x.X.x
- Hé, MinMi! - kiált utánam JunHong, erősen
integetve, nagy mosollyal arcán.
- Szia, JunHong. - várom be.
- Mond, nem hiányzik a telefonod? – kérdi.
Aggódva csaptam az első zsebeimre kezemet, ezt
követően, még idegesebben nyúlok, a farzsebemhez hátha ott van. De nem.
Leguggolok, keresgélek még a táskámban is, de sehol sem találom. Idegesen nézek
fel JungHongra, akinek az arcán virít a sunyi-vagyok mosoly, amit akkor vesz
fel, ha valamiben sántikál.
Felállok, és még jobban végigmérem, ekkor előhúzta a
farzsebéből a telefonomat, vállmagasságban megpörgeti ujjai között, és a végén
maga előtt tartja Iphone 5-ömet.
- Add vissza!
- Vedd el! - mondja, még nagyobb mosollyal arcán.
Közelebb lépek hozzá, már majdnem elérem ujjaimmal,
de ő telefonomat felnyújtja az ég felé. Nagyot sóhajtok, amolyan
mond-miért-vagy-olyan-magas stílusban. Kihúzom magam, és közelebb lépek hozzá,
épp úgy, ahogy ő is, felnyújtom kezemet, de még így sem vagyok elég magas,
ahhoz, hogy elérjem. Lábujjhegyre emelkedek, de még így is kicsi vagyok hozzá.
Aj, apa, anya, miért vagytok ilyen alacsonyak?
De az is lehet, hogy csak ő az, aki túl nagyra nőtt.
Ágaskodva nyúlkálok telefonomért, de semmi hatása sincs.
Hirtelen ötlettől vezérelve vállába kapaszkodok, hogy még magasabbra tudjak
ugrani, de még így is esélytelenül próbálkozom. A harmadik ugrásba a fejem bele szédül. Olyan érzés volt, mint
mikor valaki egy jó erőset rásóz a fejedre, de az érzés mégis tompa. Elvesztem
egyensúlyom és ráesek JunHongra.
- Olyan szerencsétlen vagy, MinMi. Mondtam már? – gúnyolódik
rajtam, de karjaival szorosan tart.
- Köszi. – motyogom, de még mindig erőteljesen szédülök.
Mikor észbe kapok, hogy egy kívülállónak ez
milyen indiszkrét ez a pillanat, egyszeriben eltoltam magamtól, hátat fordítok
és ellépek mellőle. Fránya szédülés, hogy nem tud elmúlni. Annyira magával
ragad ez a körkörös érzés, hogy már a testemmel is követem. Erős, támogató
kézszorítást érzek meg felkaromon.
- Ne igyál annyit, ha nem bírod az alkoholt. - halk aggódó hangon
kezdi el a csipkelődést.
- Maradj magadnak! - válaszolom. Elrántom, a kezem övéi közül ő
átnyújtja a telefonomat, táskámat felveszem a földről, beleteszem és vissza se
nézve elindulok haza.
JungHong és én egy kerületben lakunk a város
szélen. Mindig együtt megyünk haza, és együtt megyünk iskolába lassan tíz
hosszú éve, annyi különbséggel, hogy ő a szüleivel én pedig egyedül. Családi
okok miatt.
- Szia JungHong. - köszönök el tőle, az előkert felénél, utánam
szól.
- A pénztárcádat, megint nálam hagytad. - mutatja fel az említett
objektumot.
- Már megint? Hogyan? - ámulok el. Mindig úgy lop meg, hogy én
észre sem veszem, pedig nagyon jó megfigyelő vagyok, hála a sok harci edzésnek.
A telefonomat még megértem, mert a táskámban
volt, annak is a legalján, és a táskámat pedig mindig magamnál tartom, de a
pénztárcám az... az... a farzsebemben tartom, mert azt biztos megérzem, ha
elveszik onnan. Úr isten, a farzsebemből vette el a tárcámat, úgy, hogy én nem
éreztem meg. Se egy húzás, sem egy érintést, se semmit.
Kitől tanította meg ennyire jól a lopásra?
- Tartsd meg! - legyintek egyet, közben visszafordulok a bejárati
ajtó felé. - Úgyis visszaadod!
- Persze, minden fiú álma egy masnis kis csili-vili tárca. De ne
számíts arra, hogy a pénzed még benne lesz.
- Tudom, hol laksz. - váll felett visszanézek rá. Olyan, hangnemet
ütöttem meg az előbb, amitől még én is megijedtem volna, nem csak ő. Visszagondolva
hangszínemre, még engem is elfog a borzongás
A ház felé indulok, az ajtóban lelkiismeretem
megszólít és visszafordulok felé, ő pedig még mindig ott állt a kapuban
ledöbbenve, tágra nyílt szemekkel. Kettőt hátra lép, kezét hátra húzza, és a
tárcát felém dobja, olyan pontossággal, hogy a tárca a fülem mellett suhan el -
hallom az érmék csengését -, de koppanás helyett csak a lakás csengő
csengetését hallottam meg.
Ezt, meg hogy?
- Tartsd meg. Nekem nem
kell. - olyan flegmán ejti ki a szavakat, mint még soha. Velem még egyszer sem
beszélt ilyen hangnemben.
Ez furcsa.
Egymást nézzük még hosszú
pillanatokon keresztül. Megfeszülten állunk, majd ő elengedi magát és haza
indul. Lassan én is megfordulok. Kinyitom az ajtód, de valami baljós érzés kezd
el táncot járni bennem. Visszafordulok, hogy megnézzem JunHong merre jár, de
helyette, egy másik személlyel találkozik tekintetem. A férfin sötét bokáig
ballonkabát van és feje tetején kapucni. A férfi rám néz, majd JunHong után,
ismét rám és ismét a fiú után. Egy pillanatra elidőzik rajtam tekintete és
elindul a barátom után.
Magam mögött bezárom az
ajtót. A nappali kis fiókos szekrényéhez lépek. A legalsó fiókot kihúzom és
kiveszem belőle a múlt héten kapott magasított lapos talpú cipőt. Második
fiókból kiveszem az edző nadrágomat és egy fehér toppot. Lecserélem a
kiválasztott ruhadarabokra az inget és a kényelmetlen cipőt és a cső farmert.
Immáron új felszerelésben, épp úgy kinézve, mint egy kocogó ember zsebembe
nyomok egy fehér maszkot. Kilépek az előkertbe, magam mögött bezárom az ajtót
kulcsra és elindulok követni a sötét alakot.
Az utcára érve körbenézek, hogy merre lehetnek. Elég
gyors voltam ahhoz, hogy lássam, ahogy a sötét ruhás fazon utoléri JunHongot és
egy teljesen eltérő irányba kezdi el terelni, mint amerre lakik.
Követem őket tisztes
távolságból. Egymás mellett sétálnak. Testük között nem látszik rés, annyira
közel állnak egymáshoz. Ekkor egy nagy nyári szellő söpri végig az utcát
megmozdítva a pasi Mátrixba illő kabátját, mi mögül egy fegyvert szegez JunHong
oldalához.
- Fegyvere van. – villan be. Az egyik ház előtt lévő
gömb tuja mögé beguggolok és lenyitom cipőm talpát, amiből kihúzom a PA
marokfegyverem alkatrészeit, pár másodperc alatt összerakom. A másik cipőm
talpából kiveszem a töltényeket, amiket egyenként beletöltök a fegyvertatba. Egy
utolsó húzás, egy kis kattanás és kész is. A cipőmről leszakított talpat
eldobom a közeli kukába. A kész PA-t pedig becsúsztatom a toppom alá, úgy hogy
megálljon a nadrág derekánál. Mire nem jó egy magasított talpú edző cipő, amit
még JongJin szerzett nekem.
Megint meg
kell köszönnöm neki, ha visszamegyek!
Kinézek, a bokor mögül már nem látom őket
sehol, aggódva túrok hajamba, és eszeveszettül futásnak eredek, futás közben
gondosan ügyelek, hogy minden kertbe benézzek. Egyre jobban aggódok
JunHong miatt. Ha történik vele valami, akkor, hogy fogom elmondani a
szüleinek, sőt mi több, hogy fogok elszámolni a saját lelkiismeretemmel? Azért,
mert nem tudtam megvédeni?
Gondolataimban elmélyülve sikeresen túlfutottam egy
kereszteződésen. A biztonság kedvéért visszamegyek, hogy megnézzem, nincsenek-e
ott. Adná az isten, hogy most az egyszer ne legyen helytálló a megérzésem. De
tévedtem. A saroknál áll egy nagy törzsű Tölgy fa. Törzse mögé bújok, és nagy
levegőkkel töltöm meg tüdőmet. A fa mögül kikukucskálok, ekkor veszem észre,
hogy a kis utca végénél áll JunHong és a sötét alak, aki fegyvert tart a srác
feje felé.
Visszahajolok a fa mögé, és a nadrágzsebemből előhúzom a fehér maszkot, amin a nagy hímzett, aranyszínű dupla W díszelgett, ez a WHITE logója. Egyszerű és nagyszerű.
Visszahajolok a fa mögé, és a nadrágzsebemből előhúzom a fehér maszkot, amin a nagy hímzett, aranyszínű dupla W díszelgett, ez a WHITE logója. Egyszerű és nagyszerű.
Na, gyerünk.
Ismét kihajolok az utcát jobban szemügyre
venni. A házak közötti kerítések nem túl magasak, így könnyen át lehet rajtuk
mászni. Már csak az elrabló mögé kell osonni. Levetem a maszkot az arcomról, a
másik kezembe veszem abba, amelyiket nem látják mozgás közben.
Nyugodt lépésekkel indulok meg keresztül az
úttesten, oldalamban érzem a tekintetüket, de nem fordulok oda. Nagy a
kísértés, de nem! Ahogy elhagyom, egy méterrel az utat egyből felveszem a fehér-arany
maszkot és beugrok a ház kertjébe, ahol a ház mentén osonok végig a kerítésig.
Észrevétlenül átmászok a kerítésen. A következő ház kertje nagyobb, mint az
előzőé. Gyorsabbnak kell lennem, hogy időben oda érjek. De itt szerencsére csak
fele akkora magas kerítés áll, mint az előbbi. Ezen könnyen átjutok egy
egykezes oldalugrással.
A következő háznak nem volt első kertje, mint az
előző kettőnek.
- Akkor házon keresztül megyünk. - rántom meg oldalra a fejem.
Normál esetben nem lépek be más emberek házába, de ez most kivételes alkalom. A
ház nagyon szépen be volt rendezve, olyan 2000-es évek stílusban. Semmi modern cucc,
leszámítva az óriási üvegfalat, ami a hátsó részét képezte a háznak, illetve a
nappalinak. A nappali üveges falán észreveszek, egy ajtót, amin keresztül tudok
távozni, de akárhogy mozdítom, a kilincset a zár akkor sem mozdul.
- Akkor ablakon keresztül megyünk. - ismét egy idióta ötlet tőlem,
de nem ugrott be jobb ötlet tőlem. Még az a szerencse, hogy senki sincs itthon.
Az ablakot már könnyebben kinyitom, és amint kiugrok,
rajta egy nagy Dán doggal találom szembe magam. Ahogy felém jön, úgy morog
egyre jobban, agyarait felém mereszti. Ijedtemben hátra siettem négy kéz-láb.
- Találj ki valamit, vagy keresztben lenyel! - korholom magam. Az
órámra néztem, már vagy négy perce csak a házakon szarakodok, és még van, vagy
kettő mire oda érek. Kifutok az időből.
- Hoppá, óra! - jött a hirtelen felismerés.
JongJin, te
egy zseni vagy.
Dicsértem magamban. Amennyire
csak mertem közelebb osontam a kutyához, elővillantom, legszebb mosolyomat a
félelmet keltő maszkot pedig lehúzom államra. Jobb kezemet, a kutya felé tartom, és úgy
fordítom, hogy az óra teteje a kutyára nézzen. A kutya még hangosabban kezdett
el morogni, lábain az izom befeszül támadásra készen, veszek egy nagy mély
levegőt és szabad kezemmel befogom az orrom. Megnyomom az óra oldalán lévő
sárga gombot. Az órának felnyílik a teteje és halványzöld füstöt áraszt ki
magából. Amint beszívta ezt az állat, egyből elájul.
- Bocs. Legközelebb haverkodunk. - én pedig gyorsan tovább megyek.
A következő háznál is alkalmaznom a már jól bevált módszert.
Az utolsó háznál már sokkal halkabban és gyorsabban
ment minden, hiszen semmi zavaró tényező sem állta utamat.
Leellenőrzöm, hogy jól rajtam van-e a maszk. Lassan,
de biztosan kihúzom a fegyvert nadrágkorcomból. Mély levegőt veszek,
megmarkolom a markolatot egy kézzel.
- Induljon a Show! – motyogom halkan.
Egy határozott lépéssel kilépek, az utcára a
pisztolyt pedig a sötét ruhás emberre szegezem. JunHong és a fogva tartó
egyszerre néz rám úgy, mint aki épp most zavart meg egy fontos tárgyalást. JunHong
szemében teljes volt a zavarodottság és az értetlenség.
Merev tekintettel figyelem hol az egyiket, hol a
másikat, de végül a fogva tartó ejti rabul szememet.
- WHITE, fegyvert eldobni! – szólítom föl. Csak a fura alakra
koncentrálok, minden idegrángását észreveszem. Mellkasomban érzem szúró
tekintetét, ami engem fürkész.
Ó, ne, csak nem ismert fel, még így maszk mögött is?
Hiába figyelem mindkettőjüket, agyam lesokkolt állapotban csak
arra tud gondolni, hogy JunHong felismert-e, vagy sem. A sötét ruhás fazon, egy
hirtelen mozdulattal maga elé húzza az engem figyelő fiút és halántékához
nyomja a kilenclövetűt.
Fenébe!
- Ha közelebb jössz, vagy csak bármi óvatlan mozdulatot teszel.
Hidegvérrel megölöm. – mondja.
Lassan megadóan felteszem kezeimet és lassú mozdulattal a földre
teszem fegyveremet. Ő csak bólintott egyet én pedig egy óvatosan rúgok a
fegyverbe épp akkorát, hogy az vagy két-három métert csússzon a földön.
A támadónak, éles, mandula szeme van, amit
erősen kifestett. Arc dombjai kissé püffedtek, álla "V" alakú, bár
inkább hegyes "U" alakú. Alsó ajka vastagabb, mint a felső és jól
formált. Szeme, ajka és minden egyes arc motívuma kemény és eltökéltséget sugároz.
Amit szinte már világító fehér bőre tetéz.
Szememmel, az eltökéltség szikráit szórom feléjük,
amit JunHong észre is vesz, de nem neki szántam. JunHong rám nézett és nagyot
nyelt, szemeit lehunyta, fejét pedig lehajtotta. Ahogy egyre jobban figyelem
észreveszem, hogy mellkasának emelkedési száma megváltozik, egyre izgatottabb
lesz. Végül kiegyenesedett, fejét a földnek szegezte és felkiáltott.
- FUSS! - Egy pillanat volt az egész, és az elrablónak a figyelmét
máris rólam magára terelte. Az elraboló kezéből kicsavarja a pisztolyt és a
pisztoly marok végével nyakszirten üti, mire ő oldalasan a földre esik, én
pedig akcióba lendültem.
Lábai elől elemelem fegyveremet, és gyors medencéjére
térdepelek pisztolyomat pedig homlokához szegeztem.
- Ha megmozdulsz, vagy ha csak bármi óvatlan mozdulatot teszel,
hidegvérrel lelőlek. Igaz?! – ismétlem.
Farzsebembe nyúlok a telefonomért, tárcsázom NamJoon
számát, mikor az alattam fekvő férfi, kezemből kitépte a telefont eldobta,
viszonylag messzire, kezemnél fogva pedig magára rántott, közben másik kezével
pedig gyomorszájon üt. Kezemből kiesett
a PA-m, én pedig erőtlenül fekszek hasfalamba ékelődött öklén a végelgyengülés
határánál. Nem tudom eldönteni, hogy a fájdalom fáj jobban, vagy a tudat, hogy
kudarcot vallottam?
Lelök magáról, én pedig magzat pózba összehúzom
magam a földön.
- Igen? - szólt bele a telefonta a főnököm.
- Segíts! – nyöszörgöm, mire a támadóm jól derékon rúgott én pedig
felkiáltok.
- Hagyd őt békén! - hallottam meg JunHong hangját. Ezt követte egy
ütés, egy ütődés és még egy ütést kiáltással egybekötve, de ez nem JunHong
hangja.
A tőlem telhető leggyorsabban feltápászkodok. Jobb
kezemet derekamra tapasztom úgy nézek körbe, a másikban a fegyveremet tartom.
JunHong a támadója fölött áll, és mérgesen nézett le rá. Mikor felnéz és meglát,
lemerevedik. Maga mellé köp egyet, majd elmegy. Értetlenül nézek utána. Nézem, ahogy egyre messzebb megy, de nem fogom
fel, amit láttam JunHong annyira más lett.
Lassan az elrabló fölé sétáltam, aki éppen akkor kezdett
el újra életre kelni. Felé állok, arcát nézem, ismerős, de nem tudtam pontosan,
hogy kire hasonlít annyira. A fájdalom még mindig eltompítja az agyamat és a
reflexeimet.
Jobban kéne
koncentrálnom, és össze kéne szednem magam.
Arca felé mutatom fegyveremet, megmozdul, én pedig
ingerülten ordítok rá.
- Azt akarod, hogy megöljelek, bazd meg?!
- Hagyj, had menjek el. – mondja.
- Még mit nem. Hagyjam azt elmenni, aki meg akarta ölni a legjobb
barátomat?
- Ugyan MinMi, ne túlozd ez. Én csak adtam neki egy új élet
lehetőséget!
Tudja a
nevem?
- Hé, jól vagy? - kiabálást hallok meg magam mögül, megfordulok,
és akkor látom meg YoonGit és NamJoont, ahogy felém futnak. Mire visszafordulok,
addigra a támadó eltűnt és csak egy cetlit hagyott maga után.
"Ő már rég nem az,
akinek hiszed!"