~ Emlékszem, mikor kicsi voltam sokszor volt, olyan este, mikor anya mesélt nekem esti mesét, közben én az ölében feküdtem, ő pedig puha kezeivel simogatta homlokomat és hajamat. Mézédes hangjára elaludni, olyan volt, mint a megtestesült nyugalom, amiből sugárzott a Szeretet. ~
Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen, de erős zötykölődésre ébredtem. Kezeim hátam mögé voltak kötve, épp úgy, ahogy a bokám. Ahogy mozgott a gépjármű, olyan ritmusra mozdult vele a testem is.
Lassan mozgatni kezdtem fejemet, vele egy időben próbáltam kezeimet kiszabadítani, de ekkor egy kéz kezdte el körkörösen simogatni fejem tetejét, arcomat, épp úgy ahogy régen anya. Lassan kinyitogatni kezdtem szemeimet. A gépjárműben sötét volt, csak a sötétített ablakon szűrődött be valamennyi fény. A halvány fényben észrevettem hét fekete cipőt, amiről szinte világított a Nike jel. A cipőre - még így ülve is - ráhullott a bő szárú fekete nadrág alja. Jobb lábát megmozdította és ezzel együtt az én fejem is.
Úr isten, rajta fekszek!
Egyre jobban idegesebb lettem, így még többet mocorogtam. Kiakartam szabadítani a kezemet, mikor átnyúlt rajtam, oldalra fordított testemen és egy könnyed mozdulattal hátamra dobott.
Arcát nem láttam tökéletesen, de arc formáját már láttam valahol, csak nem tudom, hol? Arcával lentebb hajolt már éreztem bőrömön a leheletét. Ajkain keresztül kifújta az égetően forró levegőt, ami szinte perzselte ajkamat. Azt hittem megcsókol, vagy más ocsmányságot tesz velem, de ehelyett csak oldalra fordította fejemet, és halkan súgta:
- Aludj még, ha megtudják, hogy fent vagy, nagy bajba kerülsz. Pihenned kell, ha megérkeztünk csak akkor fog kezdődni az igazi buli. - nagyot nyeltem.
Mit jelent az, hogy Igazi Buli?
- Mikor ölsz meg? - súgtam vissza, de nem mertem rá nézni.
- Mért nem futottál el?
- Bíztam benned.
- Hiba volt.
- Te...
- Nem, nem én öltem meg a szüleidet. Aludj, vagy addig ütlek míg el nem alszol. Végleg. - Engedelmeskedtem akaratának, lehunytam szemem, próbáltam aludni, de nem ment, inkább csak csukva akartam tartani őket, hogy ne lássak semmit.
Alvást színlelve ébren figyeltem a hangokat a környezetemben, és próbáltam hallgatózni a beszédre, de nehezen ment, hiszen a motor erősen zakatolt. Miden olyan zavaros.
Lehet jobb lett volna meghalni?
Gondolataim súlya alatt arcom megkeményedett, ráncosra húzta össze magát, és könnyek hagyták el szememet.
- Ne sírj, semmi sem történik ok nélkül. - súgta fülembe, közben simogatta felkaromat - Ha legközelebb, azt teszed, amit mondok, akkor nem történik több rossz. Engedelmeskedhetnél nekem, itt az első. Aludj.
Megállt a simogatással, nem ért hozzám. Tévedtem. Kezével fejemet felfelé fordította, és egy lágy puszit nyomott homlokomra. Másik kezével pedig letakarta a szemeim.
~ - Úr isten MinMi!
- Mi az HyoNi?
- SooTae megpuszilt a homlokomon. - elültünk egy padra, MinMi kezei közé fogta enyéimet, majd mélyen a szemembe nézett.
- Tudod ez, mit jelent? - szeme csillogott, szája magasba szökött.
- Nem, mit?
- Puszi szájra azaz, hogy kacérkodik veled. Nyakra az azt, hogy szeretne téged, mindenhogy. Puszi homlokra, pedig azt, hogy bízik benned.... ~
Az el rablóm bízik bennem, de én bízok benne? - Megmakacsoltam magam, el elhatároztam, hogy fogok.
- Ébredj! - rúgott meg valaki.
Sajgott az oldalam, nagyon, szemem könnybe lábadt, még így is. De nem nyitottam ki szemem. Másvalaki mondta, neki nem engedelmeskedhetek, csak annak, akiben bízok.
Te nem ő vagy!
- Ébredj, nem hallod? - rúgott meg ismét, de ezúttal a székkel együtt felborultam, és a földre estem.
Nagyon fáj!!
- Ébredj kurva! - ekkor már többször rúgott meg, egyenesen a gyomor számra célzott.
Nem, amíg ő nem mondja!!
- Nem hallod?!
- Hé, elég legyen LeeJoon! - kiáltott oda az, akibe, minden bizalmamat helyeztem.
- Hát, te?!
- Ezt nem így kell, te tuskó. Figyelj és tanulj!
- Pont egy magadfajtától, fogok tanulni! Szar-házi!
Lépteket hallottam magam mögül, ekkor valaki felemelt a székkel együtt. Lehorgasztott fejjel ültem a széken, amihez ki voltam kötözve. Két új érintését éreztem meg állam alatt, ami fentebb emelte a fejem.
- Jó reggelt kisasszony! - lassan nyitogatni kezdtem szemem, de az erős fény miatt elfordítottam teintetem felőle. Ahogy egyre jobban szokta meg a fényt, úgy néztem vissza rá.
Előttem egy mosolygós fiú guggolt talán két évvel lehettem tőle fiatalabb. Szeme körül, már nem volt semmilyen maszk, és nem is olyan ijesztően nézett rám, mint a házunkban. Szája pedig nagy 'C' betűt formált.
Nem mondott semmit sem, csak jobb kezét elém nyújtotta, közben kisujját mutatta felém. Fejemmel hátra biccentettem, jelezve, hogy nem megy az, olyan könnyen.
- Igaz is. - mondta, kedvesen mosolyogva.
Felállt és rajtam keresztül elkezdte babrálni a csomót.
- Nagyon ügyesen megkötötted LeeJoon. Gratulálok!
- Ne nyalizz, kis dísz buzi.
Fejét felém fordította, beleszuszogott nyakamba, amitől kirázott a hideg.
- Ha megcsípem a kézfejed, gyorsan húzd fel a térded és rúgj gyomor szájon! - súgta még halkabban, mint az autóban.
- Nem foglak bántani, te sem bántottál.
- Ez parancs. A jövőd a tét.
- Mit piszmogtok, ti, ott? - kiáltott felénk LeeJoon. Hangjától összerándult egyszerre az összes izmom, kicsit felugrottam.
- Hé, hé. Te meg mit csinálsz? - kiáltott rám a szép-mosolyú srác, miközben hátrébb lépett és egy pofont küldött felém. Égett a helye, és fájt, nagyon. Nézése égetett, szigort árasztott magából. Megrettent tekintete.
Mi ütött belé?
Lassan visszalépett hozzám, ismét úgy hajolt át rajtam, mint az előbb. De ezúttal parfümjének illata megbabonázott, elszédít ez az érzés. Ez a szédült állapot, elfeledtette velem, az előbb történteket. Azt, sem bánnám, ha mindig ütne, pofozna, csak had érezzem az illatát.
Miket nem gondolok? Ez törvény ellenes! Térj észhez! - Nem megy, megbabonázott, egy pillantásával!
Hajamnál fogva húztam ki magam, ebből a szédületes állapotból. Épp jókor. Mikor egy pillanatra felébredtem, akkor éreztem meg a jelet.
Gyerünk!
Egy erős határozott mozdulattal, gyomorszájon. Ő összerogyott előttem a földön, én pedig az ajtó felé rohantam. Lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtó, de még vissza néztem, az a szadista barbár futott felém, de az édes-mosollyal-megáldott-megmentőm rávetette magát, hármat ütött fejre, ezt követően a nyakát és a mellkasát sorozta ütéseivel, majd pedig felém kiáltott.
- Egyenesen, jobbra, ismétlés végig, az ajtóban pedig 3 kopogás. FUSS! - ahogy elmondta, már el is vesztette az előnyét, hiszen a nagy monstrum LeeJoon egy határozott ütéssel gyomorszájon ütötte úgy, hogy megemelkedjen a földről.
- Fu... uss... - mondta. Szájából eleven vörös vér spriccelt ki, ami a földet érés pillanatában szétfröccsent, amit pillanatokkal később a gazdatest fedte le.
Adrenalinnal megtelt érrendszerem, egyre jobban duzzadt meg bennem. Rohanni kezdtem.
~ Egyenesen... Jobbra... Egyenesen végig... az ajtón három kopogás... ~
Kinyílt az ajtó, és pedig hátra sem nézve rohantam be, és csaptam be azt. Ráfordítottam a zárat, épp jókor, hiszen valaki már most dörömbölt rajta. Az ajtónak dőlve kifújtam a levegőt, de szívverésem egy cseppet sem lassult. Épp ellenkezőleg. Előttem egy majd tizenöt centiméterrel magasabb férfi állt, fehér öltöny nadrágban, amibe bele volt tűrve a baba kék ing. Zsebre tett kézzel állt előttem és vizslató tekintettel mért végig. Szőke haja volt, és kiismerhetetlen tekintete.
Egyre jobban ütötte valaki mögöttem az ajtót, amibe testem beleremegett. A szőke hajú férfi kezét nyújtotta felém, egy bájos mosollyal körítve.
Mit tegyek?? Anya, segíts!
- Elbújtatlak! - mondta, szelíd hangon és én elfogadtam kezét. Maga mögött húzott, kinyitotta előttem a jobb sarokban lévő ajtót. - Menj be. Öltözz át. Amit kiválasztasz az már a tied. - és belökött, mögöttem pedig bezárta az ajtót, kulcsra.
A szobában rengeteg ruha volt vállfára akasztva, és a szemben lévő oldalon még sminkes tükör illetve egész alakos is volt felakasztva. A sminkes tükör előtt egy nagyobb asztal volt, olyan mint a sztároknak. Rúzs, púder, szemceruza, szempilla spirál... minden.
Az ajtó mellett mindkét oldalról szekrények voltak, tele ruhával. Egyik oldalon női ruhák voltak, míg a másikon férfi. A női rész felé vettem az irányt. Kezem végig húztam a felakasztott ruha tömegen, míg meg nem találtam egy kivételes darabot. Tengerkék volt, és a földig ért. Szegcsontnál egy ezüst karika díszelgett, amiből jött egy spagetti pánt.
Felvettem, és beültem a sminkes asztal mögé. Boldogság járt át, mosolyogtam, minden gondom-bajom elfelejtettem. Felhelyeztem egy leheletnyi púdert, rá egy kis pirosítót, egy vékony csík szemhéjtust, és szempilla spirált. Az egészet pedig megbolondítottam, egy kis halvány rózsaszín szájfénnyel.
Nagyot sóhajtottam. Olyan mint egy álom.
Olyan vagyok, mint egy igazi színésznő!
Lassan kihúztam az egyik fiókot, amiben volt több kis doboz. Kivettem egy kis kék masnisat. Kinyitottam, és egy nagy kék drágaköves fülbevalót láttam meg. Felcsillantak szemeim. Felvettem őket. A másik oldalra fordultam, onnan is kihúztam a legfelső fiókot, de abban csak kettő dobozka volt. Egy fehér és egy fekete. Kivettem a fehéret, és felnyitottam. Egy vékony arany nyakláncot találtam benne, amin medálként egy kis kör volt, amin fehér színű kis ékkövek ékeskedtek.
Kivettem a dobozból, magam elé tettem, majd pedig kettévettem szárait és nyakamba akartam akasztani, ekkor egy hideg kéz érintését éreztem meg.
- Segítek. - mondta.
- Köszönöm. - Bekapcsolta a nyakéket, majd felsegített a székről, a szoba közepére vezetett, ott pedig felállított egy kör alakú dobogóra. Kettőt tapsolt és még több fény gyulladt ki, amik rám világítottak.
- Jó a stílusod. - Hogy ez, most dicséret, vagy más, nem tudom, hiszen semmilyen arckifejezést sem vettem észre rajta. Közelebb sétált, most én vagyok a magasabb tőle, úgy öt centivel.
- Hajolj le, kérlek. Nézz a szemembe. - mondta, és egy kérdés nélkül tettem, amire kért.
Szemembe nézett, és én az övéibe. Mély barna szeme magáéba olvasztotta enyéimet, és onnantól kezdve... csak az ő szava számított. Elvarázsolt.
- Te, most már ide tartozol. Ez a lakhelyed, itt élsz és itt lesz megnyugvásod. Itt fogsz sírni és nevetni, ha én azt mondom. Te most már az enyém vagy. Csak az enyém. - mondta, de úgy nem fogtam fel szavainak súlyosságát. Csak egy valamit tudtam.
- Rendelkezz velem, uram!
Minden a szokásossal kezdődőt. Reggeli rutin, ami fogmosást, tusolást, bepakolást és reggelizést jelentett. Most pedig az iskola padját koptatom lassan három órája. Alig várom, hogy kicsengessenek, nem nekem találták ki a matematika órát.
Az ablakon keresztül merengek ki a vakvilágba, és az én kis unalmas életemen gondolkozok. A madarak repülnek, a felhők úsznak az ég kékjében, mindez olyan békés és kellemes. De valahogy csak az én nyomorultságomra tudok gondolni, és arra, hogy csak egy vagyok a hét billió ember közül, az, akinek se jelenje, se jövője, hiszen csak egy kis pont az éterben. A tegnapról gondolkozok, hogy vajon akkor jó döntést hoztam-e vele kapcsolatban. De még most is rá gondolok, lehet tévedtem. Annyira az álmaimnak élek, hogy nem törődök a többiekkel magam körül. Elbeszélgetek velük, de... nem olyanok. Én más vagyok, tudom és érzem, de hogy miben azt nem tudom. De most szükségem lenne egy nagyon nagy változásra az életemben.
Nagyot sóhajtok gondolataim súlya alatt, amit rajtam kívül mindenki észrevett, még a tanár is.
- Choi HyoNi, akkor mi a helyes válasz? - száguldott felém a kérdés. Mikor felpillantottam, megláttam, a majd két méteres vizsga biztos urat, akinek tekintete már azt üvölti képembe.
- MEGBUKTÁL!
Honnan tudom, hogy vizsga biztos? Mondták, én meghallottam, ilyen egyszerű. Nagy szerencsénkre egy, olyan matek tanárt kapott ez a hozzunk-be-döglött-galambot-osztály, hogy tuti a fél csapat megbukik, nem csak idén, de még az érettségin is.
Ránézek a táblára, végig futom az egyenletek sorát, aj... sose ad fel 1+1-et? Bár még azt is sokan elrontanák, van egy olyan érzésem.
- A másodiknak? - kérdeztem. A tanár úr pedig bólint - Mínusz 19,2 kilógramm.
- Biztos?
- Igen.
- Leleste?
- Nem kiszívtam akis ujjamból.
- Ne szemtelenkedjen, fiatal asszony.
- Asszony, tini vagyok, vagy még annak is gyatra...
- Kap egy mínuszt, tanuljon meg viselkedni. Azért nem buktatom meg, mert jó matekból, de közepesnél ezért a beszólásért, többet ne várjon.
- Igen is.
Szlalomozva sétálunk át az embertömegen a nagy 15 perces szünetben. MinMi, olyan gyorsan töri az utat a nagy tömegben, hogy már-már alig bírom követni. Nehezen kiérünk kritikus részen kívül eső lépcsőházhoz, amin felfelé vesszük az irányt, fel egyenesen a tetőre. Lassan óvatosan, lopakodva sétálunk.
Fent szokásunkhoz híven, leülünk a fal mellé, táskáinkból elővesszük a szendvicseket és jó ízűen neki kezdünk.
- Nem akarsz nekem mondani valamit? - érdeklődök tőle.
- Mire vagy kíváncsi. - rám se néz, csak mered előre, csoda, hogy még így is képes figyelni az evésre.
- Mi van közted és JunHong között? - beleharapok jó kis mogyoró vajas szendvicsembe, majd kortyolok egyet a mézes vizemből és érdeklődve figyelem reakcióját.
- Semmi. - válaszolta, semleges arccal. Ez feldühít. Kezemet arca előtt lengettem, de még erre sem reagált.
- MinMi, olyan furcsa vagy két napja. Történt valami?
- Semmi.
- Hát jó. Akkor ne beszéljünk. Jó étvágyat.
- Neked is.
Hiába vagyunk osztály társak egész nap nem szólt hozzám, és ez aggasztó. Általában, akkor ilyen, mikor valami történt de nem akar belekeverni. Aggasztó.
Órák után elhatározom, hogy követem. Az iskola előtt észrevettem, hogy megáll és gyanúsan körbe néz, majd miután nem talált senkit, se semmit, kifújja a levegőt és elindul jobbra, én pedig utána.
Barátnőm vagy három utcát sétál, majd pedig megáll a játszótérnél. Körbenéz, és a fejével biccent. Másodpercekkel később megindul, de ezúttal két tőle magasabb férfi is követi bőrdzsekiben, zsebre tett kézzel. Ismét mennek még ennyi utcát, megállnak, de most telefonálnak. A szőke hajú előhúzza kézfejét, maga elé emeli, felhúzza a dzsekije ujját és a karórába kezd el beszélni. Hamarosan társul hozzájuk egy srác, kezében egy nagy H&M-es szatyorral. MinMi belenéz, bólint, és elmennek.
Megállnak az egyik buszmegállóban és várnak. Hosszú percek telnek el, semmittevéssel, de ők egymáshoz sem szólnak, csak ülnek és néznek ki a fejükből.
Megállt előttük egy fekete BMW X5-ös, ők bedig eltűnnek belselyében.
Ez furcsa volt.
Elcsigázva, lassan lépkedek otthonom felé. Nem tudom kiverni a fejemből azokat a srácokat, mit akarhattak tőle? Mibe keveredett bele?
Alig, hogy belépek a kapun egy furcsaságot pillantok meg. Nyitva az ajtó. Nagy sietségemben ledobtam magamról a táskámat. Rémültem állok az ajtóban, mikor meglátom a pirosló lábnyomokat a szőnyegen.
- Mond, hogy nem vér!? - suttogom magam elé. Ahogy egyre jobban szétnézek megpillantok magam mellett a falon egy elfolyt vöröslő nyilat, majd mégegyet és mégegyet. Útvonalat mutattak.
A nyilakat követtem és elértem nappaliba, ahol minden össze volt törve zúzva. A családi vitrin darabokban és a méreg drága ősi kínai porcelán étkészlet is darabokban hever a földön.
Égett illat csapja meg orromat. Ahogy beleszagoltam a levegőbe, úgy tudtam lokalizálni a helyet. A nagy kandalló felé fordultam, és akkor megpillantottam bátyámat a kandallóban, szívében egy konyhakéssel lángokba borítva.
Ijedtemben felsikítottam és neki támaszkodtam a falnak, reménykedve, hogy az majd megvéd. Szívverésem kétszeresére duzzadt, szememből pedig elindultak a könnyek, világjáró kör utazásukra.
Erőt vettem magamon és körbenéztem a nagy szobában, mindenhol, fucsábbnál, furcsább jelek voltak, pirossal festve. De a nyilak más más irányba mutattak, egyenesen a konyha felé. Utoljára még vissza néztem, szívem az eddigieknél, is jobban összeszorult, én pedig naivan elkezdtem követni a nyilakat.
Mikor beléptem a konyhába, nagy sötétség uralkodott a szobában. Az ajtó mellett lévő kapcsolóhoz nyúltam, hogy felkapcsoljam a lámpát. Az erős 100 Wattos izzó fénye elvakított. Lassan megszokta szemem a fényt, de még így is fátyolosan láttam a világot. Magam elé néztem, ebben a lehetetlen állapotban, és két burgonyás zsákot láttam mag magam előtt lógni.
Szemeimet megdörzsöltem, így már jobban láthattam mindent. De bár ne tettem volna. Az egyszerű burgonya zsákoknak hitt objektumok, nem azok voltak amik. Lábuk volt, amiről súly lógott le. Kezük volt, amiken véres vágások ékeskedtek, összekötve a test előtt. A fejen, pedig zsák volt.
Halálfélelem járt át, egyik pillanatról a másikra. Lábam, lecövekelt, mozdulni nem volt képes, úgy mint, aki a csodára vár. Reméltem, hogy valaki, előugrik és annyit mond, meglepi, mindenki él és virul. De rá kellet jönnöm, hogy egy a szörnyű, kegyetlen vakóság. A családomat, lemészárolták.
Egyre jobban áradt szét testemben az adrenalin, a látottak hatására, és már volt annyi erő bennem, hogy elszaladjak. Lábaim megmozdultak, de még mielőtt kimentem volna, a konyha pultból elővettem egy nagy konyha kést.
- Én vagyok az egyedüli túl élő a családban. Nem halhatok meg. - bíztattam magam a lehető leghalkabban.
A kés pengéjén megcsillant a fény, és megláttam benne a fellógatott embereket. Fájdalom helyét átvette a bosszú vágy és a vér szomj. Arcom égni kezdett, a gondolatra, reménykedtem, hogy már senki sincs a házban, és hogy könnyű szerrel ki slisszolhatok ebből a terror házból.
Lassan széthúztam az ajtót, majd körültekintően körül néztem. Sehol senki. Kicsit megnyugodva elindultam az ajtó felé. A fő bejárati ajtó a nappali mellett található, pontosan a konyhával szemben.
Felnéztem a lépcsőn keresztül az emeletre, de semmi gyanúsat nem láttam. Tovább mentem, elhaladtam a nappali előtt, gyorsan végig futottam szemmel még utoljára rajta. Akkor megpillantottam egy feketébe öltözött embert, aki keresztbetett lábbal, vastag fekete vonallal volt fedve szemkörnyéke egészen halántékáig és az ujságot olvasta a kanapénkon.
Azonnal elkezdtem tanakodni, hogy a hulla merevség beállhat-e élő emberen, mert ha igen, akkor nálam ebben a pillanatban ez történt. Kezeim magam elől lecsúsztak magam mellé, szemem kikerekedve nézte, azt a szörnyet a nappaliban.
Fejét lassan felemelte, rám nézett. Fehér bőre világított ebben a délutáni rózsaszínes időben, de ruhája miatt, mindene sötétbe burkolózott körülötte. Széles, nagy téglalap alakú mosolyt húzott arcára, miközben szemeit kerekítette, úgy mint egy őrölt. Szeme fehérje, szinte világított a fekete keretben.
Arcom felvette az előttem ülő szem formáját, szám résnyire kinyílt, légzésem pedig akadozni kezdett. Szemeim lecsuktam, szám összeszorítottam, reménykedve, hogy csak én látom őt, és fordítva nem.
Ugye ez csak egy rossz álom?!
Mikor kinyitottam a szemem, nem láttam semmit sem, csak a nagy feketséget. Felnéztem, akkor megpillantottam az előttem álló fekete ruhás férfit, ugyan azzal a hátborzongató mosollyal arcán, mint az előbb, de idő után arcvonásai meglágyultak, de szeme még mindig lángolt, még jobban, mint az előbb.
Remegő térdekkel álltam előte, és tanácstalanul a jövőmre és az életemre nézve. Ahogy, szemeibe néztem egyre jobban meglágyult tekintetem, és szívem, de még mindig a rémültség járt át. Borzasztó ez a kettősség!
- Mikor? - esett ki számon ez a jelentéktelen szó. Könyöröghettem volna, az életemért is, még mi több, meg is kérdezhettem volna, hogy miért, de ebben a pillanatban, csak azt akartam megtudni, hogy mikor jön el az én időm.
- Most. - suttogta, közben bőrkesztyűs ujjával végig simított ajkamon. Olyan volt, mintha kissé meglepődött volna, kérdésem jelentéktelensége miatt. Nem ezt várta. De én sem magamtól.
Végig nézett rajtam, de mikor meglátta a kést kezemben, kissé hátrébb lépett. Látszólag felzaklatta a közönséges kenyér szeletelő látványa. A végelgyengülés határánál, ujjaim közül kiesett az egyetlen fegyverem, és nagy koppanással ért a földet. Fejét hirtelen felkapta az emelet irányába, ahonan lépteket lehetett hallani.
Arcáról eltűnt az a bizonyos kifejezés, helyét átvette az idegesség és az izgatottság. Szeme ismét kikerekedett, de nem olyan nagy mértékben, mint az előbb.
- FUSS! - mély, érdes hangja valahogy megsimogatta vállamat, egy teljesen más fajta érzés lett úrrá rajtam. Ez a durva gyengédség belém hatolt, átjárta testem, és az utolsó pillanatokban, csak annyit tudtam tenni, hogy előrébb léptem, egy lépést, - hogy vissza nyerjem az eredeti távolságot - ekkor elgyengült lábaim elvesztették maradék erejüket és földre rogytak.
Túl sok volt az izgalom. Túl sok minden, kezébe adom életem. Most had ne én döntsek, az életem felől, hanem valaki más. Egy hidegvérű gyilkos.
Gondolataim végére érve, hagytam, hogy a szemem lecsukódjon, majd pedig koponyám nagy koppanással a földet érje. Elnyelt a biztos sötétség a szüleim gyilkosának lábai előtt.
x.X.x
Fel és le járkálok már vagy tíz perce a nagy huszonnégy fős asztal körül, közben magamba furdalva próbálom elfojtani felduzzadt indulataimat.Valaki, hozzám szól és mint egy fortyogó vulkán, úgy fogok robbanni. Kezdek szédülni, nem is számolom, hogy hányadik körömet futom, de már biztos, hogy sokadikat. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mit akarhatott az a fazon JunHongtól, és hogy miért nem ölte meg. Nem mintha baj lenne, hogy nem ölte meg, de ez, azért furcsa.
Nem veszem észre és máris sokan ülnek az asztal körül, pontosabban csak a BTS tagjai. JiMin, SeokJin, a szótlan TaeHyung, NamJoon és YoonGi. Én pedig még mindig járkálok. Valamit motyognak, de nem értem őket, annyira elfoglalnak a saját gondolataim.
- Hé, állj már le, elszédülök! - kiállt rám YoonGi
- Tessék? - kérdezek, vissza összefont karral és értetlenkedő arccal, szinte már fenyegetően.
- Csak annyit mondtam, hogy állj le, mert elszédülök és nyugodj le! - ismételte meg magát kicsit bővebben, mire felment bennem az a bizonyos pumpa.
- Hogy a kurva életbe nyugodjak meg... - csapom kezemet az asztalra - ..., miközben egy idegbeteg fekete ruhás hapek szabadon jár, kel és JunHongra vadászik vagy tudom is én, hogy mit is csinál.
- Honnan tudod, hogy vadászik? - kérdezett vissza YoonGi, nyugodt hangnemben.
- Ne húzd az idegeimet, mert megütlek! - fenyegetőzök, és még ujjmutogatással is tetőzöm ezt.
- Hé, állj le. Ne kapd fel a vizet! Menstruálsz, vagy mi van? - nagy mély levegőt vettem, próbálok uralkodni magamon. Nem megy. Lassú, megfontolt lépésekkel YoonGi elé sétálok, és jobb kézzel egy óriásit ütök arra a kis pufók fehér arcára.
- Ezt, most miért?
- Én szóltam. Ne húzd fel jobban az agyam, vagy különben robbanok, és akkor velem robban az egész WHITE is. - hangom mély, és sötétséget, illetve komolyságot sugároz.
- Gyere! - fogja meg a kezem YoonGi és kifelé húz a tárgyaló teremből, onnan, ahol a BTS és a WHITE szervezet szokott összeülni és egyezkedni. A többiek feszült pillantással néznek minket, és nem mernek megszólalni. Jobban is teszik.
- Hova viszel? - kérdezem ingerülten. De próbálom visszafogni magam.
- Megyünk baszunk egyet. - olyan nyugodtan mondta, mint még soha és olyan komolysággal, amit rég láttam tőle már.
- Mi a fasz...? - akadt el a lélegzetem. Gyorsan kihúztam kezei közül karomat és úgy néztem szemeibe - Csak egy kis pihenés kell, illetve egy kis nyugi és Csend - hangsúlyozom, ki a csend szót. - Érted?
- Ja.
- Akkor, hagyj és kérlek, ne nézz engem olyannak, aki egy szavadra megy és lefekszik veled, csak azért, mert feszült vagyok.
- De ha kell valami vagy valaki, akin levezetheted a mérgedet itt vagyok én. - ajánlata kecses, és megfontolásra késztet, de érezem mit akar ezzel sugallani. Nyelek egyet és immáron tényleg nyugodt hangon válaszolom.
- Köszönöm. - hajolok meg - De nem élnék vele, soha, nem kezdek ki, olyannal akivel egy csónakban evezek és legfőképp olyannal, aki ilyen könnyen megkapható. - kacsintok egyet és kimegyek.
x-X-x
- Mindig is mondtam, hogy Isten egy büdös kurvának és stricinek teremtett, YoonGi. - mondta Jimin és kiment.
- Sohasem mondtad, bazd meg! - kiáltottam utána, kezemmel hadonászva.
- Majd legközelebb haver. - lépett közelebb NamJoon és egy biztató mosolyt küldött felém.
- Menj, a francba. - ütöttem a vállába, mire csak elmosolyodott és továbbment. Megfordultam és láttam, hogy SeokJin és TaeHyung még mindig ott ülnek egymással szemben, nem törődve az előbb történtekkel, és csak beszélgetnek. Lassan TaeHyung felém fordul és megszólal egy számomra érthetetlen nyelven.
- 1-0-0-1 1-0-1 0-0-1-1-1-1-0- mondta
- Azt mondta, hogy... - kezdett bele SeokJin, de még előtte kissé idegesen TaeHyungra ézett - egyél egy doboz csokit lehetőleg mogyorósat és menj aludni.
- Még mindig nem értem, hogy, hogyan tudod megérteni őt. - fancsal arccal néztem rájuk.
- A gép és a kettes számrendszer ez olyan kockák beszédnyelve, mint mi. Ez könnyű, te is megtanulhatnád. - könnyed, szavaitól kirázott a hideg. Ez túl sok!
- Úgy utálom, hogy ilyen ki baszott okos vagy SeokJin. - hátat fordítva kirohantam.
x-X-x
- Minek mondtad, azt YoonGinak? - hajoltam közelebb TaeHyunghoz, aki csak hátradőlve nézte ölébe tett kezeit.
- 1-1-0... - lebiggyesztette az ajkát, majd ismét nagy hanggal, szinte már haragosan nekem esett. - 1-1-0-0-1-0-1-1-1-1-0-0-1-0... 0-1... 0-0.
- Nem érdekel, a társad, nem mondhattam el neki, amit valóban mondtál.
- 1-1-0?
- Mert nem! Fogadd el, ne ellenkezz az idősebbel!
- 0-1-1-1-0! - és kirohant.
- Bazd meg te! - és mérgesen hátradőltem a székembe, olyan erővel, hogy az majdnem hátra borult.
x-X-x
Három napja minden olyan zavaros, akár a felkavart iszapos víz. Nem érzem, azt az elkötelezettséget, mint anno, amikor elkezdetem ezt az egészet, de akkor sem magam miatt kezdetem bele. Belekergettek a bajba, amit nem is akartam, olyannyira, hogy nyakig benne legyek.
- Gyere be, Zico beszélni akar veled! - lépett ki MinKi, aki szokásánál jobban kiöltözött, nem mintha érdekelne, de azért az a rózsaszín ing bassza a szemem, elég rendesen, olyan, mint egy rossz buzi. Fúj!
Felálltam és bementem. A nagy szoba tele volt sötét színekkel, két oldalt könyves polc a fal mentén, középen pedig egy hosszú vörös szőnyeg minek a végén kétoldalt helyezkedik el egy-egy fekete bőr kanapé, előtte egy nagy tölgy asztallal. Az asztalon egy monitor, egy telefon és egy lámpa volt, mögötte pedig egy nagy támlájú fekete karosszék.
MinKi, - munka nevén csak Ren - megállt mögöttem megállt onnan figyelte, ahogyan megfordult a székével Zico. Ugyan az a ballon kabát volt rajta, mint három napja, amikor összefutottunk azzal a WHITE-os nőcskével.
De ezúttal, nem azt a fekete ruhadarabjait vette magára, hanem színesebben öltözködött. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy a fekete inget lecserélte egy szürke csíkosra, aminek a hátán a nagy Kínai sárkány díszelgett arany színben.
Beújított a főnök, úgy látom.
Lassan felállt, komótosan elém sétált és egy határozott mozdulattal gyomorszájon ütött. A fájdalom nem ért váratlanul, valahogy sejtettem, hogy ez lesz, miután megjelent az a cafka. Egyre esősödött a fájdalom, de nem engedhetem meg magamnak, a fájdalmat, sem az érzéseket. Csak egyenesen álltam, tekintetem pedig a távolba meredt rezzenéstelenül. Bírd ki!
- Humm... - bólogatott elismerően - Fejlődsz kicsi Jedi. - és még egyet beleütött ugyan abba a pontba, ahova az előbb is. Ezt már jobban megéreztem, kissé előre görnyedtem, szemei össze szorítottam, de nem estem össze. Egy ideig még így maradtam, majd ismét kiegyenesedtem.
- Ügyes vagy! Ülj le! - kimért hangja határozottságot tükröz, de ezúttal nem engedelmeskedek neki.
- Nem hallod, tedd a segged le arra a kurva székre! - üvölti és erővel beleránt a székbe.
- Te is fejlődsz. - hangom kissé remeg még a fájdalomtól, de túl élem.
- Csak ugyan? - nézett le rám asztala mögül.
- Bővült a szókincsed. - ekkor egy óriás nagy tockost kaptam hátulról. MinKi adhatta. Csuklóját maga előtt masszírozza elég feltűnően, közben pedig elszánt, de mégis kéjes mosoly villan fel ajkai szélén.
- Megtaníthatnád a cica babádat, hogy hogyan viselkedjen, mikor te kulturált beszélgetést folytatsz egyik tanoncoddal?!
- Igazad van. - fel néz MinKire - Meg lesz még a mai nap folyamán büntetve. - kezeit össze csapja és dörzsölgetni kezdi tenyerét és ujjait egyaránt. - Kifelé! - legyint egyet kezével és a talpnyaló elmegy.
Zico leül az asztal mögé, előveszi a telefonját pötyög kettőt és már Haló-zik is. Beszélget egy kicsit, épp annyit, míg én körbetudok nézni a szobán.
Akkor voltam itt először, amikor "ajánlatot" kaptam, hogy dolgozzak nekik, pontosan hat hónapja. Magam sem tudom, pontosan, hogy miért én lettem az a "szerencsés", aki ebben a rendkívüli életben részesülhet, de már nem léphetek vissza, anyám élete a tét.
- Gondolom tudod, miért hívattalak ide?!
- Igen.
- Az a nőcske jól megzavarta a mi kis beszélgetésünket, de most befejezzük. Jó? Jó vagy nem jó, ez lesz és kész. Ok?
- Igen.
- Nos, hol is kezdjem az elején vagy a közepén? Tudod mit, inkább kezdem ott, ahol abbahagytuk. Egy hét múlva lesz a beavatási szertartásod, ami nem kis munkámba fog fájni nekem, épp úgy ahogy neked is. A feladatod a következő, a halál és az élet apró vonalára kell eljuttatnod egyik iskola társadat vagy, akit először meglátsz, akkor, amikor azt én mondom. Ha nappal lesz, akkor nappal, ha este, akkor este. Világos?
- Igen.
- Amikor hívlak, az első személyt elintézed! Mindegy hol, mikor, csak akkor, amikor jelt adok.
- Igen.
- Mehetsz! - felállok, az ajtó felé indulok, de vissza fordít fél úton a mester. - Egy hónap múlva érkezik Dél-Koreába a Világ legértékesebb gyémántja, YongGuk pedig azt akarja, hogy ez legyen a te első küldetésed.
- Mit kell tennem?
- Vegyülj el, lopd el, hozd ide. A drágakő mellett biztosan lesznek fegyveres őrök is. Készülj fel a közelharcra is. Ha elbuksz, az életeddel fizetsz, megértetted?
- Igen. - fejet hajtok és kimegyek.
- Várd a hívásom!
Az első munkám és a beavatási szertartásom, előbbit jobban várom, mint az utóbbit. Örök életemben ennek a mocskos cégnek kell majd dolgoznom, hisz' sakkban tartanak. De egy nap, megfizetek, mindent!
Ígérem.
