25. rész

x.X.x

  Alig, hogy kiérek a Gangnamból kivezető sugárútra, egyből észreveszem a második lámpánál, hogy két fekete, sötétített üvegű autó követ.

Aish!

   Tekintetem a jelzőlámpa és a két fekete kocsi között cikázik, közben kezemmel próbálom az anyós ülésről elvenni a telefonomat.  

- Hívjon ha bármi kérdése lenne! - mondta NamJoon mielőtt beszállt az autójába, és elhajtott.

   Magam elé veszem és gyorsan kikeresem a számát. Egyből tárcsázok. Többször kicsöng, de még mindig nem veszi fel.

Mi lesz már! Vedd már fel! 

Nem vette fel, így képtelen vagyok még egy kicsit kocsikázni a városban. Még jó, hogy van benzin a tankomban! Zöldre vált a lámba és kezdődik minden az elejéről. Bármerre fordulok, ők követnek. Az a lényeg, hogy ne állítsam le a motort és, hogy ne szálljak ki. A gázra lépek. Felbőgetem a motort kilencvenre, és igyekszem - ütközés nélkül - kikerülni az előttem tötyögő autókat.

   Este fél tízkor még mindig irdatlan mennyiségű autó jár az utakon, ami egy cseppet sem könnyíti meg a helyzetemet. Már vagy a huszadik kocsit előzöm ki, mikor megszólal a telefonom. Kim NamJoon nevét írja ki, felveszem.

- Végre, hogy méltatott visszahívni! - lehet túlzottam erélyesen szóltam bele a telefonba. De biztos meg fogja érteni, ha elmondom neki, mi történik épp most.

- Hé, hé, hé! Hátrább az agarakkal, kis csillag! Mondja, mit szeretne tudni? - hangja, olyan, mit, akit épp egy fontos dolog közben zavartam meg. De mégis megpróbál uralkodni magán. Szégyelleni kezdem magam, amiért így ráförmedtem. Nem ő tehet róla, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Sőt mi több, én sem tehetek róla.

Ki tehet róla?

- Azt, hogy hogyan rázzak le, két fekete autót, ami lassan Gangnam óta követ engem! - nyugodt hangsúllyal próbálom mondani neki. Nem tudom mennyire sikerült, de az is előfordulhat, hogy éppenséggel, csak magamat próbálom nyugtatni. Kifújja a levegőt, és átveszi az én hanghordozásomat, amit, még az első megszólalásomnál használtam.

- Mi va... vagyis, tessék?

- Hagyjuk a formalitást, nem lehetsz sokkal idősebb nálam. Mond meg, mit tegyek?

- Mennyi liter van a tankodban?

- Úgy harminc, miért?

- Gyere ki a városból. A Busan felőli négy sávos utat használd. Mindjárt oda küldöm az egyik leendő kollégáidat, majd ők segítenek. Mennyi időre vagy a városhatártól?

- Nagyjából húsz perc, ha tartom a sebességet és nem kapok pirosat.

- Milyen autóval vagy? Rendszáma?

- 31 정 950218. Kék, Hyundai Sonata, i45-ös. Alvázszám kell?

- Nagyon vicces. Majd legközelebb. Tegye... tedd amit mondtam, a többiek már kint várnak.

x.X.x

   Este háromnegyed tíz előtt két perccel hívást fogadok a főnöktől. Segíteni kell az új fiúnak. Még egy napja sem dolgozik nálunk, de máris ugranunk kell, hogy kihúzzuk a szarból. Szép kis kolléga, nem mondom. Dolgozik? Egy fenét dolgozik, még csak gyakornok lesz, és ha ott jól teljesít, majd csak utána lesz kolléga.

- TaeHyung, ugye te jól vezetsz? - kérdezem, mire ő felém fordul és 3D-s szemüvegét az orra hegyére tolja.

- 1-0-1-1. 

- Helyes, akkor akcióra fel. Vegyél fel kabátot, lehet kelleni fog.

- 0-0-1-0-0-1-0-1-1-0-1?

- Igen, kelleni fog. Kilencmilliméteres plusz még két tár, neked meg nekem is.

- 0-1-0-0?

- Igen. Lent a kocsiszínben várlak. A sajátoddal jössz, vagy elszeded, megint a JiMinét?

- 0-0.

- Oké. Kulcsok a helyén?

- 1-0-1.

- Siess. - kiszaladunk az irodából ő egyenesen a fegyvertár felé, én pedig a kocsiszínbe. A liftben a B2-es gombot megnyomom, az ajtó bezárul és elindulok lefelé. A fegyvertár a B1-esen van. A kocsiszínbe érve egyből az autók fenntartására szolgáló kis iroda felé szaladok, ahonnan kikérem a kulcsokat. Először a TaeHyungét indítom be. Mivel a céget a Hyundai szponzorálja, ezért a legtöbb autó a cégnél Hyundai, de akad bőven Audi is. Informatikus társam egy ix35 Fuel Cell autóval száguldhat Szöul utcáin, habár a vezetőség megígérte, hogy ha az éves teljesítési csapat százalék eléri a nyolcvan százalékot, akkor mindenki új autót kap. Kivéve MinMit, hiszen ő még kiskorú, hiába lassan húsz éves, még mindig gyerekként kezelik, még azt sem veszik figyelembe, hogy a BTS egyik legjobb embere, és ha ő nincs, akkor a hetven százalékot, jó ha elértük volna.

   Felbőg a motor, épp jókor. TaeHyung már a kocsija felé szalad, kipattanok belőle és az enyém felé veszem az irány. Sajátommal már nem szórakozok olyan sok ideig, nem mintha az a pár másodperc, olyan sok lenne, de ilyenkor még ez is sokat tesz. Felbőgetem az én motoromat is, és elindulok a nagy két sávos csigalépcső felé, amivel kijutunk a mínusz második emeleti mélygarázsból. TaeHyung szorosan követ. Felteszem a telefonom a szokásos telefontartóra, ami összehangolja az egy frekvenciára hangolt telefonokat, így könnyebben megy a beszélgetés, és telefonhívás egyből fogadva lesz, illetve kihangosítva. TaeHyung hív.

- Itt vagyok. Meg vagy?

- 0-0-0. 1-1-0-1-0-1-0-1-0-0-1-0?

- Tedd be, NamJoont is. Majd ő elmondja. - pittyegnek kettőt a hangafalak az autóban és már meg is jelenik NamJoon képe a rádió kijelzőjén, ami ha kell eltűnik, és ha kell akkor előbukkan. - Hali, főnök. Na mi is ez? Merre menjünk?

- Fő tudni valók, a neve Jung HoSeok és a nemrég befejeződött Ázsia játékok nyertese. Kocsikázni indult, és Gangnam óta követik. Nem engedhetjük őt elveszíteni, a főnök, mindnyájunkat hűvösre rakna, ha ez megtörténne. Figyeljetek jól rám, a terv a következő. - elkezdi a mondandóját, néha TaeHyung bele kérdez, azt én lefordítom, majd ő elmagyarázza. - SeokJin, ha ezt megcsináljátok, holnap nem kell bejönnötök, dolgozni, majd megcsinálom helyettetek a papírmunkát.

- Két nap!

- Egy!

- Két nap, és még el is kapom azokat, akik ezt teszik!

- Áll az alku.

- 0-1-0-0-1-1-1-0-1-1-0-1. -felnevet, és én is követem.

- Te olyan idióta vagy TaeHyung. Főnök, most mi kilépünk, hagyd a profikra a munkát!

- Istenem, te meg a profi munka.

- 1-1-1!

- Igazad van TaeHyung, hülye vagy?

- Én...

- NamJoon kiszáll! - mondom és kinyomom, mi pedig kedves társammal nevetve vezetünk a kijelölt hely felé.

   Hat perccel hamarabb érünk oda, mint, amit hozzávetőlegesen mondott NamJoon, hogy ott lesz az új srác. Társam kiszáll és mellém jön. A motor háztetejének dőlve állunk az egyik autópálya pihenőjében. Az arra járók megbámulnak mindet és néhány lány nevetgélve megy el előttünk.

- Hallod, nem gondolod, hogy túl jól nézünk ki? - fél mosollyal fordulok felé, de ő még csak rám se néz. Bőrkabátjának zsebébe nyomja, mélyen kezeit, és úgy mered előre.

- 0-0-1, 1-1-0.

- Oké, befogtam. - előre fordulok, és figyelem az utat, ahogy ő is. Hamarosan, elsuhan előttünk a leíráshoz hasonló autó, még a rendszáma is egyezik.

- Gyerünk! - bököm oldalba, majd megindulunk.

   Felordít a motor, és a gázra lépünk, hangos gumicsikorgással indulunk meg. A gumik megjelölik kiindulási helyüket. Felhajtunk az autópályára és üldözőbe vesszük a két fekete kocsit, ami elég szorosan követi, a mi kis HoSeok barátunkat. Mikor kellő közel érünk a sötétség, és az egyre jobban elhűlő levegő ellenére, lehúzom az ablakot. Lefele fordított 'V' betűt mutatok lefele, mire TaeHyung lekapcsolja a fényszóróját így az ő fekete kocsija teljesen beleolvad a sötétbe. Hallom, ahogy gázt ad a motornak és átsuhan mellettem egyenesen a legközelebb lévő fekete autóhoz. Mikor mellé ér, lassan próbálja oldalra kiszorítani. Én pedig az autó mögé megyek.

TaeHyung, nem adtad ide a fegyvereket!

   Gyorsan elkezdek a kesztyűtartóban kutatni, valami fegyver után. A legmélyén megtalálom a legelső fegyveremet, a kis hat lövetűt. Visszadőlök a sofőr ülésbe és áldom az eget, azért a sok plusz vezetés óráért, így sikerült, egyenesben tartanom az autót. A pisztolyban csak négy lövésre elegendő töltény van.

Basszus!

   A tükör alatt kidugom a pisztoly csövét, és becélozom vele a bal hátsó kereket. Gondosan ügyelek, hogy amikor meghúzom, a ravaszt egyből rálépjek a fékre, hogy az elszabadult autó, nehogy nekijöjjön az autómnak. Egyenesen tartom, a kormányt majd meghúzom a ravaszt. Gyorsan a fékre lépek, aminek hatására, majdnem lefejelem a kormányt.

- Menj, TaeHyung! - kiáltom, miközben a homlokomat támasztom a kormányra. Rácsapok a műszerfalra, így vezetem le a feszültségemet. Még erősebben megmarkolom fegyveremnek markolatát, és kiszállok az autóból. Az ajtót nem zárom be, ehelyett inkább az üldözött autó mellé osonok, és szorosan az oldalának nyomulva lopódzok végig egyenesen a vezetői részig.

   Kicsapom ajtójukat és rájuk üvöltöm a szokásos szöveget.

- WHITE, kezeket fel. Az ellenállás hasztalan. - ijedt tekingetettel néz felém, és feltett kézzel kiszáll az autóból. Farzsebembe nyúlok és kihúzom a bilincset. Egyik kezére nyomok egy karperecet, míg a másokat az autó ajtajának kilincsére nyomom.

- Szép sorjában, jöhet mindenki. Aki megpróbál elszökni, azt szarrá lövöm! - átmegyek az anyós ülés felé, majd ugyanezt a sorozatot megteszem. A hátsó ülésen csak egy ember foglal helyet, legalábbis ennyi személyt tudtam felfedezni a két ülés között átnézve. Kinyitom az ajtót és egyből egy ököl lendül egyenesen a képembe. Az ütés hatására a földre esek, míg az, akitől származik az ütés, futásnak indul az autók között. Felpattanok, és egyből utána eredek.

Imádom, hogy az orrom hegyéig sem látok!

   A szalagkorlát mellett fut, mintha valamit el akarna érni, de ekkor, a távolból egy lövés töri meg az autók zaját, egyből fejet fogva leguggolok. Pillanatokkal később felnézek, és meglátom az elhaladó autók fényében, a földre esett testet, amint fájdalmában ordít, és jobbra fekszik, majd pedig mozgása megáll. Meghalt. Rémülten pillantok hátra, oda ahonnan elindultam, az egyik megbilincselt személy kezében fegyver van. Fegyvere csövét felém tartja, lövésre készen. Szerencsére elég gyors reflexeim vannak, így mihelyst megfordulok, egyből lábon lövöm azt, aki az előbbi lövést elsütötte. Ordítva földre rogy, én pedig kicsit idegesen - de megpróbálom megőrizni hideg vérem,- visszasétálok a másik kettőhöz, közben a céget hívom és leadom a rövid helyzetjelentést, miszerint az üldözöttek hárman voltak, ebből kettőt elfogunk, de az egyiknek a lába megsérült. A harmadik pedig menekülés közben meghalt.

A társa ölte meg.

x.X.x

   A visszapillantó tükörben figyelem az eseményeket. A kettő fekete autóból már csak egy van, és őt követi szorosan a harmadik sávban egy fekete Hyundai. A harmadik sorban lévő autó, egyre jobban araszolgat befele, míg végül a mellettem lévő sorban nem lesz. Mellém hajt, és lehajtja ablakának üvegét. Én is ezt teszem. A volán mögött, egy pofátlanul fiatal srác ül, akinek arca, olyan szintű érzéstelenséget mutat, amit még soha életemben nem láttam. Ekkor a telefonjára bök, ami a műszerfalán csücsül. Az enyémre nézek, és ekkor veszem észre, hogy villog. Annyira a vezetésre koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy valaki hív, ismeretlen számról. Fogadom a hívást.

- Kim Seok Jin vagyok. NamJoon csapatában vagyok. Jung Hoseokhoz van szerencsém?

- Igen. Örvendek. 

- Úgy szint. A legelső autót elintéztem, ha nem tévedek, akkor most találkozott az egyik jövendőbeli csapattagjával. - oldalra csapom a fejem, és észreveszem, hogy ő is ugyan úgy figyeli, mint én. - A telefonjának frekvenciáját ráhangoltuk a BTS frekvenciájára, ez olyan, mint egy közös beszélgetős szoba, vagyis, amit ön mond, azt mindenki hallja, ha be van véve a beszélgetésbe. TaeHyung, akivel nemrég találkozott, nem ebszél koreaiul. Megérti, amit neki mondnak, de nem szólal meg sohasem. A terv a következő. TaeHyung autójával, megpróbálja leszorítani azt az autót, ami üldözi magát. Önnek csak annyi a dolga, hogy a leszorított autó elé megy, és szépen fokozatosan elkezd lassítani. Egészen addig, amíg meg nem állítja az autót. Innentől kezdve, hagyjon mindent társára, én pillanatokon belül megérkezem.

- Várjon! Az autómnak be fog horpadni a hátsó lökhárítóm! Tudja, mennyibe kerül egy ilyen autó?

- Az autó, vagy az élete a fontosabb? - higgadt hanga engem is megnyugtat, és elkezdek bízni benne.

- Mikor kezdjük?

- Mikor? Hum... mondjuk... most. - felhúzom az ablakot, és úgy, ahogy SeokJin azt elmondta, TaeHyung elkezdi leszorítani, azt az autót, ami még mindig követ. Nem látok be az utas fülkébe, de valami azt súgja, hogy ez nem fog könnyebben menni, mint az előző.

Istenem, csak mentsd meg az életem!

   Óvatosan a fékre lépek és az autó elé sorolok. Egyre kevesebbet mutat a sebesség mérő. Fogaimat összeszorítom, homlokom ráncolom. Várom, hogy mikor fog a lökhárítónak csapódni az autó. Minden egyes csapódás a gerincemig hatol, és el sem tudom képzelni, hogy mit fogok látni autómon, ha kiszállok, és lesz annyi életerőm, hogy megnézzem, illetve felmérjem a károkat. Sokadik ütődésnél, már nem érzem annyira intenzíven a lökést. A műszerfalra pillantok, ami hetven kilométer per órát mutat. Még lassítok. Úgy két kilométert teszünk meg, mire megállítom az autót, ami üldöz. Leállítom a motort, és idegesen hátradőlök. Szívverésem szapora, épp úgy, ahogy légzésem is.

Mi lesz még itt?

   Hallom, ahogy a mellettem álló TaeHyung autójának ajtaja becsapódik. Az autót felém elindulva kerüli meg, és mikor elér az én oldalam felőli ajtóhoz tenyerét rányomja az üvegre. A visszapillantót tükörben látom, ahogy az autóból kiszállnak a többiek, és nekiugranak a fegyveres csapattársamnak. Combomon ökölbe szorítom a kezem. Nehezemre esik visszafogni magam. Segíteni akarok neki, és kiverni belőlük az igazságot, azzal kapcsolatban, hogy ki küldte őket, és hogy miért?

   A tükörben látom, ahogy TaeHyung kezéből kirúgják a fegyvert, és a saját autójának lökve ütni kezdik. Nem tudom, mi vezérel, de az ajtó kilincsére teszem kezem, meghúzom. az ajtó kinyílik, én pedig kilépek rajta. Magam mögött becsapom az ajtót, mire mindenki rám néz. TaeHyungot pedig hagyják lecsúszni autója oldalán, felém indulnak látszólag nagyon elkötelezettek. Tekintetem a támadóim, és a leendő munkatársam között cikázik.

Aggódok érte.

   Többszöri ingázás után észreveszem, hogy TaeHyung a földön ülve, fejét felém fordítva kezével a föld felett legyez. Észreveszi, hogy megláttam jelét, majd pedig mutatóujjával kettőt bök a föld felé. Lepillantok és észreveszem, hogy egy fegyver hever, majdnem a lábam előtt. Az említett tárgy ugyanakkora távolságra van tőlem, mint támadóimtól. Ők is észreveszik a fegyvert, majd pedig egyszerre megiramodunk felé. Ők ordítanak, míg én csendes vagyok. 

   A fegyver előtt bekészítem öklömet és ütök, amikor elérkezik a kellő távolság. A legelső ütésem pont arcon találj, azt, aki legelöl fut. Ütésemmel ellentétes irányba kifordul, és jön a következő. Egymás után verem le őket, de mire egyel végzek az előtte elintézett fickó magához tér és ő is nekem ugrik. Tartom a frontot, de tekintetemmel az addigra eltűnt TaeHyungot keresem. Pár pillanat volt az egész, de ő  máris eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el.

Hova tűnt?

   Ekkor gondolatmenetem abba szakad, mert valaki vállamnál fogva, kifelé fordítva elhúz a közelgő ütés felől, így őt kapja telibe, méghozzá arcon. Húzásának akkora ereje volt, hogy mögötte a földre esek. Tenyerem lehorzsolódott, fenekem pedig fáj a huppanás nagysága miatt. Mikor felnézek az előbb még gyengélkedő srácot találom magam előtt. Az ütés csak elfordította az arcát, de teljes testével nem mutat semmi más reakciót.

   A támadók két lépést hátrálnak, látható meglepettség jelenik meg arcukon, ami az ütés haszontalansága miatt ült ki arcukra. TaeHyung felemeli bal kezét és kinyújtja mutató ujját, mondván figyeljek.

    Ekkorra már teljes a sötétség és csak az elrohanó autók fényszórója ad némi fényt. Egyre kevesebb autó száguld az úton. Jön egy autó. Mikor elhalad mellettünk társam testét megvilágítja, majd ahogy a fény elhal, úgy ereszkedik le a sötétség is. Jön a következő autó, erős fényszórója mindent bevilágít, de TaeHyung már eltűnt. Sötétség ismételten lefed mindent, olyan mintha egy másik világban folytatódna tovább mindent. A következő autó nagyon messziről világít, csak egy pici pötty látszódik a láthatáron. 

Mi lesz itt?

   Ekkor hangos sikítások hallatszódnak, egymás után. Erőteljes jajveszékelésekkel egybekötött aggodalom hallható. Egyszer-kétszer valami fémes csettenő hang tölti be az egyébként alvó természetet. Hallom, ahogy a léptek egyre gyorsabbak. Valami suhan, a hangot egy erőteljes rúgásához hasonlítanám, amit egy láb ad ki. 

   Felállok és a távolban lévő autót nézem, ahogy egyre jobban közeledik, de még mindig nagyon messze van. Újabb ütések hangja hallatszik, fájdalmas nyögéssel együtt. Ismét az a fémes csörrenés hallatszik, de ezúttal valami szakad is. Most már a beszédhangnál jóval halkabb duruzsolás, ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor valakinek befogják a száját. Újabb ütést, ütés követ és elveszek az ütések hangjában. Valami kísértetiesen vonz oda. Lábaimat erőtlenül, csoszogva tolom a hangok irányába, de vakon tapogatózok még így is. 

   Hátam mögül fény jelenik meg, gondolom az ellenkező irányba tartó útszakaszról. Egyre jobban erősödik a fény, és még így is, hogy mögülem jön, hunyorítanom kell. Lassan megszokom a fényerőt. Felegyenesedek, és magam elé merednék, ha nem vonná el a figyelmemet egy érkező ököl, ami az arcomat vette célba. Gyorsan kitérek előle és jobb kezemmel még el is tolom a közelemből, így teljesen oldalra fordulva észreveszem, hogy egy szemüveges srác áll előttem, az újra leereszkedő sötétségben. Keze elernyed, és nem tesz semmi mást. Ehelyett csak megfordul és sétál párat. Autó ajtó nyitódását hallom, felkapcsolódik az autóm lámpája. Erős fénye elvakít. Hunyorogva próbálom kivenni az előttem történő dolgokat. A srác kiszáll az autómból átmegy az övéhez, ekkor már tudom, hogy ő a társam, TaeHyung, aki megakart ütni. Beszáll az autójába és az én autóm mögé tolat, a reflektorfényt fent hagyva járatja tovább a motort. A két autó között hever négy ember, bokánál, kéznél összekötve, zöld széles ragasztószalaggal. Szájuk letapasztva. Olyanok, mint a lárvák. Még mozgolódnak is. Próbálnak kiszabadulni.

   TaeHyung mellém sétál és leveszi a szemüvegét, és elém tartja, majd egy sötét tér felé mutat. Felveszem. Meglepettségemben hátrahőkölök, mert a sötétben is jól kivehetőek a fák körvonalai is és minden más. Ha pedig ember felé fordítom a fejem, akkor a test hő jelenik meg a lencséken.

Mi a fene? Ilyen létezik?

    Immáron fényben úszva állunk egymás mellett, és miután eljátszottam a gondolattal, hogy milyen király lesz itt dolgozni, megszólalok:

- Te meg akartál ütni... Köszönöm, hogy megmentetted az életem. - kezével csak legyint, majd a távolba mutat.

- 1-0-1. - mondja.

- Tessék?! - felé fordulok.

- 1-0-1.

- Bocs, haver nem értem. - nagyot sóhajtással egybekötött legyintéssel, jelzi, hogy hagyjuk, majd beül az autójába engem pedig egyedül hagy a földön vergődő alakokkal. - Hé, csak úgy itt hagysz? - karom nyújtva loholok utána, és beülök mellé az anyós ülésre. Biztonság jár át, és az elmúlt fél óra eseményeit próbálom felidézni, mikor a visszapillantó tükörben, észreveszem a rendős autók vad fényének játékát.

Ah, biztonságban vagyok. 

24. rész

x.X.x

   Az éjszaka közepén ébredek és az árnyékok mintázatát nézem, a nappali nagy ablakán keresztül beszűrődő Hold fény kíséretében. Nyakig betakarva fekszem az egyik fotelben, aminek hátra lehet dönteni a háttámláját. Oldalra fordítom a fejem és észreveszem a halván fényben a kanapén alvó JungKookot. Békésen alszik. Tovább fordítom a fejem és észreveszem, hogy hajnali négyet mutat, az óra én pedig olyan fittnek érzem magam, mint aki egy wellness hétvégéről ért haza. Felültem és megvakartam a tarkóm. Kitakarózok és lábujjhegyen kiosonok a fürdőszobáig. Feloltom a lámpát és elvakít, a fény lefele fordítom a fejem. Lassan visszafordulok és elcsoszogok a tükörig. Megijedek a látványtól. 

   Kócos haj, a fehér pólóm nyaka oldalra csúszik, így a kulcscsontom kilátszódik. Szemem még kisebb és szám szélére odaszáradt a nyál. Megnyitom a csapot és megmosom arcomat. Csukott szemmel kiegyenesedek és kézzel lehúzom arcomról a felesleges vizet. Lassan kinyitom a szemem és tükörképem már nincs egyedül. Nagyon gyorsan kipattan a szemem és egy kora reggeli mély dörmögő hanggal, felugrok, majd megfordulok.

- Hát te mit keresel itt?

- Itt lakom, nem emlékszel? - válaszol MinMi. Haja arcába lóg és térdig érő, fehér, cicás háló ruhájában áll előttem, mint egy horror filmből szabadult. Olyan halkan mozog, hogy észre sem vettem. Tényleg nagyszerű szakember, és még ilyen horrorisztikusan is nagyon szép.

- Úgy értem, ilyen korai időben! - feltartja a cumit.

- YoonShik szomjas. - megfordul és kicsoszog a konyhába. Megtörlöm az arcom a kéztörlőbe majd követem.

   Mikor beérek, a konyhába ő már a melegíti a teát. Illatából ítélve gyümölcsös. Kihúzom a széket és leülök rá, nagyon ásítok, mire lenézek, egy pohár vizet tesz le elém. Fejet bólintva megköszönöm és lehúzom. Ő visszasétál és a felmelegített teát a cumis üvegbe önti. Rácsavarja a tetejét és elsétál mellettem. Hallom, ahogy fellépked a lépcsőn, majd kinyitja az ajtót motyog, valamit ismét ajtó nyikordul, megint csoszog és elsétál mellettem. Tölt magának vizet és elül elém. Kortyol párat, majd kómásan elkezdi nézni, ahogy a tea fodrozódik az üvegpohárban. Beszélgetést kéne kezdeményezni.

De miről?

- Nem tudsz aludni? - töri meg a csendet.

- Tudod, ha itt alszok, hamarabb leszek kipihent, mint otthon.

- Hümm...

- Te viszont fáradt vagy. Miért nem alszol? - nem válaszol, de látszik rajta, hogy majd bealszik. - Hallod? Figyelsz te rám? - átnyúlok az asztalon és megbököm kézfejét. Semmit sem reagál, helyette csak biccen előre egyet a feje, és haja az arcába hullik.

   Megiszom az utolsó korty vizet, majd felállok és MinMi felé indulok. Lába alá nyúlok és hátához fogom kezem, és felemelem. Magamhoz szorítom, ő pedig fejével mellkasom felé bújik. Elindulok szobája felé, fel az emeletre. Ahogy kezeim között tartom, úgy jutnak eszembe az együtt töltött hónapok eseményei.

   Az, amikor valamelyikünk hamarabb felkelt, és a másikat felkeltette, vagy kedvesen, vagy viccesen, vagy pedig durván, hideg vízzel. A legtöbb este pattogatott kukoricát ettünk és filmet néztünk. Barátok voltunk, de egy kívülállónak, úgy tűntünk, mint a szerelemes párok. Együtt főztünk, vagy pedig annak, aki később ért haza. Szombaton vásárolni mentünk és mindezek után egy kávézóban kötöttünk ki. Néha együtt tanultunk, vagy pedig a főnöknek írtuk a heti jelentést. Minden olyan idilli volt. Jól elvoltunk egy lakásban. Közös rezsi, közös fürdő, közös minden. Csak a háló szoba volt külön.

Ezek volta a szép idők.

   Ezek után jött az anyja. Egy nap beállított és mikor megtudta, hogy ki vagyok, egyből kiakadt és hisztérikus rohamban tört ki. Ahogy később MinMi mondta, nem azért, mert itt lakok, vagyis laktam, hanem másvalamiért, amit még a saját lányának sem mondott meg.

   Amióta az eszemet tudom, az apját sohasem láttam, az anyját is csak egyszer. MinMi lakásán nincs egy kép se, kitéve szüleiről. Sőt még magáról sem nagyon. Egyedül azok a képek vannak, amiket még YoonGi készített róla a közeli parkban. Azokból is csak kettő. Házának falait, csendéletek és néhol egy-egy oklevél díszíti.

   Felérek, a szobája elé érek és könyökkel, behajlított térdekkel lenyomom a kilincset. Csípővel belököm az ajtót és belépek a szobába. Ágya elég rendezetlen, lepedője egy csomóban az ágy közepén hever. Jobb lábammal rátérdelek ágya szélére, majd lassan leteszem ölelésemből. Ő elfordul felőlem, és magzat pózba összekuporodik. Átnyúlok felette és a takarót ráhúzom testére. Leszállok az ágyról és elindulok az ajtó felé.

- Itt maradnál egy kicsit? - szólal meg, kissé érdes hangon MinMi. Mikor megfordulok ő már felém fordult és engem néz. Szeme csillog a holdfényben és tekintetével hívogat. Beadom derekamat és visszasétálok. Felemelem a takarót és becsusszanok alá, ő pedig felém fordul, és egyenesen rám néz.

- Aludj! - próbálok parancsoló hangot k adni, de helyette, csak egy mély dörmögő lesz hangom.

- Még mindig jól áll rajtad a pizsama nadrágom.

- Úgy, mint anno?

- Úgy, mint anno.

- Aludj. - felé fordulok és egy puszit nyomok halántékára, ő elfordul tőlem és álomra hajtja másodszor is a fejét.

   Engem pedig elragad a képzelő erőmmel elegyített közös történelmünk, és hagyom, hogy had sodorjon magával.

   - Megszerezted az elérhetőségeit? - kérdezem SeokJintől, miközben mögé lépek egy nagy pohár tea kíséretében.

- Ne tőlem kérd, TaeHyung intézte. -  oldalra löki magát, közben pördül egyet székével és már TaeHyung mellett is van, aki szokásához híven, némán, és értetlenül nézni. Ezt követően elkezd hozzá beszélgetni, egy a  számomra érhetetlen nyelven. A számítógépek nyelvén. Kettes számrendszerben.

- Elfelejtette, de azt mondta, hogy ha tudsz várni úgy... 5 percet... - nem tudta befejezni mondanivalóját, mert TaeHyung megbökte a vállát és egy papírt nyújtott oda neki. - Tudod mit? Ne várj, itt a cím! - nyújtsa át a cetlit.

- Nagyszerű vagy TaeHyung. Kösz, SeokJin. Holnap majd ütközünk. Sziasztok! - azzal már ki is léptem az ajtón.

Lehet kicsit túlszórakozottan köszöntem el...

   Egy óriási nagy kovácsoltvas kerítés előtt állok és a címet egyeztetek, azzal, ami a papíron van, azzal, ami a nagy aranyszínű táblára van gravírozva. A tábla egy két és fél méter magas sárga kültéri kövekkel kirakott oszlopon van, ami a bejárati nagy kocsi bejárót ékesíti, mindkettő nagy, tömör és zömök. A bal oldalin kamera van, ami a jobb oldali oszlopot figyeli, és a jobb oldalin egy másik kamera, ami pedig a bal oldali oszlopot figyeli. A balos oszlopon van egy nagy képernyőjű kapucsengő, amin a Jung család logója forog körbe-körbe. Odalépek és megnyomom a kijelző alatti gombot, ami körül elfedett hangszóró foglal helyet. Dallamosan csilingelni kezd.

- Jó napot, Jung rezidencia. Miben segíthetek? - szólal meg egy hang, de a kijelzőn nem jelenik meg semmi sem.

- Szép napot! Kim NamJoon vagyok a WHITE szövetségi szervezettől és Jung HoSeokot keresném.

- Egyeztetett időpontot, az úrfival?

- Nem. De fontos lenne.

- Kérem, várjon türelemmel, megkérdezem, fogadhat-e látogatókat. - megszakad a vonal.

Fogadhat-e látogatókat?

   Tétlen percek telnek el és én a kocsinak dőlve várakozok. Unalmamban egy SMS-t küldök MinMinek.

Feladó: NamJoon

Címzett: MinMi

Tárgy: Várakozás...

Üzenet: Itt állok a BAC győztesének "rezidenciájának" gigantikus bejáratánál lassan tíz perce. Te mit csinálsz?

   Épp, hogy elküldöm, máris kinyílik az autóm előtt a nagy monstrum kapu ajtó. Gyorsan bepattanok az autóba, ráadom a gyújtást, gázt adok és átgurulok a két oszlop között. Kocsi kerekeim alatt ropog a sárga színű kövezet és az úgy két oldalán úgy fél méter magas tökéletes kockára vágott sövény vonul egyenesen a nagy szökőkútig, majd ott pedig kétfelé ágazik. A szökő kút közepén egy mosolygó nő áll, karjait a nagykapu felé tárja és kedvesen mosolyog. Hátából szárnyak állnak kétfelé. Lábaival pedig a földön áll. Elég kaotikus hangulatot ad, sőt már inkább filmbe illő, de a házhoz tényleg ez illik a legjobban.

   A ház fehér színű, és ablakai csillognak a napfényben. Az alsó ablakok alatt gondosan megmetszett rózsa ágyás nyugszik. A kútnak két oldalán két ugyan olyan széles, és ugyan olyan színű kövekkel kirakott út vezet másik irányokba. Egyik nyugatra, másik keletre. Autómmal megállok a bejárati autó mögött és egy tradicionális Hanbok ruhába öltözött kicsi, törékeny asszony lép ki. Ruhája fekete, szalagja és masnija piros. Ruhája karjain pedig színes virágmintázat terül el, mint ami kúszik felfele a karok mentén.

- Jó napot, Kim NamJoon. - meghajol. Viszonozom.

- Szép napot! A fiatalúr már várja, kérem, kövessen. - megfordul, és bevezet a házba.

   A ház előtere hatalmas nagy belmagassággal rendelkezik, és ahogy elnézem, a továbbiakban sem  lesz ez kisebb. Előttem két oldalon felkúszó lépcsősorok állnak, üveg korláttal, aminek teteje sötét fára hasonlít. A nő bevezet jobboldalba nyíló ajtón, majd az abból a szobából nyíló másik ajtón pedig kivezet. ez pedig így meg a következő három szobával is, vagyis teremmel. Vagy szobával?

Már magam sem tudom. Összezavarodtam.

   Legvégül pedig bevezet egy szobába, amiben csak egy nagy kávézó asztal van, ami körül nagy kanapék és fotelek helyezkednek el az ajtó felőli oldalról. A kanapék a hatalmas nagy üvegfalra néz, ami mögött a gondosan lenyírt pázsit, és a szép Japán kert ékeskedik. Olyan, mint egy másik világ.

- Kérem, üljön le. Hozhatok valamit?

- Nem, Köszönöm. - meghajolok, ő pedig távozik.

   Nem tudok leülni, valami legbelül arra kényszerít, hogy álljak, és hogy nézzem meg jobban a helyet. A fal szépen tapétázott, halványsárga tapétával, nincs jele annak, hogy titkos ajtó lenne valahol. A sarkokon ezüstszínű virágok, bambusz rudak és pillangók kicsi, de esztétikus montázsa látszik a sárga háttér előtt. A padló nem recseg ropog, ezért ez is biztonságos. Az üvegfalhoz lépek. Zsebre tett kézzel nézelődök kifelé. Olyan esztétikus, és annyira megnyugtató, hogy kifelé kezdek el vágyakozni.

Milyen jó is lenne, ha MinMi is láthatná, ezt a szép kertet.

   Kinyílik az ajtó én pedig hátra fordulva észreveszem a várva várt személyt. Jung HoSeok fekete nadrágot visel, ami bokáig ér. Fekete bőr övének elején a családi címer csillog, ugyan olyan, mint ami a kinti kapucsengő monitorján forgott. Fekete inge nadrágjába van bedugva.

Le sem tagadhatná, hogy jómódú család sarja. 

    Ám ekkor, megcáfolja magát. Nyakkendőjét farzsebéből kihúzza és elkezd vele bíbelődni. Oldalra húzogatja száját, miközben már harmadszorra sem sikerül bekötnie. Jobb lábát felemeli és berúgja a tömör fa ajtót. A csapódás visszacseng a szobában. Nyakkendőjéről rám néz, értetlen arca rám mered és érzem, ahogy én is átveszem arcának, minden egyes mimikáját.

- Áh... Szép napot! - nyögi ki, közben elindul felém, de még mindig a nyakkendőjével babrál. Próbálja kikerülni a kanapét, de mégis neki meg, ez megperdíti, de nem esik el, csak közeledik tovább felém, erősen koncentrálva a nyakkendő megkötésére. Elém ér, majd felnéz.

- Remélem nem bánja, ha most nem leszek túl formális.

- Egyáltalán nem  gond. - felelem. Nagyot sóhajt, kihúzza ing gallérjából a nyakkendőt és az asztalra dobja.

- Sokkal jobb. - teszi csípőre a kezét és önelégülten néz ki az üveg túloldalára. - Ah... Majd el is felejtettem. -  kihúzza magát és teljes testtel felém fordul. - Jung HoSeok vagyok. Örvendek. - meghajol.

- Kim Nam Joon. WHITE. - őt követve én is meghajolok. 

- W... WHITE?! Az a WHITE?

- Miért milyen WHITE-ot ismer még?

- Kérem, foglaljon helyet. - kezével utat mutat nekem.

HoSeok előttem foglal helyet és keresztbe tett lábakkal, összefont újakkal ül. Hüvelyk ujjait egymás körül mozgatja, úgy figyel rám.

Ügyvéd benyomása van, ezzel a testtartással.

- Szeretnék gratulálni a győzelméhez. - húzom ki magam a nagy fehér kanapé közepén.

- Köszönöm. - halványan fejet bólint. - Mi járatban van errefelé?

Itt az idő! Mond ki!

- Mint már mondtam a  WHITE-ban dolgozom, mint vezető. Három éve néhai fő igazgatónk, YoonGi főtiszt és jó magam létrehoztunk, egy olyan elit egységet, aminek a létezése titkos.

- Államtitok? - felvonja szemöldökét kérdése közben.

- Úgy is mondhatjuk. - halvány mosoly keletkezik szám szélén, de gyorsan visszaváltok komolyra. Látom rajta, hogy minden mozdulatomat figyeli. Nem hibázhatok. - A Játékok elkezdése előtt mostani főnökünk, megbízott engem és YoonGi főtisztet, hogy még egy embert szerezzünk be a csapatba nyolcadikként. - teste megfeszült, és hiába próbálja takargatni, ideges, és izgatott.

- Én lennék a nyolcadik?

- Természetesen, igen. Abban az egy feltételben, ha elfogadja a WHITE feltételeit, na meg persze, ha szeretne csatlakozni.

- Mik a feltételek? - kérdezi, közben lábat cserél és térdére könyököl, hogy közelebb kerüljön úgy harminc centivel.

- A legfontosabb, az az, hogy a haza szolgálatára kell felesküdni.

- Rendben van. Még valami?

- Minden kiképzésen és tovább képzésen részt kell venni. Nincs kivétel akkor sem, ha épp dolgozik másodállásban, sem akkor, ha iskolába jár. Amikor bent kell lenni, akkor bent kell lenni. Majd a cég eligazolja.

- Várjon egy percet. Másod állás? Szóval ez is egy állásnak felel meg?! - hitetlenkedve teszi fel a kérdést.

- Igen. Az alapbér 1 millió won. Erre jön rá a veszélyességi pótlék, a túlóra bér, ha ügyet göngyölítünk fel, akkor az arra kiszabott ár elosztva hét, vagyis ha csatlakozik nyolcfelé. De az alap is változó, mivel mindenki más rangsorban van.

- Az szép!

- Na, mit mond? Csatlakozik.

- Elég kevés információval szolgált eddig nekem, nem tudok semmi biztosat mondani, kérem, meséljen még.

- Kérem, kérdezzen! - úgy is tett. Kérdésekkel halmoz, egyiket a másik után tesz fel, nem győzök válaszolni. 

   Egy óra ismerkedés, a végén már nevetgélés, és információ csere után végre kocsiban ülve tárcsázom a főnökömet.

- Igen?

- Megszereztem.

- Mit szerzett meg?

- A nyolcadikat?

- Gratulálok. Jöjjön vissza a munkába.

x.X.x

   Az esti családi vacsorázás közben erősen elgondolkozok azon, hogy, hogyan tálaljam anyának és apának az új munka, illetve élet stílus lehetőségét, amit már elfogadtam. 

- HoSeok, jól vagy? Alig ettél valamit.

- Hum... 

Többször lejátszom a fejemben a történteket. NamJoon igazán kedves ember, és olyan jó történeteket mondott, amiből egyből arra következtettem, hogy az egész csapata olyan, mint egy nagycsalád. Együtt sírnak, együtt nevetnek. Jó lenne egy ilyen csapat részét képviselni. Apám nagy hangerővel lecsapja pálcikáit és rám néz, égető, szúrós tekintettel.

- Ki vele, mi a bajod?

- Ma meglátogatott egy ember. Felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk, a szervezetükhöz. 

- Mégis... milyen szervezet ez?

- WHITE. - mondom. Szeme elkezdett vérben forogni és egy eddig, számomra ismeretlen énjét mutatta meg.

- Ha még egyszer kimondod, ennek a szervezetnek a nevét, vagy csak felhozod, azt, hogy csatlakozni akarsz hozzájuk, olyat teszek, amit magam is megbánok. - elkap a hév. Nagykorú vagyok. Már igazán élhetném az életemet. Nem fogom engedni, hogy mások irányítsanak. Szabad akarok lenni, és az is leszek. Anélkül, hogy bárki irányítana. Nagy levegőt veszek, és megpróbálok nyugodt hangnemben beszélni. Úgy ahogy tanítottak, annyi különbséggel, hogy megmondom, amit akarok. 

- Apa. Felnőtt vagyok, legalábbis nagykorú. Egyéni döntéseim is vannak, és én úgy döntöttem, hogy csatlakozni fogok hozzájuk.

- Ha megteszed, lemondhatsz a chaebol örökségedről.

- Apa, nem vetted eddig észre, hogy ez a te álmod, nem pedig az enyém? Te akarod, hogy álljak a céged élére, holott engem hidegen hagy. Engem a veszély, és az akció húz. - értetlen tekintettel néz rám. - Szerinted miért kezdtem el azt a sportágat, amivel beleírtam magam a történelembe?

- Ez az utolsó szavad?

- Igen. A WHITE-hoz szeretnék csatlakozni.

- Akkor... ezek szerint... felhagysz a családi örökséggel és mindent a húgodra hagysz. Szégyelld magad, Jung HoSeok! Méltatlanná tetted magad a Jung név viselésére!

- Na, de apa! HoSeok, biztosan... - kelt védelmembe húgom, aki olyan ártatlansággal volt képes apámmal beszélni, hogy azt a legjobb hipnotizőr is megirigyelhette volna. De ezúttal, ez sem volt hatásos. Az ő torkának is neki esett.

- Még az ő pártját fogod? - felállt és mellé sétált. - Te mihaszna! - kezét lendítette. De én gyorsabb voltam mellé ugrottam és megfogtam apám kezét.

- Ne merészeld bántani őt!

- Hogy... hogy mered?

- A véred és megütnéd?

- Takarodj a szobádba! Takarodj! - rám ordít apám, miközben anyám kezénél fogva próbálja visszatartani. Anya jól tudja, hogy esélye sem lenne ellenem, ha megpróbálna engem megütni. Helyette, inkább elhúzza tőlem. 

   Segítek felállni a húgomnak, és átkarolva derekát segítek neki, felmenni az emeleti szobájába. Sír, és zokog. Nehéz lehet elhinni neki, hogy az aki annyi éven kegyeltjeként tartott, szinte már tenyerén hurcolta, most egy pillantás alatt, egy röpke felindulásból megakarta ütni, apuci pici lányát.

- Ne sírj. Nem miattad történt. - lefektetem, ágyára ő pedig összegömbölyödve kezd el, még jobban sírni. - Én tehetek róla. Kérlek, bármi fog történni, tudd, hogy én mindig szeretlek, és hogy támogatni foglak.

- HoSeok... - felém fordul. - Te, most... búcsúzol? 

   Igazából, ez meg sem fordult a fejemben, de most, hogy így mondod. Talán jobb is lenne, ha egy időre eltűnnék. Csak épp annyira, hogy megtaláljam a helyes utat az életemben. A mester is azt mondta, hogy kell egy idő, mire új életcélt találok. Lehet, hogy ha most ezt kihagyom életem, legnagyobb hibáját követem el. Nem szeretek hibázni. Lehet meg kellene próbálnom.

WHITE és Jung HoSeok. Jung HoSeok és a WHITE.

- Talán. De, most pihenj, és próbáld feldolgozni a ma este történteket. Megvárom, míg elalszol. - szót fogadóan visszafordul. Hüppög még párat, légzése lelassul, majd végül elalszik.

   Kiosonok szobájából és gyors léptekkel a szobám felé veszem az irányt. Útközben találkozok anyámmal, aki megvető tekintettel néz rám. Soha nem viselkedett igazi anyaként. Mikor megszereztem az első érmemet, akkor szemet kapott, és az óta csak egy versenyeztethető kis pudliként bánik velem, akinek nem szabad, hogy legyen hibája. Tökéletes vagy! - mindig mondta. Ez pedig belém költözött. Igen, tökéletes vagyok és az is maradok! Bár, ma este csorba esik ezen a tökéletességen. 

   Szobámba érve HongBint tárcsázom, három kicsengés után felveszi.

- Áh, szia. Nem tudsz aludni?

- Még el sem aludtam. De úgy hallom, téged sikerült felkeltenem.

- Bingo! - hallom, ahogy felül az ágyon. - Mi kellene?

- Egy szállás, úgy három éjszakára.

- Megvesztél?  Minek az neked? Nem elég nagy a házatok.

- Haver, ha tudnád, mi történt... 

- Okés, majd sztorizgatsz, vonszold át a seggedet. De ruhát nem adok! 

- Tudom.

- Jó akkor azt is tudod, hogy túl jó a stílusom hozzád!

- Igen. Az. - bontom a vonalat. 

    Telefonomat az ágyam közepére dobom, majd az asztalhoz lépek, és bekapcsolom a laptopomat. Amíg az tölt, megtömöm az utazó bőröndömet a legfontosabb dolgokkal. Hallom, ahogy betölt a rendszer, visszasietek és megnyitom a böngészőt. Rámegyek a családi weblapra, majd bejelentkezek. Rákattintok az új tranzakció címkére és a családi kártyáról átutalok az én kártyámra, amiről a szüleim semmit sem tudnak, tíz millió wont. A kártya le van titkosítva, a rendszer egyből értesítést küld, ha valaki meg akarja piszkálni a számlámat, vagy csak le akarja kérni a rajta lévő adatokat. Be van automatikusan állítva rajta egy összeg, amit elküld, ha mégis sikerül megjátszaniuk, és valamilyen úton-módon sikerül lekérni a kártyán szereplő összeget, akkor nem a valós adatokat kapják meg, hanem a beállított összeget.

   Hogy eltüntessem a nyomokat a tíz millió wonról szóló átutalási adatokat szétszórom, az általában a legtöbbet utalt cégek számlájára, így észre sem veszik, hogy el tűnt volna.

   Kilépek mindenből, és kikapcsolom a gépet. Összehajtom, és beleteszek saját táskájába. A laptoppal együtt, a telefonom töltőjét beledobom a táskám legtetejére. A telefont zsebre vágom, bőrkabátomért a szekrényhez sietek. Belebújok. Vállamra dobom a táskát és gyorsan, de lassan megindulok a kocsiszín felé. A kocsiszín faláról leakasztom az autóm kulcsát, majd megnyomom a feloldó gombot. Felnyitom a csomagtartót beledobom a táskám, kétszer megütöm a felnyílt ajtót, ami magától elkezd lecsukódni, közben én be tudok szállni a volán mögé. A napellenzőt lehajtva kiveszem belőle a napszemüveget, hiába van este, ez azért még kelleni fog. Felveszem, beindítom a motort, a motor hangjára a kocsibejáró ajtaja elkezd felnyílni, én pedig kitolatok rajta. Nagy 'Y' alakban megfordulok és a személyzeti autóbejáró felé veszem az irányt. A fő bejáraton soha nem jutnék ki, itt nagyobb az esély. 

   Mikor oda érek, a biztonsági őr rám mered. 

- Hova, hova ilyen sietősen?

- Kocsikázok egyet. - felelem.

- Nagyon átlátszó trükk. - ekkor megjelenik az a nő, aki anyám helyett is anyám volt. 

- Majd én elintézem. Vigyázz magadra HoSeok. - mondja és a letekert ablaküvegen keresztül meg simítja arcomat.

- Köszönöm. Soha nem fogom tudni, ezt önnek meghálálni.

- Dehogy is nem. Csak legyél boldog és szabad, ennyi nekem bőven elég. - bólintok, könnyes szemmel. Még jó, hogy rajtam van a napszemüveg. Sebességbe rakom az autót, és kihajtok a már kinyitott kapun. 

Szabadság!

x.X.x

   Ez a neveletlen senkiházi, hülye, fajankó fiam. Én nem ilyen nevelést adtam neki. Sokkal jobb és szebb életet szántam neki, a WHITE-nál. Nagy bőrfotelemben ülök és nézem a biztonsági kamera felvételeit, mikor megcsörren a telefon. Felállok, egyik kezem-zsebreteszem, míg a másikkal felveszem a telefont. Egy pontra meredek. 

- Igen?

- Oh, kedves Jung igazgató! Hogy telnek minden napjai? - hallom, ahogy mosolyog, engem pedig kiráz a hideg. Minden alkalommal egy másik telefonszámról hív, és még ha telefonszámot is cserélek, akkor is kinyomozza. Akárhogy próbálok elfutni előle nem tudok. Egy ideig ez még bosszantott is, de most már meg tanultam vele együtt élni.

Ha nem tudsz elmenekülni, nézz vele szembe.

   Egy igazi chaebol így gondolkodik. A cég az elő, még akkor is, ha ezzel eladom a lelkem.

- Köszönöm, nagyszerűen. Önnek uram, hogy szolgál az egészsége?

- Kitűnően vagyok, de tudja, hogy lehetnék még jobban? Ha a fiát megkaphatnám. Tudja! Ketyeg az óra, és már YongGuk sincs, hogy tudjak még várni. Mikor szolgáltatja át a fiát igazgató úr.

- Ma volt egy kis összetűzésem vele. A WHITE-nak is szemet szúrt a fiam tehetsége.

- A WHITE-nak? Egyre izgalmasabb lesz a mi kis egyezségünk, nem de bár?

- De holnap is megpróbálok még vele beszélni. - oldalra pillantok a biztonsági kamera felvételeire, a sarki kamera épp most veszi, hogy a fiam, elhajt az autójával. - Most le kell tennem, holnap visszahívom. 

- Történt valami?

- Semmi.

- Ajánlom is hogy úgy legyen, mert a végén még megtalálom a feleségét és a lányát! További szép napot!

- Önnek is!

    Azonnal tárcsázom az embereimet és kiadom a feladatukat, hogy bármi áron kapják el a fiamat, és hozzák vissza a rezidenciára. Idegesen lecsapom a telefonom az asztalra, majd mérgemben lesöprök mindent az asztal tetejéről. Torkom legmélyéről ordítok egy óriásit. Az egész szoba visszazengi hangom mélységét. Te neveletlen fajankó, hogy mersz játszadozni a családod életével? Csak kapjalak a kezeim közé. Majd én megtanítom neked mi a tisztelet!

   LuHan el fogja venni a családom életét, és még lehet ezzel együtt mindenemet. A pénzemet nem engedhetem, hogy más mocskos kezébe jusson. A pénzem csak az enyém, és senki másé. Másnak joga nincs hozzá. Még ha a családomat nem is tudom megvédeni, akkor legalább a vagyonom legyen jó kezekben. Az én két kezemben.

HoSeok, az, amit ma este tettél, megbocsájthatatlan. Megfosztalak mindentől, és mindenkitől, akit szeretsz. Vér ide vagy oda. Bűnhődni fogsz!  

23. rész

x.X.x

   Lihegve dőlök neki az egyik bordás oszlopnak. Hajamról patakokban folyik le az izzadság, már ott is izzadok, hol eddig nem, vagy nem is izzadtam. Megfordulok és szembetalálom magam a gyakorló bábúval. Tele van szúrás nyomokkal, és a szúrások okoztam hegeken keresztül a töltő anyag cafat lóg ki belőle. A szívénél lóg ki a legnagyobb rész. A bábu feje, épp hogy áll valahogy a nyakon, de azt is már megerősítettük egy kemény bottal. 

   JungKooknak MinMi viseli gondját és kitudja, hogy elmondja-e, hogy ki tette ezt vele. Ha elmondja, akkor hogy fog velem viselkedni. Ha eltaszít magától, abba én belehalok!

- Rúgd le! - ordít rám Zico. Még mindig nem tudom az igazi nevét.

Valaha meg fogom tudni?

   Ökölbe szorítom a kezem és megfeszítem magam. Feszültségemet érzem, hogy áramlik bennem tetőtől talpig bejár. Ordítva indulok meg a bábu felé. Mikor elé érek, felugrok és egy hónapok által kigyakorolt rúgással lerúgom a bábú fejét. Egy lábra érkezek a lendület miatt még egy felet pördülök. A szabad lábammal hátra kitámasztok, támadó állásba felemelem kezem. Kész a gyakorlat.

- Elég jó volt! - tapsol meg Zico, bár ez csak egy szar-vagy ütemű taps. - Több erővel rúgj, úgy hogy eldőljön a bábu.

De hát a bábu alapja egy 20 kilós acél tömbben áll?!

   Kiegyenesedek és meghajolok. Ő pedig elmegy. Remeg mindenem, a négyfejű izmom, a vádlim, a lábfejem pedig nagyon fáj a sok rúgás miatt. Körkörösen kezdem el simogatni a legérzékenyebb pontokat, pont úgy, ahogy MinMi is mondta.

- JunHong, te bicegsz! - kezét ajkai elé tartotta. - Mi történt?

- Én csak... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert szavamba vágott.

- Én úgy tanultam, hogy körkörösen kell simogatni, és ha kell erőteljesebben nyomogatni a fájó területet, ha egy nap múlva sem múlik a fájdalom, akkor orvoshoz kell menni vele...

Bárcsak még szóba állnál velem!

   Felemészt ez a tudatlanság, de legfőképp a tétlenség. Ha még egyszer odamegyek, bizonyára páros lábbal rúg ki, ami, valljuk be, teljesen jogos is. Olyan embertelen dolgokra kényszerítenek, amit soha életemben nem tennék, és annak ellenére, hogy már megtettem még mindig undorral gondolok azokra, épp úgy, ahogy arra is, amiket még nem tettem meg, de vagy valószínűséggel meg kell majd tennem.

Undorodok magamtól!

    Talán a halál megoldás lenne! Dehogy is! Térj magadhoz Choi JunHong! Ha meghalsz, anyádra fogják tovább vinni az apád felelőtlen adósságát, és talán még őt is megölök majd. Ha pedig ő sem lesz már, továbbmennek MinMire. Ezeket a szörnyűségeket pedig nem hagyhatom. Ameddig bírom, addig kell folytatnom és törleszteni. De ha már mindent visszafizettem... akkor még ki tudok lépni?

- Talpra! - ordít Zico, telefonnal a fülén. - YongGukot elkapta a WHITE... - elhalkul, és egy pimasz mosolyt húz magára -, A szerencsétlennek még van mit tanulnia. JunHong! - kiállt rám.

Miért kell folyton ordítania?

- Vedd úgy, hogy megnyerted a főnyereményt! - mosolyog. - Szombaton érkezik a gyémánt Szöulba. A te feladatod, hogy ügyesen ellopd. Fedőneved legyen... Hum... mi legyen a fedő neved? - eljátssza, hogy gondolkodik, de tudok, hogy van egy név a tarsolyában. - Legyél Zelo! Micsoda csodálatos név, és még én is benne vagyok! Igazam van, hogy micsoda zseniális név.

- Igen, nagyszerű név! Nekem sohasem jutott volna ilyen az eszembe. - mondom.

Tényleg jó név, a végén kiderül, hogy van esze.

- Menj és szedd rendbe magad, egy óra múlva megbeszélés. - hátat fordít és elmegy, de utána szólok.

- Miért pont én?

- Te vagy a legjobb emberem.

- Mit kapok én ezért?

- Pénzt.

- Azt számítsák bele az adósságba! Nekem más kell!

- Nézzenek oda, még alkudozik is?! - felém fordul és elindul. Kinyomja a telefont. Mikor elém ér, fentebb emeli állát, ha nagyon akarna, gyomorszájon üthetne, de nem teszi.

Elismerem, hozzám képest kerti törpe a srác, de mégis olyan tekintélye van, amitől én kisebbnek érzem magam. De most nem fogok engedni.

- Mit kérsz cserébe?

- A szabadságomat.

- Csak ennyi?

- Igen.

- Több nincs?

- Békén hagyjátok MinMit és anyámat.

- Hum... oké. De csak akkor, ha megszerzed a gyémántot és elhozod nekem.

- Elhozom.

- Szombaton kiderül. Van  három napod, hogy felkészülj! Ne okozz csalódást. - összeszűkíti, szemét úgy néz rajtam végig.

- Életem árán is megszerzem a gyémántot.

- Szavadon foglak. - kezet nyúlt és én elfogadom.

Azt hiszem, most kötöttem egyességet a maffia egyik legbefolyásosabb fejével...

x.X.x

   Anyám és apám, odáig meg vissza vannak a győzelmemről. Amióta haza jöttem, szinte minden nap egy kisebb bankettet tartanak. Egyet a családnak, egyet a sajtónak és egyet csak úgy a saját maguk

szórakoztatásukra. Itt ülök a házunk legnagyobb termében a majd tíz méter hosszú asztalsor közepén és próbálok értelmes képet vágni a villogó vakuk felé. Órámra nézek már csak tíz perc és végre az egész felhajtásnak, utána pedig egy óra és az álló fogadásnak is vége.

Mély levegő, fújd ki, mindjárt túl leszel rajta.

   Mikor azt hinné az ember, hogy nem lehet rosszabb, akkor valaki mindig rákontráz eggyel.

- Milyen volt a verseny?

- Látta magát esélyesnek?

- Ki volt az az ellenfél, aki a legnagyobb benyomást tette magára?

Hülye kérdésre, hülye válasz!

- Egyértelműen az utolsó mérkőzés volt a legkritikusabb. Hiszen majd húsz kör után, még kell az embernek lennie annyi, lélek és fizikai erőnek, hogy az utolsó mindent eldöntő küzdelemre még legyen ereje.

- Köszönjük, hogy eljöttek. Remélem, mindenki kapott megfelelő választ kérdéseire. Kérem fáradjanak át a szomszédos terembe, és érezzék magukat otthon. - mosolyogva invitálta anyám a sajtót az álló fogadásra. Nagyszerű nő, ezen nincs mit vitatni. De, mint anya úgy tíz éve megbukott.

   A nagy tömeg megindul, én pedig lemaradok a mesterrel egyetemben. Zakómat megigazítom és nadrágzsebembe nyomom kezemet. Lassan lépkedve megyek, és a továbbiakon gondolkozok. Mellém lép a mester és a vállamnál fogva megállít. Fejemmel a hófehér szőnyeget nézem, amin koszos cipőnyomok éktelenkednek.

Hogyan tovább?

- Min gondolkozol?

- Semmin, csak nem tudom, hogy hogyan lesz a folytatás.

- Majd én megmondom neked. - mosolyogva lép elém. Annyira máshogy néz most ki, szint sugárzik. - A következő hónapban megnyered a bálkirályi címet.

- Mester, komolyan? Minek kellett ezt is még a nyakamba varrnia?

- Kell a változatosság. Idén végzel. Magy olyan jó pasi, mint az a KyungSoo.

- Köszönöm.

- Cöh... ugyan! - oldalra néz majd vissza rám, egyenesen a szemembe. - A repülőn keresett egy férfi, azt mondta, hogy fel fog még keresni. Nem tudom, mit akart, de jól öltözött volt. Biztos gazdag. Személyi testőr is lehetsz. Figyelj, van egy meglepetésem neked. - elindul az asztalhoz, áthajolt rajta és egy piros rongyba csavart valamit hoz ide, ami aranyszínű masnival van körbekötve.

   Hosszúkás alakú. Két kezében tartva felém nyújtja. Nem veszem el kezéből, hanem inkább ott kezdem el kibontani. Lebontom róla a masnit, ami a földre hullik. A piros szatén anyagot lehámozom róla és egy fekete övet találok benne, amire aranyszínűvel van ráhímezve a nevem. Elakad a lélegzetem.

Gyönyörű!

- A tied. - halványan mosolyog. - Megdolgoztál érte.

   Kiveszem a szatén anyagból az övet és magam előtt széthúzom. Nem bírok betelni a látványával. El sem hiszem, több mint tíz év kemény munkája, vér és verejték árán, na igen és még jó pár gipsz árán eljutottam ide is.

Fekete öves vagyok! 

Út tartom kezemben az övet, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne, vagy ami még rosszabb eltűnhetne. Nem tudom, hogy hova fogom rakni, vagy, hogy mit fogok vele csinálni, de az biztos, hogy az első évszázadot páncélszekrényben fogja tölteni, majd a következőt vitrinben és talán úgy háromszáz év múlva felveszem egyszer.

- Köszönöm. - hajolok meg, úgy, hogy közben magam előtt tartom ugyan olyan feszesen az övet, mint eddig.

- De most elég a meghitt pillanatból. Menjünk és igyunk! - vállon fog és átvezet a termen. - Holnap pedig elkezdjük az aláírásgyűjtést, ahhoz, hogy a trónra juss! Jung HoSeok a bál király! - kiáltsa el magát.

- Na, de mester. - nézek rá ijedten. - Ez kicsit... ciki.

- Dehogy is. Hidd el, ez jobban fog fájni, mint a versenyre való felkészülés.

- Szóval ez egy büntetés?

- Büntetés? Dehogy is. Ez egy nagyon, nagyon, nagyon furcsa ajándék! - felismerhetetlen mosoly ül ki arcára.

Istenem, mibe keveredtem!

x.X.x

   - Ne sírj, kérlek. - próbál vigasztalni NamJoon. Lassan egy órája nem múlik a sírógörcs, és már a szemem is ég. A nappaliban ülök és itatom az egereket, egyik oldalamon NamJoon másikon pedig JiMin. A kis YoonShik már alszik a saját szobájában, ami az én egykori vendégszobám volt. JungKook előttem ül, és egyfolytában azt hajtogatja, hogy az ő hibájából törtem össze, és hogy miatta vagyok ilyen szar helyzetben. 

- Sajnálom, kisasszony. - mondja  hatvanhatodjára. Erőt veszek magamon és felállok, majd elé sétálok, majd letérdelek és kezeit a kezembe veszem. Ahogy egykoron anya is, én is úgy simogatom a kezét körkörös mozdulatokkal. Ekkor eszembe jut:

- JunHong, te bicegsz! Mi történt?

- Én csak...

- Én úgy tanultam, hogy körkörösen kell simogatni, és ha kell erőteljesebben nyomogatni a fájó területet, ha egy nap múlva sem múlik a fájdalom, akkor orvoshoz kell menni vele...

   Jaj, JunHong! Miért tetted ezt? Mi vett rá erre? Ismét sírásban török ki és JungKook karjaiba von. Nagyon kedves srác, igazán nem érdemelte meg, ezt a sorsot. Világ életében békés srác volt és mindig együtt járunk adományokat adni. Igaz egyikünknek sem volt sok pénze, de amink volt, azt mindig megosztottunk azokkal, akiknek még ennyi sem jutott. 

- Ne sírjon kisasszony. Sajnálom. - mondta ismét. Én pedig csak még jobban elkezdtem sírni. Abba kellene hagyni a sírást, de nem tudom. Minden fájdalmamat itt vezetem le. Az elmúlt napok feszültsége, az ami JungKookkal történt, és az, hogy NamJoonnak megint igaza volt. Nem tudom, hogy, hogyan fog alakulni ezek után a kapcsolatunk, de az biztos, hogy a szememben valami megváltozott. Nem azt mondom, hogy rossz emberként fogok rá gondolni, csak valahogy most már kevesebbet ér. 

JunHong, barátom... mond, hogy ez mind csak egy rossz állom és, hogy fel fogunk ébredni!

   Megszólal a telefonom, de nem mozdulok meg, helyette inkább még maradok a srác ölelésében. Anyám nem ilyen könnyű nőcskének nevelt, de ez most jól esik, és nem akarok tiltakozni ellene.

- Felveszem. - mondta NamJoon, én pedig fejbólintással jelzem, hogy tegye. Hallom, ahogy kimegy és beszélgetésben kezd. A hangsúlyából ítélve a főnökkel beszél. Lépteiből ítélve visszafelé tart.

- A főnök az, veled akar beszélni. - átnyújtja a telefont én pedig szemet megtörölve egy utolsó mély lélegzetet vége megköszörülöm a torkom és beleszólok.

- Igen? Itt Park MinMi.

- Kisasszony, mint már említve volt a legutolsó értekezleten, pénteken megérkezik a vörös jelzéssel megjelölt áru, ami a Star of The Seaseon névre hallgat.

- Hallottam már róla, a világ legdrágább ékköve?

- Mint mindig, most is igen jól tájékozott. A kő kettő hétig lesz az országban és a minisztérium a mi egységünket kérte meg a vigyázására. Megkért az elnök, hogy a legjobb ügynökeinket vessük be. Az ön egységéből önre és Min YoonGi tisztre gondoltam. Ha elvállalja az a havi fizetése megduplázódik.

   Jól hangzik az ajánlat, kell valami, ami eltereli a figyelmem JunHongról, így kurtán csak annyit válaszoltam:

- Kik lesznek még mellettem?

- A biztonsági osztályról is a legjobbak.

- A kellő eszközöket is biztosítja a cég?

- Mint mindig. Van még kérdése?

- Nincs. Vegye úgy, hogy az ékkő a lehető legjobb kezekben van, már most.

- Helyes. Várom pénteken az eligazításra. További szép napot.

- Tiszteletem.

   Ez a feladat, majd kellő képen eltereli a figyelmemet az életem jelenlegi káoszáról. Letettem a telefont az asztalra, nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Csípőre tettem kezeimet, és azt vettem észre, hogy már nem sírok. Csak ég a szemem és az orrom van tele. Igen, ezt kell csinálnom. Munkába kell folyatnom bánatomat, hogy elfeledjek végre mindent és a helyes útra terelődjön az életem. Két lélegzet között eldöntöttem, hogy:

Az életem árán is megvédem az égkövet.