19. rész

   x.X.x.

- Nyisd ki a szemed!
 Mondja a mester, és teszem, amit mond. Olyan volt ez a pár perc, mintha egy egész napot végig aludtam volna. Automatikusan felülök. Nem fáj semmim, olyan, mintha nem is lenne semmi bajom. Mellkasomról a még a mester által okozott zúzódások eltűntek, és már nem is fájnak. A Yamada által okozott sérülésről is már csak, a szám szélére száradt vér árulkodik.
   A folyosón sétálok a csarnok felé, immáron teljes fegyverzetben. A mester instrukciókkal lát el, én pedig szívom magamba az igét. Próbálok minden új információt magamban tartani, és újra lépésről lépésre megismétlem szavait.
    Meg kell nyernem bármi áron a versenyt, hogy megvédjem a becsületem, és hogy anyáék büszkék lehessenek rám. HongBin pedig a lelkemre kötötte, hogy nyernem kell!
Na, most figyelj öcsisajt! Nézd, hogy milyenek a profik!
   Amint belépek a csarnokba, egyből abbamarad ellenfelem éljenzése, és inkább az én nevemet kezdik el skandálni. A rendezők megrettenve néznek rám, hisz most a két lábamon, erőnek erejével sétálok vissza, holott nem is olyan rég, még kézben vittek el. Elismerően bólogatnak. - ez mind nekem szól-, és boldogsággal tölt el.
Jó érzés.
   Felsétálok az öt lépcsőfok tetejére, hogy végre visszakerüljek.
Yamada arcára önelégült mosoly ül ki, ahogy meglát engem, én pedig akarva akaratlanul viszonozom ezt. Most tényleg erősnek érzem magam, és hiszem - legalábbis elhitetem magammal, hogy meg tudom csinálni Közénk áll a bíró, magyaráz valamit japánul, majd elmagyarázza nekem is. Bólintunk, és visszaállunk a helyünkre támadó, vagy védekező állásba. Megszólal a kezdést jelző hang, és ő támadásnak indul.
    Egyetlen rúgásának fájdalmát sem érzem, minek hatására még inkább átjár az elszántság, és a győzni akarás. Védekezek, nem szűnik meg a védelmi falam, de ő egyre csak gyorsul és gyorsul. Megállítom lábát, ami egyenesen arcomba akar csapódni. Még mindig úgy viselkedik, mint egy Duracel elem, gyors és pontos, és nem tudni, mikor fog kifogyni.
Remélem, hogy minél hamarabb!
    A védekezésre összpontosítok, és ahogy egyre erősebb - kivédetlen - ütések érnek, úgy kezdem ismét érezni a fájdalmakat. Igaz, még tompák, de ez annak a jele, hogy lassan elmúlik a fájdalomcsillapító, és vége lesz a meccsnek. Nagyon nem úgy néz ki, mint aki fáradna, épp ellenkezőleg; olyan, mintha valami töltené. Az időm fogy, és minden egyre erősebb. Cselekednem kell!
Most.
   Elhatározottságom alábbhagy, amint meglátom a mester semleges arckifejezését, ami tökéletesen leírja, a választ.
- Várj még! – formálja ajka, azon a helyen, ahol mindig is állt. Csak, most annyi különbséggel, hogy tudom merre keressem. Mindig tudja, mit kell tenni és mikor. Észben tartom! Várok és hárítok. Úristen, de őrjítő, hogy nem tehetek semmit!

Lassan véget ér az első fél, és én egy pont hátránnyal rendelkezek, a földre kerülés miatt. A hangosbemondóban most rólam beszélnek, és nem értik, miért nem támadok, azt firtatják a narrátorok, hogy vajon, meddig bírom még a sérülések ellenére.
Épp elég ideig! Épp elég lesz!
   Fájdalmam tűrőhatáránál állok, már csak pár lépés kell ahhoz, hogy ordítva összerogyjak, de ekkor Yamada lelassul. Egyre lassabbak, és pontatlanabbak  az ütései. A mesterre nézek, aki összefont karokkal, féloldalas mosollyal mosolyog, bólogatva!
VÉGRE!!

   Fejen rúgom, ő pedig, mint egy részeg megtántorodik és fejét fogva, próbál megállni lábán. Most, hogy levezette a feszültséget, végre jöhetek én! Ügyelnem kell, a pontos ütésekre és az ütésekbe vitt erőt is be kell osztanom. Minden erőmmel ezen kell lennem. Ordítva rohanok felé, és ütöm ott, ahol érem. Ütni próbál, de én egy jól betanult mozdulattal félresöpröm kezét és még ezzel a mozdulattal mögé kerülök és térdhajlaton rúgom majd elugrok. A földre puffan és fejét beveri a szőnyegbe, ami a kemény felállított szőnyegen van. Gerince 'C' alakban megfeszül, ahogy feje éri a földet én pedig elsétálok mellőle. Vissza a helyemre. Nem szeretem a szabálytalanságot. Állok és várom, hogy történjen valami. az elmémből kizárt nézőtér új életre kel és ismét hallom őket. Engem éljeneznek!
   Egy mozdulattal feláll, de látszólak annyira kimerítette magát, hogy alig áll a lábán. Felém szalad üvölt torka szakadtából ismét gyomorra akar célozni. Hátrébb lépek és betámasztok magam mögött jobb lábammal. Hiszen ez a rúgó lábam. Van egy ötletem, hogy melyik rúgással lehet vége ennek a küzdelemnek, de ahhoz tökéletes időzítés szükséges és kellő lendület. De épp akkora, hogy két fordulat legyen belőle, mert úgy még nem tudok megállni!
Na, most!
   Eléri azt a pontot, ami pont jó ehhez a rúgáshoz, így előre szaladok, majd egy cigánykerék után dobbantok egy óriásit és fel ugrok. Egy váltó lábas ugrással rúgom tarkón és mögötte kötök ki, míg ő a földet nyalja. Nagyot dobbanva érek földet és szerencsére két láb. Ezért a rúgásért kaptam egy pontot, így most már 1-1 az állapot. A következőt az kapja, aki megnyeri a versenyt. Pár lépést hátrálok, így biztos távolságba érek tőle. Támadó állásba ugrok és várom a folytatást. A tömeg hangja adrenalinként jár át és azzal a bizonyos plusszal tölt fel.
   Nem mozdul, csak fekszik mint egy partra vetett hal, aki az utolsókat rúgja. Kiakarok egyenesedni, de nem teszem, mert bármi megtörténhet még. Tanulva az előzőekből, megtartom a pozíciómat. Karjait lassan vállai mellé húzza, majd pedig lassan, kín keservesen kinyomja felső testét. Lábait maga alá szedi és felém fordul. Ajkai kicsattantak az ütődés miatt. Elég ramatyul néz ki! De feláll és folytatja. Szégyen érzés fut végig gerincem mentén, azért, mert én nem voltam képes felállni és folytatni. De most itt vagyok és folytatom, nem kell a múlton rágódni, mert ha azon rágódsz, a jelenedet elhagyod!
    Ordítás nélkül szalad felém készíti erőtlen szinte már lóhó jobb kezét, hogy megüssön. Beér a személyes terembe és előre lendíti kezét, amit egy kézzel megfogok, maga fölé emelek és lenyomok a földre! Előttem térdel és fejet lehajtva kezd el motyogni valamit, miután pedig befejezte felnéz rám és koreaiul szólal meg!
- Engedd, hogy nyerjek, a mester kicsinál ha nem nyerek!
- Nekem, pedig a becsületem a tét! - mondom neki és egy kicsit vállon rúgom lábbal, mire ő elterül előttem, mint a Góbi sivatag. - Rád fér! - köpöm vissza féloldalról, de már nem hallja! A meccsnek vége és én hirtelen erős ürességet érzek meg magamban.
- És a nyertes JUNG HOSEOK, Koreából! - hallom ahogy üvöltik a hangfalat, de úgy nem tudatosul a jelentése. A nézőtér ünnepel és pedig lefagyva állok. Azt hiszem ilyen az, amikor kék halált kap a gép, semmire sem reagál. A bíró a kezemet emeli magasba és mosolyog a lelátók felé majd felém is. Bárgyú, fáradt féloldalas mosolyt küldök felé, mire neki eltorzul az arca. Most már elismerést mutat.
   Karokat érzek meg derekam körül, majd megszorít és felemel. Az enyémhez hasonló bemelegítő felsőt visel. A mester az. Felemel majd a levegőben elengedve, hagyja, hogy talpamra essek. Megfordulok és látom, hogy büszke és hogy vörös a szeme.
- Mester?! - lágyulok el én is.
- Megnyerted! - mondja.
Hum...? Hogy?
- Mi van? Megnyertem? - azt hiszem ez az a pillanat, amikor valaki benyomja a reset gombot. Nyertem és még észre sem vettem. Annyira lesokkoltam, hogy minden kiesett. - Úr isten! Nyertem!
   Konfettik milliói szóródnak szét a csarnok belsejében arany és ezüst színben pompázva. Én pedig a földre rogyok és kezembe temetem arcom. Nem sírok, csak nem akarom, hogy lássák a fáradt, majdnem foghíjas győztest, akit az első félben még második helyre saccoltak. Két oldalról megfognak felemelnek és pedig még mindig mosolygok, mint egy benarkózott kis vidéki liba. Négy öltönyös, nyakkendős fazon jön felém és őket követi három lány. A lányok kezeiben medálok, kupák vagy virág csokrok vannak. Ők is mosolyognak. Az egyik férfi megáll a ring szélénél és tapsol és mosolyog. A többi három közelebb jön a lányokkal együtt.
   Mellém állítják Yamadat és ő mellé pedig a harmadik helyezett Thai versenyzőt. Ellenfelem álló ellenfelemen már a bemelegítő ruhája van és arca is meg lett tisztítva. Semleges arccal áll, és néz előre, lehet azon gondolkozik, hogy mit fog kapni a mesterétől, hogy "csak" második lett. Mindig, mikor egy japán karatést vagy harcost látok eszembe jut, amit még a mester mondott, hogy velük sokkal keményebbek, mint a többi edző. Vele ellentétben a Thai versenyző majd kicsattan az örömtől és úgy mosolyog, mint aki most nyerte meg a lottót. Jön a bíró és rájuk is rá helyezi az érmet és az enyémtől kisebb kupát, de ők csak virág csokrot kapnak. Yamada felé fordulok és meghajolok előtte, ő pedig csodálkozva rám néz.
- Nagyon tehetséges vagy! Bárhogy is fog alakulni a jövőd, egyszer még minden képen harcolnunk kell.
- Úgy lesz! - feleli, borzasztó nagy koreai akcentussal, de végre egy halvány mosolyt vélek felfedezni arcán.
Legalább egy kicsit mosolyog
   Átadják a szalagokat, kupákat és a virágcsokrokat a harmadik és második helyezettnek, majd visszasétálnak és elveszik a harmadik lánytól a vörös szatén borítású párnát, a legnagyobb serleget és a később felhozott nagy tíz millió wonról szóló csekket.
TÍZ MILLIÓ WON?!
    Visszasétálnak, az érmes fazon meghajol és a nyakamba tesz az érmet.
- Ügyes vagy fiam. - mondja.
- Köszönöm. -meghajolok ő pedig vállon vereget.
Jön a második, aki kezembe nyomja a  nagyra méretezett serleget és szint úgy megdicsér.
- Gratulálok! A rúgásod volt a legjobb!
- Sokat gyakoroltam. - vallom be, és vele együtt meghajolok.
Jön a harmadik ember, aki már a mesternek adja oda a nagyra nőtt csekket. A mester büszkén, szinte már dölyfösen áll mellettem és úgy néz mindenkire, hogy igen-ez-az-én-tanítványom-és-nem-szerződik-át-semmilyen-más-szar-csapathoz-ő-az-enyém.
Tipikus mester! 
- Költsék el bölcsen! - adja a jó tanácsot a harmadik. - Nagyon gratulálok, és kívánom, hogy soha ne add fel ezt a nagyszerű hivatást és ha lehet add tovább. Remélem a gyerekeiddel is ugyan így, ezen a helyen fogok találkozni.
Höh...? Gyerekem?
- Megfogadom szavait. Köszönöm! - meghajolok és zavartam kezdek el mosolyogni. Mind a hárman mellém állnak, a mester kihúzza magát, beáll elénk egy fotós és hangosan kiálltja, hogy "PÉNZ" - mindenki megismétli. Repül a kismadár, és kész is a kép.
Gyerek? Most komolyan? Huszonkettő vagyok!
   Megszólal a koreai himnusz és boldogság járja be a szívem.

   Az elmúlt tizenöt percben, többször hajoltam meg, mint eddigi életemben összesen. Arcizmaim lassan begörcsölnek, és már szinte bicegve járok, a fájdalom visszatért, így még nehezebb eljátszanom a boldog győztes szerepét. Megérkezett idő közben a takarító személyzet, akik sietve szedik össze a koszt az egész csarnokban.
- Huh, végre hogy elment mindenki. HoSeok, jól vagy? Olyan csendes vagy az elmúlt öt percben.
- Jól vagyok. Csak a japán versenyző miatt aggódok.
- Ugyan miért?
- Mindegy... - megrázom fejem és elindulok az öltöző felé bicegve a mesterrel együtt.
   Az öltöző felé vezető folyosón szembe jön velem egy öltönyös fazon. Tökéletesen belőtt haja és méreg drága öltönye elárulja róla, hogy pénzes és hogy nagy hatalma van. Megállít és kezet nyújt, mint egy nyugati üzlet ember.
- Gratulálok, ügyes vagy! - mondja.
- Köszönöm szépen. - mélyen a szemembe néz, olyan mintha lelátna a vesémig. Egy kicsit megszédülök.
- Vagy egy csapatom, ahova csak a legjobbak kerülnek be és nagy véletlenül pont Szöulban vagy a székházunk. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. - elmosolyodik én pedig a mesterre nézek. Vérben forog a szeme, amolyan valaki-elakarja-venni-a-gyöngyszememet tekintettel néz a tőlem idősebb férfira, aki koreaiul beszél, de nyugatiasan viselkedik. Van egy kis tájszólása, de nem nagy. - Remélem találkozunk még.
    Az öltözőben gyorsan keresek egy üres széket és ráülök. Térdemre támasztom könyököm és lehajtott fejjel nézem a padlót. Szét szakad a fejem. Kezd az őrületbe kergetni!
- HoSeok ma este megünnepeljük, hogy nyertél, holnap pedig hazautazunk és interjúkat adunk!
- Hogy miket? - nézek fel, közben már a fejemet fogom. - Minek?
- Ázsia bajnok lettél, ez nem csak egy díj, ennek a címnek kötelezettsége van. Ha haza értünk adok neked valamit. - elindul az ajtó felé. - Vegyél be Aszpirint ha fája  fejed, tíz perc múlva vissza jövök és elkísérlek a hotel szobába. - bólintok és elmegy.
   Nagyot ásítva hátradőlök a székben és körbenézek a világosra festett szobában, aminek falit már a naplemente műveli. Mindenhol virágcsokrok és üdvözlő kártyák. Az ablak előtti asztalon van a serleg. Kezembe veszem a súlyos érmet és nézegetni kezdem. Igen gondosan van ki van dolgozva a rúgó alaknak minden egyes porcikája. Igazi mester munka. Felállok és az asztalhoz megyek. Ugyan ilyen szépen van kidolgozva a kupa is. Lenézek a lábamnál heverő csekkre. Minek nekem ennyi pénz? Anyáék úgyis gazdagok, majd ők finanszíroznak mindent. Ezt a pénzt meg odaadom egy jótékonysági szervezetnek.
Igen, ez lesz a legjobb.
De ki a fenének ne fájna tíz millió won elvesztése! Hát, mindenkinek. De nekem nincs szükségem pénzre, inkább csak egy nyugodt, eseményektől mentes hétre. Igen. Ez kell nekem. Egy hét az ágyacskámmal!
    Visszatér a mester egy védő zsákba csomagolt öltönnyel. Közli velem, hogy egy ünneplő bankettre vagyunk meghívva a nagykutyákkal, azaz azokkal, akik ezt az egészet szervezték. Hiába panaszkodok neki, hogy fáj a fejem és, hogy alig élek, azt mondta, hogy csak három óra az egész és hogy este kilenckor leléphetek. Beadom derekam és elmegyek zuhanyozni.
    Felemelő érzés, hogy a forró víz végig folyik az emberen, új életre keltve. Hajamat is megmosom. A zuhanyból kilépve egy szál törölközőben a tükör elé állok és végig nézem magam. Az arcom nem vészes, a sebeim újra kiújultak és fájnak. Igaz, nem annyira, mint anno, de nem is annyira, mint otthon. Kilépek az öltözőbe, most már elégé sötét van idebent, ezért lámpát gyújtok. Pár perc elteltével öltönyben állva a tükör előtt igazítgatom még vizes hajamat.
Hajszárítót bezzeg nem adtak volna! De sminkes tükör alapozóval, az van!
    Belép a mester az ajtón, végig mér, jóízűen füttyent egyet, majd int hogy kövessem.
- Jól kinyaltad magad, HoSeok. - állapítja meg. - Bár mire is számítottam attól, aki minden héten valamilyen puccos étteremben eszik legalább egyszer.
- Minden második héten! - sajnálkozva lehajtja fejét és elmosolyodik. Persze, ez csak irónia.
- Miért nincs barátnőd? Én a helyedben üldözném a lányokat.
- Minek üldözzem őket, ha ők is megteszik? - egyszerre felnevetünk. - Nekik nem én kellek, hanem a pénzem...
- Keress egy normálisat magadnak. Sokkal boldogabb lennél és sokkal jobb lennél nálam, az óráimon.
- Tudja, hogy csak a minőségit szeretem.
- Tudom. Jól tudom. - mosolyogva, kinyitja a főbejáratot és betessékel az Audi A8-asba.
   Röpke húsz percnyi autókázás után megérkezünk egy  márvány oszlopokkal megtartott előterű épület elé, ahol napszemüveges fazonok nézik az autót, amint begurul. Megáll és kinyitják előttem az ajtót.
- Uram! - szólít az egyik és kezével utat mutat a vörös szőnyegre. Na, jó! Aláírom, hozzá vagyok szokva a flanchoz, de ez... ez... felülmúl, mindent. A szőnyegre lépve vakuk kezdenek el villogni, úgy, hogy szinte elvakít. Hallom a mester hangját, ahogy ebszél valakihez. Megfordulok és épp interjút ad. Rám néz, én rá, és int, hogy menjek be az épületbe.
   Nagy zavaromban azon vagyok, hogy ne essek orra, illetve, hogy ne vágjak bamba fejet egy képen se. Elém áll egy kis kínai talán velem egyidős srác kamerával a kezében és felemelt ujjal kéri, hogy maradjak. Kattint párat, én mosolygok majd meghajol és tovább megy a mesterhez.
 Folytatom utamat, még mindig a nevemet kiáltsák.

- Hát igen, a sárm, ami veled született. Mindenki odáig van érted, főleg Jeni, de te leszarod, miért vagy ilyen?
- Mert nem érdekel a sárm. Az csak egy adottság, mint ahogy az is, hogy te jól gitározol...
- Nem, mert én azt megtanultam...
- De kellett hozzá tehetséges is.
- Figyelj, ha egy kicsit megerőltetnéd magad, mindenki a lábad előtt heverne, érted? Mindenki.
- Én nem te vagyok...

   Emlékszem ezt akkor mondtam, amikor apa elvitt a testvéreimmel együtt az első céges bulira. Ezt az akkori igazgató fia mondta nekem, aki a Stenfordra jár azóta.Azt hitte, vagy még hiszi a mai napig, hogy csak mert gazdag vagyok, mint ő, akkor én is fent hordom az orrom, mint ő. Csak ő, ezt nem tudja vagy legalábbis nem akarja észrevenni.
   Besétálok a nagy ajtón, amit előttem nyitottak ki és egy fehér boros poharat nyomnak a kezembe, amiben egy olíva bogyó úszkál. Mindenki mosolyog, amint meglátnak én pedig viszonozom kedvességüket. Pillanatokon belül csatlakozik hozzám a mester, így végre ő is tud beszélni a többiekkel, nem csak én. Kicsit már kiszáradt a szám is.
- Elmegyek italért. - mondom neki. Ő bólint és folytatja tovább a traccs partit.
   A bárpulthoz sétálok és leülök az egyik székre. Amit befordulok a pult felé előveszem a telefonom és elkezdem nyomkodni. Szép kis illem, nem mondom. A saját buliján az ünnepelt hulla fáradt és ágyért kiállt, de azért még nyomja a telefont, ahelyett, hogy inkább bulizna és jól érezné magát. De se lerészegedni nincs erőm, se kedvem, se pedig bulizni.
- Mit hozhatok önnek? - felnézek a hangra és egy lány látok meg a pult mögött. Amint rám néz és leesik neki, hogy ki vagyok egyből elvörösödik és lehajtja a fejét.
- Egy üveg vizet kérnék.
- Azonnal hozom. - elmegy és magamra maradok. Visszatérek a telefonom babrálásához. Felháborító, hogy senki sem keresett. Pedig már biztosan, elment a híre annak, hogy nyertem. Se egy "ügye vagy, fiacskám" üzenet vagy pedig nem fogadott hívás. Egyszerűen, senkinek sem hiányzok, vagy kellek.
Apa, azért te igazán hívhattál volna.!
   Megnézem, hogy van e nyílt Wi-Fi. Szerencsémre van, így rá csatlakozok és nem dob le a rendszerről. Megnézem a leveleimet, de csak egy új van, az is HongBintől.

Feladó: Lee HongBin
Címzett: Jung HoSeok
Tárgy: Legközelebb velem!
Üzenet: Gratulálok, HoSeok az első helyezésért. Hallottam, te is jól seggre estél, majd ha jobban leszünk még harcolunk egyet igaz? Gyógyulj meg minél hamarabb, én is azon vagyok.
Aztán be ne csajozz!

Feladó: Jung HoSeok
Címzett: Lee HongBin
Tárgy: Legalább be van gipszelve a lábad?
Üzenet: Köszi. Nagyon kedves vagy. Támogatom az ötleted. Holnap megyek haza és azt akarja a mester, hogy ma részegedjek le a földig, hogy aztán holnap anyáékkal nem tudjak, egy ép kéz-láb mondatot váltani a másnaposság miatt. Ja, igen. Az én tiszteletemre rendezték a bulit.

Feladó: Lee HongBin
Címzett: Jung HoSeok
Tárgy: A lábamnak semmi baja, te észlény!
Üzenet: Hát, te tudod mit csinálsz nem szólok bele. Neked bulit? És nem is iszol? Ezek szerint jól elagyabugyáltak, ha még bulizni sincs kedved. Amúgy meg hagyj aludni, veled ellentétben én kórházban döglődök! Mázlista.

Nevetésben török ki.

Feladó: Jung HoSeok
Címzett: Lee HongBin
Tárgy: Jó döglődést!
Üzenet: Akkor nem zavarlak. Jó éjszakát. Én meg élvezem a társaságot, amíg téged infúzióval látnak el.

Feladó: Lee HongBin
Címzett: Jung HoSeok
Tárgy: Sóoldatos gyilkolás. *Error*
Üzenet: Szakadj meg!

   Újabb hangos nevetés tőlem,magamnak. De sajnos a sérülések közbe szólnak és nevetésből apró halk nyögés lesz. Megérkezik a lány kezében egy pohár vízzel. Leteszi elém és mosolyog rám.
- Kér még valamit? - rámosolygok.
- Sós szerecsen dió és mandula van?
- Igen van.
- Olyat kérnék.
- Máris. - el megy de pár perc múlva vissza tér. Letesz elém a tányérba kiöntött csemegéket, majd el megy. Egyedül maradok egy tál és egy pohár kíséretében. Nézem a pohár alját, kézbe veszem és kortyolok kettőt. Körkörösen kezdem el mozgatni a poharat, nézem, ahogy a víz bejárja az üvegfalat.
   Nem tudom kiverni a fejemből azt a férfit. Azóta fáj a fejem, hogy vele találkoztam. De az a nézés, mintha... mintha belém látna és tudná mi vagyok... Összezavar. Ugyan azt a furkáló érzést érzem meg mint akkor, oldalra fordulok és ugyan azt a férfit látom meg a mellettem ülő széken és engem néz.
- Nem gondoltam volna, hogy itt lesz. - mondom.
- Én mindenhol ott vagyok. - közli, egyhangúan.
Még, hogy mindenhol?!
- Az jó.
- Hát az! - nem tudom elszakítani tekintetem az övétől, és kezd olyan lenni, mintha óriási nagy kövek lennének szemhéjamon. Ég a szemem és tompának érzem magam. A fejfájás egyre jobban erősödik.
El kell mennem.
- Ne haragudjon, ennem kell. Hosszú volt ez a mai nap.
- Nem gond. Menjen csak. Majd még találkozunk. - sietve távozok.
   Mint aki hulla részeg, úgy kóválygok a tömeg közepén. Most már mindenki olyan szinten van, hogy fel sem ismer. Nem szólnak vissza, ha nekik megyek, csak mosolyognak és azt mondják, gyere igyál még. Az egyik sarki bokszban megtalálom a mestert ő is ivott már, de rajta nem látszik. Meglát felpattan és karon ragad.
- Fiam te is többet ittál mint a marha!
- Miért?
- Mert a marha tudja mennyi az elég. Na, gyere. Menjünk vissza a hotelba. - int a többiek felé, majd elvezet.
- De én nem ittam semmit sem.
- HoSeok, nekem nem tudod bemagyarázni, hogy nem vagy részeg. Járni is alig bírsz.
- De nem is ittam semmit sem! Hozzon szondát, bebizonyítom! - hangom egyenes, és nem olyan girbe-gurba, mint a részegeknek. Én tudom, hol vagyok és hogy mit csinálok, csak éppenséggel egyenesen nem tudok járni. A fejem majd szét szakad és az ágyamat akarom. Beültet az autóba és vissza indulunk a hotelba.
   A hotel óriási nagy halljában, megpróbálok egyenesen menni és nem leégetni magam a nagy dölyfös urak előtt. Szerintem sikerült, bár a nézésükből ítélve, nem. Beszállunk a liftbe és a mester neki vág a jobb oldalának, úgy, hogy alig bírok megmozdulni.
- Az érezd jól magad, ne azt jelenti, hogy légy segg részeg, HoSeok!
- Nem vagyok részeg! Mondtam már! Soha életemben nem hazudtam, nem most akarom elkezdeni. Higgyen már nekem! Kérem. - nem szól semmit csak rám néz. Megvető pillantásai égetnek és mikor csilingel a szint jelző csengő és nyílik az ajtó, karon ragad és kivezet a folyosóra.
   A folyosó legvégén van a szobánk ajtaja, jobban mondva a lakosztályunk ajtaja, amit a nyertes kap egy éjszakára a főnyeremény mellé egy öt csillagos szállodában. Időm sincs körbenézni a nappaliban, olyan gyorsan vezet keresztül rajta, hogy a bejárati ajtó és a hálószoba közötti rész teljesen kiesett. Ledob az ágyra és leveszi rólam a cipőt. Nyakkendőmet megigazítom majd kibújok belőle. Ingemet kihúzom a nadrágból és végig kigombolom, majd szétterítem úgy, hogy mindent érjen, csak a testemet ne. Fáj még mindig minden.
- Egyre csúnyábbak megint a sebeid.
- Nekem mondja?! - mondom, és próbálok felülni. - Segítene? - segít is. Kimegy a szobából és úgy öt perc elteltével vissza jön egy szonda társaságában.
- Fúj bele! - utasít. Be fújok, de semmit sem mutat ki. - Hum... ez különös. - kikapcsolja majd újra be. - Ismételd meg, megint. - teszem amit mond. Megint semmi. Leül az ágy szélére és mély gondolkodásba esik.
- Ittál valamit? - kérdezi, mikor már térdén könyököl.
- Egy pohár vizet.
- Előtted bontották ki a vizet?
- Nem, úgy hozta a mosolygós pultos lány.
- Pultos lány? Itt csak férfiak voltak a pult mögött.
- Akkor lehetséges, hogy valaki valamit belekavart a vizembe? - nem válaszol. - Mester, engem bedrogoztak?

x.X.x

- Itt a pénzed. Most pedig menj, nem akarom hogy lebuktass! - utasítom.

- Azt mondtad kapok én is anyagot. 

- Nesze. - nyomok egy kis adagot a kezébe. - Egy ugyan az a nagy erős dózisú, mint, amit a srác vizébe kevertél. Most pedig takarodj! - elfordul és nevetve, mint egy fél őrült kiszalad az épület mögötti sikátorból.

   Telefonomért nyúlok, hogy felhívjam LeeJoont. Három csöngés után felveszi.

- Igen, főnök.

- LeeJoon. Első lépést kipipálhatod.

- Értettem főnök. A második már Szöulban folytatódik?

- De még mennyire, hogy ott. Ez a fiú kell nekünk és bármi áron megszerzem. Nem hagyhatom, hogy a WHITE kezére kerüljön.

- YongGukkal mi lesz?

- Ha sittre kerül, majd kihozom, ha meg bent tartsák így járt. De ha kihozom lába eltörik. 

- LeeJoon kiszáll. - kinyomom.