhárítója van! Nagyon büszke lehet rá! Nem mindennap látni ilyet! Köszönöm, hogy megengedi, hogy egy magamfajta úriember magával és a csodálatos hátsójával éljen egy fedél alatt! Ennyit akartam. Jó éjszakát, és szép álmokat.
    Elhalkuló léptekkel távozik ajtóm elől, énbennem pedig az a  mi-a-fene érzés kezd el keringeni. Ok nélkül felállok, és a kis lámpát felkapcsolva az asztal mellett, oda sétálok az egész alakos tükör elé. Felhúzom a pizsama pólómat és a pizsama nadrágban kezdem el vizslatni a fenekemet. Kerek, és ha a kezemet ráteszem, akkor sokkal nagyobb, igaz nem aránytalanul nagyobb hanem elegánsan nagyobb.
Tényleg jó fenekem van!
    Jobbra balra fordulok, majd végül enyhén felpofozom magam, hogy térjek észhez. Megrázom a fejem, és mérgesen az ajtóra bámulok. Az a perverz állat! Hogy lehet ennyire elkényeztetett, aki még a véleményét sem tartja meg! Akkor mostantól mindent véleményezni fog, ha valami jó és tetszik neki? Szuper, Mr. Öt csillagra értékekkel lakok egy fedél alatt, ő pedig a csodás hátsóimmal!
Úr isten, miről is gondolkodok?!
   Gyorsan ágyba vetem magam, és aludni próbálok, de a csodás lökhárító, a szép álmok, a jó éjszaka, az elcseszett gyerekkor, és a 18 éves NamJoon képe nem hagy aludni, valamit az, ahogy ez a bunkó képes beszélni.

x.X.x

   Éjfél már jócskán elmúlt, én pedig még mindig a munkahelyem szopom a jóságot! De nem panaszkodhatok, mert ínyemre van ez a munkafázis, amit jelen pillanatban is végre hajtok. A nagy pohos főnöktől, ugyanis teljes körű engedélyt kaptam, hogy kihallgassam YongGukot.
   Három órája adom neki az intenzív hullámokat, de ő meg se mukkan, vagy ha mégis hangot ad ki, akkor ordít, kiállt és vergődik. A mai napra utolsó körben, egy olyan trükköt próbálok ki - karrier történetemben először -, ezt még egy filmben láttam, és azóta kíváncsi vagyok a hatására.
   YongGuk hátrakötött kézzel, és lefedett szemekkel ül a fa széken, ami fölött, csak egy százas izzó lóg. A páciens előtt egy 1x1x1 méteres kisebb medence van tele vízzel. Felsegítem YongGukot a székről és a medence széléhez vezetem. Erőteljesen veszi a levegőt, erős fizikuma még mindig nem  rogyott meg. Sőt mi több, még mindig szikáran áll és kitart maga mellett.
De nem sokáig!
   Megállítom a medence szélénél és nyakszirten ütöm épp annyira, hogy előre rogyjon. Kihasználva a pillanatot fejénél fogva a víz alá nyomom. Ő erőlködik, de én erősebbnek bizonyulok nála, így a víz alatt tudom tartani több mint fél percig. Fél perc elteltével felengedem fejét, de megtartom testét, hogy ne essen el, a hirtelen vett nagy levegőtől.
- Na, beszélsz már?
- Álmodj még! - ahogy kimondja már nyomom is vissza a fejét a vízbe, de most már ellenszegül.
   Erősen tartom fejét a vízben, mire hatalmas nagy buborék felhő emelkedik fel a medencéből. Nyomok még kettőt a fején, de pont úgy, hogy a medence kemény széle a gégéjét nyomja, majd felengedem. Mikor felengedem ő erőteljesen hanyat veti magát, és fulladozva, félig meggörnyedve, köhög fel vizet.
- Te rohadék, meg akarsz ölni? - ordít rám. Csuromvíz haja homlokába bele hullik, és egy erőteljes lökéssel oldalra veti.
- Te nyomorult - féltérdre ereszkedve húzom fel a földről pólója gallérjánál fogva. -, nem vagy olyan helyzetben, hogy becézgess engem, világos? Mos pedig csicseregni fogsz, vagy a két méteres medencébe doblak bele összekötve.
- Nem mondok neked semmit! Rohadék!
- Nekem már mindegy! Annyian kívántak nekem már ehhez hasonló szép dolgokat, mint mist te, hogy már magam is elhiszem, hogy rohadok. Szóval egy rohadás folttal kevesebb vagy több az én lelkemen, már édes mindegy. Szóval, mi a megbízód? - nem felel.
- Menj az anyádba, YongGuk.
- Hogy anyád nyelt volna le, Min YoonGi! Kívánom, hogy valami jó jöjjön az életedbe, hogy azt majd én vegyem el tőled, úgy hogy te abba belerokkanj!
- Nem hiszek az átkokban. Te pedig fog be a mocskos szádat vagy bele lépek a szádba!
- Ha nem én teszlek tönkre, akkor majd a nagyfőnök!
- Heh?
Ennek elment az esze?
- Ő mindenkit megtalál. Ha nem ti, majd akkor ő öl meg engem, egyel több vagy kevesebb, már édes mindegy, van neki száz meg száz embere. Én csak kis hal vagyok. Szóval, ölj meg ha van vér a pucádban, te nyomorult WHITE-os geci!
- Anyád! - öklömmel egyenesen arcon küldöm, ő pedig vérző orral esik hanyatt. Eszméletét vesztette.
    A medence vizében megtörlöm kezemet, majd az ajtó mellett lévő ruhatartóról leemelem kabátom. YongGuk nagy agymosáson vehetett részt ha ennyire, eltorzult az arca. Száz meg száz ember? Ugyan azokkal egy kézzel végzünk ketten JiMinnel. Valaki fentebb álló személy irányítja őt, és rá kell jönnöm, hogy ki az. Ha rájönnék, hogy ki és eltudnám kapni, akkor talán előléptetnének, és végre az elé állhatnék, akit szeretek.. és akit már több éve nem láttam.
   A kinyitott ajtóból még visszafordulva egy pillantást veszek a földön fekvő YongGukra, és legbelül imádkozok, hogy mindez csak egy rossz vicc legyen. Ha bekövetkezne, amit ez a senkiházi rám szól átok gyanánt, én követném őt a halálba.
- Vigyék a cellájába!

29. rész

x.X.x.

   Egyedül az újdonsült szobámban ülve az ágyon, nézek ki az ablakon, és figyelem a természet nagyszerű változását azzal, ahogy le megy a nap. Jobban mondva foglalkoznék ezzel a nagyszerű természeti adottsággal, ha nem kötné le minden második gondolatomat, az hogy miért van MinMinek ekkora hangulat ingadozása. Mert más szóval ezt már nem lehet jobban, nem sértőn kifejezni.
Ah... Nők! 

   Felállok és az utazó táskámhoz lépek, este van és el kell kezdeni az esti rutint. A törölközőt és társait kiveszem, majd a pizsamát is utána kibányászom a táska legaljáról. MinMi ösz-vissz csak egyszer mondta el, hogy mi hol van. Jó lenne tőle megkérdezni, hogy a fürdőszobát merre találom, de jelen pillanatban, valahogy ez az életem kockáztatásával járna.
   Valami olyasmi rémlik agytekervényeimben, hogy a fenti folyosó legutolsó ajtaja lesz az. De nem venném biztosra. A folyosó végéhez érve, az egyik ajtót kinyitom, ami pont a lépcsővel szemben található. Lassan nyitok be, de csak nagy sötétség fogad. Az ajtón túl kukucskálva egy jelző lámpát látok meg, ami sejtelmesen világít az ágy túlsó oldalán. Az ágyon pedig YoonShik alszik, hason. Két kezét maga alá gyűrte lábaival pedig fél csillag pozíciót vett fel. Ajkai résnyire nyitva vannak, úgy mintha buborékot akarna fújni a nyálával, vagy csak puszit akarna kérni. Barátságos félmosoly jelenik meg az arcomon, majd egy hangra leszek figyelmes.
   Magam mögött bezárom lassan, csendben az ajtót, majd fülelek még előtte állva. A hang kellemes, szinte andalító, mintha valami belülről a szívem belsejéből simogatná a testem összes porcikáját. A dallam és az azt körülölelő hang egy másik szobából szól, abból, ami az előbbinek a bal oldalán van, és a lépcsőnek pedig a jobb oldalán helyezkedik el. Lassan felé fordulok és még lassabban, egy hang nélkül benyitok a szobába.
   Meleg pára csap arcon, amiben a levendula illata terjeng. Nem merek jobban bemerészkedni a szobába, mint ameddig az ajtó ki tud nyílni és mögötte meg tudok húzódni. Az ajtó mellett van a kézmosó pult felette a nagy tükörrel, a pulton pedig minden fele szépségápolási kütyü foglal helyet. A kézmosón túl található sarokba beépített fürdőkád, ami mellett pedig a csempétől a plafonig ívelő zuhany kabin áll, aminek üvege füstös. Az üveg mögött pedig egy ember alakja látszik, aki éppen zuhanyzik. Tökéletes sziluettje körül dicső táncot jár a pára.
Bárcsak én lehetnék az a forró pára!
   Fejemet megrázom és arra gondolok, hogy gondolataim mikor csaptak át ilyen fennkölt hangulatú Órává? Tisztára megbolondultam. Kezdek megbolondulni, már most! Még erősebben megrázom fejemet, és tovább folytatom a fürdőszoba körbe vizitelését.
    A fürdőkabin mellett nagy levelű, olyan egy méter magas pálma áll, dicső pompájában. Ismét fejet rázok, és magamban átkozom azt a pillanatot, amikor apám építész iskolába küldött és a görög kultúrát kellett mélyen tanulmányoznom. Akkor tettem szert ilyen mérhetetlen nagy szókincsre és dicsőítést kiválóan megtestesítő kifejezésekre. Tekintetemmel tovább pásztázom a fürdőszobát, és észreveszem, hogy a pálma fa mellett - igaz nem közvetlenül de mellette -, van egy kis méretű, fából gondosan, kifaragott pad, amin a fürdéshez szükséges dolgokat pakolta drága lakótársam, akinek sziluettje, még mindig élénken előttem él. Hangja, pedig egy pillanatra sem inog meg, még mindig énekel, a vízcsobogás pedig nagyszerű körítő dallamot ad neki. Ismét megrázom a fejem.
   A pad felett egy hosszúkás ablak van bukóra nyitva, aminek színe megegyezik a padéval. A pad másik oldalán van egy kis paraván, aminek a zárt oldala pont felém néz. Akkor kizárásos alapon, a bejárata a pad oldalával szemben van. De mi van a paraván mögött?
   Szeretnék belépni és megnézni mi van a paraván mögött, vagy inkább a zuhany kabint nézném meg közelebbről! Nem tudom eldönteni, hogy melyik érzés erősebb bennem. Így hát az ajtó mögé húzódok meg.
   Vajon ha bemennék, és elkezdenék én is fürdéshez készülődni, vajon mit kapna MinMi, ha kijönne? Biztos azonnal kirúgatna a cégtől. De ha azt nézem, hogy milyen hangulat ingadozásai vannak, akkor viszont én is megtehetem ezt a kis semmiséget!
Ha ő lehet köcsög velem, akkor én is lehetek vele!
   Határozottan belépek a fürdőszobába, és magam mögött bezárom az ajtót. A cuccomat a legkisebb csendességet sem követelve, ledobom a padra. A borotválkozás előkészületei előtt ledobom magamról az inget is, nehogy elkoszoljam. A borotva géllel és a pengével a mosdókagylóhoz sietek, és nekiállok borotválkozni. Az arcomat bevizesítem, majd enyhén megtörlöm. Gélt nyomok a kezembe és felviszem az arcomra. Előveszem a pengét, közben pedig a kagylóba vizet engedek, a lefolyót pedig elzárom egy dugóval. Határozott húzásokkal távolítom el a habot és az alig látható szőrszálakat. Nem szeretek ápolatlan lenni, ezért minden második nap este elvégzem ezt a rutint.
   Lehet túl halk voltam, mert MinMi akkor sikolt fel, amikor már az arcomat törlöm meg a törölközőbe. Belemosolygok a puha pamutba. Nem fordulok meg csak a tükörbe nézek. Hátulról vállamra terítem a törölközőt. Lassan oldalra nézek, normál arckifejezéssel.
   MinMi testét az üveg mögé bújtatva, fejét kidugva néz rám, mérges tekintettel, alakját sötéten látom az üveg mögött.
- Mi a francokat keresel itt?
Hoppá! Kihúztam a gyufát!
- Mivel este van, ezért jöttem fürödni! - felé fordulok, mire csak még szigorúbban néz rám. - Tudod, nekem is vannak szükségleteim.
- Nekem pedig magánéletem! Édesanyád nem tanította, hogy kopogni kell? - mordul rám. Szinte villámokat szór szemével.
- Hát, igazából nekem mindig is saját fürdő szobám volt szóval, nem! - csak is a színtiszta igazat mondom neki, anyám Tényleg nem tanította.
- Majd akkor én megtanítom neked, Mr. A bőröm alatt is pénz van, annyira gazdag vagyok! - még mindig forrong, az amúgy is forró, vagy legalábbis gőzölgő víz alatt. A törölközőt leveszem vállamról, és a padra terítem. Megindulok felé, látszólag tettem nagyon elbizonytalanítja, talán még meg is ijedt egy picit. Ugyan úgy, ahogy az ő teste simul az üveghez, ugyan úgy helyezkedek én is el. Arcom az övétől úgy pár centire áll meg, még a nagy párás melegben is érzem, ahogy kifúja a levegőt, és beszívja el előlem, úgy mintha az életemtől akarna megfosztani.
- Akkor, taníts meg! - mondom olyan halkan, hogy épp csak ő hallja. - De előbb törölközz meg, és öltözz fel. Meg ha lehet kend be a bőröd valami testápolóval. Nem tesz neki jót, ha ilyen meleg vízben fürdesz! Majd szólj, ha kész vagy! - oldalra hajolok, és a padról felveszem a rózsaszín törölközőt, vissza sétálok és elfordulva az orra alá dugom. Mikor elveszi kezemből én csak kifelé akarok menni, ki egyenesen a tiszta pára nélküli folyosóra. Már mindenemet átjárta a levendula illata.
   Az ajtóhoz sétálva enyhén lehajtott fejjel, azon gondolkodok, hogy vajon jól tettem-e, hogy csak így bepofátlankodtam a személyes terébe. Amint kinyitom az ajtót ő a nevemen szólít és vissza fordulok. Még mindig a zuhanyban áll, csak körbetekerte magát a törölközővel.
- Jung HoSeok, hogy lehetsz ennyire....
- Pofátlan?! Bunkó?! Önelégült?! Gazdag?! Hülye?! Perverz?! Bunkó?!
- Én ne...
- Úgy, hogy nem volt anyám! Nem olt olyan ember, aki a jót tanította volna meg. Anyám csak a dicsfényt hajkurászta, és csak akkor szólt hozzám, ha valamit akart, általában az egy új újság főcím oldal volt. Apám pedig csak "kiképzésekre" küldött, majd pedig beíratott iskolába, mert azt mondta, hogy "ez illik, hozzád". Közben én nem akartam. Nem volt anyám, aki a jót tanította volna, apám sem volt, aki egy kicsit megnevelt volna, vagy pedig megütött volna, mert valamit elrontottam. Mindent rám hagytak. Nem foglalkoztak velem. Bocsánatot kérek ha megsértettelek, bármilyen módon is, nekem nem tanították meg gyerekkorban az emberi viselkedést. - azzal magam mögött bezártam az ajtót és vissza sétáltam a szobám irányába.
Engem a mester próbált nevelni, és az iskola.

x.X.x

- Pofátlan?! Bunkó?! Önelégült?! Gazdag?! Hülye?! Perverz?! Bunkó?!
- Én ne...
- Úgy, hogy nem volt anyám! Nem olt olyan ember, aki a jót tanította volna meg. Anyám csak a dicsfényt hajkurászta, és csak akkor szólt hozzám, ha valamit akart, általában az egy új újság főcím oldal volt. Apám pedig csak "kiképzésekre" küldött, majd pedig beíratott iskolába, mert azt mondta, hogy "ez illik, hozzád". Közben én nem akartam. Nem volt anyám, aki a jót tanította volna, apám sem volt, aki egy kicsit megnevelt volna, vagy pedig megütött volna, mert valamit elrontottam. Mindent rám hagytak. Nem foglalkoztak velem. Bocsánatot kérek ha megsértettelek, bármilyen módon is, nekem nem tanították meg gyerekkorban az emberi viselkedést. - mondta majd eltűnt a bezárt ajtó túloldalán.
   Hogy lehet ennyire pofátlan és még bunkó is, hogy magamra hagy ezután a kis önéletrajz után, annyi, de annyi kérdéssel, ami itt lassacskán megfogalmazódott bennem. Én nem ezeket a szavakat akartam hozzávágni, mint amiket mondott magára. Igaz, hogy van amelyik igaz rá, de... ezután a történet után nem gondolom, hogy jogosan aggattam rá ezeket a jelzőket.
   Törölközőbe bugyolálva állok a tükör előtt. Fogmosás közben még mindig a történteket elemzem, azt hogy hogy volt képe csak így bejönni, és hogy volt mersze csak így visszaszólni nekem.
- Elcseszett... - köpök egyet és kiöblítem a számat. A paraván mögé megyek és átöltözök pizsamába. A törölközőt a paraván tetején áthajítom, úgy terítem rá. Kíváncsian kukucskálok ki a paraván mögül, hátha ott áll az ajtóban, de... nincs ott. Elképzelem, ahogy az előtt még ott állt, és tovább képzelem a dolgoz, hogy vajon milyen lehet oldalról. Milyen lett volna, ha innen néztem volna, ahogy a kis misét tartja nekem, a kis elcseszett gyermekkoráról. Kiegyenesedek a paraván mellett és neki dőlve látom szemeim előtt, ahogy az előbb kivetített HoSeok elfüstölög onnan, ahogy a pára is eltűnik.
   Ismét a tükör előtt állok, és a felfogott hajamat kiengedem, ami épp, hogy a lapockáimig ér. A pizsamám nyakát oldalra húzom és észreveszem, hogy a bőröm szinte rák vörös. Ég és viszket is. Mi ő talán valami szépség tanácsadó?! De, ebben most tényleg igaza volt. Eddig észre sem vettem, hogy fürdés után, nem hogy megnyugodna, még ki is pirosodik a bőröm. Azonnal a szobámba indulok meg.
   A szobába érve, felcsukom az ajtó melletti legkisebb kapcsolót, ami a leggyengébb fénnyel borítja be a szobát. Beljebb lépve a szobába észreveszem, hogy YoonShik mellett egy nagyobb gombóc is fekszik. Közelebb megyek, és észreveszem, hogy HoSeok oldalt feküdve a bal karján fekszik YoonShik, akinek a szájából kilóg a cumisüveg, amit HoSeok tart kezével fél álomból. Lassan becsukom az ajtót és az ágy szélére ülök. Kifogy a cumi tartalma, YoonShik pedig szokásához híven, kidobja szájából a cumis üveget. HoSeok keze pedig erőtlenül követi a cumisüveget, majd végül karjával átölelve a gyereken pihen tovább.
- Hum... - mosoly terül el arcomon. HoSeok annyira más mikor alszik. Olyan mint egy kisfiú, úgy hét évet is letagadhatna. De most mennyi idős is? Igazából ez lényegtelen, mert ez a perverz, gazdag, bunkó, most nagyon úgy néz ki, mint aki a világ legártatlanabb embere.
   Hirtelen ötlettől vezérelve a szekrény felé veszem az irányt, ahonnan kiveszek egy plédet. HoSeok mögé sétálok, és ráterítem a pepita mintás puha anyagot. Furcsa érzés jár át, mikor vállára terítem.
- Talán még... barátok is lehetnénk! - súgom oda, mire ő csak enyhén felmordul. Férfias, mély morgás ez, amitől kiráz a hideg, persze csak jó értelemben. Bágyadt mosollyal indulok meg az ágy túlsó feléhez, és immáron az ágyra ráfeküdve, betakarózva fordulok YoonShik felé, és hagyom, hogy eljöjjön az a bizonyos álommanó, amiről olyan sokat mesélek jó magam is a kis fiúnak.

   Hajnaltájt neszre eszmélek, és mondanom sem kell, egyből kipattan a szemem. YoonShik nyugodtan alszik a helyén, de HoSeok letűnt. Lassan kibújok a takaró alól, és az órára nézés közben hajnali fél kettőkor elhagyom a szobát, amibe úgy négy órája tértem vissza.
   A fürdőből meleg pára áramlik ki, erős fenyő és menta szaggal árasztva el az emeletet. Mélyet lélegzek, hogy jobban megjegyezzem ezt az illatot. Az illat hatására a gyomrom össze szorul és megborzongok. A lépcsőn leérve, a konyha irányába veszem az utat ahol a vakító fény hatására bebotorkálok a helységbe. Mire megszokja szemem a fényt, addigra észreveszem, hogy a bár pulton kézfejére támasztva fejjel lefelé bóbiskolt el HoSeok. Előtte egy nagy pohár vízzel, feje előtt, pedig a telefonja világít.
- Mit keres ez ilyen kor itt? Van szobája aludhat ott is nem?
   Mellé sétálok és kezem vállára teszem, mire ő megrezdül és egyből kézfejemhez nyúl, úgy, mint egy jól felkészült harcos, aki bármelyik pillanatban, letudna nyomni a bárpultra. De bennem miért jelenik meg hirtelen ez az furcsa érzés. Mindenemet átjárja a meleg, és az arcomban is lüktet. Az arcomban értem a szívem.
- Oh... Csak te vagy az. - mondja, majd elengedi a kezem.
- Mi az, hogy csak én? - kérdezek vissza.
- Bocsánat.
- Hum? - még mindig mögötte állok.
- Tiszteletlenül viselkedtem veled, az este és még az ágyadba is befeküdtem a megkérdezésed nélkül. Tökéletesen visszaéltem a vendégszereteteddel.
- HoSeok...
- Holnap kérelmezni fogom az igazgatóságot, hagy ne kelljen itt lennem.
- Mi az, hogy ne kelljen itt lenned? Olyan szar alak vagyok? - a pult túl oldalára ülök, pontosan vele szemben. A pohara hozzám, közelebb van, és megérzem az illatát. Cseresznyevirágos SoJu. Ivott. - Mond, te ittál?
- Csak egy pohárral.
- Te részeg vagy.
- Ha részeg lennék, már rég megerőszakoltalak volna álmodban!
- Mi? - nem hiszek a fülemnek.
- Szerinted illik, egy perverz, gazdag, bunkó, fajankó kezébe éjszaka beletenni a kezed? Mert szerintem nem! De ahogy érzed. És ha még egyszer megkérdezed, hogy be vagyok-e állva, akkor komolyan kiakadok. Nem vagyok marha, tudom, hogy mennyit bírok, és hogy hol vannak a határaim. - mosolyogva hallgatok végig, amit mond. - Mi az? Te meg mit mosolyogsz itt, hajnalok hajnalán!?
- Még, hogy nem tanítottak emberként viselkedni. Ez az emberek legnagyobb büszkesége, amit te most most.
- Heh?
- Tudod hol a határ és ezt azért, mert felelősség érzeted van. Elég sok emberben nincs meg ez. Mindazon által az a képességük, hogy tudják, hol a határ.
- Akkor sem tanítottak meg...
- Akkor mond el, hogy kitanította meg mindezt? - még mindig mosolygok, akár egy félőrült, de már most egy kicsit lazábban.
- A Mester.
- Mesélj róla.
- Az hosszú történet.
- Együtt lakunk nem? Van elég időnk megismerni egymást! A végén pedig majd kiderül, hogy...
- Akár még barátok is lehetnénk. - fejeztük be együtt a mondatot. Félénken felnevettünk, én  a hűtőből előhúztam egy üveg cseresznyevirágos és sárgadinnyés SoJut, mind a kettőt felbontottam, majd leültem elé, és ittam minden egyes szavát. Úgy hallgatom, mintha a messiás egyik prófétájának történetét hallgatnám.
   Egyszeriben mindent tudni akarok róla, valahogy részese akarok lenni az életének.
- Minden öt évesen kezdődött...