x.X.x
Napok óta a WHITE-ban vagyok, úgy mint egy Kollégiumban. Ott alszok, és ott is kelek annyi különbséggel, hogy még ha pihenek is még fáradtabban térek magamhoz, mint ahogy lefeküdtem. Az izomláz az első fél nap után jelentkezett, azóta még a járás is nehézkes.
A hármas számú gyakorló pálya végén fekszem kidőlve, mellettem NamJoon liheg. Azt mondta ő is végig csinálja velem, hogy felfrissítse emlékezetét, és hogy gyakoroljon.- Főnök?
- Mi az, JungKook?
- A suliba... igazolá...s hogy lesz? A szüleim biztos idegesek, hogy lassan két hete nem mentem haza. - bököm ki, és akkor eszembe jut, hogy nekem is mennyire hiányoznak.
- Mikor átvittünk MinMihez, akkor aznap kikerestettem az adataidat SeokJinnel és TaeHyunggal. Miután megtaláltuk felhívtuk a szüleidet, hogy elfelejtettél szólni, hogy három-négy hétre külföldi utazást nyertél, jó tanulmányi versenyen, Amerikába. - ijedten felülök.
- És... elhitték? - kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Persze. - mosolyog - Még az iskola is elhitte, mikor elmondtuk, hogy te pályáztál egyedül erre a külföldi ösztöndíjra.
- Hát, köszönöm. Vagy mi. - vakarom meg tarkóm.
- És, jó Amerikában? - kérdezi.
- Soha jobb. - nevetünk fel az edzőteremben.
- De MinMinek ne szólj, hogy így edzünk, mert tuti kiakadna ha tudná, hogy enyhe agyrázkódással így ugrálsz, meg futkosol.
- Örök titok. - nevetünk fel, megszólal telefonja felpattan, de még mielőtt felvenné, kiadja a parancsot, hogy csináljam meg megint a pályát ezúttal a legkevesebb hiba számmal.
A földalatti terem falához lapulva megyek át a terem másik végébe. Maga a terem vagy százötven méter hosszú és úgy hetvenöt méter széles. Ahogy végig nézek a feladatokon, inkább néz ki a terem a KungFu Pandából ismert pályára, amin még az első részben Po többször elbukott, mint egy igazi gyakorlónak, csak nincsenek tüskés buzogányok, sem lángoló nyilak, amik szíven kívánnak szúrni. De mégis ahhoz hasonló, de mégsem. A pálya egy nagy fallal kezdődik, amire fel kell futni. Ha feltudtál mászni a majd két méteres falra, azután egy max tíz centiméter széles, két méteres palló, amin végig kell menni, azután pedig megint szembe találod magad egy még egyszer két méteres fallal, amire ugyan azzal a nekifutásos technikával kell feljutni, csak most a talaj kicsit más.
Ahogy magamban nézem át az előttem álló akadályokat, úgy veszem észre, hogy a léc felénél állok, és futásra készen feszülnek meg izmaim. Lendületet veszek, de megcsúszok más az első lépésnél leesek a lécről. Hátam a majd ötven centis szivacsra zuhan, és ahogy nézem a magam felett remegő lécet, úgy látom magam előtt lelassítva az esésemet. Az előző két próbánál is itt estem el a legtöbbször.
- Feszítsd meg a gerinc- és hasizmod. Koncentrálj arra, hogy felfele törekedj főleg nyakból, illetve csak a célra koncentrálj! - NamJoon hangja fejemben kering. Lassan felállok és nekikezdek újból.
Fent az első akadály tetején körbenézek, és észreveszem, hogy NamJoon nincs már a teremben, de még a fenti üveggel védett kukkolóból sem figyel senki sem.
Egyedül vagyok.
Megnyugtat ez a csend, de valahogy mégis nyomaszt. Jó érzés, hogy nincs itt NamJoon, azért hogy figyelje minden lépésemet, és ha úgy adatik, akkor leszóljon. Most nincs bennem a megfelelni akarás. Úgy állok a palló előtt, hogy most nincs veszteni valóm. Nem akarok megfelelni, csak végig csinálni. Nem miatta vagy a cég miatt akarom megcsinálni, mint ahogy eddig is tettem, hanem kivételesen magam miatt. Ha leesek senki sem fog leszidni, hanem csak belezuhanok a matracokba.
Magam miatt csinálom.
MinMi arcára gondolok, hogy milyen boldog lesz ha megtudja, milyen sok mindenre haladtam. Keresek egy célt, amiért megakarom csinálni, és belekapaszkodok, majd felhúzom magam, közben lelki szemeim előtt csak az akadály lebeg. Pislogok egyet és már négy méter magasan vagyok.
- Sikerült! - örömömben felugrok egyet, de megszédülök fejembe fájdalom hasít. Nevetve esek a matracokra, majd pedig kacagva törlöm le homlokomról az izzadtság cseppeket.
A fali időmérőre pillantok, ami mindig akkor indul el újra, ha nyomást érzékel a start előtti piros vonal. Az óra az első három akadályra húsz másodpercet mutat. Minden elsőre sikerült, és nem hibáztam. Most már csak azt kell elérni, hogy gyorsabban tudjam végig hajtani a feladatokat.
Jöhet a pálya második fekete leveses fele!
x.X.x
Éles sikításra ébredek, és egyből felpattanok az ágy mellől. MinMi sikított, de már kezeivel erősen be is tapasztotta száját. Felkapcsolom a halvány fényű éjjeli lámpát az éjjeliszekrényen, majd visszasietek hozzá.
- Sss! - nyugtatgatom, és úgy bánok vele, mint egy kisgyerekkel. Az ágyat megkerülve bebújok mellé és ölembe húzom. Lassan kezdek jobbra majd balra dőlöngélni, ő pedig pólómba bújik. - Minden rendben lesz. Hamarosan jobban leszel...
- Meghalt... JunHong... - újból sírni kezd.
- Tudom. - erősebben megölelem, hogy érezze itt vagyok. - Nem a te hibád.
- Én húztam meg a kioldót, az én bőrömön szárad...
- Csak a munkádat végezted...
- Milyen otromba munka...
- Most fáj, de idővel megfogsz békélni...
- JunHong, jó ember volt. - mondja. - Nem csatlakozott volna egy ilyenbe, ha nem kényszerítik. Ő soha. Egy pókot is félt megölni, ezért volt hogy az ablak sarkában hagyta őket és még bogarakat is gyűjtött nekik.
- Ez furcsa egy szokás. - mondom.
- Sose volt százas. - neveti el magát halkan. Halk, fájdalmas fél kacaj ez. De a kacaj, fél út a gyógyuláshoz.
- Te nevettél. - lágyan taszítom el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem, nem nevettem. - mondja komolyan.
- Pedig én úgy hallottam, mintha kuncogtál volna.
- Képzelődtél!
- Igen? Akkor megnevettetlek.
x.X.x
Rémálmom volt. JunHong volt benne és vérben feküdt, holtan. Egy fekete ruhás alak állt felette kezében egy bot volt. Épp lendítené a botot, amikor felkiáltok, ő megijed és elfut. Ezután az álom után keltem fel, és mire észbe kaptam már valaki ölében ringatóztam. Hangja nyugat, miközben sziszeg nekem. Beszélgetésbe elegyedünk. Amit ő mond, arra én válaszolok, de mégis üresnek érzem magam.
- Meghalt... JunHong...
Meghalt!
És ezen semmi sem tud változtatni. Én öltem meg és ez, életem végéig kísérteni fog. HoSeok aggódik értem, úgy beszél hozzám, mint egy kis ötéveshez. Ami végül is jól esik. Pont erre a fajta gyermeki törődésre vágytam, amit soha nem kaptam meg a szüleimtől, de... nem ilyen áron.- Igen? Akkor megnevettetlek. - mondja, és ölébe kap.
- Hova megyünk? - kérdem, de nem válaszol. A fali órára téved tekintetem, ami 1:32-őt mutat. Nem tudom mit tervez, de annyira üresnek érzem magam, hogy még a gondolat gondolatára sincs erőm gondolni. Érzem, hogy lép egyet, sőt még mellkasának emelkedését is érzem, csak saját magamat nem érzem. Nem tudom, hol vagyok vagy hogy miért vagyok, mindenemben érzem a sötétséget és az ijesztő ürességet.
Olyan mintha elhagynám magam és semmit sem tudnék. Mintha a nagy fekete űrben zuhannék, és körülöttem milliónyi csillag sziporkázna. Érzem hogy nyitva a szemem, de nem érzékelem a külvilágot. Azt hiszem ez az a pillanat, amikor a gondolat, az elme mélyebb bugyraiba süllyed az érzékelésnél, és csak zuhan és zuhan.
De meddig zuhanhat, ebben a csillagokkal teli világban?
Érzem, ahogy letesz, valami keményre. Felnézek rá, de semmilyen érzést sem váltanak ki belőlem azok az aggódó szemek. Összeszorított ajkai megfeszülnek még jobban, majd felnyúl. Megrázom fejem, pislogok egyet és észreveszem, hogy a fürdőkádban fekszem. Minden érzékszervem visszatér.
- Szóval vissza tértél. - mondja és kísértetiesen mosolyog.
- Mit tervezel? - kérdezem ijedten tekintve a felettem álló HoSeokra. Ő csak kezébe veszi a tusolót és megnyitja, a vizet pedig rám irányítja. Ijedten sikítok fel. - Ez jég hideg! - próbálok védekezni a borzasztóan hideg vízcseppek ellen. - Stop! - kiáltom.
- Csak nem hideg?! - úgy vergődök a kádban, mint egy partra vetett hal, ami éppen fuldoklik. És tulajdon képen úgy is érzem, a sokadik vízcsepp után, ami lemegy a tüdőmbe.
- Elég legyen, HoSeok!
- Dehogy is, még nem vagy mirelit!
- Jó, oké, felfogtam. Nem lehetek depressziós. Felfogtam hagyd abba!
- Nem hallom!? - és még közelebb tartja arcomba a hideg vizet, miközben ő gonosznak sehol sem tűnő ördögi kacajt hallat, extra béna pózba beállva löveli felém. - Jéggé fagyasztom a világod! Muhahaha...
- Légy szíves. - nevetem el magam, mire lentebb veszi a vízsugarat. - Te állat! - nevetek még mindig.
- Úr isten, a királynőre nem hat a varázs. Elfogja pusztítani Apraja falvát! Teletabi menekülés!
Tényleg úgy kezel, mint egy ötévest!
Eldobja a tusolót, és az ajtó felé indul, megjátszott béna futással. Én elkapom a tust maximumra állítom a hideg vizet és csurom vizesen a kádban állva, felé tartom, miközben elkiáltom magam.
- Ne, csak a gombokat ne! Gumicukorból vannak!
A vízsugár keresztül lövell a fürdőn, végig áztatva a csempét végül eléri HoSeok hátát. Eljátssza hogy mekkora fájdalmat okoz neki a hideg víz, és hogy haldoklik, de tovább megy végső elgyengülésében.
Elzárom a csapot és kipattanok a kádból, óvatosan lépkedek a csempékre, nehogy hátast essek. Az ajtó előtt nagy levegőt veszek, felkészülök az esetleges legrosszabbra. Kinyitom. HoSeok áll az ajtó előtt, és amint meglát lehajol és vállára dob.
- Engedj el! - ütöm hátát, de mintha meg sem érezné.
- Ha elengedlek, akkor leesel, tényleg ezt akarod? - kérdezi, miközben halad a folyosón. Átgondolom a helyzetet, és arra a döntésre jutok, hogy inkább csendben maradok, és nem vergődök, nehogy véletlenül fejre ejtsen.
Levisz a lépcsőn, majd a nappaliba ledob, és elmegy a konyha felé. Egyedül hagy hideg vizes ruhában a nappali kellős közepén. Nézem a plafont és akaratlanul elmosolyodok.
Milyen bolond ez az ember.
Felülök, és körbenézek. Síri csend uralkodik a házban.
- HoSeok! - kiáltom nevét, inkább bizonytalanul, mint ellenkezője. Lassan feltápászkodok, és ismét nevét kiáltom. Nincs válasz. Elindulok a konyha felé.
Egyedüllét hangulata száll le rám, és elbizonytalanodok. Mi van akkor, ha HoSeok elesett és beütötte a fejét valamibe, a vizes zoknija miatt? Úgy beveri a fejét, hogy kórházba kerül, vagy belehal? Aggodalom, és féltő érzés uralkodik el rajtam, és még gyorsabban de óvatosabban is indulok meg a konyha felé.
A konyhában egy darab gyertya ég az asztalon, de a korom sötétségben nem látok semmit. Kapcsoló felé nyúlok, felkapcsolom és az asztalon észreveszek egy csokoládés Muffint. Körbenézek és sehol senki, ahogy az asztal elé lépek észreveszem, hogy a Muffin nagyobb, mint amilyennek látszik. Tetejére a mosolyogj! szó van írva. Félmosolyt húzok arcomra.
Kihúzom a széket és ráülök. Ekkor egy pihe száll az asztalra, felnézek és egy kezet pillantok meg fejem fölött, mikor megfordulok szembe találom magam HoSeokkal, akinek a kezében egy tál tollpihe van.
- Meg ne merd! - parancsolok rá!
- Úgyis én takarítom fel! - megfogja a tálat és felém emeli. A pihe úgy tapad rám, mintha mézzel lennék bekenve. Fújom ki az orromba került pilléket, számról pedig elszedegetem a nagyon tapadós pilléket.
- Nézd már! MinMi tiszta toll. - hangjából árad a humor és a szeretet. - Csak nem tapadtak rád? Ó te szegény!
- Ezt most miért kaptam?
- Nem szeretem a csupasz nőket!
Idióta!
- Tudom, most idiótának tituláltál!
- Honnan...?
- Mindegyik ezt mondta...
- Mindegyik....
- Poén volt. - nyugtató a hangja. - Egynek sem volt ilyen jó estélye. - félrehúzza száját, és lemondóan néz el. - Te még Muffint is kaptál! - komolyabb a hangja, pedig vicceset mond. Komolyra vált a hangszín.
- Miért csináltad?
- Azt akartam, hogy nevess. Valamennyire sikerült is. Aggódtam érted, és úgy hiszem, hogy a mosoly, képes a legjobban meggyógyítani az embert.
- Jól leszek. Ne aggódj. - mondom, próbálom magammal is elhitetni.
- Csak azt akarom, hogy ne add fel. Tudom, hogy sokat jelentett neked JunHong, de próbáld meg, nem fel adni. Neked van kiért élned. Csak, ne hagyd el magad. Kiderítjük mi történt vele.
- Ígéred?
- Ígérem. - határozottsága megrémít, de biztos, hogy komolyan gondolja. - De megyek, mert még az alsógatyámat meg kell szárítani, mert elfelejtettem mosni az elmúlt két napban. - zavartan vakarja meg fejét. - megfordul és elindul, de még utána szólok.
- Köszönöm. - megfordul, végig néz rajtam, elmosolyodik jeti szerű tollas, vizes mindenemen, majd bólint és felmegy.
Azt hiszem, most jól esne egy ölelés...
