x.X.x
Fél órája vezetek. Attól függetlenül, hogy belül mennyire forrok a sokktól lábam alig képes nyomni a gázpedált. A kezdeti sebességem már jóval lecsökkent és alig haladja meg a hetven kilométer per órát. Többször hallottam magam mögül hangos, hosszan tartó dudálást, de valahogy a reagálásig mégsem jutottam el. Agyam teljes mértékben letompult, örülök, hogy legalább a légzésem még automatikus.
Bekanyarodok az utcánkba és alig száz méter után, felemelkedik még így a kopp sötétségben is a nagy kovácsoltvas kerítés egy része, amely felváltja a tömör két és fél méter magas fal kerítés. Feszült tekintettel nézem házunkat, ami ki van világítva kívülről, azonban magában a házban is minden lámpa ég. A személyzet biztos, nem tenne ilyen felelőtlen tettet, főleg úgy, hogy ezzel akár bajba is sodorhatják a családunk hírnevét. Fanyarul mosolyogva kanyarodok a kocsi bejáró elé, ami automatikuson kinyílik, hiszen a kamera felismerte a rendszámomat.
Ahogy behajtok a házba a kapu bezárul, kicsit kísérteties módon. Pedig ezt megszokhattam volna már. Megállok a ház előtti virágágyás mögött, ahol a boldog angyal tekintete is gyászt sugároz a Hold fényében. Úgy nézi autóm, mintha tudna mindenről, sőt még annál többről is.
Míg az angyalt nézem a házunk ajtaja kinyílik, a külső világítást lekapcsolják, olyan mintha egy jól megtervezett horror film kellős közepébe keveredtem volna. Bentről sejtelmes fény árad kifelé, szinte hívogat de valahogy mégis megrémiszt. Mély levegőt veszek és elindulok az ajtó felé. Minden ugyan olyan, mint utolsó itt létem idejéről emlékeztem. Annyi különbséggel, hogy ez a furcsa fény, amit még sohasem tapasztaltam házunkban, mindent bejár, és hat az emberre. A sötétebb helyeken méreg zöld, a világosabbakban, pedig tavaszi rétet idéző kellemes, nyugtató színű.
Az előcsarnok kellős közepén állok és életemben először érzem magam tehetetlennek.
Merre menjek?
Apám szigorú tekintete villan szemeim elé, ahogy a dolgozó szobájából néz kifele a hátsó kertre egy délutáni napon. Automatikuson oda veszem az irányt. Apám sok mindenről tudott a családban, a húgom kicsapongó életéről és többek között anyám szeretőiről. Igazából soha nem törődött velük, vagy legalábbis nekünk ezt mutatta, mert soha fel nem hozta, egy megvető szót sem hallottunk tőle ilyen témával kapcsolatban.
Világéletemben apám képe úgy jelent meg előttem, mint a világ egyik legnagyobb hajcsárja, aki minden dicséretet be akar söpörni és ezért még attól sem riad vissza, hogy fiát minden olyan dologba bevonja, ami normális esetben nem is érdekelte volna. Habár én nem ilyen voltam.
Annak ellenére hogy jól zongorázok, és elértem valamilyen szintet küzdősportok terén se anyutól, se aputól egy elismerő szót nem kaptam. Legfeljebb "Az én fiam!"-ot, amihez hozzá társított apám egy fejsimogatást de ahogy telt az idő úgy változott ez is meg egy jobb tenyér vállra helyezésére, de ekkor már nem szólt, egy szót sem.
Apám szobájában, akkor voltam utoljára, amikor a Nagy Ázsia Játékokon elindított. Amint apám ajtaja elé állok, kezem elkezd remegni és minden porcikám azt suttogja, hogy tűnj innen. Pár lépést hátrébb lépek, ekkor kezek fogják meg vállaimat. Jobb oldalra kitérek bal oldali keze lecsúszik vállamról, másik kezét pedig hozom magammal. Végül megmarkolom kezét lendületet veszek, megpörgetem, és nyakszirten ütöm könyékkel, mire a padlóra esik tompa puffanással. Másik támadásba lendül, de figyelmetlenül támad, fejre próbál ütni, de használva azt a cselt, amit még anno én kaptam be a BAC-n, hárítom támadását, és gyomorszájon ütöm. Ő pedig ráfekszik öklömre, nyög egyet, majd lelököm kezemről.
Nagy levegőt veszek, és mikor már azt hinném, hogy ennél rosszabb már nem lehet, hirtelen kinyílik apám szobájának ajtaja, erős fény árad ki belőle, amely hatására, nemhogy az egyensúlyom vesztem el, de még szemem világágára sem támaszkodhatok. Karok ragadnak meg a szobába ráncigálnak becsapják az ajtót, a fény elhal, lábszáron rúgnak két oldalról, én pedig megrogyva érkezek a földre.
Szemem előtt még mindig csillagok és fény karikák úszkálnak. Csuklómon valami hűvöst érzek meg, amit meghúznak és egyből csapdába kerülök.
Megbilincseltek.
Szemem egyre jobban próbál alkalmazkodni a környezetet változáshoz, de amint megláthatnék bármit, újból felkapcsolják a lámpát, én pedig vonaglani kezdek lehajtott fejjel előtte. A távolból egy ember alakú árnyék közeledik felém, majd megáll fölöttem.
- HoSeok. Jól megváltoztál legutóbbi találkozásunk óta. - mondta. Hangja ismerősen cseng, de nem tudom hova tenni. Belsőmből elindul egy vészjelző reflex, olyan amilyet eddig még sohasem éreztem. - Emlékszel még a varázs szavunkra? - kérdni. Milyen varázs szóra? Pánik, félelem lesz rajtam úrrá. - Jól figyelj HoSeok! Küldetésed van. A feladatod, megölni Park MinMit, az első alkalommal, amint lehetőséged van rá.
- Soha nem bántanám, MinMit! - próbálkozok kiszabadulni a bilincsből, de valaki háton üt, és még lentebb hajolok. Számban fémes ízű melegség árad szét.
- Nem-e? - felnevet. - Azt majd én eldöntöm. Roboro...
Roboro... roboro... roboro... fejemben cikázik, mint aki nem találja helyét bégül minden a helyére áll. Elmém elsötétedik, magával ránt engem. A sötétben lebegek, és még mélyebbre tartok. Egyedül egy fény nyaláb kapaszkodik belém, mint valami éltető szalag...
x.X.x
- Három órája elment, a telefonját nem veszi fel. Ha tíz perc múlva nem érkezik meg, akkor felveszem az eltűnt emberek listájára. - fakadok ki a többieknek, akik épp úgy tétlenül várják, hogy HoSeok visszatérjen, mint én.
- MinMi. Állj meg! Beleszédültem a fel és alá járkálásodba.
- YoonGi. Most az egyszer maradj csendben jó?! - hangomban több volt az erőtlen kérés, mint a határozott kérdés.
- Ne haragudj, hogy így rá kérdezek, de ha közülünk bárki eltűnne, úgy mint HoSeok, ugyan így kiakadnál? - kérdezte meg JiMin, elsumákolt válaszadást nem tűrve.
- Idefigyeljen mindenki. - habár nem tudom mit mondjak, valamit ki fogok találni. - Nekem ti nagyon fontosak vagytok. Ti vagytok nekem a második családom, ha bárki eltűnne, ugyan így aggódnék értetek, hisz fontosak vagytok nekem, és mindegyikőtöket szeretlek.
- Szóval szeretsz engem? - kérdezte YoonGi, miközben felvette a szépfiú maszkját.
- Téged a legjobban! - adom alá a lovat, mire ő rám kacsint én pedig eljátszom hogy zavarba jövök. Nevetésben törünk ki, és még TaeHyung is felvonja enyhén szája szélét.
TaeHyungot mosolyogni havonta ha egyszer látom akkor már sokat mondok. Tény, hogy érti amit mondunk, csak megkönnyíti a helyzetünket. Bár ha jobban bele gondolok, nem is annyira jó, hiszen sokszor elfeledkezünk arról, hogy itt van, hiszen olyan csendes. Az a tény, hogy még koreaiul nem hallottuk a hangját, eléggé titokzatossá teszi, különös képen a nők körében. Az pedig csak dob az élményen, hogy amikor megszólal a maga kis kettes számrendszerével, a mély hangja még jobban beindítja a fantáziákat és az ábrándozásokat.
- 0-1-1-0-1-1-0-0-1-0-1-1. - kérdőn nézünk SeokJinre, aki csak bólint.
- Most mi van? Végre megtanulhatnátok ez a nyelvet, nem jó egyszerre informatikai zseninek lenni és még tolmácsnak is, főleg úgy hogy fizetésemelés nem is társul hozzá.
- Mit mondott? - kérdezi NamJoon.
- Vízért megy. - feleli közhelyesen, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, hogy az emberek értik a kettes szám rendszert.
- Ez rosszabb mint a kínai... - fejét fogja JungKook.
- Áh dehogy is. Csak a hangszínre, gyorsaságra, és a kiejtés minőségére kell odafigyelni.
- SeokJin, ne haragudj meg, de ez rosszabb mint a Kínai. Ki megyek vízért. - vágja oda YoonGi, akinek már elállta a fejét ez a fajta okoskodás.
Az este további részében még beszélgettünk, nevetgéltünk és JungKookot faggattuk a WHITE szabályzatával, hiszen csak úgy lehet tag, ha mindet megtanulja bele értve a száraz jogi részt is. Mikor már nem találtunk rajta fogást, feladtuk és inkább beszélgetünk tovább YoonShikről.
- Jól van. A nagyi a kedvence, hiszem olyan mint JiYoon, csak idősebb verzióban. - mondja JiMin.
- Igen, szerencsére a nagyszülők megengedték, hogy hetente kétszer elvigyem magamhoz, és akkor látogathatom meg amikor csak időm engedi.
- Akkor jól fogadták?
- Nem mondhatni. Mikor megtudták kiakadtak, de azt tisztelték bennem, hogy tisztességes munkám van és hogy kész vagyok vállalni a tetteimért a felelősséget. Bár ha így bele gondolok, talán YoonShik az egyik legjobb hibám! - neveti el magát YoonGi, aki ezzel a mondatával kiverte mindenkinél a biztosítékot.
Elszörnyülködve néztünk rá, mindenki arcán a mély döbbenet ült ki és a mi lett YoonGival kifejezés. Akárhogy is történt, valami megváltozott benne és ezt minden féle képen a jó irányba változtatta. Mosolyogva néztünk rá, egészen addig, amíg JiMin kikötötte, hogy nem vetet YoonShiknek harmadik születésnapjára semmilyen játék fegyvert és bármilyen erőszakot tükröző játékot. Mondani sem kellett, hogy YoonGi egyből vette a lapot és elsütötte, hogy egy kiképző táborba akarta beíratni. Az aggódó nagybácsi pedig szinte vérszemet kapva az büszke apa vállába ütött, mitől majdnem egy kisebb csapat háború tört ki.
- 1-0-1-0-0-1-0-0-0.
- HoSeok! - fordított SeokJin, én pedig abba hagytam JungKook hajkócolását.
- HoSeok! - pattanok ki, és már az ajtóban is vagyok. - Jól vagy? - arca eltorzult, felső ajkára a vér rá száradt. Pupillája kitágult és engem néz, olyan mintha be lenne állva. JamNoon mellém érkezik, vállamra támaszkodik és mérőn végig nézi a srácot.
- Holnap beszélünk. - mondja hűvösen. - Menj aludni, és nehogy panaszt halljak rád.
- Oké. - feleli, és felindul.
Ahogy elmegy közöttünk menta illata lengi körbe. Léptei túl halkak, viselkedése furcsa, általában többet beszél. Olyan semmilyen képet mutat.
- Valami nem stimmel vele. - állapítom meg úgy, hogy csak NamJoon hallja.
- Maradjak estére?
- Nem kell megoldom, ha lesz valami. De az biztos, hogy éber estém lesz.
- Biztos?
- Igen. - az este további folyamán szinte alig szóltam pár szót, a többiek elmentek, és amikor bementem HoSeok szobájába ő az ágy túl oldalán ült a kis lámpa fényénél, és nézett ki az ablakon.
Bementem a szobájába és elé álltam, de ő nem is reagált arra, amit tettem. Szemei előtt integettem de még csak pislogni sem pislogott.
- Jó éjszakát. - mondta és eldőlt az ágyon mint egy fa darab. Kirázott a hideg, ahogy lecsukta a szemét de kézfeje még mindig ökölbe van szorítva. Kifelé indultam az ajtón, mikor megfordultam Ő ott volt mögöttem, és nagy szemekkel nézett rám, enyhén nyitott ajkakkal, mozdulatlanul.
Sikítva, ugrottan egyet, még a könnyem is kicsordult.
- Tudom, hogy rosszul érint a szüleid halála, de kérlek, fejezd ezt be. Megrémítesz. Jó éjszakát. -Zárom be előtte az ajtót, én pedig rohanok szobámba magamra zárom az ajtót, és ahogy az asztalomhoz érek, egyből hívom NamJoont.
- Vedd fel, kérlek vedd fel. NamJoon... - ekkor kaparó hangot hallok, ami az ajtóm felől hallatszik. - HoSeok?! - suttogom, mire abbamarad. A vonal másik fele még mindig süket. Próbálom YoonGit, de ő sem veszi fel, közben HoSeok újra próbálkozik, ezúttal már a kulcs ki esik az ajtóból.
Az ágy alsó részéhez hozzá van kapcsolva egy biztonsági rendszert értesítő gomb, ami egyből értesíti a központi rendszert. Mindezek mellett helyet kapott a biztonsági kamera is. Mindkettőt bekapcsolom, elnyúlok az ágyon és próbálok alvást szimulálni, de még előtte lentebb veszem a lámpám fényét épp akkorára, hogy az rá világítson ha bejön.
Szívem egyre hevesebben ver alig bírok mozdulatlan maradni. Kinyílik az ajtó Ő pedig - gondolom - lassan indul felém, érzem, ahogy az ágy mögöttem megsüllyed. Tudom, hogy valamire készül, hiszen a légzése megváltozott. Nagy levegőket vesz, és mikor egy hallhatóan nagyot vesz hátamra fordulok, Ő pedig egy nagy kést tartva felettem akciómat látván szúrni készül.
Torkom felett pár centivel megállítom a felém irányított kés élét. Teljes súlyával rátehénkedik, én pedig egyre jobban verejtékezve, és szuszogva tartom kezét, nehogy megöljön. Arca még mindig kifejezéstelen, pupillái még mindig nagyok. Kockáztatok egyet. Bal lábamat lendítem, hogy fejen rúgjam, közben a lendület hatására enyhén oldalasan kicsusszanok a kés alól, ami az ágyamba mélyed. Leugrok az ágyról ő pedig rám veti magát a késsel.
- Erre így nem érvényes a Fair Play szabályzat, ugye tudod? - mondom mire ő csak a kést forgatva jön felém. Most légy okos MinMi, alig lézeng valami az agyamba, de azok is épp teletömítik azt, annyira hogy képtelen legyek gondolkodni.
Ötlet, ötlet gyere elő!
Bingo!
Az ajtó felé, megyek, közben csak védekezek, ütni aligha tudnék, hiszen olyan tempót diktál, mit még soha senkitől sem láttam. Lábbal rúg egyet, telibe talál én pedig megpördülve érek földet. Tovább folytatja a támadást, szúrna, de szétnyitom lábam, és egy kicsit hátrébb ugrok.
Hah...
Többször megismétli, én pedig csak araszolgatok egyre jobban hátra, mikor elérem a falat. Nincs tovább menekülés, most már tényleg harcolni kell vagy meghalok. Szúrásra készül de kirúgom alóla a lábát, a kés felrepül, azt pedig még a levegőben való pörgése közben fal felé rúgom, ahol szépen meg is áll a folyosó másik végében, onnan egyből HoSeok szobája nyílik. Észreveszi, hogy nincs a kezében a kés, elindul felé, de én megrántom a szőnyeget, ő hasra esik én pedig átsétálva rajta akarok közelebb jutni a kés felé. Megfogja lábam a földre, ránt, pontosan maga elé, ő feláll megindul érte de én vissza tartom lábamnál fogva. A földön fekszem, lábába kapaszkodva, miközben ő csak vonszol engem. Elengedem, hisz rá jövök, hogy nem tudom így feltartóztatni. Felállok és hátralépek a lépcső felé megyek, de mire oda érek ő már ordítva tart felém, lentebb lépek úgy öt fokot, de ő támad, rúgok egyet a kés kirepül ismételten kezéből egyenesen a nappali közepére zuhan. De elvesztem egyensúlyom és a lépcső felé kezdek esni.
Minden... lelassulni látszik.
Minden... lelassulni látszik.
- HoSeok... - suttogom halkan, még mielőtt az első fok élességét megízlelhetné gerincem, ekkor valami megváltozik. Ő pislog egyet, észreveszi, hogy dőlök - amit én csak lassított felvételként érzékelek - elkapja kezem, vissza húz, közben magát kicseréli velem. Én beütöm a fejem a húzásának hatására az egyik fokban, így mire észbe kapok, HoSeok a lépcső előtt fekszik, feje vérzik, és extrém mód kicsavarodva mozgás nélkül, néz fel rám. Akarva akaratlanul könnyek gyűlnek szemeimbe. Érzem, hogy valami eltört belül.
Felpattanok, de megszédülök, lesietek hozzá, közben már hívtam a mentőket a karórámon lévő sürgősségi gombbal. Fejét ölembe húzom.
- Jól vagy? - kérdezi.
- Um, hívtam mentőket, tarts ki. - arcából kisimítom az oda nem illő tincseket.
- Mi történt?
- Nem lényeges. Semmi sem történt. - hazudom. - Megbotlottál és leestél ennyi. - fejét ölembe húzom. Ekkor kinyílik kulccsal a bejárati ajtóm, és belépnek rajta. - Mentsétek meg! - kérem őket könnyek között.
Erős fájdalom hasít fejembe, megszédülök, végül elvesztem eszméletem.
