11. rész

x.X.x

   Egy és fél órás repülő út után végre megérkeztünk Pekingbe. A reptér előtt várt minket egy fekete BMW X6-os telepjáró. Minden versenyzőnek, ilyet küldenek, legalábbis, az utánunk kijövő HongBin és mestere is ilyet kapott.
   Az autó kívülről sem látszik kicsinek, inkább elegánsan, vagánynak, de igazi méretei és igazi luxury jellege csak akkor nyer értelmet, ha az ember bele ül. Sötétített üvegű, krém színű bőr huzat, és gondosan le lakkozott műszerfal, amin semennyi porszem sem található. A sofőr mellett ült le a biztonsági őr, akire a mi biztonságunkat bízták, hátra pedig én és a mester ültünk.
- Mindent elhoztál, HoSeok? 
- Igen. - rövid tömör beszélgetés után beállt a feszült csend.
    Erősen nézek a tömör üvegen keresztül, szinte minden kétszázadik méteren az eseményt nevesítő plakátot látok vagy pedig világító LED táblákat, amiken már elindult a végső három órás visszaszámlálás. Karórámra tekintek, ami igazolja a tényt, hogy három óra és minden kezdetét veszi. Az amire, több mint fél évet készültem. Ami sikere érdekében kemény diétákon és edzés programokon estem keresztül. Az életem legmeghatározóbb eseménye ez. Percekkel később a mester hangja zökkent ki az órám babrálásából.
Kicsit ideges vagyok.
   Nyílik az autó ajtó és beszivárog kintről a fényes tavaszi napfény, de nem csak az. Az ajtó kinyílásával egyetemben meghallom, az emberek sikolyát, és éljenzését. A mester kilép, meghajol minden irányba, majd pedig felém tárja hívogatóan a kezét. Az ülésen arrébb csusszanok, fehér melegítő nadrágomra rásüt a Nap és kissé elvakít.
    A napfény rám vetődik és ahogy kiszállok egyből felhangosodik a tömeg és a nevemet kezdik skandálni. Oldalamra veszem edzőtáskámat, amiben a verseny ruhám és a kötszerek vannak. Körülöttem mindenki ugrál és integet nekem. Megszédít ez a fogadtatás. Nehezen, de biztosan megpróbálom összezárni a lábaimat és meghajolni, úgy, hogy ne essek előre. Mikor kiegyenesedek elém lép egy öltönyös vékony de erősnek tűnő fiú, olyan tizenöt éves lehet, és elkéri tőlem a táskámat. Ellenkezve biccentem kicsit jobbra a fejem, mikor meglátom mellén a -személyzet- logót. Kezébe nyomom a táskát, meghajol és elindul előre, én pedig követem kedvesen mosolyogva és integetve a nézők felé, akik erre  még hangosabban felsikítanak. Mögöttünk pedig két nagy testű fekete biztonsági őr sétál, merev, kemény tekintettel, ami még a Men In Blackben is megirigyelnének.
    A kisfiú bevezet minket egy nagy teremben, aminek falaiból paravánokat lehet kihúzni, ezzel elválasztva a teret. Egy paravánt, egy versenyző birtokol a verseny harmad fordulójáig. Ezt követően, a kiesett versenyzők egyértelműen távoznak, vagy pedig leülnek, és nézik a versenyeket tovább. A nyerteseket pedig át tessékelik egy nagyobb egyéni öltözőbe, amit már a verseny végéig birtokol majd.
    A fiú megmutatja nekünk a kis paraván közötti helyet, majd pedig magunkra hagy, épp úgy ahogy a biztonsági őrök is. A nagy tornaterem nagyságú és szagú helyben legalább 30 versenyző kapott helyet, Minden ázsiai országból maximálisan három versenyző képviselheti az országát, de idén is vannak olyan országok, akik vagy csak egy versenyzőt küldenek, vagy pedig nem is indulnak. Idén Koreából én, SeungYoo és HongBin indultunk, az országos versenyen a legnagyobb pontszámú versenyzők mi lettünk. Ezeket a pontokat az ütések, rúgások és technika elsajátítására és pontosságára illetve erősségére kaptuk. Szerencsére, mind a hárman jó ismerősök vagyunk, ha kell kiállunk a másikért, de ma ez nem így van. Ma, mind a hárman ellenségek vagyunk, és örülünk ha a másik tovább jut, de ha elbukik, akkor mi is sírunk. Ezen a versenyen az országot kell képviselnünk, nem okozhatunk csalódást.
A család becsülete a legfontosabb, ugye ezt akartad anya?!
    Lassacskán átöltöztem és elkezdődött a részletes bemelegítés. A mester a szokásosnál is keményebb bemelegítést dolgozott ki, össz-visz' hat percben. Erősen izzadva, törölgetem magam, nagyokat lélegezve.
- Mi van HoSeok, máris ki készültél? - nevetve üt háton HongBin.
- Ugyan, ne nevettess! Tudod, hogy ennél jobb vagyok. - mosolygok vissza rá, két törlés között.
- Tudom én, de már most úgy nézel ki, mint a mosott szar. Mi lesz veled később, haver?
- Kikészülök! - nevetek fel - Nem tudom tényleg, HongBin. Összesen négy órát aludtam, azt is kínszenvedések között. - húzom szét, a verseny ruhám felsőrészét, ami mögül kivillannak a mellkasomon lévő zúzódások. Az előttem álló barátom hátrébb hőköl a látványon és fintorogva néz végig rajtam. 
- Nem... fáj? - hitetlenkedve kérdezi, szerintem következő kérdése az lenne, hogy így bírni fogod?
- Mondom, hogy nem aludtam szinte semmit sem, és még nem is láttál mindent. - húzom össze magamon a felsőt, majd megkötöm közben folytatom - A többi rosszabbul néz ki!
- Sok sikert haver, legközelebb, nem nyúlok hozzád sehogy sem mert a végén lebénulsz! - nevetve ellép mellettem.
- Azért ennyire gyenge nem vagyok.
- Nem azt mondtam, hogy te vagy gyenge, csak utaltam arra, hogy a te mestered szadista! - int egyet és eltűnik a paraván mögött.
Igaza van, ő egy szadista, aki bál királyt akar csinálni belőlem!
    HongBin távozása után a teremben elhal a beszéd, mert belépett egy nagy diktafonos ember, aki elkezdte felsorolni a versenyzők jogai, és kötelességei mellett a mai eseményeket ezt követően pedig a mögötte álló tolmácsok elmondták ugyan azt a szöveget. Háta mögül előhúzott egy kis füzetet és lapozgatva elkezdte olvasni, kis szüneteket tartott, hogy a tolmácsok is eltudják mondani. A szöveg tartalmában, semmi újdonság nem volt, a részvevőnek, kötelessége harcolni, ebben a versenyben nincs olyan, hogy barátság. Jogunk van minden menetben egyszer harminc másodperces szünetet kérni, az edzői kötelező szünet mellett. Egy összecsapás két félidőből áll, minden félidő három három perces, de ez az időtartam úgy fog nőni, ahogy egyre kevesebb résztvevő lesz, a legvégén már tizenöt tizenöt percesek lesznek, úgy hogy a pihenők száma is megkétszereződik, vagyis a versenyző kétszer kérhet harminc másodperces szüneteket épp, úgy ahogy az edző is. a két félidő között három perc szünet van, ez az egyetlen állandó egység.
     A versenyzőnek kötelessége teljes erejéből harcolnia, függetlenül az ellenfél sérüléseitől és az ahhoz kötődő kapcsolatától. Ez az egyik legszadistább szabály.

" - A versenyekben van egy szabály, egy brutális szabály, erre fogunk ma edzeni, készülj fel. A szabály pedig így szól: Ha az ellenfeled végleg földre kerül, neked akkor is folytatnod kell a harcot, még akkor is, ha ezzel örök életére lenyomorítod, vagy pedig ott helyben megölöd! Igaz, nem ilyen nyersen van fogalmazva a szabály, de a lényege az ez! Sose engedd, hogy eltalálják a fejed! Megértetted HoSeok! SOHA! Egyszer sem! Ott olyan erejű versenyzők lesznek akik képesek lennének egyetlen rúgással intenzív osztályra fektetni három hétre! Megértetted! Állj fel! Kezd újra! Ne ott ült a földön és a sebeidet nyalogasd, te ennél több vagy! Állj fel, vagy én juttatlak intenzívre!"

   Én vállaltam, és én is fogom befejezni, ebből nem engedek ha bele halok akkor sem fog más nyerni!
A becsületem a tét, igazad volt anya!

x.X.x

- Úr isten YoonGi, szilár talaj a lábam alatt! - rogyott térdre NamJoon miközben majdnem lefejelte a földet.
- Állj fel, hülyének néznek! - állok mellé, de közben úgy teszek, mintha nem figyelnék rá.
- Amúgy meg, - pattan fel - hol van a céges kocsi? - kérdezősködik, úgy mint egy idegesítő kisfiú.
- Rád ilyenkor, meg mi jön?  
- Mikor?
- Valahányszor elhagyjuk Szöul környékét, te meg bolondulsz, úgy mint egy érdeklődő turista!
- Talán baj?
- Nekem nem, csak árt az imidzsemnek, ha veled mutatkozok.
- Szemét! -  fújtat rám egyet majd elfordul.
Tipikus NamJoon hiszti. 
- Ott az autó, menjünk! - mutatok egy fehér Audi A8-asra. Hiába a főnök smucik természete ellenére, legalább jó az ízlése kocsik terén.
   Csomagjainkat bedobáltuk a csomag tartóba, mi magunk pedig beültünk a hátsó ülésekre. A söfőr az általunk jól ismert MinHo volt, aki szokásához híven untatott minket fárasztóbbnál, fárasztóbb vicceivel. De jobb mint a semmi. Sofőrünk elképesztően szörnyű vicceivel, csak úgy repült az idő, mind a ketten alig vártuk már, hogy kiszállhassunk ebből a mese autóból.
Hát igen, normális emberekből kevés van ezen a nagy bolygón.
    Hamarosan megérkeztünk, igencsak szaporára véve a tempót kiszálltunk az autóból a STAFF bejáratánál és megindultunk az épület felé. MinHo utánunk kiabált egyet, mire csak egy erőltetett mosollyal tudtam válaszolni, és pár hamis szóval.
- Ugyan, a te vicceidet élmény hallgatni!
- Köszönöm YoonGi, tudod, a te véleményed sokat jelent a számomra. A cuccaitokat felvitetem majd a saját irodátokba.
- Kösz, haver! - hátra sem nézve gyors sétával siettünk be az épületbe, kerülve a láthatatlan szemkontaktust.
   Az épületbe érve egyből a hátsó lépcsőház felé vettük az irányt, amit csak a személyzet használhat. Vagy három emeletnyit sétáltunk fel, mikor a jobb oldali ajtón keresztül beléptünk az ideiglenes irodánkba. Az irodában nagy fotelek és egy nagy kávézó asztal volt. Az ajtó mellett egy ruha fogassal. Mindezek mellett az iroda egyik fala üvegből volt, így az alattunk zajló játékokat tökéletesen láthatjuk, teljes hangszigeteléssel. Jobban körbenézve a bal oldali falon volt egy bárpult, amin nem csak italok voltak, külön kávé főzővel. 
    Nagy léptekkel besétáltam és ledobtam magam az egyik szimpatikus fotelba. 
Ah, de kényelmes!
NamJoon is hasonló képen tett, egy kivétellel, hogy ő egyből a telefonját kezdte el nyomkodni.

x.X.x

Feladó: NamJoon 
Címzett: MinMi
Tárgy: Túl éltem!
Üzenet: Szia, épségben megérkeztünk Pekingbe. Ha tudnád, hogy milyen királyi fogadtatásban volt részünk! Irigy lennél. Tényleg, kérsz szuvenírt? ~NJ~

Feladó: MinMi
Címzett: NamJoon
Tárgy: Még mindig nincs kukám!!!
Üzenet: Nagyon örülök, hogy megérkeztél. A visszaút lesz a legjobb, bízz bennem. Ne szuvenírt hozz hanem vegyél nekem egy új kukát, haver! ~MM~ 

Feladó: NamJoon
Címzett: MinMi 
Tárgy: Leszállnál a kuka témáról?
Üzenet: Annyi baj legyen, legalább nem költöm az IGEN sok pénzem. Majd ha haza érek, akkor veszek neked új kukát, rendben van? ~NJ~

Feladó: MinMi
Címzett: NamJoon
Tárgy: Cöh...
Üzenet: Ajánlom is!  ~MM~ 

Feladó: NamJoon
Címzett: MinMi
Tárgy: Nem értelek?!
Üzenet: Te most haragszol rám? MinMi bedurcizott a felettesére? ~MJ~ 

Ah... nem értem én ezt a nőt! De várjunk csak, mennyibe kerül egy SMS Kína és Korea között?

10. rész

x.X.x

    Vér és verejték. A szó legszorosabb értelmében ez a két emberi nedű áztatta testemet az elmúlt egy napban. Ütést, ütés követett egy azon helyre, addig amíg az ki nem fakadt és vérem mintázta át pólóm, ami erősen tapadt izzadt testemhez. Mindent lekövetek, hogy a lehető legjobb legyek, nem szólok ha fáj, inkább eltűröm. Csendben maradok, csakhogy megfeleljek.
   Szobám falára fel van akasztva egy egész alakos tükör, ez előtt állok félmeztelenül és óvatosan nézegetem a lila, zöld és sárgás foltokat vállamon, karom több részén illetve mellkasomon is. Minden foltot megtapogatok, csak hogy felmérjem mennyire bírom a fájdalmat. Vannak, amik a legkisebb érintésre görcsbe rándulnak, de vannak nagyobb lilább foltok is, amik erőteljes nyomásra sem fejtenek ki akkora fájdalmat, mint a kisebb társuk.
    Fáj a lépés. Minden egyes mozdulat kínszenvedés számomra. Vádlijaim sajognak, dagadnak és lankadnak pillanatról pillanatra. Gerincizmom nem bír sokat, ülni is nehéz. Minden egyes izmom lázban ég, aminek a holnapi napra meg kéne szűnnie, csak hogy esélyem legyen nyerni a versenyen. De jelenlegi állapotomban úgy tűnik, ez most lehetetlen.
    Lehajolok a pizsama pólómért, de derekam nem enged, becsípődik és térdre rogyaszt. A fájdalom centrumához nyúlok, és halkan szisszentek egyet. Annyira szorítom szemeimet össze, hogy már csillagokat látok és elkap a szédülés. Lassú, mély lélegzetet veszek, ez valamennyire segít, épp annyira, hogy feltudjak állni. Pont jókor, hiszen kopogásra leszek figyelmes.
- Szabad. - mondom, közben pólómért nyúlok és próbálom elrejteni fájdalmaimat arcomról. Magamra kapom a pólót és az ágyam előtt kiegyenesedve várom a hang forrását.
- HoSeok, jól vagy? - aggódva lép be, szét nyitott karokkal.
- Igen, anya.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok!
- De, pontosan azt csinálod. Ha apád itt lenne már rég felpofozott volna, mert még feleselsz is!
- Sajnálom. - lehorgasztott fejjel elnézek felőle, de magamon érzem még mindig tekintetét.
- Lila és sárga színű a kezed. Úgy nézel ki mint egy gén kezelt tehén! - mondja, mire hangos nevetésben törünk ki mind a ketten. De ez hamar abba marad, mert hasizmom begörcsöl és kissé összehúz.
   Lassan leülök az ágyra, de még mindig fogom a hasam. Egy gyenge de masszív kéz érintését érzem meg hátamon. Oldalra fordulok és észreveszem anyát.
- Túlhajszolod magad, HoSeok.
- Nem, csak a mester volt kemény. - tiltakozok. De igaza van.
- Hozzam a sport krémet, bekenjelek?
- Nem vagyok már kisgyerek, be tudom magam kenni, anya.
- Igen, de jelen pillanatban megmozdulni sem bírsz. Így, hogy akarsz versenyezni, holnap?
- Túlélem.
- Vedd le a pólód és feküdj hasra! - adja ki az utasítást én pedig a lehető leggyorsabban hasra vágom magam és teszem, azt amit mond.
   Először beleborzongok a krém hűvösségébe, de utána már megszokva próbálom élvezni, azt a kínzást, ami a holnapi nap folyamán majd a bajnoki címhez vezet. Minden egyes érintés fáj és ég.
- Hátra! - utasít anya, én pedig átpördülök. Kifejezéstelen arccal nézi mellkasomat és erősen koncentrál a lágyan, kínzó masszírozásra. Ismét nyom egy kis adag krémet, megint hideg, de már megszoktam.
- Vedd fel a pólót és irány az ágy! Holnap nagy napod lesz! - feltápászkodok az ágyról és felveszem a pólómat, meglepődök, mert minden mozdulat könnyebben megy. Hátrakúszok a paplanon és bebújok alá, nyakig betakarózok. Anya közben felállt és felkapcsolta az éjjeli lámpát, majd nagy villanyt le. Visszasétál mellém és összeborzolja hajam. Egy halvány önelégült mosolyt villant és kiegyenesedik.
- Holnap ne veszíts, a család becsülete a tét! - kimegy.
    Na igen, ez az én anyám. A családi tradíció fontosabb, mint bármi más. De mit is vártam?! Jó lett volna, ha ad egy "jó éjszakát puszit", legalább éreztem volna a törődését. Világ életemben szigorú volt velem. Néha megnevettetett de a következő pillanatban már komor és sík. Hogy egy hogy értem? Úgy, hogy felvesz egy maszkot, ami mögül semmi belső érzelem nem jut a külvilág felé. Kifejezetten azokkal kedves, akiktől kapott valamit, vagy várhat a közel jövőben.
Ezek szerint engem lenéz!?
    De kit is akarok becsapni? Már nagykorú vagyok és nem igénylek ekkora törődést, mint egy csecsemő. Ki kell nőnöm ebből és meg kell tanulnom élnem a saját életemet, normál anya és apa nélkül. Oldalra fordulok és leoltom a lámpát. Meghúzódik a váll izmom, ami miatt felnyögök egy kicsit. Párnám alá nyomom kezeimet, úgy, mint aki imádkozik és fejemet ráhelyezem. Lehunyom szemeimet és reménykedek abban, hogy a holnapi versenyen minden a lehető legnagyobb rendben menjen.

x.X.x

   Szombat van és én már megint az irodában ücsörgök reggel fél kilenckor, ahelyett, hogy még az ágyban aludnám drága álmomat. De mindezek helyett inkább a tegnapi jelentésemet fejezem be, mert ma estig le kell adni. Egy dolog vigasztal, hogy nem csak én szívok, hanem a többiek is.
   Kómásan ülök egy helyben és nyomkodom össze-vissza a billentyűzetet, azt sem tudom, hogy mit írok. Mint egy autós bólogató kutya úgy biccen előre egyre gyakrabban a fejem, már majdnem leszakad. Az egyiknél, olyan nagy erővel lökődött meg, hogy megrándult a nyakizmom is. Grimaszolva nyúlok a hátsó nyaki szakaszhoz és próbálom masszírozni.
- Nem aludtál az este, főnök? - lép mögém Jimin.
- Nem nagyon! - vallom be a sörnyű igazságot. 
- Miért?
- Mindegy. - zárom le ezt a társalgást.
- MinMi? - kérdezi még nyávogóbb hangon úgy, mint aki ki akar térni, valami extrémebb témára.
- Ülj le a seggedre és csináld a dolgod! - morgom le, ő pedig meghunyászkodva visszaül a helyére.
   Ismét csend áll be a nagy irodában. Mindenki csak pötyög, én pedig visszaolvasom, az eddig írt jelentésemet.
" ...MinMi kiképzőtisztért indultunk, mikor YoonGi megállt és egy fa mögé rántott. Csend telepedett közénk és egy halk hangra lettünk figyelmesek. Kinéztünk a bokor mögül és megláttunk egy hapekot, aki elég gyanúsan sietett el a tett helyszínéről... "
Elszörnyülködve rázom meg a fejem ettől a rengeteg hülyeségtől, amit leírtam. Mindent össze-vissza írtam, csak azt nem, ami a drog csempészek elfogásával kapcsolatos lenne. Egy egyszerű mozdulattal kitöröltem az egészet. Az asztalra könyökölve fogom fejemet és próbálom összeszedni magam.
- NamJoon, Choi igazgató úr hívat minket. - kiabál az ajtóból YoonGi, én meg mint aki kilőttek a helyéről, úgy száguldok felé.
   A folyosón egymás mellett sétálva, néma csendben haladunk a főnök méregdrága bútorokkal felszerelt modern irodája felé. A folyosóról nyílik egy kétszárnyas tömör fa ajtó, ami előtt két még az ajtónál is tömörebb biztonsági őr áll. Ránk néznek, majd ők kopognak és beengednek minket.
   Choi úr a nagy bőr, masszírozós irodai székében ül és egy lapot tölt ki. Arca elkomolyodik mikor meglát minket.
- Jöjjenek közelebb. - szólít fel és mi készségesen sétálunk oda elé. Ügyelünk arra, hogy ne ütközzünk egymásnak, és hogy megtartsunk egymás között a távolságot. Ez, azért kell, mert ebben a szobában, olyan aura uralkodik, ami még a legrátermettebb embereket is összezavarja és valahogy a másik mögött menekvést keresve akar el bújni.
   De ez csak azóta van, amióta a régi igazgatót Kim JungSoot megölte az, akiben a legjobban megbízott. Az új igazgató, egy olyan ember lett, akit senki sem szeretett, de elfogadta, csak azért is, mert munkát adott. De az én csapatom nem csak ezért, hanem azért is, mert JungSoonak esküt tettünk, hogy sohasem hagyjuk lesüllyedni a cégét és minden áron megvédjük. Fejet kell hajtanunk a hatalom felett és titokban csinálni minden olyan illegális tettet, amit amúgy alap járaton Choi igazgató úr, nem engedne, de azt elődje viszont engedett, sőt még támogatott is.
   Annak idején, mikor az igazgató hivatott minket, mindig előtte leszaladtunk a büfébe és egy pohár kévét vettünk Kim JungSoonak, ezzel kedveskedve neki. Ha beléptünk ide, egyből mosolyra állt a szája és felállva tiszteletét tette nekünk. Nagy tisztelettel és alázattal szólt hozzánk, ami tettei is igazoltak, éppen ezért kellett nekünk még nagyobb tiszteletet mutatnunk felé. A WHITE ereje benne volt, de amióta Choi lett a főnök, azóta ez a ragyogás megszűnt és éppen, hogy csak pislákol. A cég RyeWook ideje alatt élte fénykorát és ezzel mindenki így van.

   Az asztal előtt állunk de még mindig nem néz fel Choi úr. YoonGi köhög egyet, mire a főnök idegesen felnéz.
- Elnézést, mandula gyulladásom van. - végi meg magát. A főnököt elnézve nem veszi komolyan YoonGit, de úgy ez egyikünket sem érdekel, főleg nem az Ő állás pontja.
- Azért hívattam önöket be ezen a szép szombati napon, mert el kell menniük a BAC-re, Pekingbe. Ugyanis onnan az önök szemszögéből a legjobbnak talált versenyzőt be kell venniük a csapatba.
- Megtudhatjuk, hogy miért? Így is elég jó a csapat felállása. - kérdezem.
- Leépítések lesznek és kell az ember. - közli, mire mind a kettőnkben megáll az ütő egy pillanatra. Egymásra néztünk és egyből falfehérek lettünk. - Nemtől és származástól függetlenül, akire maguk azt mondják, hogy Ő a legjobb, akkor azt feltétel nélkül felvesszük, persze ha akarja az illető is. A gépük két óra múlva indul, menjenek haza és készüljenek a verseny pontban délben kezdődik, így a repülő úttal is időben oda érnek. A cég saját gépe viszi majd önöket oda. Legyenek pontosak, és válasszanak jól! Elmehetnek.
   Ledöbbenve sétálunk az irodánk felé. Mikor beléptünk mindent olyan furcsán láttam. Minden részleten megakadt a szemem és mindenről eszembe jutott egy kedves emlék.
- Mi történt? Olyan falfehérek vagytok! - lépett közelebb Jin.
- Leé...
- Utálok repülni és repülnünk kell a BAC-re, Pekingbe. - vágtam YoonGi szavába. Nem lenne jó, ha elmondaná.
- De hát ez nagyszerű! Miért? - kérdezte meg Jimin.
- Kell még egy tag a csoportunkba és onnan kell kiválasztanunk a legjobbat. - mesélte YoonGi. Közben én az asztalomról pakolásztam össze a legfontosabb dolgaimat. Személyi, iratok, telefon, lakáskulcs és kocsi kulcs.
- Elmentem, majd jövök ha összeszedtem a cuccaimat. YoonGi siess te is.
 
   Az autómmal száguldok Szöul zsúfolt utcáin, úgy mint egy félőrült szlalomozva haladok előre. De nem haza, hanem MinMi háza felé. Többször piros lámpát kapok, amitől egyre jobban ideges leszek. Mire már bekanyarodok abba a bizonyos utcába addigra már max hangerőn dübörög a rap zene.
Rég voltam ilyen ideges!
   Befordulok az autó bejáróra, közben felborítom a kukát. Kiszállok és lezárom az autót. Nem törődve a kárral törtetek előre az ajtóhoz. Nagy levegőt veszek, éppen megnyomnám a csengőt mikor kinyílik az ajtó.
- Te mégis mi a francokat csinálsz? - üvölti le a fejem MinMi. - Szarrá töröd a kukámat, és úgy bömbölteted a kocsid hangtechnikáját, hogy már az utca végéből tudtam hogy jössz! Mindezeken felül tegnap nekem állsz, hogy miért nem költözök vissza hozzád. Nem vagy a pasim sem az anyám, hogy megmond mit tehetek és mit nem! Meg sem hallgatsz, és jössz nekem egy kukával, de nem ilyen kukával hanem egy Arany kukával, amire a gatyád is rámegy olyan drága lesz! - megölelem.
   Kész, vége, tényleg kibuktam. Leépítés és még repülök is. Tegnap óta nem vagyok magam. Nem aludtam semmit sem, és még mindig tiszta ideg vagyok.
- Ö... NamJoon! Mi történt? - kérdezi, de nem ér hozzám, sehol sem. Nem ölel vissza, csak áll egy helyben és állja ölelésem.
- Hogy csinálod?
- Mit?
- Hogy ilyen nyugtató vagy!
- Nem tudom. De komolyan, mi történt? - kérdezi meg megint majd eltol. Fejemmel a ház belső része felé bökök. Megérti és bekísér.
   A nappaliba leülünk ugyan oda, ahol tegnap is ültünk. A fiú még mindig a kanapén feküdt és egy infúzió csöpög le, még mindig.
- Hogy van?
- Jól, tegnap este volt egy kis láza, azt lehúztam lázcsillapítóval, a fej kötését is át kellett cserélni, mert átázott, de ma reggelre más semmi komolyabb baja sem volt. Úgy alszik, mint egy mormota. - belemosolyog beteg elemzésébe.
Ez mosolyt csal az én arcomra is!
- Most te jössz. Mi a baj? - komolyra fordítja a témát és felém fordul török ülésben a kanapén. Követem példáját és épp úgy ahogy ő, szembefordulok vele. Egymás arcát fürkésszük.
- Nyugtalan vagyok és túl sokat aggódok.
- Mi miatt?
- Miattad!
- Miattam?
- Igen!
- De miattam, ne aggódj, jól vagyok.
- Oké, de akkor is. Amióta elköltöztél normálisan aludni sem tudok, mert mindig azon idegeskedek, hogy mikor törnek be hozzád vagy éppenséggel, hogy mikor történik veled valami baj és én nem leszek ott és nem tudlak megvédeni. - egy szuszra elhadarok mindent.
- De ilyen ne fordulhat elő, mert ügyes vagyok és erős. Van fegyverem meg sokkolóm is. ezeket mind tőled kaptam, hogy megvédjem magam. Jó kiképzésben is részesültem. Ne aggódj miattam. Kérlek. Rossz ilyen állapotban látni téged, túl spilázod az egészet - és igaza van. Anyám után ő az a nő, akit közel engedtem magamhoz és mindazok után, hogy anyám elhagyott jobban mondva leszar magasról, így csak ő maradt nekem. Azt hiszem, hogy ez érthető, hiszen megakarom őt védeni.
- De lefoglak majd néha ellenőrizni!
- Én meg nem fogok ellenkezni. Néha jó a hülye a házban. - mind a ketten nevetünk, de az enyém félig igaz. Ő pedig ezt észre veszi. - Mi van még?
- Leépítés lesz a cégnél.
- Micsoda? - elkerekedett szemekkel néz rám, szája O alakot formál. Ő sem hiszi el, épp úgy, ahogy én sem, még ennyi idő távlatából sem.
- Ezért kell nekem és YoonGinek elutaznunk Pekingbe, hogy ott mint néző és válogató, részt vegyünk a BAC-n és az általunk a legjobbnak vélt résztvevőt meggyőzzük, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Az egy neves esemény. Biztos találtok majd jó embereket. - mondta. Kis keserves mosoly jelent meg szája széleinél. Maga előtt összehúzta a lábát és átölelte azt. Elgondolkodva folytatta.
- Ha kirúgnak, akkor vissza kell költöznöm hozzád! - hangszínéből a gúny és a nemakarás tükröződött, de azért egy huncut mosolyt húzott arcára.
- Na, ez nem is olyan rossz! - lököm oldalba.
- Mondod te. Olyan kemény ágyat kaptam, hogy az  már csoda számba menne, ha kitudódna a létezése!
- Te most leszóltad az ágyamat! Ez vért kíván maga után! - kis szünet után eszembe jutott valami - Akkor ezért aludtál velem olyan sokszor egy ágyban, mert kemény volt az az ágy amit adtam. Igaz?
- Gratulálok! Ügyes vagy! - simogatta meg fejem tetejét én pedig elhúzódtam.
- Én pedig végig azt hittem, hogy a testemet akarod! - idegesítő mosolyomat magamra öltöttem és úgy néztem vissza rá, közben kicsit hátrébb húzódtam. Tudtam, hogy erre, hogyan szokott reagálni.
- Szerintem most jött el annak az ideje, hogy megöljelek. De tudom, hogy utálsz repülni, így inkább meghagyom az életedet és szenvedj! - hatalmas nagy 'D' betűs 100 wattos mosoly jelent meg az arcán csillogó szemekkel társítva. Elkomolyodva álltam fel és eljátszva a hisztis kislány szerepét elkezdtem toporzékolni. Ő pedig csak felállva hisztizésem közben elkezdett kitolni az ajtón. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, de erősen elkezdtem tiltakozni. Iksz alakban kitámasztottam magam az ajtókeretben.
- Nem megyek!
- De mész! - hátamnak dőlve tol kifele, de nem megy neki, hangjából hallani lehet, hogy erőlködik.
- Nincs az az Isten! - nem éreztem már hátamon érintését sem semmit. Olyan volt, mintha készülne valamire. Lassan megfordultam ekkor vettem észre, hogy már jó néhány lépéssel mögöttem van.
- Dolgoznod kell, hogy kifizesd a kukámat te idióta! MENJ! - kiáltotta felém és megindult futva.
- El ment az eszed?! Állj meg!! - tettem ki elé kezem, de ő csak szaladt felém. Az utolsó pár lépésnél kicsit lehajolt, épp úgy mint a birkózók és nekem ugrott.
    Derekamat karjaival átfogta, úgy repültünk pár métert. Karjaimmal fejét védtem, mert a levegőben megpördültünk párszor. A földet érés pillanatában én voltam alul és ő pedig a mellkasomnak dőlve ölelt át. Fejemet kicsit felemeltem, hogy megnézzem jól van-e. Szerencsére nem esett komolyabb baja, de az én hátam sajgott, mert először én értem földet, onnan pattantunk még egyet akkor ő ért földet majd ismét pattantunk egy kicsit és így kerültem én a földre. Lába az enyém között hevert, keze pedig átölelt.
   Lassan felemelte a fejét, de arcából nem látszott semmi sem, mert a haja belelógott. Lassan észrevette milyen helyzetben is van, majd próbált feltápászkodni, de hirtelen megszédült és vissza esett.
- Nehéz a fejed! - nyafogok egyet, mert erősen ütődött mellkasomhoz feje.
- Fogd be! Ez mind miattad van, mert nem akartál elmenni.
- Már megszokhattad volna, hogy ragaszkodó ember vagyok!
- Piszok! - leszállt rólam, én pedig felültem és hátamat simogattam. Leporolta magát vissza sétált az ajtóba, de még mielőtt bezárta volna vissza szólt.
- 6000 won egy új kuka! - és becsapta az ajtót.

9. rész

x.X.x

   Fontossági sorrendben kipakoltam a gyógyszeres üvegeket a kávézó asztal felszínére. Eléjük az injekciós tűket, a fogókat és a steril gézeket tettem.
- YoonGi. A dolgozó szobából hozzál már két teli infúziós zacskót és állványt?
- Rohanok.
- NamJoon, te pedig mosogasd le az arcáról a vért, amíg én szabaddá teszem a felső testét. - fintorral az arcán sétált közelebb a kis edényhez és a benne lévő rongyhoz. Nagyokat nyel, miközben óvatosan próbálja lemosni a már jól odaszáradt vért. Arca kemény lesz és a koncentrálás minden mimikája kirajzolódik rajta.
- Figyelj. - szólítom le lágyan, rám néz - Tudom, hogy nehéz így rá nézni, mert nincs valami fény állapotában, de gondolj arra, hogy most te is teszel valamit az élete megmentése érdekében.
- Igyekszem. - közli velem, és folytatja a munkáját. Idő közben megérkezett YoonGi is.
- Fogd le itt! - mutatom a könyök hajlat belső része felé. - Erősen szorítsd le, és néha nyomogasd meg a vénáját.
- Rendben.
    Hátrafordulok és felveszek egy steril orvosi kesztyűt. Kibontom az orvosi tűt és a pillangót, amit majd a vénájába szúrok, hogy majd azon keresztül jusson be a szervezetébe az infúzió és a fájdalom csillapító. A pillangóval a kezemben visszafordulok YoonGi felé, a fiú fölé hajolok és mikor meglátja  segédem a tűt, sipákolni kezd.
- Úr isten. Te megakarod ölni? - kerek rémült szemein keresztül néz fel rám.
- Nem szándékozom. De ha tovább nézel így, akkor attól félek, kiesik a szemed. Ne nézz oda. Nézd a frissen meszelt plafont. Mikor lettél ilyen nyápic? - mondandóm közben már teszem is a dolgom. Elterelem YoonGi figyelmét, közben vénát keresek, beleszúrom a tűt. A műanyag kis csövecskéből kihúzom a tűt így már nem veszélyes, csak a mozgatásnál lesz kicsit fájdalmas a kéz mozgatása. Óvatosan lefogom, a pillangó köré gézt teszek, amit Mefixel lerögzítek.
- Ugyan nyápic? Ki? Én, dehogy is! Csak, egyszerűen nem bírom a vér látványát.
- Akkor, hogy kötöttél, ki a WHITE-nál?
- Akkor még nem volt a feltétel az, hogy bírjuk a vér látványát.
- Értem. Kész vagyok!
- Ügyes vagy. - dicsérnek meg egyszerre kis mosollyal.
- Még nem fejeztem be. Kérlek titeket menjetek ki, most ezt nem szabad látnotok. - egy szó nélkül távoznak.
   Egyedül maradok a fiúval, lassan leveszem róla a rá terített rongyot felső testéről, így tökéletesen lehet látni a zúzódások komolyságát és kiterjedését. Alsó testét is megszabadítom minden felesleges ruha darabtól, csak a bokszert hagyom rajta. Jobb lábán nagyobb véraláfutások terülnek el. Talpain a bőr kemény.
Menekült?
Bal bokája be van duzzadva, és lila kék illetve néhol már kifakadt vörös színű. Mindezeken kívül rendellenesen kifele áll a lábfeje.
Kiment a bokája! 
   Branüljébe rácsatlakoztatom a fájdalomcsillapítóval dúsított infúziót, amit akasztójánál fogva felhelyezek az állványra. Következőnek fáslit veszem fel és belenyomom zsebembe, majd a kificamodott lábához lépek.  Egy határozott mozdulattal az ellentétes irányba csavarom a lábat. Ijesztően reccsen egyet. De a fájdalomra sem riad fel. Az a helyes lábat pozícióban megtartom a lábat, és bokánál, talpnál és egy kicsit sípcsontnál jól befáslizom.
   Másodjára a fejéhez lépek és kicsit megemelem. A fehér párna enyhén eleven véres. Fejtét jobbra fordítom és fajszálait elsimítva keresem a nyílt sebet, ami miatt véres a párna. Egy két perc keresgélés után megtalálom. Az asztalról előveszem a kis barna üvegcsében lévő jódot, és a vattát. Óvatosan leöntöm a sebet, a vattával pedig felitatom a felesleget. A seb fehéren kezd el habzani, ami a fertőtlenítés egyik fő lényege, így öli el, baktériumokat. Leragasztom a sebet, hisz nem olyan nagy, hogy varrni kelljen, de épp akkora, hogy elvérezzen, ha nincs időben észre véve.
    Felállok és a fiú felett megállok összefont karokkal.
- Mi az? Nagyon fancsali az arcod! - lép be NamJoon.
- Ki kénem menned.
- Miért?
- Mert félmeztelen, személyes jogok miatt.
- Segítség nélkül, hogy látod el és hogy kötözöd be az egész felső testét, ha egyedül meg sem bírod emelni? - belegondolva igaza van. Ide segítség kell.
- De figyelmeztetlek -  fenyegetően felmutatom mutató ujjam. - Ha vissza élsz azzal amit láttál esküszöm megverlek.
- Jól tudom. - mondja és közelebb sétál. Arcáról semmilyen kifejezés sem sugárzik. Tényleg nem érdekli mit lát. Mindig is szerettem mikor ilyen, főleg akkor, amikor egy nemes célt szolgál ezzel.
    Az asztalról felvettem a levendulás, kamillás és zsályás kikevert krémet, amit ilyen nagy kiterjedésű zúzódású felületek kezelésére fejlesztettek ki. A tégelyből kiveszek egy kis adag krémet és eloszlatva bekenem vele a mellkast, a lehető legnagyobb felületen.
- Nem értem. Hogy-hogy nem kel fel? Biztos nagy a fájdalma! - töri meg a nagy csendet NamJoon.
- A test trauma állapotban van, ami nagy vér vesztés és fizikai sérülések esetén áll be. Ilyenkor kikapcsolja az agy az érzékelő szerveket és csak az öngyógyításra összpontosít. - válaszként csak hümmög egyet, majd a fej mögé megy és megemeli a fiút lapockájánál fogva.
- A vállát itt hátul is kend be. - gyorsan mellé sietek és aggódva gyúlok a jódért és géz fecniért ismét. A vállon két párhuzamos mély csík fut végig a lapocka irányába. Ezt gondolom akkor szerezte, amikor összeesett és a kuka kikarcolta, elég mélyen. Következő lépésnél, megfogom a fáslit és először a mellkas felső részénél kötözöm be két sorral, majd pedig felfele húzom a vállra. Felkar középig lekötözöm és vissza. Visszatérve a mellkashoz egészen a bora alsó ívéig lekötözöm. A fásli végét egy dupla oldalvastagságú tűvel lerögzítem az utolsó sor gézbe.
    NamJoon lassan leengedi a testet, majd leül a két személyes kanapéra. Térdére támaszkodik kezeivel, úgy támasztja meg az állát. Utoljára adok be a vállába egy tetanuszt, hogy megelőzzük az esetlegesen már kialakult fertőzéseket, illetve kezeljük azt. Helyet foglalok NamJoon mellett, aki kezét elém tartja, én pedig bele pacsizok.
- Ügyes vagy! - mondja.
- Köszönöm, mond olyat mait még nem tudok. - mosolygok mire ő is felkacag.
- Mikor költözöl vissza hozzám? - feljött az a téma amiről nem szeretek beszélni. Hogy mikor? Pontosan nem is tudom. Feszült csend telepedett meg közöttünk, ami nem akart elmenni. Ellentétes irányba néztem, nem mertem rá nézni, de csak azért mert tudom, hogy igaza van. Vissza kéne költözni.
- Remélem hamar rendbe jön a srác.
- Te válts témát. Mikor?
- Nézd ez nem olyan egyszerű...
- Dehogynem, éppolyan egyszerű ahogy elmentél. Gyere vissza.
- Szeretnék önállósulni, és addig külön élni, bármilyen segítség nélkül, ameddig csak lehet. Nem akarok senkinek sem a terhére lenni.
- Nem vagy a terhemre.
- De néha jó egyedül lenni.
- MinMi ne mond már azt, hegy ez így neked jó? - kiállt rám, teljesen jogosan. Ugyan ilyen ijesztő, tűzben úszó szemekkel folytatja. -  Amióta elköltöztél tőlem, majdnem tíz kilót fogytál, és nem olyan vagy az edzéseken, mint régen. Hamarabb fáradsz és nem bírsz annyit. Karikás a szemed. Hamarosan YoonGi is le fog győzni közelharcban. A te érdekedben mondom költözz vissza. Kérlek. - végére már meglágyul a hangja, és szeme már nem az a veszett, hanem inkább azaz igazi NamJoon, akit én ismerek.
- Vissza fogok költözni, de addig nem, amíg nem kell. Szeretnék magam élni, kipróbálni, hogy milyen.
- Figyelj, ha ezt akarod, akkor fizetheted a számláimat, de könnyebb lenne a lelkem ha legalább biztonságban lennél!
- Így is biztonságban vagyok. Ez a ház, nagyon jó, minden szempontból. Tudod, még az a biztonsági rendszer van benne, amit te vettél nekem. - bököm oldalba, mire ő is elmosolyodik. - Sokkal jobban áll neked, mikor mosolyogsz, mint mikor komoly és mérges vagy. - egy bizalommal teli mosolyt küldök felé, ami reményeim szerint eltalálja kemény szívét.
- Mérges vagyok rád! Holnap ne késs munkából! - mondja komolyan, rezzenéstelen arccal. Feláll és kimegy.
- De hát, holnap szombat. - állva kiáltok utána. Mérgesen dobbantok egyet és az ablak felé fordulok.
   Miért ilyen velem? Én nem akartam veszekedni. Én csak önálló akarok leni. A szüleim eldobtak maguktól, de csak azért, mert nem katonai iskolába mentem. Vagyis apa dobott el, anya nem. De azóta nem láttam őket. Idén végzek az egészségügyin, apa egyszer sem hívott fel az elmúlt négy évben. Ha anya nem bérelt volna ki egy külön albérletet nekem, akkor tizennégy évesen az utca gyermeke lettem volna. De miden csak romlott anya betegségével és apa önfejűségével.
    Hat hónappal ezelőtt NamJoonhoz költöztem, - ekkor már egy éve voltam WHITE tag - mert anya nem tudta már fizetni az albérlet költségeit. Három hónapig életem a főnökömmel egy légtérben, amit egy vörös csík választott ketté, ami a padlón és a falakon vezetett keresztül megfelezve a lakást, a hűtőt, a fürdőszobát, a mosógépet és mindent, még a kulcslyukat is. Mindezek ellenére jól megvoltunk, és megszegve a szabályokat, néha át-át léptünk a másik területére és ott, huzamosabb ideig tartózkodtunk. Ez a vonal csak akkor élt teljes körű életet. mikor a veszekedtünk vagy pedig csak szimplán gyűlöltük egymást.
    Mindezek ellenére hiányzik a hülye feje. Az, amikor veszekedtem vele, hogy mért hagyja szanaszét a szennyest. Meg akkor, amikor nem mosogatott el maga után, vagy pedig csak hulla részegen felkeltett csak azért, hogy elmondja mennyire szeret és hogy bevallja lehányta az étkező asztalt. Még mindig mosolygok azon, amikor azt játszottuk a nagy ágyon, hogy ki tudja hamarabb letolni a másikat az ágyról, és azon, hogy kipuffan nagyobbat ekkor a földön.
    Hiába, mi egy hülye páros voltunk, de nem akartam a terhére lenni és így önző módon elköltöztem onnan. Anyát hetente többször látogatom a kórházban, és iskola illetve WHITE mellett még plusz munkát vállalok, hogy kitudjam fizetni ennek a nagy háznak a költségeit. Sokszor még normálisan enni sincs időm, de nem baj, mert élvezem. Most pedig itt van ez a fiú, akire vigyázni kell és ez még izgalmasabbá teszi majd a minden napjaimat.
    Lassan, halvány mosollyal arcomon a srác mellé sétálok és letérdepelek a kanapé mellé. Óvatosan megnézem, hogy nincs-e láza, de szerencsére nincs. Nyugodtan veszi a levegőt, amit mellkasa egyenletes emelkedéséből figyelek meg. Felállok és a szekrényhez sétálok, kiveszek belőle egy puha takarót és visszatérve ráterítem.
- Ügyes vagy. Pont, ilyen egy igazi beteg. - utoljára még felpillantok az infúzióra, ami nem túl gyorsan, nem is túl lassan csepeg le.
   Szükségem van egy teára! 

8. rész

x.X.x

   Reggel nyolc óra óta az irodában ülünk. Ezen a héten én és NamJoon vagyunk a sorosak a papír munka elrendezésében, rendszerezésében illetve azok kitöltésében. Négy órán keresztül az asztal fölött gubbasztottunk és a tőlünk telhető legjobban próbáljuk kitölteni az újonnan kiadott rendszer lapokat. 

- Hamarosan ebéd szünet YoonGi, nem megyünk el MinMiért a sulihoz? - súgja ide NamJoon.

- Menjünk. De ha baj lesz, te tartod a hátad! - bököm oldalba.

- Ez csak természetes. Még egy óra és indulhatunk. - fintorogva bólintok egyet, majd visszafordulva a nagy papír rengeteg fölé, beléjük ásom magam. 

    Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de a következő emlékem az, az, hogy a telefonom vibrálása lök ki a hosszú helyzet jelentés írásából. Kihúzom a telefont zsebemből, az asztal alatt feloldom a képernyőzárat. Egy üzenet jött MinMitől.
Hoppá!

Feladó: MinMi

Címzett: YoonGi

Tárgy: Hamarabb végzek

Üzenet: Elmarad az utolsó két órám, már végeztem gyere már értem, nincs kedvem sétálni.  

~MM~

Feladó: YoonGi

Címzett: MinMi

Tárgy: Majd.

Üzenet: Ülj le szépen a seggedre és várj meg minket. Mi fél óra múlva végünk. Légy türelmes. LUSTA MinMi. ~YG~

Feladó: MinMin

Címzett: YoonGi

Tárgy: Már fáj.

Üzenet: Egész nap ültem, és fáj a hátsóm, nem várhatod el, hogy még üljek!! ~MM~

Feladó: YoonGi

Címzett: MinMi

Tárgy: Azt mondod?!?!

Üzenet: Csak figyelj és tanulj. A hátsód fájásáról meg nem én tehetek... Egyenlőre. ~YG~

Feladó: MinMi

Címzett: YoonGi

Tárgy: Hogy ennél csilit!

Üzenet: Holnap edzésen kicsinállak. Sírva szaladsz majd el! ~MM~

Feladó: YoonGi

Címzett: MinMi

Tárgy: Örömmel várom.

Üzenet: Arra kíváncsi leszek, ugyanis már három hete nem tudsz megverni! ~YG~

Feladó: MinMi

Címzett: YoonGi

Tárgy: Rossz a memóriád?

Üzenet: Ne írj vissza, inkább gyere értem NamJoonnal karöltve. Ja, és igen. Tudod, én lányokat nem, ütök meg. Na, puszi. ~MM~

   Még hogy lányokat nem üt meg?!?!
Hunyorítva nézek fel a monitorra de nem fogom fel, hogy mi is van arra írva, inkább a mögötte kíváncsian figyelő NamJoon arcát vettem észre. Lassan, meghunyászkodva csúszok egyre lentebb a széken, úgy hogy még a fejem teteje se látszódjon ki a monitor felett. Átfutom a leadandó szöveget, egy-két helyen még bele javítok, majd pedig folytatom, ott ahol abbahagytam.
   Az elmélyült munkából NamJoon bökdösése lök ki.
- Még ilyen sem volt, hogy nem akarsz kimozdulni a hivatalból! - hangján kis gúnyt véltem felfedezni.
- Viccelsz, most tartok a legizgalmasabb résznél. - válaszolom nevetve.
- Akkor nem zavarok. Elmentem MinMiért. - mondja komolyan, sietve távolodik mellőlem. Egy pillanatra bebambulhattam, mert mikor megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem már nem volt bent a szobában.
- NamJoon! - kiáltok utána kirohanva onnan. - NamJoon! - üvöltöm fel, az amúgy nagyon csendes székházat. Tőlem zeng az egész.
   A parkolóban még úról értem, épp akkor, mikor indította az autót. Rácsapok a háztatőre, kifulladva lihegek a képébe, így szélvédőn keresztül. Az ijedt arcot felváltja a nevető, kormányra támaszkodó. Fejével int, hogy szálljak be. Jobb kezemmel egy kis türelemre intem, mert oldalam elkezdett szúrni. Lassan öregapa tempóban beülök az anyós ülésre, közben nagyokat nyögök.
- Nem kéne ellógni az edzések ezen részeit. - üt vállba, mire az lezsibbad.
- Ne dumálj, inkább hajts. MinMi vár ránk! - mutatok a kijárat fele.
 
   Az iskola közelében lévő parkolóban letettük az autót és gyalog indultunk megközelíteni MinMi iskoláját. Az iskola mögötti panelház rengetek felől próbáltuk megközelíteni az elit iskolát. Ahogy sétáltunk utcáról utcára, úgy figyeltem fel egy furcsa hangra.  NamJoont dzsekiénél fogva visszatartottam egy pillanatra, közben füleimet hegyeztem.
- Te is hallod ezt?
- Nem. Mit? - keltettem fel figyelmét, megjegyzésemmel.
- Előttünk van. - súgom és elindulok a hang felé. Hátam mögött NamJoon osont, úgy ahogy én, kissé összerogyva. Egy fa mögött megbújva hallgatóztam tovább, előttem pedig NamJoon állt összefont karokkal, kételkedő tekintettel.
- YoonGi, nem érünk rá a hülyeségedre, MinMi vár minket!
- Nem tudnál egy kicsit kussban maradni?
- Kapsz 5 percet, ha nem találod meg a hang forrását, akkor megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Oké, de ahhoz be kéne fognod! - szikrázó tekintetet küldtünk egymás felé, de ez hamar abbamaradt, mikor NamJoon gyorsan behúzódott elém, az útról. Tenyerével betapasztotta a számat és az övét is, fejjel egy kicsit bólintott a gyalogos járda felé.
   Lassan egymás után kifordultunk, hogy megnézzük, mit is vett észre. Jó megfigyelőként könnyen észrevettem, hogy valami nem stimmel. A két ház közötti sikátorból, kijött egy zoknis srác, cipő és kabát nélkül. Nyugtalanul visszanézett a távozási helyére. Motyogott valamit és lehajtott fejjel tovább ment.
- Ez meg mi a fene? Hülye ez? - értetlenkedett NamJoon.
- Itt baj van! - teszem közzé a tényt, ami szerintem már barátomban is egyértelmű tényként világít. - Van pisztolyod?
- Nincs.
- Oké, akkor testi fenyítés lesz, ha arra kerülne a sor.
    Bólintott én pedig folytatva az előbbi ütemű és furcsa mozdulatsorokat elindultam a sikátor felé. Nekidőltem a közelebb lévő épület falához, NamJoonnak pedig jeleztem, hogy menjen át a másikhoz.     Miután megérkezett, biccentett egyet a fejével, hogy kész van. Nagy levegőt vettem, indulásra készen támasztottam a ház falát, már majdnem nekiindultunk, mikor, hirtelen egy halk csilingelő, hangra lettem figyelmes. Kezem megálljt parancsolva kitoltam barátom felé, aki értetlenül állt a tettem előtt.
    Vállamra hajtottam fejem, úgy hallgatóztam egyre jobban. A hang folyamatosan egy ütemet játszott ugyan akkora pillanat kiesésekkel.
- Morze! - csapott belém a felvilágosodás. Valaki így akar valamit a tudtunkra adni. Tovább hallgattam.
- S... O... S, S... O... S...! - suttogom. Rémülten nézek fel, NamJoonra aki még mindig nem érti mit, miért teszek. Próbálom eltátogni neki, mit is hallok.
Megértette?!
     Háromtól számolva visszafele hajtom le egymás után az ujjaimat. Nullánál pedig egyszerre besietünk a sikátorba. Sötét és nyirkos hely, nincs egy száraz négyzetméter. A sikátor végénél egy nagy szemetes kuka áll.
- Nincs itt senki. - suttogja, NamJoon. De én önzőn hallgatózok tovább, de a hang megszűnt már pár pillanata. Idegesen nézek körbe-körbe de sehol senki. Felefele is nézelődök, de sehol sincs egy ablak, hogy onnan jöjjön a zaj. Nem értem, sohasem tévedtem az érzékszerveimmel kapcsolatban.
- Lent! - kiált fel NamJoon. Lent is körbenézek a saját tengelyem körül, mikor a kuka előtt a földön észreveszek egy vértócsában úszó srácot, akinél már NamJoon térdel.
- Szaladj MinMiért! - ordít rám, izzó szemekkel. Teszem amit mond.
   Sprintelve szaladok az iskola felé, ami úgy négy-öt sarokra van innen. Lihegve esek be az iskola kapuin, már a levegő is beszorul, alig bírok menni. A lehető leggyorsabban meg kell keresnem ezt a lányt, vagy ha túl későn érünk vissza, az a srác meghal.
Túl sok vért vesztett!
    Az iskola vagy tíz hektáron terül el, nagy kovácsolt vas kerítéssel elválasztva a külvilágtól. A levegőben izzik az ész, és aki ide egyszer beteszi a lábát, az okosabban megy ki, úgy is ha az nem ül be egy órára sem. Nagy folyosóin könnyen el lehet tévedni, ha nem ismered eléggé a terepet. Szerencsére már sokszor jöttünk ezért a nőért, így már magabiztosan mozgok az épületben.
    Az iskolát körbejártam többször is, de nem sehol sem találtam. Utolsó esélyem az udvari filagória. Kirohanok oda, nagy szerencsémre ott ül és beszélget egyik barátjával. A srác magasabb, min én és rosszabb a haja, mint az enyém.
- Gyere, baj van! - mondom két mély lélegzet között, de ő csak értetlenül néz fel rám.
- Mi baj?
- Van egy srác... aki... életveszélyben van. Segítened kell neki.
- Mutasd az utat. - Felpattan és már együtt rohanunk vissza NamJoonhoz.

x.X.x

   MinMi mindig is nagyon jó hallgatóság, főleg akkor ha valami bajom van. Pont ilyen a mostani is. Nehéz elhinnem, hogy ezt tettem JungKokkal, de nem volt más választásom. De mi ez a szörnyeteg itt bennem, ami ezt a szörnyűséget tetette velem?
Nem ismerek magamra.
    Éppen egy komoly beszélgetés közepén tartottunk, mikor megjelent egy fekete bőrkabátos, oldalra borzolt hajú fiú, csőnadrágban, lihegve és MinMit szólította.
- Gyere, baj van! - monda felszólítóan. Eleinte csak egyszerű túlzásnak hangzott, vagy inkább egy amolyan szerelmi-segély kiáltásnak. De amikor másodjára megszólalt, a pulzusom felszökött az egekbe és idegességemben, azt sem tudtam, hogy hova nézzek. Mire visszanéztem már MinMi és ez a srác már távolodott tőlem.
Huh... De legalább már jó kezekben vagy JungKook...

x.X.x

   - Ott vagyunk már? - kérdeztem.
- Még egy sarok. - válaszolta YoonGi.
   Még indulás előtt gyorsan felszaladtam az egészségügyi terembe az elsősegély táskáért, amit oldalamra dobva viszek oda. Nagy meglepetés ért, mikor befordult egy sikátorban és a kuka elé mutatott. Tátott szájjal meredtem magam elé.
- Engedj oda. - mondom. NamJoon oldalra húzódik én pedig gyorsan szám elé kapok. - Ki tette ezt?
Micsoda brutalitás!
- Nem tudjuk. Láttunk valakit elmenni innen, de az arcát nem láttuk csak fél oldalról. Ez pedig édes kevés.
- Értem. - Leguggoltam mellé és hátára fordítottam. Arcára kissé rászáradt már a vér, és feje körül pedig egy elég nagynak számító tócsa kezdett megalvadni. Ahogy oldalára fordítottam, úgy fordult vele feje is. Arcára rátapadt a vérrel áztatott haja.
    Mellkasáról szétvágtam a táskából kivett késsel a pólót. Mellkasa már be volt lilulva a sok zúzódástól épp úgy, ahogy kézfeje és szeme környéke is.
- NamJoon, kocsival vagy?
- Igen.
- Állj ide. Elvisszük hozzám, mert itt nincs meg a megfelelő eszköz ahhoz, hogy ellásuk a sebeit.
- Azonnal jövök. - rohant el. YoonGi pedig itt maradt velem.
- Kérlek emeld meg a hátát. - A fiú mögé ment, lapocskájára tette kezeit és egy kicsit megemelte a felső testét az eszméletlen fiúnak. A mozdulatba belenyögött egy kicsit az áldozat, de nem nyitotta ki a szemét. A testről lesegítettem a sárga kabátkát, majd pedig a földre dobtam. Megnéztem a pulzusát, ami nagyon alacsony volt.
Siess, NamJoon!
    - Megjöttem. - hallom hangját a hátam mögött.
- Vedd fel, és tedd be a kocsiba. Óvatosan, nagy fájdalmai vannak. Utána irány a házam.
- Miért nem a kórház? - kérdezte, majd felemelte a srácot és megindult vele az autó felé.
- Mert az rossz benyomással lenne az iskola hírnevére, a másik meg nem látnák el. Különben is tudom kezelni a sebeit és még nem is kell a kórházi ellátásért majd fizetnie.
- Értem. - egy szó nélkül beültem az autó hátsó ülésére a fiút pedig befektette mellém, úgy, hogy feje a nadrágomon legyen.
    Miután a többiek is beültek, egyből elindultunk a külváros felé. A fiú légzése szaggatottá vált, nem tagadom, egyre idegesebb lettem, mert féltem hogy itt hal meg a kezeim között.
- Nem tudnál gyorsabban menni, egyre nehezebben veszi a levegőt! - kiabálok feszülten. 
- Dél után van van és mindenki megy haza, tudhatnád, hogy ilyenkor a legrosszabb a közlekedés. - hangszíne egyre feszültebb, épp úgy ahogy testtartása is.
- Siess kérlek.
    Nem tudom pontosan mennyi ideje utazhattunk keresztül a belvárosban, mire megérkeztünk a házamhoz. Óvatosan de mégis sietve szálltam ki elsőként az autóból.
- Óvatosan hozzátok be, addig én előkészítem neki a helyet. - meg sem várom válaszukat és már futok is az ajtó felé. Áttúrom a táskám utolsó négyzetcentimétereit is, mire megtalálom a három kulcsból  álló csomót. Törtetőként rontok be a házamba, cipőmet keresztül rúgva a nappalin, ami éppen hogy a kandalló előtt megáll. Gyorsan szedem lábaimat saját szobám felé. Széttárom a szekrényem ajtaját és a mélyéről előhúzok egy nagy lepedőt, amit kezeim között viszek le a nappaliba. Leterítem a nagy kanapéra, épp jókor, mert már hozta is be az ajtón az eszméletlen fiút.
- YoonGi a konyhában találsz edényt és rongyot. Az edényben hozzál meleg vizet. Siess!
- NamJoon ide rakd! - osztom ki a feladatokat, közben mutogatok ide oda. - Az autóból, behoznád a cuccait?
- Persze. - bólint és kimegy.
   Magamra maradok a fiúval, kinyitom az elsősegély ládát, majd egy biztató mosolyt küldök felé, vagy legalábbis csak magam nyugtatom vele.
Majd én segítek neked...