37. rész

x.X.x

   Napok telnek el, és senki sem tud semmit. MinMi néha fel hívja a NamJoont, hogy jól van, majd bontja a vonalat, azért hogy semmi se tudjon vele többet beszélni. Kósza hírek terjengenek a cégben, afelől, hogy miért tűnt el MinMi. Az egyik az, az, hogy azért mert az egyik tolvaj a barátja volt és a munka miatt, megkellet lépni azt a lépést, amit senki sem akart volna az életében, és lelőtte azt. Ha ez tényleg igaz, akkor mindennél jobban maga alatt lehetett.
- Több napja már, hogy nem jött haza. - mondja JiMin, miközben délutáni alvásra invitálja unokaöccsét.
- Aggódom érte.
- Legutóbb azt mondta, hogy jól van. Bízhatsz benne. Biztos csak... megtört... - mondta JiMin. - Felviszem YoonShiket a szobájába. Ő legalább nyugodt. - megindul az emelet felé. Én pedig aggódva zuhanok a fotelbe.
   Migrén hatású fejfájás nyom el, és még a kör-körös masszírozás sem segít rajta. Hosszas csend és magamba zuhanás után a csengő megszólal. Elkínzott lassúsággal indulok meg felé, mire odaérek JiMin is megérkezik. Nem tudom, mi ez a nyomott érzés, ami az elmúlt három napomat kínozza, de valami elviselhetetlen. Ugyan ezzel átfűtve nyitok ajtót.
   Az ajtó előtt egy srác áll, amit JiMin JinYong néven üdvözöl.
- Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdezi.
- MinMit hoztam haza. - kipattan szemem.
- Merre van? - kérdezem, határozottabban, mint azt akartam.
- A kocsiban alszik... ki van ütve... - Jimint követve, sietek az autó felé. Az anyós ülésen ül, fejet lehajtva alszik.
- Mi történt vele? - kérdezem. Szívem majd megszakad, hogy így látom. Együttérzés érzése árad szét ereimben.
- Most engedték ki a pszichiátriáról.
- H-hogy? - dadogom.
- Te vagy HoSeok, igaz? - kérdezte JinYong
- Igen.
- Kwon JinYong vagyok. Én voltam MinMivel, amikor megtörtént az eset. Annyira felzaklatta, hogy saját maga ölte meg legjobb barátját, hogy az eset után összeesett és a mentőben, őrjöngeni kezdett, intravénásan nyugtatót adtak neki, majd miután megérkeztek, alig fél óra alatt a nyugtató kifutott szervezetéből, és miközben a doktor vizsgálta ismét rá kezdett. Az én hibám, ha jobban figyeltem volna, akkor nem kellett volna... - hangjában az együttérzés legmélyebb forrása halasztódott. Talán őt sújtotta le a legjobban, mert nem tudta megvédeni. - Remélem felépül.
   Ölbe véve felvittem szobájában ágyába tettem, majd jól betakartam. Széket húzok ágya mellé és nézem ahogy lassan emelkedik mellkasa.

" Erős nyugtatókat írtak fel neki, és azt mondta a doktor, hogy a gyógyszerek mellé erős antidepresszánsokat kell szednie, ezzel segítve a feldolgozást, illetve az elfogadást!"

   JinYong, mondata folyamatosan agyamban zakatol és arra gondolok, hogy hogyan tudnék segíteni rajta. Habár egy szerettünk elveszítésének traumáját feldolgozni nem a legegyszerűbb dolog, vagy talán a legnehezebb dolog a világon, valahogy mégis túl kell esni rajta. Ahhoz hogy felépüljön, olyan dolognak kell történnie körülötte, ami örömmel tölti el, és elfeledteti vele ezt a traumát.
   Gondolkodás közben nagyot ásítok, talán jobb lenne pihenni, de nem akarom magára hagyni MinMit, főleg most. Lassan elnyúlok az ágy szélén, karomat átdobva derekán. Elvileg az altató miatt még órákig ki lesz ütve, addig én is pihenek hosszú kialvatlan éjszakák után végre először. JiMin addig, majd vigyáz unokaöccsére én pedig megálmodom, hogy hogyan kellene ezt a történetet tovább írni.

x.X.x

   JiYoon mellett vagyok, a reggeli vizit óta. Békésen szunyókál, egyenletesen veszi a levegőt. Épp olyan, mint mikor először láttam, csak most más teremben, illetve más körülmények között. Ugyanis a betegirányítóból egyből az intenzívre küldtek, ahol belépés előtt egy zöld védő ruhát kellett felvenni. Majd  az intenzíven belül a vörös szektorba kísértek, ami a súlyossági szintet jellemzi.
   JiYoon élet halál között lebeg és a legutóbb szenvedett súlyos agykárosodás következménye kép a felépülésének esélyei a nullával lett egyenlő. A szívmonitor, minden apró eltérést kimutat, de jelen pillanatban is két elfogadható pont között ingázik, a lélegeztető gép is csendben dolgozik, csak néha csipog egyet, hogy jelezze én-is-itt-vagyok. 
Bár ne jelezné!
Bár ne lenne minden ennyire szar!

Ennyire, elcseszett!
   Szorosan tartom kezét, bár nem tud se beszélni, se mozogni én akkor is őt tartom a világ legszebb, legjobb és legegészségesebb emberének.
   Az agyinfarktus mérete nagy kiterjedésű volt, ami a beszédet és a mozgást érintette. Ebből nem fog felgyógyulni, próbálok optimálisan hozzá állni a dolgokhoz, de az áttétes rák és az agyinfarktusból való felépülés esélye, igen csekély. Ha tehetek egy javaslatot, hívjon papot az utolsó kenetért, és imádkozzon érte, hogy hamar jobb létre szenderüljön, hogy ne érezzen több fájdalmat....
   Talán... mégis jobb lenne elengedni, de az fájna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Ha JiYoon meghalna, és kiderülne, hogy egy gyermek miatt hagyta ott anno a családi házat a szülei biztosan mindent megtennének, azért, hogy magukhoz vegyék YoonShiket. De én vagyok az apja, anyja utáni törvényes vagy törvénytelen gyámja, a vérem folyik pici testében és ha kell akkor is megvédem ezt a pici csodát.
   Ha viszont azt nézem, hogy mennyire nem érzem magam késznek a gyermek felnevelésére, akkor biztos a család kapná meg. Amiről nem tudok semmit. Tény, hogy gyermekeiket nagyszerűen nevelték föl, de vajon hogy bánnának, egy nem házasságból született gyerekkel, akinek apja egy olyan szervezetnél dolgozik - amiről a köztudomás nem is tud -, és egy mester lövész? Egy gyilkos, aki ha kell könnyű szerrel, érzelmek nélkül megkínoz egy embert, hogy információkat szedjen ki belőle. Ha mindezt megtudnák, akkor egy életre elvágtam magam az ősöknél.
Miért van ennyi gond?
Miért kell ennyi rossznak történnie?
    Az orvos azt mondta, hogy JiYoon nem tud beszélni, sem járni, valamint nagy valószínűséggel fel sem fog ébredni, soha már. De azt egy szóval sem mondta, hogy nem tud gondolkodni, és hogy válaszolni sem tud. Megszorítom kezét, és próbálom megfogni az utolsó reményt, afelől hogy érti mit mondok.
- JiYoon, YoonGi vagyok. Érted, amit mondok? Szorítsd meg a kezem ha érted, kérlek. Tudom, hogy nehéz, de adj egy jelet, hogy ha érted. - feszültség száll rám, és minden apró jelet felfokozott izgalmi állapotban várok. Egy nagy mellkas emelkedés, és a lélegeztető gép csipogása, az ami jelnek tekinthető.
- Szóval érted. Akkor így fogunk beszélgetni. - elmosolyodok. - Most mosolyogtam. Tudom, hogy szereted, amikor mosolygok, bár ettől évekig megfosztottalak. Hidd el... ha tudtam volna, hogy... hogy állapotos vagy, ha tudtam volna, hogy... min mész keresztül, még hamarabb elkezdtem volna utánad kutatni. Én végig utánad kutattam. Az nap este, amikor elmentem, az a munka miatt volt, nem azért mert nem akartalak megismerni, de legfőképp nem azért mert kihasználtalak. Én bennem már akkor is megvolt az a szikra... csak... féltem. - várok, hogy megszólaljon, várom, hogy felemelje a kezét, az arcomat végig simítsa, és azt mondja, tudom, nem bánom, de mindez nem fog megtörténni. Kezét arcomhoz emelem, hogy elhitessem magammal, hogy mindezt Ő csinálja. Hüvelyk úja megmozdul és végig simít arcomon, ezzel meglepve. Szemem könnybe lábad, szívem meghasad.
Fáj, minden fáj...
   Szemét még mindig nem nyitja ki, meg sem mozdul, mégis annyira él, túlságosan él. Szívemben örökre élni fog. Ez a test, nem ejtheti foglyul ezt a gyönyörű embert, aki még így utolsó erejéből is csak a szeretet sugározza, akkor is ha halálos ágya fölött a kaszás mond imát.
- JiYoon, tudom, hogy fáj... tudom, hogy aggódsz... elfogadom YoonShiket fiamnak...  mindentől megfogom megvédeni. Azt a szeretetet, amit adtál neki, soha nem tudom megköszönni, hogy helyettem is szeretted, ezidáig. De... én nem bírom nézni, azt, ahogy előttem szenvedsz. Küzdesz ezért az életért, ami talán, soha nem lesz már olyan mint azelőtt... - megremeg hangom. - Mindig téged kerestelek, és én hülye csak azt nem kutattam át, aki a közelemben volt, ha megnéztem volna JiMin aktáját, hamarabb megtaláltalak volna. - síró görcs kerülget. - Az én hibám, sajnálom. Nem kellett volna, úgy ott hagynom, inkább rúgtak volna ki. - utat engedek a fájdalomnak, könnyeim száguldanak. - Én, nem vagyok képes arra, hogy az a nő akit szeretek így szenvedjen egy testnek sem nevezhető kalitkába szállva, miközben a lelke egy angyalé. JiYoon, én megfogom védni YoonShiket, bármi áron. Megvédem a te tisztes neved, és megígérem, hogy olyan ember lesz a fiúnkból, aki büszkén fog emlékezni az anyjára, hogy a végsőkig harcolt. - alig kapok levegőt, mindenem remeg, de meg kell tennem. Be kell látnom, hogy egy így nem élet. Nem élet, ami így rá várna, csak szenvedne, és fájna neki minden. Felállok, őt arrébb csúsztatva az ágyon bebújok mellé. Nem érdekel, hogy több ezernyi szabályt megszegek ezzel. Fejét óvatosan felemelem, és karomra fektetem. Testét jó alaposan betakarom, homlokát megcsókolom, végül én is lehajtom fejem a párnára. Megnyugtat, hogy itt van mellettem. - JiYoon, ha hívnak... menj...

   Órákkal később ébredek, az orvosok keltegetésére. Kómásan nyitogatom szemem, haja arcomban, édes illata még mindig érződik.
- Kelljen ki azonnal az ágyból! - hallom meg a figyelmeztető hangot. Félkarra támaszkodok, és egy puszit nyomok épp langyos homlokára. Hallom a szívmonitor üvöltését, a lélegezgető gép, visszafogott lélegzetét és körülöttem az emberek együtt érző pillantása mélységekig hatol bennem. Beszélnek hozzám, de én nem vagyok képes azokat a szavakat értelmezni, csak azt, amit a monitor mond. Elment.
- Menjen innen, megtudjuk menteni! - hallom meg a mondatot,a miben mindenki belekapaszkodna.
- Hagyják őt elmenni. Őt várják már az angyalok. - ismét sírok, halott testét magamhoz emelem, minden mai ő volt, már csak egy porhüvely. - Isten veled, JiYoon. Isten veled, szelemem.
 

Figyelem:

   JiYoon története valós eseményeken alapszik.  Minden, úgy történt, a való életben, ami a JiYoonnal a történetben. Azzal, hogy kiírtam, lezártam magamban egy fájdalmas emléket, segített a feldolgozásban, és az elfogadásban, mindezen által az elfogadásban.
   Szívből kívánom, hogy senkivel se történjen meg ehhez hasonló tragédia. Ha mégis megtörténne, vagy megtörtént veled, szívből kívánok neked erőt, kitartást és az Isten kegyemét, áldását, szeretetét.

Nagyon hiányzol, olyan mintha még csak tegnap mentél volna el... Szeretlek.
Örökre.

36. rész

Az előző részek tartalmából:

Mindenki egy körben ül, és felhőtlen a hangulat:
NamJoon: Anno, hol is kezdtük?
JungKook: MinMi és JunHong történetébe csatlakoztunk be először.
JiMin: Igen, akkor volt az hogy MinMi megakarta menteni JunHongot, miközben nem is kellett volna.
MinMi: Tévedni emberi dolog.
JunHong: Na, de ekkorát?
HoSeok: Mi volt ez után, mert itt én még nem léptem a képbe. - keresztbe dobta lábait, és figyelni kezdett.
JunHong: Hát csak a szokásos, engem behívott Zico, hogy van egy feladatom, a beavatás, meg hogy majd lesz valami drágaköves cucc is.
MinMi: az nem ebben a részben volt! - áll ki az igazáért - Még csak az a rész jön, amikor a beavatás zajlik.
Mindenki: Ah, beavatás! - nagy sóhaj.
JungKook: Itt jövök én a képbe! ITT! ITT NI!
NamJoon: Igen, és majdnem bele is haltál, csak MinMinek köszönheted az életed, meg YoonGinak, hogy észrevette a zoknis JunHongot, ahogy elmegy a helyszínről!
JungKook: Oké, de akkor is az én belépőm volt a leghatásosabb.
HoSeok: Nem, mert az enyém, hiszem alig hogy megjelentem máris Ázsia bajnok lettem! - ütögeti meg mellkasát.
JungKook: De én majdnem meghaltam! - majdnem egymásnak mennek a kör két távoli pontjából is.
YongGuk: Azután engem elkapott NamJoon és YoonGi, és ez az örült ember kínzott.
YoonGi: Hát, ez van! - vállat ránt.
MinMi: Mind-e közben JiMin megérkezett hozzám, és közölte velem hogy YoonGi és JiYoon közös gyere YoonShik, és hogy vigyázzak rá.
JiYoon: Jó belépő!
MinMi: Letaglózó! - nevetésben törnek ki.
HoSeok: Ezt követően csatlakoztam hozzátok, igaz?
MinMi: Bingo! Nagy gondot is okoztál ezzel.
HoSeok: Bocsi. - gondolkodik.
YoonGi: Ezután jött az, hogy JiYoont meglátogattuk a kórházban és JiMin YoonGi nyakának ugrott, akárcsak egy éhes farkas.
JiMin: Jó jelenet volt az is.
YoonGi: Hát, baromira, nagyon értékeltem. - durcásan összefonja karjait mellkasa előtt.
JiYong: Ezután mentünk el MinMivel a drágaköves küldetésre, ami eléggé izgalmasra sikerült, nem igaz?
MinMi: Túl izgalmasan is...
JungKook: Spoiler-ehetek.
HoSeok: Nem kellene!
JungKook: NamJoon megengedte, hogy csatlakozzak hozzátok!
NamJoon: Engedte a fene...
JungKook: Dehogy is nem!
NamJoon: Nem!
JungKook: De!
NamJoon: Mondom, hogy nem! Ne mondj nemet a felettesednek!
JungKook: Most ismerted be, hogy felvettél, mert felettesnek hívtad magad!!!! YESSS! - felugrik, és a levegőbe boxol.

NamJoon: Kedves olvasó, itt a 36. rész, remélem tetszik nektek a történetünk. Kérlek kövessetek minket a továbbiakban is, hiszen még a felénél sem tartunk! - rád kacsint és megnyomja a 'PLAY' gombot.

x.X.x

   Fényesen ragyog a nap, egy felhő sincs az égen, mégsem melegít annyira, amennyire kellene vagy amennyire szokott. Sötét, hűvösség árad a napból, mintha csak figyelmeztetni akarna a közelgő gondokra. Mindezek ellenére én mégis csak engedek a kíváncsiságnak és bemegyek a recepciós hívására a tárgyaló szobába.
   A hőmérséklet éppen jó, se nem túl hideg, se nem túl meleg, de még ez is valami baljósat sejtet önmagában. Az asztal bal oldalán az ablakokkal szemben meglátom JungKookot, aki az ajtó csapódására felfigyelve rám fordítja tekintetét.
- Jó napot! - áll fel és meghajol, formálisan köszön.
- Szép napot, JungKook! - válaszolom, meghajolok, de csak azért mert tudom, hogy a teremben majdnem több a biztonsági kamera, mint általában. Mindez azért, mert itt tartjuk a legtöbb ülésezést. - Mi szél hozott erre? - leülök vele szembe.
   Látszik rajtra, hogy nagyon ideges. Ajkait összeszorítja, kezeit nem rakja az asztalra, valószínűleg még tördeli is és még rám sem néz. Szorongó, feszengő személyiségzavart produkál. Nagyot nyel, akkorát, hogy még én is jól hallom, majd felemeli a fejét és szeméből valami egészen másat tükröz tekintete. Máshogy viselkedik, mint amit az arca tükröz. Elszántság, tudatosság és tűz, ami a szemében ég és szinte megperzsel engem.
- Csatlakozni akarok a WHITE-hoz! - jelenti ki, olyan határozottsággal, amit eddig még soha nem láttam tőle. Mindig mikor láttam, akkor egy kis visszahúzódó csendes fiú volt, aki a legtiszteletreméltóbb hangnemen szólalt meg. Mindenkihez volt egy kedves szava, és soha senkit sem bántott meg vagy hagyott volna olyan érzést, hogy nem tiszteli őt. De most olyan határozottan és céltudatosan beszél, mintha nem is ő lenne.
- Ez nem olyan egyszerű... Mi okozta ezt a nagy elhatározást? - kérdezem.
- Semmi hátsó szándék, hiába tudom, hogy ki tette azt a szörnyűséget velem, nem tudok rá haragudni. Az én hibám is volt, hogy így alakult. Ha kicsit megpróbáltam volna alkalmazkodni, nem pedig a szüleim által belém táplált célt figyeltem volna, akkor minden máshogy alakult volna, vagy legalábbis jobban elfogadtak volna. A fő ok, amiért szeretnék a WHITE-nál dolgozni, azaz, amit Ön mutatott nekem.
- Én?
Ez meglepett.
- Igen. Megmentette az életem, holott nem is ismert. Adott nekem egy második esélyt, amivel megtudom változtatni az életemet és akár jobb irányba is haladhatok tovább. Ön ez példát állított nekem, ami megmutatta, hogy még mindig van emberség az emberekben és nem csak egyszerű robotként élünk egymás mellett, hanem észre vesszük a másik állapotát, ha egy kicsit máshogy nézzük a világot.
- JungKook, ez nem csak erről szól, ez sokkal összetettebb ennél...
- Tudom, és készen állok. - minden szava megráz belülről, és azt mondja kell-egy-ilyen. - A saját életemet akarom érni, a saját döntéseimmel, és hibáimmal amikből tanulva egy jobb emberré válhatok. Szeretnék valami hasznosat tenni és segíteni a Jobb Ügyeket. - nagy lendülettel fel áll, a szék hátra esik mögötte, én pedig az asztalra könyökölve érdeklődve figyelem, azt amit mond. Mélyen meghajol. - Adjon egy lehetőséget! Mindent bele fogok adni, és ha nem elégedett a munkámmal, akkor önként távozok!
Hum... Annyira hasonlít valakire...

x.X.x

   Határozott lépésekkel indulok felé, zsebemből nem húzom még ki fegyveremet inkább csak bízok a golyó álló mellény erejében. Előre haladok és érzem az erőteljes golyók okozta lökés hullámokat mellkasomban. Három tökéletesen a szívem felett ér, míg a többi a gyomromat masszírozza a mellény tompításával.
- Na, de Cica! - szólalok meg mire, elszörnyedve ejti ki kezéből a fegyvert.
Lehet leesett neki!
   Amint két méteren belül érek, ordítva nekem indul és ütni kezd. Mindegyiket kivédem majd megfogom a kezét, és közelebb húzom magamhoz. Maszk mögül mosolygok rá. De ő csak jobb jobb térddel gyomorszájon rúg, én pedig elvesztem az egyensúlyom és eltántorogva hátravonulok tőle. Felismerés tükröződik arcáról.
- Nem engedlek a gyémánt közelébe. Téged is elintézlek, úgy mint a többi társadat! - fül mögött megnyomom a hangtorzítót, ami a maszkba építve, mélyíti a hangom.
- Nézzük meg kié ez a terület! - támadó állásba állok és bal kézzel intek neki, hogy támadjon. Lendületet vesz és egyből nekiindul.
   Lábbal rúg, amit megfogok, ő elengedi a tartását, és lábával a földre húz, majd oldalamhoz nyúl, majd arcon üt, felugrik és hátrál a kettes szobába belülre. Követem, de most én indítom a támadást. Lábrúgással kezdek, majd a földön folytatom egy pörgő rúgással, mindegyik elől gondosan kitér, a legelső találkozás óta sokat fejlődött. Pontosabbak az ütései és erősebbek is. Olyan, mintha a gondolatban előre megtervezte volna már a következő két lépését is, de még volna annyi ideje is, hogy az enyéimen gondolkodjon. Többször hozzám ér, de semmilyen sebesüléssel vagy bármilyen érzéssel járó komolyabb tettet sem érzek, de mégis a földre küld.
Biztos csak be akar zavarni.
   A földről felállva meg sem várva, hogy elkészüljek nekem ront, elfut mellettem, közben kezével a vállamat megmarkolja, míg a másikat - a még szabad kezemet - hátra csavarja és lenyom a földre. Drága öltönyömet leszaggatja rólam. Végül pedig megfogja a golyó álló mellényem nyakát és azzal húz felfele. A mellény első nyakrésze, bőrömbe vág, szinte már fojtogat. Gyorsan az anyag széléhez kapok, és az ellentétes irányba húzom. Próbálok levegőhöz jutni, de olyan erősen húzza,. hogy az szinte lehetetlen. Végül az anyag gyengébbnek bizonyul MinMi erejétől és szakadásnak indul. A mellény úgy hullik le rólam, mint ősszel egy erős széllökéstől az elszáradt falevelek.
LEVEGŐ!
   Hatalmas lélegzeteket veszek, és ismét elönt a halál félelem.
Meg kell őt állítanom!
   Feltápászkodok és észreveszem, a megtépázott védelmem hátrészét MinMi kezében. Elmélyülten nézi, enyhén mosolyog, majd eldobja. Kihúzza magát és felém néz.
Gyönyörű, mint mindig, de most ez nem ér semmit.
   Megindulok felé és most olyan technikákkal támadom, amik nem olyan közismertek, de hatásosak. Ezek az orosz harcművészet és a kik box keverékei és kevesen képesek kivédeni. Rúgok egyet, kézen állva, jobb lában az oldalát találja el, ami balra lendíti ki testét, és mikor már megállna akkor a másik lábammal ami eddig behajlítva volt, kinyújtom és gyomorszájon rúgom. Megtántorodik de még mindig nem esik össze. Még mindig kézen pörögve felállok, és épp hogy kitámasztok máris megindulok felé, addig ő kótyagos a fájdalom nélkül. Ismét rúgok majd ütök, ő pedig új fogadja azokat, mint egy jól kitömött játék baba. Az utolsó ütést pedig gyomorba viszem, amire úgy fekszik fel öklömre mint a karfára lökött kabát. Vörös melegséget érzek meg alkaromon. Ijedten lököm el. MinMi a földön terül el, szájából vér folyik de nem mozdul.
Itt az idő!

x.X.x

   Fáj! Nem bírok megmozdulni. Szemeim túl nehezek, résnyire kinyitom szemeimet, és csak egy apró vonalban látom meg, ahogy elhalad mellettem és még egyet belém rúg. Belenyögök a fájdalomba. Fel kell állnom, és folytatnom, nem hagyhatom hogy meglépjen azzal a szaros kővel!
Állj fel, MinMi!
   Ujjaimat mozgatni próbálom, de pár másodperces késéssel válaszolnak. Karomat tuszkolom magam alá és próbálok felállni. Érzem, ahogy izmaim a végét húzzák már és erőteljesen remegnek a legkisebb mozdulatra is fájdalmat érzek, de folytatnom kell. Nem hallhatok meg itt! Ilyen egyszerűen!
Engem... Várnak otthon!
   Térdre küzdöm magam, majd végül lassú, mozdulatokkal állok fel, mint a legdurvább zombis filmekben a zombi, akkor, maikor már azt hitte mindenki, hogy meghalt. Lassan megindulok az egyes szoba felé, remélve, hogy megtudom akadályozni, ekkor kisétál a boltív alatt a fehér inges alak, aminek arcát még mindig maszk borítja. Felém emeli a követ, mintha csak tósztot akarna mondani, azzal zsebre vágja és keresztül sétál a kettes szobán, és csoszogva indulok utána, fájó oldallal, és gyomorral. Mindjárt elhagy az erőm.
   A kettes szoba falának dőlök és a cipőm talpát leválasztom, kihúzom belőle a fegyvert, majd a másik cipő talpból kihámozom a töltőtárat és feltöltöm a fegyverem. Most, hogy fegyver van nálam biztonságosabban érzem magam, és még egy kis erővel is elönt. Gyorsabban indulok meg a hármas szoba felé, ahol a tolvaj JiYongot rúgja fejen, aki magatehetetlenül stukkol le egy antik-szobrot. Ahogy észrevesz futásnak ered, egyből utána indulok, de az oldalam túlságosan fáj ahhoz, hogy utól tudjam érni, így a második folyosóra való kanyarodást követően megállok, célzok.
- Fel a kezekkel! WHITE le van tartóztatva. - De ő nem áll meg tovább meg, én pedig képtelen vagyok őt követni. Egyenesen az épület tetejére vezető lépcsőhöz fut., majd pedig kettesével szedi a lépcsőket annyira siet. Próbálom tartani a lépést.
   A tetőtérre érve a Nap hirtelen elvakít és megszédít. Körbenézek és jobb oldalon nyugat felé észreveszem a tolvajt.
- Innen nincs hova menned! Add meg magad, a törvény nevében!
- Már rég nincs törvény! A törvény csak papír, a világ nem a törvényekről szól. - hangja mély és érdes. Szeme zavartnak tűnik, olyan mintha nem a terv szerint alakulna minden, mintha nem lenne itt, az aminek itt kellene lennie. Hezitálok.
De miért hezitálok?
   Egy hang belül azt mondja nekem, hogy lőjek, míg a másik ami erősebb azt mondja, nem mered-megtenni. Ekkor megjelenik egy helikopter propellere, ami korom fekete és a lemenő nap lilás színeiben egy sötét pacát képez a festőien szép képen. A tolvaj megindul a helikopter ajtaja felé, én pedig egy erős kiálltást hallok, YoonGi torkából, miközben remegő kezekkel próbálok célozni.
- LŐJ! - én pedig mindennél pontosabban kibiztosítom kezemet és még mielőtt felszállna a gépre én lövök egyet. A golyót nem állítja már meg semmi. Mintha minden lassított felvételként forogna, én egyből célzok arra aki kezet nyújt a srácnak, őt szíven találja golyóm. A tolvajt hátulról éri lövésem épp szív környékén. Nagyot ordítva esik hátára, miközben húzza magával, azt, aki segített volna felszállni a gépre. Eközben a gép ajtaja bezárul, miközben a másik kettő zuhan és elhajt.
Hah... a kő legalább megvan!
   Körbenézek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg YoonGi hangját hallottam-e az előbb, de sehol senki. Biztos csak képzeltem. Eszembe jut, hogy minden lőgyakorlaton YoonGi mennyire mérges volt rám, mert nem mertem lőni. Folyton rám ordított, hogy Lőjek már! Talán pszichoszomatikusan hallottam már a hangját a gondolat alattimból. 
   Fejemet az égnek emelem, becsukott szemekkel, miközben az oldalamat szorítom. Mély levegőt veszek, és elindulok a földön fekvő áldozatok felé.
   Az öltöny nélküli srác háttal fekszik míg a másik hasal a jobb oldalán. Úgy látszik ő már nem él, nem annyira mint a maszkos. Bal oldalára guggolok és végig nézek rajta. Hátából vértócsa árad szét, és szaggatottan veszi a levegőt. Haja arcának izzadságába tapad, mellkasa pedig szaggatottan emelkedik. Kisöpröm szeméből a hajtincseket, és kísérteties felismerés lesz rajtam úrrá. Torkom elszorul és a levegő is egyre rosszabb minőségű lesz körülöttem. A tüdőm képtelen befogadni. Idegállapotom a tetőpontjára hág. Remegő kezemmel a maszkot lehúzom arcáról.
NE!
   Arcom elé kapom kezem, és zokogásban török ki. JunHong. Guggolásból a földre rogyok és fejét ölembe húzom. Most már eltörpül az a fájdalom, amit az oldalamban érzek, hiszen a szívem  majd megszakad. Minden emlék feltör bennem, az együtt töltött Lámpás Éjszakák, a közös mozizások, nevetések és minden ami valaha ő volt. Én meg lelőttem őt, a legjobb barátomat.
- Ne, csak bírd ki... hívok orvost. - mondom két szipogás között, mire JunHong megmozdul és felnyög.
- Nem... kell... - mondja.
- Már hogyne kellene, az életed a tét.
- Nem kell. Ez már nem élet, ami nekem van... lepaktáltam a legveszélyesebb emberekkel... és ettől már semmi sem lesz jobb.
- Ezért hívom a mentőket, hogy túl éld és hogy megtudjalak menteni. - öltönyöm zsebében kezdek keresgélni a telefonom után, akkor maikor rájövök, hogy az öltözőben kellett hagynom, és akkor amikor JunHong megfogja a kezem.
- MinMi, te vagy a legjobb dolog ami valaha velem történt. - síró görcs eluralkodik rajtam. Könnyeim áztatják bőrömet. -Azzal mented meg az életem, ha hagysz elmenni...
- Nem hagyom hogy meghalj.
- MinMi, van egy Naplóm az ágy alatt a harmadik deszka mélyén balra. Még ma menj el érte, nem akarom, hogy rossz kezekbe kerüljön... áh... nem gondoltam volna, hogy egy golyó ennyire fáj. A Naplóba mindent le írok, és használd fel a WHITE-nál.
- Honnan...?
- Többet tudok mint gondolnád. - letörli könnyeimet arcomról. - Ne sírj, én majd fentről vigyázok rád. - Megérkezik JiYong, aki a helyzetből egyből a telefonjáért nyúl és a többeket hívja, és a mentőket.
- Hamarosan itt lesznek. - mondja.
- Bocs haver. - mondja JunHong.
- Semmi, jól harcolsz. - JiYong is leguggol MinMi mellé.
- MinMi... Vigyázz HoSeokra... Ő lesz a... követ...kező. Szeret-lek. - keze lehullik a földre, én pedig felordítok! Minden annyira fáj, vele akarok menni. Menni akarok vele. Amikor anyuék nem voltak, ő mindig ott volt. Ő vette vissza a homokozó lapátomat is az idősebbektől. A telefonomat is mindig ellopta, most pedig... elhagy, egy ilyen hülye szóval. Ha beavatott volna, ha elmondta volna, hogy mibe is keveredett nem lett volna ilyen kimenetele az eseményeknek.
   A szívem megszakad, az elmém elhomályosul és a földre dobott pisztolyért nyúlok. Kábán nézem, ahogy könnyeim áztatják a bőr markolatot majd végül államhoz nyomom csövét. JiYong, mikor észreveszi gyorsan kilöki a fegyvert kezemből, majd végül magához húz.
- Mint a BEST vezetője, nem hagyhatom, hogy a jelenlegi érzéseid irányítsanak. Nem hagyhatod el magad! Ennek így kellett alakulnia, nem tudsz már rajta változtatni. Azzal, hogy véget vetnél az életednek, még több embernek okoznál fájdalmat. - ujjait erősen hajamba dúrja, úgy súg továbbra is fülembe, én pedig zokogok. - NamJoon, YoonGi, JiMin, SeokJin, TaeHyung, és HoSeok számít rád. Nekik sokat jelentesz, ne hagyd, hogy ők szenvedjenek, hiszen a barátságnak ez a lényege. Mindenkinek nagyon fontos vagy, többet érsz, mint ez a hülye kristály. Ne hagyd, hogy a sötétség elhomályosítsa az agyad. Kérlek... engedd el. Ne szenvedjen! Fent a majd jobb helye lesz.
- Honnan tudod, hogy a menybe megy? - nézek rá, vöröslő, égő szemekkel.
- Aki szeretni tud, az oda megy!
- JUNHONG!!!! - omlok, élettelen testére és hagyom, hogy magával vigyenek a sötét, érzések és az a tudat, hogy majd folytatnom kell, hogy bosszút tudjak állni rajta.

35. rész

x.X.x

   A nap sugarak keltenek. Felülök az ágyon és meglepődve veszem észre, hogy a saját szobában vagyok.
De hogy kerültem ide?
   Az órára pillantok ami reggel hat órát mutat. Lábamnál pedig MinMi alszik, egyik keze feje alatt van, míg a másik sípcsontom felett öleli át a takarót és alatta a lábam. Óvatosan vissza fekszek a párnára, igyekszem nem felkelteni. Ahogy fejem a párnát éri egyből bevillan, hogy tegnap elestem és valaki azt mondja áruló. Homlokomhoz kapok és észreveszem, hogy be van kötözve, bal oldalt pedig eléggé érzékeny. Vissza lehunyom a szemem, közben arra erőszakosan koncentrálok a tegnapra. De semmi sem ugrik be, csak annyit tudok, hogy rendkívül fáj a fejem és enyhe hányinger kerülget.
   Órákkal később kelet, ekkor már tizenegy órát mutat a pirosan világító óra. Bal oldalamra gördülök, hogy pont az órával szembe kerüljek. Figyelem a másodperc számlálót, ahogy pereg. Idővel észreveszek egy fehér lap szamárfüles sarkát. Lassan feltornázom ülő helyzetbe magam, ölembe veszek a levelet és olvasni kezdem.

"Szia, HoSeok,
Gondolom már felkeltél ha ezt olvasod. Nekem el kellett mennem dolgozni este tízre haza érek. Gyógyulgass ne nagyon erőltesd meg magad, de jó lenne ha a hátsó kertnél levágnád a füvet, és ebéd után, miután YoonGivel lefektettétek YoonShiket felmosnád a házat.

MinMi

U.I.: Pihenj sokat!

Mi a franc?

x.X.x

- Szia! - repül felém JiYong széttárt karokkal.

- Szia.

- Rég láttalak! - ölel meg, kissé megszorongat. - Te fogytál! - végig mér. - De nagyon jól nézel ki? Mit szedsz, hogy ennyire szép vagy?
- Fotoszintetizálok! - vágom rá, mire hangosan felnevet és vállon fogva kísér a főnök megbeszélő terme felé. - Mesélj mi a helyzet veled? 

- Semmi.

- Lányok? - elkomolyodik, leveszi kezét a vállamról, zsebre dugja.

- Élnek, jelenleg többen mint a férfilakossága a világnak.
- Bolond.
- De te így szeretsz. - rám néz és egy széles szájú tejbe tök mosolyt villant rám.

- De így ám! - nevetve belépünk a főnök barlangjába. Minden szem ránk szegeződik és a vezetőség epés megjegyzéseket tesz késésünkre.
- Szeretném megjegyezni mélyen tisztelt vezetőség, hogy nem késtünk, önök érkeztek túl korán, az órára pillantva megláthatják, hogy épp fél nyolcat mutat, ami a megbeszélt időpont volt. - mondja JiYong.

- Szemtelen. - jegyzi meg a pénzügyminiszter. 

- Nem hiszem, hogy ők lennének a...

- Ők a legjobbak - szól közbe Choi igazgató úr. - Park kisasszony már évek óta a cégnél dolgozik és egyetlen panaszra való ok sem jelent meg a profilján, ami kizárta volna, hogy ne kapja meg ezt a neves feladatot. JiYong pedig - mint maguk is tudják - a legszemtelenebb és legjobb emberünk egyben. Egyetlen küldetés sem bukott el a vezetése alatt, éppen ezért választottam őt. Hiszem, hogy ez a két ember, megtudja védeni a Star of the Season-t, hiszen nagyszerű csapatot alkotnak. Egyik felettesükkel közösen voltak egy bevetésen a messzi Brazíliában. Cho PyoJin hadnagy egy rossz szóval sem illette a munkájukat. Mindig felkészültnek állította be őket és szavakból megértették egymást. Úgy gondolom, ez az igazán példamutató viselkedés egy munka kapcsán. A kemény és fegyelmezett összetartás a közös feladatok kapcsán.

- Ajánlom is hogy ők legyenek a legjobbak, mert ha ellopják a Star of the Season-t, a gatyájukat leperelem önökről illetve a jövőbeli munkavállalásról is letehetnek! - állt fel az asztaltól a gyémánt Koreába érkezéséről gondoskodó, öltönyös férfi.

- Értettük, nem okozunk csalódást. - mondjuk egyszerre JiYonggal, meghajolunk és kimegyünk.

- Micsoda faszkalap! - epésen jegyzi meg.  - Leperelem önökről a gatyát is! - utánozza a hangját kifigurázva. - Meg még le is szopom magam annyira kifogok készülni! 

- JiYong! - ütöm tarkón. - Itt nem beszélhetsz így! - mondom. - Mert a gatyát is leperelik rólunk! - mondom, ugyan olyan hangon, ahogy társam is utánozta az előbbi férfit.

- Gyökér! - nevetünk fel.

- Gyere menjünk dolgozni. - mondom. 

   Saját öltözőnkbe érve, azonnal készülődni kezdünk. Két óra múlva landol az ékkő a nemzeti repülőtéren és nekünk kell előkészíteni érkezésére a terepen, pontosan egy órával a landolás előtt. 

- Kaptál új cuccokat? - érdeklődik átlesve JiYong a paraván széle felől. 

- Ja. De ha még egyszer átnézel, miközben öltözök, rajtad fogom kipróbálni.

- Mert még nem avattad fel a kicsikét?

- Emberen még nem. Miért ki kellene? - most én nézek át a paraván túl oldalára.
- Nem, de ha még egyszer átnézel, miközben öltözök a fejedbe húzom a legbüdösebb alsómat!

- Gonosz vagy. -lököm oda.
- Te meg perverz! - mondja. Felfintorodom, mire ő csak halkan felkuncog és folytatja az öltözést. - Az autóban megvárlak. - közli. Hallom távolodó lépéseit.
   Felveszem a lakozott kettős talpú cipőmet, aminek talpaiba egy-egy adag tárat csúsztatók. Szövet nadrágom szárát felhajtva a vádlimra csatolok, egy-egy kést tokjában. A nadrág övére rákapcsolom a marok fegyveremet, mellé egy teleszkópos, acél botot. Sportmelltartóm két oldalán van két fém bevonatú kör, amibe még további két fegyver alkatrészt rejtek, az egyik egy hangtompító, míg a másik egy célkeresztes távcső. Ingemet a nadrágba bele tűröm, a cég hivatalos nyakkendőjét gallér alá hajtva meghúzom felé veszem a fekete zakómat, amelybe a WHITE fehér logója van névjegytábla alá hímezve. Mell alatt két gombot begombolok, hajamat lófarokba, majd később kontyba fogom. Zsebre teszem jelvényemet és megindulok JiYonghoz a parkolóba.
   A parkolóba érve táram türelmetlenül dudál egyet, majd kiszáll és kinyitja nekem az autó ajtót. 

- Mehetünk?
- Persze.
- Akkor kapaszkodj, mert késésben vagyunk! - rálép a gázra, és a kocsikereke nyikorogva elindul.

   Pontosan érkezünk a repülőtérre, az ötperces késést nagyon szépen behoztuk, igaz néhány kanyart driftelve vettünk be, amin csak nagyokat kacagtunk, de legalább a bennünk felgyülemlett feszültséget le tudtuk adni.
   A parkolóból sietve indulunk meg a kettes terminál felé, ahol egy nagyobb biztonsági őr csapat vár mindet. A nagy tömeget végig mérve csak néhány ismerős arcot veszek észre, de velük még nem volt szerencsém dolgozni, mivel én hozzájuk képest kis hal vagyok. Mi vagyunk a legelitebb csapat a cégnél, de van egy másik csapat, akiknek a létezésükről tudunk csak nem tudjuk, hogy kik vannak ebben a csapatban. Pletykák vannak róluk, hogy azok az emberek több mint harminc évesek, és hogy van egy tag, aki épp, hogy huszonöt de máris bekerült. 

Szeretnék majd azokkal az emberekkel dolgozni. 

   - Jó napot kívánok. Park MinMi a BTS csapat al-kiképzője vagyok és én vagyok az egyik felelős a Star of the Season megóvásáért. Kérem, dolgozzunk keményen együtt. - hajolok meg, majd ugyan ezt a szöveget elmondja JiYong is egy kis változtatással, végén ő is meghajol. 

- Fő feladatunk hogy megvédjük a kiskutyát. Remélem mindenki ismeri a jelszót, és tudja melyik kiskutyáról beszélek. Első feladatunk, hogy a kettes terminált ürítsük ki és egy sorfalat alakítsunk ki a fő kapu és a csillagkapu valamint a dömper között. A fal tagjai között maximum egy méter távolság legyen se több se kevesebb, remélem tudják mennyi az az egy méter! - osztom ki a feladatot. - A sorfal csak a dömper elindulása után bomolhat fel. Kérek, kétszer kettő két fős csapatból álló autó kíséretet a dömper elé és mögé. Ezen kívül még ugyan ennyit a dömper két oldalára. Három sávos úton fogunk haladni a célpontig, ahol WHITE igazgatója készíti elő a kiskutya fogadására a terepet. - össze csapom kenyereimet. - Remélem érthető voltam. Emberek, munkára. - mindenki szétszéled és elkezdik a készülődést.

- MinMi a fülesek a tiedre vannak hangolva. - mondja JiYong.

- Köszönöm. Menjünk mi is. 

    Ott segítünk, ahol kell. Ha az utazók kérdést tesznek fel, mi csak türelmesen megkérjük őket, hogy hagyjanak minket dolgozni, és hogy a gépük, ugyan úgy el fog indulni, csak nem a kettesről, hanem az egyesből. Épp egy nagyobb bőröndöt viszek át a kettesből az egyesbe, mikor a repülőtéri vezérlőből hívást fogadok.

- Tíz perc múlva, érkezik a Puppy. 

- SeokJin! - derülök fel. - Hát te?

- Azt hiszed, csak te vagy annyira jó, hogy plusz bérért még szombaton is bent dolgozz, sőt mi több plusz juttatást is kapj? - hallom, hogy megvan elégedve magával. - Amúgy meg én és TaeHyungie vagyunk a legjobbak mint tudod.

- Nagy büszke vagy magadra igaz? - leteszem a bőröndöt, elnézést kérőn meghajolok, majd vissza indulok a kettes terminál felé.
- Na ná! Mára 150%-ot kapunk! - mondja. - Tíz perc és érkezik a Puppy.

- Szörnyű az angolod! - közlöm vele.

- Mondom, tíz perc és érkezik a kiskutya. - bontom a vonalat és átadom az üzenetet mikro-porton keresztül a többieknek. Végén kiadom a jelszót:

- Vörös riasztás!

   Landol a gép. Én és JiYong kihúzva állunk a hatalmas gép mellett, mögöttünk a többi WHITE taggal egyetemben. A géphez odatolat a hatalmas nagy mozgólépcső, kinyílik az ajtó és kilép egy tíz fekete bőrű testőr, mögötte egy tíz éves európai kislánnyal, akinek a kezében egy fából készült, arannyal szegélyezett lakatos dobozka van. Őt követi egy nő és egy férfi, majd egy az aktáiba bebújt férfi. A sort pedig egy immáron fehér bőrű testőr zárja. 

- Maguk fognak vigyázni a születésnapi ajándékomra? - lép közelebb a kislány csillogó szemekkel.

- Igen mi. - válaszol JiYong, mire én oldalba bököm.

- Igen kisasszony, mi leszünk az önök koreai testőrei és vigyázói az értéküknek. Kérem szóljanak nekünk ha bármire szükségük lesz. - mondom. 

- Köszönöm. Fagyit hoznának? - kérdezi. - És egy csokitortát. Svájci csokisat.

- Azonnal intézkedem. A fagylaltja milyen legyen.

- Tejcsoki és étcsokoládé. 

- Azonnal intézkedem. - felnézek a szülőkre. - Kérem kövessenek engem.

   Elöl sétálok én, mellettem JiYong mögöttünk a család és kísérlete őket zárja a többi WHITE-os tag. A sorfal nagyszerűen van felállítva, azoknak akik a falat alkotják, küldök egy elismerő pillantást, amibe valaki vagy belepirul, vagy pedig viszonozza egy fejbiccentéssel. 

   Elérünk a dömperig, amibe a kislány és a szülei szállnak, akik furcsa módon roppant csendben vannak. A dömper belseje kényelmesen van elrendezve, az ablakok dupla rétegű golyó álló üvegből készültek, épp úgy ahogy a fal is. Az ülések krémszínűek és duplán párnázottak, de csak a bal oldalon vannak. A jobb oldalon egy kis pult van, ahol italt lehet előkészíteni. Egy kisebb televízió is van a falra felszerelve, és egy kisebb hifi rendszer van elhelyezve a belsejében. A család beszáll, majd mi is előre ketten. Felhúzzuk a le sötétített, hangszigetelő falat.

- Indulhatunk. Állandó tempónk a 65 kilométer per óra. Kérem tartsák a sebességet. Indulás. - adom ki az utasítást. JiYong felbőgeti a motort, ami elég halk, villant kettőt a lámpával, az előtte álló kocsi megindul, épp úgy ahogy mi is. 

   A célpontig tartó út zökkenőmentesen telik, a kanyarokat is szépen veszi a csapat. A hátsó bejárathoz visszük az autót, kiengedjük a családot, és innentől fogva a főnök átveszi az irányítást. Osztogatja a feladatokat, hogy ki hova menjen, nekünk pedig ad fél óra szünetet. JiYonggal egyből a közeli kifőzdébe megyünk, ahol végre megreggelizhetünk dél környékén.

- Ez a kislány imádni való! - állapítom meg.

- Ja ja. Milyen király szülcsi napcsi ajándékot kapott már. Nekem bezzeg a szüleim csak egymillió won utalnak át a számlámra ha születésnapom van. 

- Te legalább kapsz ajándékot. - mondom.

- Ne haragudj. Elfelejtettem... - mentegetőzik. - Kérsz sütit?

- Nem de a kislánynak vegyük meg amit kér, vagy különben holnapra nem lesz munkánk.

   Fél óra múlva visszatérünk a múzeumba, ahol ki lesz állítva a drágakő. 

- MinMi! Maga kezdi először az őrködést a belső teremben, míg a küldő teremben JiYong lesz. - mondja a főnök. - Óránként cserélnek, ez fog menni egészen este fél tízig, ahol később jön az én felügyeletem alatt egy másik csapat, akik fél óráig fogják vigyázni a követ, majd egésze estére jön a BEST. Azonnal menjenek a helyükre. Leülni tilos. Figyelmük nem lankadhat. Négy óránként kapnak tíz perc pihenőt. Jó munkát és ne feledjék, a cégünk hírneve, most az önök kezében van! - büszkeséggel né ránk Choi igazgató úr, majd megütögeti a vállunkat és elmegy.

   Nagyon bízik bennünk és ez az érzés nagyon jól esik ebben a stresszes időben.

- Sok sikert, csajszi.
- Neked is, JiYong. - mindenki a helyére áll.

Istenem add, hogy minden a legnagyobb rendben legyen!

    A két terem között körülbelül harminc méter távolság van, így még nehezebb egymást értesíteni, ha esetleg valami történne. Csendesen telnek az órák. A megnyitó is nagyon nyugodtan telt. Az egész annyiban különbözik a legtöbb biztonsági munkától, hogy ez mérföldkövekkel komolyabb és több pénzt is ad, ami nagyobb felelősséggel jár és még bele is vagy képes őszülni. 

   Hosszú egy helyben stagnálást követően elérkezik a négy óra vége és fáradtan rogyok össze a kávézóban, amit a kávé és a tisztító szerek szaga jár be.

- Komolyan nem tudom, hogy mi a nehezebb. A folyamatos állás vagy ez a szag.

- Folyamatosan állás... - mondom, nyűgösen.

- Nem úgy értettem! 

- Perverz vagy JiYong.

- Te értetted félre.
- Én? Dehogy is. Én csak próbálgattam beszélni, mivel az elmúlt négy órában csak azt hajtogattam, "Kérem, lépjen hátrébb!" "Fényképezni tilos!" Próbálok valami nem robothoz hasonló szöveget kitalálni, de annyira agyilag zokni vagyok, hogy az valami nagy bakfitty. 

- Te kis robot. - simogatja meg a fejemet. - Nyugalom, már csak hat óra van hátra és mehetünk haza. Amúgy én azt hittem, hogy egy kicsivel nehezebb lesz.

- Ez nehezebb is, csak az az alapvető különbség közötted és köztem, hogy mikor te vagy a belső teremben, nem tudom eldönteni, hogy az akkor bent lévő lányok most vagy a követ akarják fényképezni vagy téged! 

- Ez vicces!

- De igaz.

- Menjünk dolgozni. - üti meg a vállamat. Kifele menet a telefonommal babrálok és válaszolok HoSeok üzenetére.

Címzett: Park MinMi

Feladó: Jung HoSeok
Tárgy: Hála
Üzenet: Ezer köszönet, hogy rám bíztad a fű vágást. Soha életemben nem vágtam még füvet, azt sem tudom mivel vágják a füvet. 

Címzett: Jung HoSeok

Feladó: Parki MinMi

Tárgy: Ilyen az élet

Üzenet: Ez van. Szokj hozzá, és még a kiképzésed el sem kezdődött!

  

   Ugyan az a monoton folyamat, mint az előző műszakban, ha lehet így fogalmazni, ha nem a lábam miatt fogok elesni, mert annyira elzsibbad, akkor azért mert elalszok a folyamatos monotonitás miatt. A következő szünet is ugyan úgy telik. Mind a ketten panaszkodunk JiYonggal, hogy mennyire unalmas, egy két poénnal feldobjuk egymást, csipkelődünk is egy sort, majd egy kávé után és néhány falat szendvics elfogyasztása után visszamegyünk és folytatjuk az utolsó két órát.
   Először én leszek bent majd JiYong és ezzel be is fejeződik a mai műszak. Beállok a helyemre és ekkor SeokJin rácsatlakozik a micro-portomra. 

- Ezt a zenét küldeném azoknak akik szeretik a Yang YoSeob hangját. Következzen tőle a Coffeine, csak hogy be ne aludj.
- Köszi, SeoJin. - mondom, és máris kicsit könnyebben viselem, az utolsó fél harmadot. 

Lemegy a zene és ismét a viszonylagos csendben maradok. Csak néhány magassarkú kopogását lehet hallani.
   Karórámra pillantok, ami már azt jelzi, hogy csak tíz perc és mehetek lecserélni JiYongot, ekkor a micro-portom besípol és kisebb felsikításra kitépem fülemből. Ijedten nézek körbe de senki sincs a közelben aki dokkolhatta a frekvenciát. Nyomogatom a karórám szélét, hogy hívjam JiYongot, de semmi jelet sem kapok. 

- Haló? - szólok bele többször de csak süket fülekre találok. Ekkor tűnik fel, hogy veszélyesen nincs senki sem se az egyes teremben, sem a kettes környékén, és még az ajtóban JiYongot sem látom.

Ne. Ne. Ne.

   Győzködöm magam, hogy ez csak egy rossz, vicc és mindenki csak a tulajdonos család kis előadásán van jelen. De JiYongnak akkor is itt kellene lennie. Nem lett volna szabad elmozdulnia, semmilyen esetre sem. Igen, biztos ott van a nagy tömeg... az előadáson... a hármas teremben... és JiYong pedig csak nekidőlt a kettes terem falának ezért nem látom sehol. De valami akkor sem stimmel...

Itt valami már van, érzem a gyomromban.

   Próbálom megőrizni a hidegvérem, amikor egy öltönyös, vasalt, szőke hajú fiú indul felém a kettes terem ajtójából. Lépései nyugalmat sugároznak, lassúnak tűnnek lépései, de mégis gyorsan halad. Jobb kezét öltönyének zsebébe mélyeszti, elővesz egy fekete rongyot, amit később arca elé köt, hogy ne lássam arcát. Ekkor egy reszelő hangot hallok meg, és égő szagot érzek. Gyorsan megfordulok, és észre veszem, hogy kettő maszkos férfi mászik be egy körön, amit az ablakon vágtak ki, miközben a harmadik már az üveg parcellát vágja gyémánttal, ami alatt a Star of the Season van.
   Reflexből előveszem a fegyverem és lövök. Egyet arra aki az ablakon próbál bemászni, milyet elkapja golyó ő kiesik, de a másik felém iramodik meg. Kezében sokkoló van, amit egyszeriben kirúgok kezéből, mihelyst kellően elég távolságba ér. A sokkoló kirepül kezéből, ő pedig rám ugrik. Verekedik, én pedig egy rúgással egyetemben, a lábszáramhoz szorított kést kiveszem helyéről és gyomron szúrom. Ahogy kihúzom ő földre esik, a harmadik aki pedig a gyémántot akarja elérni, ledöbben és gyorsan rám néz, majd a mögöttem helyet foglaló srácra néz, akinek felelőtlen módon hátat fordítottam. Amint hátra pillantok, úgy veszem észre, hogy a srác kikerekedett szemekkel néz rám...

x.X.x

   Zico meghalt és LuHan most már a fő főnököm. Az utolsó utasításokat adja a múzeumhoz közeli sikátorban, ami megszólalásig hasonlít ahhoz, ahol JungKookot vertem össze. Ugyan azokat mondja, mint amit eddig is tudtam. Ha nem lopom el a kristályt akkor anyámat és MinMit megölik. Már a könyökömön jön ki ez az egész szöveg...

- Értettem. - válaszolom. 

- Most pedig menj, és végezd el a munkádat. Öten még veled mennek a biztonság kedvéért. 

- Igenis. - felelem és kimegyek.

   Méregdrága öltönyömben csak arra tudok gondolni, hogy mi fog történni. Lehet meghalok, ha meghalok, akkor az aki ott lesz, és meg fog ölni utolsó mondatomban elmondok neki mindent, és megfogom kérni hogy keresse fel Park MinMit, aki majd biztosan hinni fog nekem. Ő mindig hitt bennem és bízott bennem. Minden nap, mikor együtt mentünk haza az iskolából azt monda, hogy mennyire jó kisfiú vagyok, és hogy Ő tudja, azt hogy én képtelen lennék bárkinek is gondot okozni. Erre mi lesz? Apám hülyeségéből én szenvedek. Bárcsak meghalnék ebben a küldetésben, hogy ne kelljen több embert bántanom. 

Én nem ilyen vagyok. 

   A férfi toalettben ütöm le tenyerem a fekete márvánnyal borított mosdókagylóra. Hajam metál szőke, kontaktlencsém kék és zöld keveréke, de a többi vonásomat nem tudták eltüntetni. Szememet szemceruzával kihúzták, és fekete kalapot is kaptam. Megmosom kezemet, majd két papír törlőbe beletörlöm az egészet. Megigazítom az öltönyömet, utoljára vetek egy pillantást magamra, majd elindulok a feladatomra.

    Több termet körbejártam, és szebbnél szebb festményeket és méreg drága ereklyéket láttam, de mindezek értéktelennek tűnnek számomra. Olyan érzés van bennem, mintha most telne meg utoljára levegővel a tüdőm. A torkomban két biliárd golyó ékeskedik és nem akar egyik sem tovább mozdulni. Vízre van szükségem. Odalépek a bárpulthoz és kérek egy üveg vizet. Az összeset lehajtom, de amilyen lendülettel leküldtem őket, olyan lendülettel akar vissza fele is jönni. 

- Hölgyeim és uraim tekintsék meg a... - hallom ahogy a hangos bemondóba mondja a műsorvezető, hogy hallgassák meg a kiállítók kis műsorát, és a gyémánt történetét. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is jöttem, de most már eszembe jutott. 

   Végig nézem, az időközben kapott térképet a komplexumról, a negyedik emeleten van a gyémánt, én meg jelen pillanatban a másodikon vagyok. Elindulok az üvegfalú lifttel felfele. Miután kiszállok egyből a kettes számot kezdem el keresni, amit elég rövid idő után meg is találok. Az ajtóban egy jól öltözött férfi áll, oldalán egy fegyver van. Gyorsan kik kell találnom valamit, hogy hogyan hozzam el onnan. Zsebemben ekkor észreveszem, hogy eddig egy fémes dolgot markolásztam. 

   A tömeg a kettes teremből kifelé áramol a liftek és a lépcsők felé, így a terem üres lesz. Csak én és az a férfi maradunk. Közelebb megyek hozzá és beszélgetésbe kezdek elegyedni. Mindenről kérdezem, de ő csak tőmondatokban válaszol, majd pedig félrehívom, mert úgy teszek, mintha valami furcsát látnék az egyik festményen. Mintha valaki megrongálta volna, ekkor a rémes dologgal nyakszirten ütöm, ő pedig ölembe esik. Arrébb húzom az egyik szobor mögé dugom, majd tovább megyek. 

   Ahogy befordulok a kettes terembe, úgy legyek egyre izgatottabb, és úgy kezd el uralkodni rajtam az az érzés, amit akkor is éreztem, amikor JungKookkal tettem azt, amit. Teljesen átveszi felettem az erőt, az a szadista énem, ami azóta van, amióta LuHannal találkoztam. Zsebembe nyúlok és előveszem a maszkomat, arcom elé terítem és tovább indulok. De a szoba közepén gyökeret ver a talpam. 

   Az egyes szobában meg láttam MinMit, ahogy pisztolyt ránt és egy biztos mozdulattal, rezzenéstelen arccal, meghúzza a ravaszt, ami bizonyára a többi társam ellen irányul. Ekkor megjelenik DongHyun és elkezd vele harcolni. MinMi kirúgja a kezéből a sokkolót, majd heves verekedést követően egy késsel gyomron szúrja.

Az ellen az erő ellen, amit láttam egy golyó álló mellény sem véd meg. Senkit. 

   Telesen leblokkolok. De amikor rám nézett és hezitálni kezd, hogy mit csináljon teljesen elbizonytalanodok. Itt van a zsebemben ez a pisztoly, és jelen pillanatban inkább lőném le magam, mint hogy őt megüssem vagy fájdalmat okozzak neki. Rólam leveszi tekintetét és a mögötte álló vitrin felé indul, ahol a szintén leblokkolt Byk áll. Közelebb lép hozzá és nyakszirten üti, majd zsebéből elő vesz valamit, ami fémes csattanó hangot ad. Felegyenesedik és a pisztolyával ismét céloz de ezúttal ismét az ablak felé. Lő. Sikítás, majd egy becsapódás. Valakit lelőtt közülünk. Valakinek baja esett. Valaki talán meg is halt. Ezekre a gondolatokra ismét az a furcsa erő kezd el bennem mozgolódni. Erőre kap gyengeségemen, és eluralkodik rajtam. Már nem vagyok önmagam... és egyszer csak azon kapom magam, hogy...

Meg akarom ölni MinMit.

34. rész

x.X.x

   JiMin autóját kölcsön véve tartok haza felé pont délután fél ötkor. Saját engedélyével adtam neki nyugtató injekciót és lefektettem, hogy pihenjen. Ez az ötlet már nem nagyon tetszett neki, de a végén beadta a derekát és elment lepihenni. Eléggé feszült volt még otthonában is miután megértünk és most az egyszer nem tudom, hogy mitévő legyek. Ilyen helyzetre még én sem voltam felkészülve.

   Bal kanyart veszek és behajtok az utcámba. Még mindig békés, csendes és ragyog a nap, talán a szokásosnál kicsit jobban is. Kormány fölé hajolok, hogy megnézzem, kinek az autója áll a garázsom előtt. Meglepődve veszem észre, hogy YoonGi az, és az autóra pedig rá vagy írva, hogy taxi. Éppen kitolat, én pedig betudok állni a helyére. Leállítom a motort, kiszállok és egyből az ajtóban álló YoonGihoz megyek, akinek a kezében egy mosolygós YoonShik ül.

- Szia, baba! - köszönök a picinek. - Látom jól el vagytok.
- Igen elég jól, bár HoSeok jól lelépett.

- Hogy érted? - érdeklődök.

- Telefon hívást kapott, elment idegesnek tűnt miután felvette a telefont. Ezt követően fogta magát és elment, minket pedig a játszótéren hagyott, így kénytelen voltam taxit fogni, hogy elhozzam ide a kicsit. - mutat fél kézzel YoonShikre, aki erőteljesen feszeng a karjai között. Végül pedig lerakja a földre, és egyből a ház előtt lévő virág ültetvényesbe gázol.

- YoonShik ne! - kiállt utána YoonGi, mire a kisfiú csak elkezd az úttest felé szaladni. - Jé! - indul meg a gyerek után görnyedt tartással. - He, állj már meg! YoonShik! - végül az úttest végénél elkapja derekánál fogva a gyereket, aki kacagva rugdosódik. - Az anyád úr istenit, többet ilyet ne csinálj! - kiáltja el magát, végül elkomolyodik. Oda megyek hozzájuk.

- Gyere baba. Adok enni, majd alszunk egyet, jó? - nevetve jön át hozzám, YoonGi pedig megszeppenve áll egy helyben. - Gyere te is, apa! - mondom, mosolyogva, mire ő felkapja a fejét és értetlenül jön utánam. Mindeközben azon jár az eszem, hogy YoonGi hogyan fogja ezt az egészet viselni. Egyik gondolatot követi a másik, totális káosz uralkodik elmémen végül pedig azon kapom magam hogy azt mondogatom a fejemben:

Csak nehogy bajod essen!

x.X.x

   - Fiam! - jön közelebb apa, széttárt karokkal a nagy előtérben, büszkén, békésen sétálva. Épp úgy, mint, mikor valami a családnak még nagyobb dicsőséget okozó dologgal például egy Ázsia bajnokság első helyezettjének járó kupával a hónom alatt térek vissza.

- Apa. - egyhangúságom lefagyasztja azt a fancsali vigyort arcáról, mellém áll, és még a khaki színű öltöny kabátomon keresztül is érzem, hogy valami keményet nyom oldalamhoz.

- Menj. - mondja.

- Igen is. 

Nem tetszik ez az egész nekem! Nagyon nem!
   Egyenesen a saját irodájába vezet, amibe belépve lefagyok. Apa stílusa még mindig erőteljesen jelen van a szobában. Sötét színű bútorok, világos krém színű fal, és a nagy ablak előtti függöny. Mindebbe az idilli képbe csak néhány tényező piszkít bele. A jobboldalon vérben fekvő mesterem és a teremben jelenlévő többi számomra ismeretlen, sötét ruhába öltözött alak. De, ami a legjobban nyugtalanít azaz, hogy anya jelen van, de a nővérem nincs.

- RiOn hol van? 

- Inkább magad miatt aggódj. - szólal meg egy hang, ami számomra ismeretlen. Ekkor apának a nagy fekete bőr igazgatói széke megfordul és egy komoly tekintetű, kicsi szemű és csillogó fekete hajú férfi néz rám ölében összekulcsolt kézzel. - Üdvözöllek! - mosolyogva feláll odajön hozzám, meghajol majd kezet nyújt. - Zico vagyok.

- HoSeok. Mit csinált a mesteremmel? - kérdezem. Gyanakvóan nézek végig rajta, majd a mester felé fordítom tekintetem, aki eszméletlenül fekszik.

- Csupán megtanítottam, hogyan kell az erősebbet tisztelni.

- Ugyan ki itt az erősebb?

- Nézz körül! - széttárt karokkal felkacag. - Itt mindenki erősebb nála, és nálad is. 

- Mit akarnak? 

- Téged! Anyád nekünk szánt.

- Hah?

- Nem mondtátok el neki? - kérdőn fordul apám felé. - Nagy hiba. - hangszínének nyugodtsága felidegesít. Fejével biccent egyet, majd apám felordít, és a földre rogy. Erőt veszek magamon és rezzenéstelenül nézem, hogy mi folyik körülöttem.

Mit kellene csinálnom? Gondolkodj, HoSeok!

   - Nos, akkor kénytelen leszek én elmondani. - hátat fordít nekem, és ide-oda imbolyogva, zsebre dugott kézzel, enyhe szórakozott hangulattal mesél. - Tömören annyi, hogy a miénk vagy. Itt a szerződés. RiOn születése után, édesanyád meddő lett. Egyik petefészkét el kellett távolítani. Nagy sajnálatunkra... Apád nagyon csalódott volt, hogy lánya született, ezért felkereste a nagyfőnököt, aki segített neki. Ja igen, akkoriban nem volt ilyen jó módotok. - körbemutat a szobában. - Mi adtunk neki pénzt, hogy azt a drága beavatkozást elvégezzék apád spermájával, hogy te most itt lehess. A feltételünk az az volt, hogy tizenkilencedik születésnapod után elmondja, hogy a mi tulajdonunkat képzed, vagyis, jogunk van feletted. Ez amolyan szerződés. Tudod, mint mikor TV-t veszel, vagy amikor munkába állsz. Magyarán, csak egy tárgy vagy. - mondja.

- Feltétel volt, hogy szigorúan neveljenek. Tanulj harc művészetet, és hogy adják át neked azt a fegyelmet, amit a mi cégünk megkövetel.

- Hogy legyek olyan, flúgos mint maga? - felém rohan, mögötte csak lebeg fekete öltönye.

- Nem vagyok flúgos. - ragad meg galléromnál fogva. - Csak elkötelezett.

- Szerintem inkább flúgos. - ököllel gyomorszájon üt, amit erősebbnek érzek, mint amit elbírok. Térdre rogyok. - Miből gondolod, hogy csatlakozni fogok? 

Van egy tervem.

- Ez a sorsod. Az, hogy velünk együtt pusztíts.

- Én nem fogok pusztítani. - mondom, mire ő közelebb hajol.

- Dehogy is nem, vagy elveszem azt ami neked a legfontosabb.

- Nem tudja azt, hogy nekem fontos. - összeszűkült szemekkel nézek rá.

- Dehogy is, jól tudom én azt... család, hum... nem hiszem, hogy fontos, maximum a nővéred. A mestered, már annál fontosabb. Igaz? 

Mintha gyomron rúgtak volna. 

- Vagy inkább a kis barátnőd? Szép kis csitri, el lehetne adni, vagy mi több kurvát is lehetne csinálni belőle.

- Őt hagyd ki ebből! Neked ÉN kellek!

- Jól látod, de várjunk csak, mi is a neve... hum... -  mondta félbemaradt, mert az ajtó kicsapódott és a mögöttem beiramló emberek hangos dobogásának váratlan hatását kihasználva, forgó rúgással lábáról letaszítom Zicot, aki a földre esik, miközben én felállok. 

    Gyorsan felmérem a terepet. Nekem csak a mester kell, a többi nem érdekes. Megindulok felé, de többen utamat állják, van aki fegyverrel, és van aki csak teljes testtel, harcra készen áll meg. 

- Lőj! - hallom, meg az utasítást, mire a földre kuporodok, és fejemet kezemmel védem, mint ahogy azt egy földrengés esetén kell tenni. Az előttem állók közül a fegyveresek holtan esnek össze, míg a többiek felém közelednek és rúgásra készülnek. Ekkor ketten mellém állnak. 

   Az egyik, aki jobb oldalamon áll, vékony és fekete ruhában áll, és harcol, olyan mint NamJoon. Felállok és segítek nekik, de még többen jönnek be a szobába. Nem tudom, hogy ki van velem, de az biztos, hogy nekem és a mesternek túl kell élnünk ezt a helyzetet. 

   Rés támad az előttem álló emberek között én pedig egyből át török rajta. Ekkor Zico elém ugrik és vérben forgó szemekkel támadni kezd. Többször jobb ököllel próbál megütni, de van amikor lábbal és jól kidolgozott forgó rúgásokkal próbál leteríteni.

- Zelo, segíts! - kiálltja el magát, és már ketten jönnek rám. Az a srác, aki most csatlakozott hozzánk, nagyon fiatal, azon gondolkozok, két ütés között, hogy őt is olyan szerződés miatt tartják-e itt, mint engem, vagy pedig simán, önszántából csatlakozott.

De ki az, aki önszántából akar embereknek fájdalmat okozni?

   Elöl és hátul is támadnak, végül elvesztem a fonalat, és Zelo arcon míg Zico gyomron talál egy jól beidőzített kereszt rúgással. Hátra repülök és fejemet a padlóba ütöm. Érzem, ahogyan agyam a koponyámhoz csapódik, és levesztem minden... erőmet...

   Feleszmélek.... ismét hallom hogy valaki azt kiáltsa lőj! Megpróbálok felülni, de vissza ránt a fejem. 

- Ne, mozogj, mindjárt vége. - ugyan az a fekete ruhás alak van mellettem, aki múltkor segített, de még mindig harcolnak. Ő nem NamJoon. NamJoon nem így beszél, és nem ilyen magas a hangja. A főnök hangja mélyebb és karakánabb. Ismerős... hang...  - Vigyázz! - kiálltja fölém emelkedik és egy guggolásból kiindított álló rúgást hajt végre, lába pedig Zico gyomrában ér véget. A férfi rábukik az őt megrúgónak kinyújtott kezére, egymás között motyognak valamit, majd az aki megmentett elővesz egy fegyvert és meglövi többször Zicot. Kezét leengedve, csapódik be mellém fél holtan. Az érkezéskor vér hagyja el száját. Néhány csepp arcomon landol. 

- Áru...ló!

- Dögölj meg! - hallom azt a hangot, ami a fekete ruháshoz tartozik. Újabb dörrenés, és Zico fejébe golyó repül.

x.X.x

   - Jól van emberek. Adom ki a parancsot! A mestert vigyétek kórházba, szituáció a megszokott. Sikátorban találtátok és megijedtetek, hogy valami komolyabb baja esett bla... bla... bla... LeeJoon, te vidd HoSeokot a kocsiba, úgy látom a szemöldöke kicsattant, vigyázz vele, hogy össze ne vérezzen valamit. Nincs szükségem egy felesleges gondra. Zelo, te tüntesd el Zico testét, égesd el vagy dobd a Han- folyóba! Tudod mit, nem érdekel! Csak had ne lássam a mocskos képét. Fiúk, akiket meg lelőttek... remélem tudjátok mi a dolgotok!

- Elnézést. - szólít meg Zelo. - Nekem most haza kellene mennem.

- Mi van? Kis haver nem az iskolában vagy, hogy haza menj csak úgy óra kellős közepén! Majd ha elintézted a mestered holttestét majd csak akkor. - vállon ütöm.

- De nekem holnap munkám lesz! Tudja a Star of the Season. - mondja.

- Vagy úgy, szóval téged bízott meg a feladattal! - ledöbbenek - Akkor pont nem jókor ölettem meg szegény fiút. Na mindegy. Áldozatokkal minden háború jár. Ügyes leszel fiam! - kacsintok rá. Pupillája össze szűkül. Remek, rajta is hatásos. - Holnap ne okozz csalódást apádnak! - mondom.

- Sohasem tennék ilyet... apa. - rákacsintok és elindul a fiú dolgára.

- Főnök? - láp hozzám LeeJoon. - HoSeokot beraktam a csomag tartóba, következő lépés? 

- Te marha! - ütöm gyomorszájon -  Arra nem gondoltál, hogy mi lesz ha felébred? Azonnal fektesd be a hátsó ülésre, hamarosan megyek én is. Utána megyünk a villába.

- Értettem főnök. 

   A villa alaksora sokszor szolgált már kínzó teremként, vagy csak simán kiképző terepként. Most egészen barátias itt a légkör, hiszen egy egyszemélyes ágyon és a hozzá tartozó szívmonitoron, az agyi hullámokat mérő gépen és egy két csokor virágon kívül, más nem igen van a szobában. Ezen kívül úgy rendezettem be ezt a helyet, hogy ha ne talán tán kedves látogatónk HoSeok felébredne, akkor egy kórházi közegben ébredjen fel. HyoNi drágám is nővér ruhát vett fel. Meg kell, hogy mondjam nagyon kívánatos kis nővérke lett belőle. 

- A gépekre rá van kapcsolva? - érdeklődök LeeJoontól. 

- Igen, jelei is jók. 

- Mikor kezdhetem?

- Akár most is, főnök. - bólintok és bemegyek. HyoNi is velem tart szemtelenül rövid nővér ruhájában.

   Leülök HoSeok ágya melletti székre és egyből elkezdem. Először latin szavakat skandálok neki, minek hatására nő az agyi aktivitás. Átváltok a szokásos angolra, később a kínaira legvégül pedig koreaira. Egyre csak nő az agyi aktivitás, végül pedig kinyitja a szemét, én pedig fölé hajolok.

- Jó reggelt HoSeok. Az én nevem LuHan, már találkoztunk egyszer a Nagy Ázsia Játékok utáni bulin. Remélem jól kipihented magad, és kiheverted a velem való eszmecserét. Nagyon ígéretes tehetségnek bizonyulsz. Már kis korod óta rajtad tartom a szemem. Kérlek, ne utasítsd el a segítségemet. Csak nézz mélyen a szemembe. - látom hogy figyel rám, és látom ahogy a szemembe néz. De nincs tudatánál. - Te egy roboro vagy. Én pedig a te magisztered. Azt teszi a jó roboro, amit a magisztere mond. A te feladatod az, hogy...

x.X.x

    Este kilenc óra is elmúlt már, de még HoSeok még mindig nem érkezett haza. Lassan kikoptatom nappalimban YoonShik játszó szőnyegét.

- Hé Állj le, mert elszédülök! YoonShik pedig nem tud aludni miattad, minden harmadik lépésedre felkel, úgy trappolsz. - közli velem YoonGi.

- Bocsánat. - leülök az egyik fotelba, majd JungKookra nézek. - Hogy vagy?

- Köszönöm jól. És ön?

- Én is, köszönöm. De kérlek ne használj ennyire tisztelet tudó formát. Szerintem mrá tekinthetjük egymást barátnak. - felelem.

- Rendben van, kisasszony... vagyis... MinMi...

- Sokkal jobb. 

   Telnek múlnak a szótlan percek JoongKook a kanapén elaludt, míg YoonGi a picit fogva szenderült mélyebb vizekre. Én is a kimerültség határán vagyok, amikor hangos, el nem álló dudaszóra leszek figyelmes. Felpattanok ijedtemben és egyből az ajtó felé indulok meg. A kis kémlelő gömböcskén egy autót veszek észre, ami a virágos kertem kellős közepén áll, és reflektora a házat világítja. 

    Óvatosan kinézek az ajtón, majd nagyobb bátorságot véve kimerészkedek az éjszaka sötétjébe. Ahogy egyre jobban közeledek az autó felé, úgy válik egyre ismerősebbé az autónak néhány vonása. A visszapillantó tükör ezüstös alja, a lámpa húzott teteje.

HoSeok!

   Sietve indulok meg az autó irányába, majd mikor a vezető felőli részhez érek gyorsan számhoz kapom kezemet. HoSeok a kormányra dőlve nyomja folyamatosan a dudát, eszméletlenül. 

- Mi történt? - lép mellém JungKook.

- Gyere szedjük ki az autóból! - mondom. Kinyitjuk az ajtót és háta döntjük HoSeokot. Most hogy leállt a folyamatos dudálás, kicsit nyugodtabban vesszük mind ketten a levegőt. Átnyúlok HoSeok háta mögött és nehezen kiráncigálom a virágokon keresztül a beton placcra.

- Segíts. - mondom JungKooknak, aki készségesen vállára veszi HoSeokot és megindul vele a ház felé.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen erős. 

   Könnyedén megy fel vele az emeletre ahol a vendég szobának az ágyára löki, de HoSeok meg sem moccan. Én kicsit oldalra húzom, majd pedig betakargatom. 

- Egy pohár vizet hozzál már fel, kérlek. 

- Hozom. 

Az ágy szélére ülök és onnan nézem, ahogy alszik. Homlokára teszem kezemet, de szerencsére nincs láza. Szemöldöke kivan csattanva elég rendesen, lehet hogy össze kellene ölteni, de ahogy látom már ki van tisztítva. Valaki kitisztította. Kezem lecsúszik arcélén ő pedig még jobban belehajtja fejét tenyerembe. Arca enyhén szúrós a borosta miatt, de jelen esetben ez is jó érzéssel tölt el. Kihúzom kezem, mikor lépteket hallok meg a folyosóról, YoonGi lép be.

- Hogy van? JungKook mondta, hogy mi történt.

- Jó mélyen aludhattál, ha nem keltél fel a duda szóra. 

- Nem tudtam valami jól aludni mostanában. - mondja. - Túl éli. Ez csak egy kis horzsolása van. De hogy van-e más komolyabb baja, azt nem tudom. Majd csak akkor lehetünk ebben biztosak ha felkelt. 

- Értem. Gondolom, akkor itt maradsz mellette, nem? - kérdezi YoonGi.

- Nem szándékoztam. - vallom be az igazat, de még ilyen gondolat sem ugrott még be.
- Figyelj szerintem maradj itt. Fej sérülése van, lehet nem súlyos, de lehet hogy mégis az. Lehet beütötte a fejét, sohasem lehet tudni. Majd én meg JungKook vigyázunk a házra és YoonShikre, te csak maradj itt és vigyázz rá.

- De én nem...

- Vedd úgy, hogy ez parancs!

- Utálom, hogy te vagy a második a rangsorban NamJoon után...

- Tudom! - kacsint egyet - Jó éjt. 

- Neked is. - vissza nézek HoSeokra, és észre veszem, hogy szaggatottan veszi a levegőt, és egy kicsit meleg is a feje. Kiszaladok vizes ruháért, amit vissza érve a homlokára helyezek. Talán igaza van YoonGinek, de talán nem. Az biztos, hogy ha akarok, ha nem felsőbb utasítások miatt most már kutya kötelességem itt maradni. 

33. rész

x.X.x

   - SeokJin, ne haragudj, de feltudnál hozni egy kávét?
- Főnök, ma ez már a harmadik és még csak kilenc óra van. Éjszaka se aludt, ez nem tesz jót az egészségének. - mondta.
- Tudom, de ezt muszáj még elintéznem.

- Rendben van, máris viszem. - bontja a vonalat.
   Anyáék töltött éjszaka után valami megváltozott bennem, valami hiányos érzés, olyan érzés, ami egy egész éjszaka sem hagy pihenni és nappal is csak folyamatosan zaklat. Egy kérdés, ami szinte az elememmé vált és a sejtjeimbe égette magát.
Ki az a lány?
   Kutató munkát indíttattam el saját magam felől, amiben SeokJin és TaeHyung is segít, de amikor megtudták, hogy rólam van szó, hogy magamat akarom jobban kinyomoztatni nemes egyszerűséggel szerintem hülyének néztek és az általuk jól beszélt kettes számrendszerben megosztottak egymással pár mondatot, majd pedig fejet bólintva bele egyeztek, hogy segítenek.
    Azóta az éjszaka óta csak egy éjszakát töltöttem otthon, azt is ágyamban fetrengve. Nem bírok otthon maradni, mert úgy érzem, hogy az a hiány érzet felemészt, ha a saját házamban vagyok. Így kénytelen voltam a ma estét és az azelőtti napot, valamint a mait is a cégházban tölteni. Nem túl kényelmes a papírral telerakott asztalon aludni, vagy legalábbis pihenni a végkimerültség határánál, de máshol pedig csak fetrengtem vagy pedig idegennek éreztem magam.
   Eleinte nem tudtam, hogy honnan induljak ki, de hosszas gondolkodások után rájöttem, hogy a saját családomat kell kikutatnom részletesebben, így anya és apa általuk leadott aktáját nyálaztam át. Reménytelenül. Semmi olyat nem találtam benne, ami olyasmi lett volna, amit nem tudtam már alapvetően róluk.
   Tovább mentem és a kórházakat is körbetelefonáltam, mint egy jól képzett recepciós nő, felőlük érdeklődve. Azóta négy különböző aktát kaptam, három az anyáé míg egy az apáé. Apa kartonjában csak a bábtörése és az azzal járó infúziós kezelés volt feltüntetve. Az anyáé ettől sokkal összetettebb volt...
   Anya legelső kartonjában a gyomor fekélye és az annak körülményes kikezelése volt leírva, amit időközben nehezített egy felfázás, semmi extra. A második kissé megrázott. A dátumozása azután két évvel volt feltüntetve, hogy apával megismerkedtek volna. A doktor abortus arteficialis-ról ír, ami a mesterséges elvetélés latin neve. Kellet egy kis idő, mire felfogtam, hogy mi is az, amit az előbb olvastam, de... számomra ez... még most is hihetetlen. Az a nő, aki mindig arra tanított, hogy az életekkel nem szabad játszani, és hogy mindenkinek van legalább egy esélye a jó életre az megölt egy kis embert. Hát, hol az esély az életre? Hol a "mindenki megérdemel egy esélyt" szöveg?
Kicsit már máshogy nézek anyára...
   A harmadik orvosi zárójelentés pedig a pszichiátriai zárójelentés ami öt évvel későbbről származik, mint hogy én megszülettem. Úgy, mint az álmomban, anya sírt és ott volt az a lány. Az orvosi segítség, az hogy anya sír, illetve az ahogyan az a lány sírt utánunk, vajon összefügg?
Teljes zavarodottság uralkodik briliáns elmémen!
- Meghoztam a kávédat. - mondta SeokJin és letette a négy pohár mellé az ötödiket. Észre sem vettem, hogy belépett az ajtón. - Megint az ügyön gondolkodol?
- Igen. Valahogy nem áll össze a kép. - vakarom meg halántékom, amibe erős fájdalom hasít.
- Talán, jobb lenne, ha megkérdeznéd, hogy mi történt. - odahúz egy széket és leül majdnem velem szembe. Felé fordulok.
- Igen, de most hogy kezdjem? Szia anya, kutattam a múltatokban és találtam néhány érdekes dolgot, amit megtudnál nekem magyarázni?
- Nem így gondoltam, de ez is egy lehetséges opció. Igazából arra gondoltam, hogy lehet ők mindent megosztottak veled, csak te nem vagy ennek tudatában. - mondta. - bár ez csak egy megérzés.
- Nem értelek. -felnevet.
- Fura ezt tőled hallani, tőled, aki mindent ért elsőre.
- Biztos a kimerültség és...
- Ne mentegetőzz, akárhogy is nézzük nem vagy szuperhős és kész. - biztatóan rám mosolyog. - Én csak azt akartam, mondani, hogy lehet saját magad után is ki kellene kérned a zárójelentéseket illetve az orvosi kartonokat. Bár ez csak egy tipp. - fel áll és a vállamra üt. - Ezt intézd el, és menj haza aludni, vagy ha nem hazáig rugdoslak. Ezt pedig majd én megiszom. - elveszi a kávét és bele kortyol, majd kifelé indul. Az ajtóból vissza fordulva még vissza fordul. Látom a kávé gőzét, és a hab körvonalat képez SeokJin felső ajka felett. - Humm... igazán finom ez a kubai fekete pörkölésű...
- Az az enyém! - állok fel és utána nyúlok.
- Eszedbe ne jusson! - fenyegetően rám néz. - Te mész és alszol egyet, addig amíg én megiszom ezt a fekete nektárt! Na, pusz' pá! - becsapja maga mögött az ajtót, minek hangára én visszaroskadok a székbe, teljes agyleállással. Csak meredek magam elé, fel sem fogom mi folyik körülöttem, még a szám is nyitva van, arra nincs erőm hogy bezárjam...
De... azaz én kávém!

x.X.x 

   Rengeteg kisgyerek, rengeteg kacagó, néha pedig síró hang jár körbe és teljes letargia. MinMi elvitte JiMin a saját házába, hogy pihenje ki magát, míg engem és HoSeokot egy SMS keretein belül elküldött a közeli játszótérre, amit hajós játszóérnek hívtak.
   A terület közepén volt egy nagy zárt fedelű hajó, ami inkább nézett ki Noé bárkájának, mint közönséges tengeri vitorlásnak. Körülötte homok tenger van szétszórva pedig négy fős hinták, libikókák, mászókák és egy két trambulin. Az egészet szép fa kerítés védi, amin belül még található egy nyilvános WC azzal együtt egy rendkívül tiszta pelenkázó. Az egészet pedig a nagy koronájú fák teszik még szebbé, szinte mese szírűvé.
   HoSeok már nem is tudom számát hányszor csúszdáztatta már meg YoonShiket, aki minden egyes lecsúszásnál visít egyet, és kacagva rohan a mászókáig, ami a csúszda tetejére vezet.
- Vigyázz, meg ne csússz! - hallom HoSeok hangját, ahogy aggodalommal és szeretettel szól a kisfiúhoz.
   Vajon én milyen apa lennék? Eltudnám látni mindazt a feladat tömeget, ami ezzel jár kézen fogva vagy már az első héten kudarcot vallanék? Hogyan kezelném a kakis pelenkákat és a pelenkázást?
Már a gondolatra kiráz a hideg, pedig még nem is vagyok abban a helyzetben. 
"A te fiad is!"
   De én nem tudom, hogy mit csinál egy apa. Az én apám csak elnyomott engem, csak ilyen példa van előttem, habár ezt még vakon is megtudnám állapítani, hogy ez nem a legjobb módja a gyermek nevelésnek. Új utat kellene keresnem, de nem tudok senki sem akit példának vehetnék.
   Talán HoSeokot. Olyan jól elvan YoonShikkel, de vajon ez a fajta nevelés is jó? Istenem semmi sem tudok a gyerekekről, talán könyvet kellene olvasnom, de azok közül is melyik a jó? Vagy iratkozzak be egy olyan csoportba hol az anyák a gyerek nevelésről beszélgetnek és egymásnak adnak tanácsot?
- YoonGi! - szól hozzám teljes letargiám kellős közepén HoSeok. - Gyere ide. - int kezével, mire nagyot nyelek és oda megyek. Ekkor már a hintáknál vannak és YoonShik visongva repül, miközben kezéével az ég felé nyúlkál, vagy inkább HoSeok felé, mert ő van előtte.
- Gyere csatlakozz hozzánk. - mondja kedvesen. - Úgy ülsz ott, mint akivel a világ legrosszabb dolga történt. Nem sok gyereket láttam életemben de ez a tökmag, aki itt hintázik nagyon...
- Kicsi? Pelenkás? Ordító? Önképtelen? Pisis? Hisztis?
- ... szerethető. - felvont szemöldökkel rám néz. - Nézd, nem akarlak kioktatni, még akkor sem ha ez pont úgy fog hangzani, de Ő a közös gyereketek. - kiveszi a hintából és a homokozó felé tereli, míg mi ketten a közeli padra leülünk. Mind a ketten a kicsiket figyeljük és azt, ahogy YoonShik próbál játszani  többiekkel.
- Ha JiYoon meghal, akkor már csak te maradsz neki, akihez nagyobb részben kötődik. Lehet most úgy érzed, hogy túl hamar váltál felnőtté, és túl korán kapsz ekkora feladatot, de hidd el, megéri. Én még csak egy hete ismerem a gyereket, de olyan pillanatokat okozott nekem, amiket kötve hiszek, hogy valaha el fogok felejteni. Vedd le a tojás héját a seggedről és légy olyan férfi, aki vállalja  a tetteiért a következményeket. Még ha most nem is úgy érzed, hogy ez olyan jó idővel azt fogod mondani, hogy megérte.
- Te olyan sületlenségeket beszélsz! - szólalok fel.
   Legbelül tudom, hogy neki van igaza, de nehezemre esik elfogadni. Megcsörren a telefonja, mire vállon üt, YoonShikre mutat és elmegy. Most én vigyázok a kisfiúra, aki akárhogy próbálkozik nem tud beilleszkedni a homokozók közé. Le nem veszem tekintetemet róla, úgy próbálom óvni tisztes távolságból. Az orra olyan, mint az anyjáé, kicsi, és pisze. De a jobb oldali profilja teljesen olyan mint az enyém.
Csak van közöm a gyerekhez...

   Elveszi YoonShik kezéből a lapátot a mellette ülő kisfiú. Egyből összeszűkült szemekkel nézek a fiúra, aki egy mozdulattal megríkatta a fiamat. Felállok és ahogy megindulok a homokozó felé, úgy válok egyszerre feszültté és mégis nyugodttá. Nem tudom, hogy mi fog következni, épp úgy ahogy azt sem tudom, hogy mit miért teszek. Csak annyit tudok, hogy azt kell tennem, amit a belsőmből fakadó számomra furcsa erő diktál.
   YoonShik mögött megállok és leguggolok, úgy hogy térdeim védőpajzsként védjék hátulról. Válla fölött átnyúlok, mire ő felnéz rám.
- Nézd csak. - mondom, és elmosolyodok. Vissza néz a homokra, ahol már egyik kezemben a nyuszi alakú forma van, míg másik kezemben egy kisebb kupac homok. - Látod, kézzel is tudsz a nyuszikába tölteni homokot. - megtöltöm a formát és egy határozott mozdulattal a lehető legsimább helyre csapom azt. Végig kopogtatom a formát, majd pedig lehúzom és kibújik alóla a nyuszi forma.
- Na, milyen lett? - nézek le rá, ő pedig fel rám.
- Supej! - halk felkacagás hagyja el a torkom.
Azt hiszem erről az érzésről beszélt HoSeok!
"...hiszem, hogy nagyszerű apa fog belőled válni, YoonGi!"

x.X.x

   - HoSeok? - hangos zihálást hallok meg a telefon túl oldalán.
- Mester?! Mi történt?
- Túl sokan voltak, bármi történjék ne gyere ide... - hadarja el a mondat végét, miután egy erős ütés hangját hallom, legvégül pedig a mester elfojtott ordítását. - Túl... veszélyes... - hangja elhal a túl oldalon.
- Jung HoSeok, ha látni akarod még élve a mesteredet, akkor azonnal látogasd meg a családi házadat vagy a mestered után a következő a kis barátnőd lesz!
- Ki maga?
- Inkább az a kérdés, hogy apád betartja-e a megegyezést...
- Milyen megegyezést? - nem értek semmit.
- Nem világosítottad fel? - hallom, ahogy oldalra beszél, majd pedig apám duruzsoló hangját hallom meg, de nem értem, hogy mit mondhat. - Nagy kár... nagyon nagy kár...
- Engedjék el a szüleimet és a mestert!
- Gyere ide és engedd el te őket, ha annyira akarod.
- Máris ott vagyok.
- HOSEOK NE! - hallom a mester hangját, majd hogy valami eltörik legvégül pedig a mester egy óriásit üvölt. Megszakad a vonal.
   Hideg, nem jó érzéssel teletöltött borzongás fut végig gerincemen, végül pedig csak arra tudok gondolni, hogy oda kell mennem...

x.X.x

   Nem tudom, hogy hány kiló a főnök, de egyedül becipelni a házba eléggé nehéz, főleg úgy hogy másik kezemben még a saját zárójelentéseit is cipelem, amit idefele vettem át a kórházakból, ahol volt kezelve.
   A házba érve egyből a nappaliban lévő kanapéra lököm NamJoon hullára kifáradt testét, míg az orvosi leleteket a konyhai bárpultra teszem. Keresek egy takarót vagy bármit, amivel betakarhatom, végén pedig megnézem, hogy lélegzik-e még. Minden a legnagyobb rendben van, de kíváncsi vagyok, hogy mit takarhatnak azok a jelentések. A főnök biztosan ki lesz még ütve egy ideig, szóval átnézem. Leülök a bárpult mögé és kinyitom az elsőt.

   Semmi érdekes csak az hogy megszületett, súly, hosszúság, fej kerület, vér típus, sárgaság miatt kék fény alá fektették és őt nap múlva engedték ki. Második egy agyi röntgent rögzít, ami semmi változást nem mutat, ez mellett pedig egy kéz törés is van. Erről az esetről mesélt nekünk NamJoon, hét éves lehetett, amikor egy autó elütötte és eltörte a kezét és enyhe agyrázkódást kapott. A harmadik akta után nyúlok a harmadik akta NamJoon ötödik születésnapja előtt történt, ősszel. Azt írják az előzetes jelentésnél, hogy egy erős ütődés érte az agy bal oldalát, ami hatására behatárolhatatlan időre emlékezet kiesés következett be. Kontrol két hét múlva.
   A második oldalon a két héttel későbbi kontroll leleteit találom, amiben ugyan azok az információk kaptak helyet, mint a legelsőben.
   Felnézek a kanapé irányában és hirtelen minden felvilágosodik. A főnöknek még a mai napig nem jöttek vissza az emlékei, vagyis most akarnak vissza jönni, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy miért pont most, vagy hogy hogyan, de abban biztos vagyok, hogy segítenünk kell neki, mert egyedül ez egy nagy feladat. Megszólal a telefonom.
- Jó napot SeokJin úr,
- Jó napot YeRim, mondja.
- Látogatója jött Kim NamJoon úrnak. Egy fiatal fiú keresi a főnökurat, Jeong JungKook a neve. De a főnök nincs az irodában, hova irányítsam, mit tegyek vele?
- Azonnal, megyek, kérem küldje be TaeHyunghoz.
- Máris. Legyen jó útja.
- Köszönöm kisasszony, maga nagyon figyelmes.
- Ugyan. - hallom ahogyan elmosolyodik, talán még el is pirult. Utólag még egy pillantást vetek NamJoonra, az asztalon hagyok egy üzenetet, hogy majd este fele vissza jövök, végül távozok.

32. rész

x.X.x

- JiYoon
- Yoon... Gi. - hangja halk, és remeg. Észreveszem, hogy mellőlem eltűnt JiMin csak nem tudom, hogy mikor.
Mintha megállt volna az idő.
   Az ágy mellett ülök, és már nem sírok, csak a kezét tartom és a gép pittyegését hallgatom. Megnyugtat az az érzés, hogy egyenletesen mozog a mellkasa és hogy a gépek egyenletes hangján kívül semmi nyugtalanító hang sem hallatszik.
- JiYoon, hogy kerültél... ide?
- Rákos vagyok. - kezét homlokomhoz emelem és mélyeket lélegzek.
- Miért nem kerestél?
- Nem akartam gondot okozni...
- Olyan buta vagy, sohasem okoztál volna gondot.
- YoonGi? Mit láttál akkor bennem?
- Most leszeretnék szegezni valamit, nem az alkohol miatt tettem, azt amit. Nem voltam még soha életemben részeg, vagy legalábbis annyira, hogy ne emlékezzek arra, ami velem és a körülöttem lévőkkel történik.
- Minden részletre... emlékszel?
- Igen, főleg arra, hogy az elkövetkező egy hétben mindig hosszú ujjú pólóban kellett lennem, úgy kikarmoltál.
- Bocsánat! - halk kuncogása megmelengeti szívemet.
Legalább sikerült egy kicsit megmosolyogtatnom.
- Miért nem kerestél? Még a számomat is ott hagytam! - a mosoly lefagy az arcáról, majd elnéz felőlem.
- Azt hittem, hogy te is olyan vagy mint a többiek, hogy csak egy éjszakás kalandot keresel és bennem megtaláltad, ezért hagytál ott másnap kora reggel.
- Munkába kellett mennem, és arra gondoltam, hogy ha megadom a számom te majd felhívsz.
- Nem volt bátorságom...
- Pedig...
- Igen, tudom nem ilyennek ismertél meg. De én azt hittem, hogy csak azért mondtál ilyen kedves szavakat, mert részeg voltál.
- Nem lehetek részeg, a fegyver tartói engedély miatt... - túl későn jutott eszembe, hogy JiYoon nem is tudja, hogy hol dolgozik, vagy éppenséggel azt, hogy mit.
- Tudom, hol dolgozol. Az JiMinie is ott dolgozik.
- Park JiMin?
- Igen, ő az öcsém...
Hogy, mi van?

x.X.x

   - HoSeok, szerinted minden rendben lesz. - kérdezem tőle, lehet kicsit érzelgősebben a kelleténél, miközben az intenzív előtt ülünk, és várjuk JiMint meg YoonShikot, hogy vissza térjenek az egészségügyi sétájukból.
- Hogy érted?
- Szerinted, YoonGi nem fog kiakadni, ha csak így megtudja az igazat?
- Mármint úgy érted, hogy egy haldokló nő, aki nagy valószínűséggel élete szerelme, elmondja neki, hogy JiMin az öccse, és hogy van tőle egy majd három éves gyereke? Nem, nem való színű!
- Állat! - ütök a vállába, mire csak felmordul és rám néz.
- Jó, komolyra véve a figurát. Igen, ki fog akadni, de szerintem YoonGit félre ismertétek másabb, mint aminek mutatja magát.
- Több éve dolgozok vele, és jelen pillanatig összeszámolva Egy kedves szava nem volt hozzám! Szerintem Te ismerted ki rosszul, ennyi idő alatt, ami szinte lehetetlen.
- Ne lény cinikus. Na, és mi van, ha te tévedsz? Ha te ismerted félre? Lehet, hogy egész idő alatt csak félrevezetett titeket, persze csak azért hogy saját magát védje.
- Először saját magát sodorná bajba!
- Muszáj mindenbe bele kötnöd?
- Ez van, ha valaki nem ismeri ki jól a másikat, Mr. Én-mindent-jobban-tudok-mint-te.
- Fogadjuk! - mondja.
- Rendben van. - egyből felelem, gondolkodás nélkül válaszolok, és utólag meg is bánom.
- Ha én nyerek, el jössz velem randira! - mondja, olyan határozott hangon, amit még soha nem halottam tőle. Hangja azt sugallja, hogy biztos abban, amit mondott. Talán kis biztosság is volt hangjában.
- Ha pedig én nyerek, akkor... akkor...
- Mi lesz akkor, bökd már ki! - sürget, én pedig hirtelen válaszolok.
- Elköltözöl! - ezt nem gondoltam komolyan! Nagyon nem gondoltam komolyan. - Ha én nyerek, te elköltözöl!
Kérlek, ne egyezz bele, ez nagyon hülyeség!
- Áll az alku. - nyújtja kezét, nekem pedig el kell fogadnom. Belementem, hogy fogadjunk, így muszáj állnom a szavamat, nem vonhatom vissza.
    Hosszú percek telnek el, JiMin és YoonShik is megérkezik, a kinti területen fogócskáznak, mikor egy csapat orvos szalad el előttünk és JiMin megindul utánuk.
- Vigyázz a gyerekre! - mondom HoSeoknak, mire ő csak biccent egyet én pedig megindulok a tömeg után. Az orvos csapat beszalad JiYoon szobájába, ahol legutóbb még YoonGit és JiMin nővérét hagytuk.
   JiMin az ajtóban döbbenten áll, és ahogy egyre közelebb érek, úgy látom egyre élesebben kirajzolódó szomorú-fájdalmas mimikáját. Könnycseppek hagyják el szemét és az összeesés határán áll, amit a remegő térdéből gondolok. Mellé érek és hátához érintem kezemet, mire ő sírásban tör ki és vállamra borul. Fejemet oldalra fordítom, és ekkor megértek mindent. Orvosok veszik körül az ágyat, míg ketten YoonGit próbálják meg távol tartani az ágytól.

   Az orvosok injekciót lőnek infúziójába, a főorvos osztogatja a feladatokat, a többiek villámgyorsan tevékenykednek én pedig képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik, úgy ahogy azt sem, hogy mit mond az orvos. JiYoon szeme felakadva remeg, és az egész teste feszes, merev.
- Engedjenek oda! - YoonGi erőteljes hangja csapja meg fülemet. - Mellette akarok lenni!
- Vigyék ki innen! - adja ki a feladatot az orvos, mire a két tag, aki lefogja YoonGit kihúzza az ajtóba, majd maguk mögött bezárják az ajtót és az orvosi hártyával bezárják azt.
   YoonGi azonnal az ajtónak esik és azon kezd el dörömbölni. YoonGi teste feszes és az izmok úgy dagadtak karján az ideg és a mozgás hatására, mint a legdurvább edzésen sem láttam. Majd észre veszem!
YoonGi sír!
    Az a srác, aki soha egy érzelmet sem mutatott ki, most sír. Megtört. Fájdalom teljes tekintete a lelkemig hatol és annyira nyomorultnak érzem magam azért, amilyennek most látom.
    Elengedem JiMint és YoonGi mellé lépek, majd vállára teszem kezemet, mire lelöki és a szobaajtó egyetlen ablakán néz befele.
- Engedj oda! - mondom neki kedvesen, mire kicsit lenyugszik és oda enged. - Mi történt?
- Nem tudom, talán... rohama van, vagy... áh, fogalmam sincs róla mi történt. A szeme egyszer csak felakadt keze remegni kezdett és annyira megijedtem...
- Nyugi, semmi gond. Jó kezekben van már.
- Annyira fáj így látnom... nem akarom elveszíteni... még csak most kaptam vissza.
- Tudom. Tudom. - simítom meg hátát, közben pedig vegyes érzelmek kavarognak bennem.
   Talán tényleg félreismertem YoonGit, és lehet hogy a többiek is, mindezek mellett ilyen hamar még soha sem veszítettem el fogadást. De ezzel egy időben YoonGit is sajnálom, nem hogy még randira is elmenjek HoSeokkal.
Túl sok érzelem! Túl sok kavarodás!

x.X.x

   Mihelyst megszólalt az orvosokat hívó csengő, azonnal a képernyőre pillantottam és egyből észrevettem, hogy melyik szobának a száma villog eszeveszetten a monitoron.
- Siessetek! - intettem a társaimnak és egyből öten csatlakoztak hozzám, majd pedig futva indultunk meg a folyosó másik végében lévő szoba irányába.
   Amint a szobába léptünk egy aggódó, férfivel találtuk szemben magunkat, akinek szeme egyszerre súgta, azt hogy ne jöjjenek közelebb és azt, hogy mentsék meg! Körbevettük az ágyat és elkezdtük a diagnózist felállítani, a  férfi egyre vadabb lett, ami érthető is volt, hiszen JiYoon kisasszony helyzete nem a legfényesebb.
- Vigyék ki! - adtam utasításba. Agyi aktivitása csökkent és rossz előérzetem támadt! - Stroke-ja van! - állapítottam meg mire mindenki tette a dolgát. - YeRim, készítsen elő egy röntgent! DongWoo azonnal küldje át a megérkezett kiértékelést és gondoskodjon a gyógyszereiről. Ma és holnap dupla adagot kap... Esik a pulzusa, összeesett a légzése, azonnal mesterséges lélegeztetésre van szüksége! - egyből nyúltam a tubusért. Felhelyeztem majd pedig csak az Istenhez fohászkodtam, hogy meg ne halljon.
Egyből ahogy gondoltam, agyi infarktusa van!
   Feszülten váram, hogy elteljen az egy perc, ami a hatóanyag gyors felszívódása után egyből kiváltja a hatást. Eredményei stabilizálódtak, de nem hagyott nyugodni az, hogy nem nyitja ki a szemét.
- YeRim, hol van? - kiáltottam el magam, ekkor esett be az ajtón a doktornő.
- Röntgen kész!
- Azonnal vigyük! - ahogy kitoltuk az ajtón egyből ugyan az a fiú lépett az ágy mellé, aki bent volt JiYoon kisasszonynál. - Siessenek! - utasítottam a többieket, akik szinte futottak a kocsi mellett. Nagyon kevés időnk maradt, főleg hogy nem tudjuk, mennyi időnk maradt az esetlegesen bekövetkezhető következő agyi infarktusig. Illetve időben észre kell venni, hogy melyik agyi részt érte az elzáródás, hogy feltudjuk becsülni az esetleges agyi károkat, illetve az életben maradás esélyét.
- Mi történt? Mi a baja? - folyamatosan ezeket kérdezgeti tőlem a fiú. - Doktor úr kérem válaszoljon!
- Menjenek előre, pillanatokon belül én is ott leszek! - megállok a fiú mellett, akihez időközben még egy fiú és egy lány is csatlakozott.
- Ön hozzátartozó?
- Én a barátja vagyok! - jelentette ki.
- Én pedig az öccse! - mondta a másik, de a lány csendben maradt és csak kérdőn nézett a másik két fiúra, akik szintén értetlen arccal nézett össze.
- Park JiYoon kisasszonynak, agyi infarktusa van. A légzése leállt, és az agyi aktivitása is csökkent. Most megröntgenezzük, hogy megnézzük, mekkora területet érintett az infarktus, és hogy mekkorák az esélyei a felépülésre illetve az életre. Ha, most megbocsájtanak... - fordulok meg, mire a az öccse megfogja a kezem és vöröslő szemekkel néz rám.
- Fel fog épülni?
- Ezt egyenlőre nem tudhatjuk.
- Mekkora az esélye, hogy meggyógyuljon? - kérdezte a másik fiú. - Csak az igazat mondja.
- Áttétes rákkal, és egy légző szervi leállást produkáló agyi infarktus esetén a felépülések aránya 1:1000.000-hoz az esély. A kisasszony nagyon le van gyengülve, sajnálom, de ha imádkoznak akkor talán megélni a holnapot. Ha viszont nagyon erős a kisasszony akkor akár még egy hónapja is lehet, de nem tudni, hogy ez az egy nap, vagy akár egy hónap mennyire lesz teljes életű. Engedelmükkel...  - megfordultam és a röntgen felé szaladva hátamban érezve a tragikus tekinteteket tudtam, hogy nem szolgálhattam ennél jobb és biztatóbb válasszal.

x.X.x

   Kezem még mindig a doktor után feszül, ahogy utána akarok nyúlni.
- JiMin, gyere üljél le! - szól hozzám MinMi, miközben kezemre teszi kezét.
- Ne, nyúlj hozzám! - mondom, és kifakadok. - Te pedig! Te! Soha nem foglak elfogadni. YoonShik nem érdemel meg ilyen apát, egy olyan apát, aki tönkre teszi az ő életét, és mindenki életét aki körülötte van. Miattad lett olyan JiYoon, amilyen. Miattad lett beteg. Belebetegedett abba, hogy rád várt éveken át. - folyamatosan az orromat törölgetem. - Belebetegedett, abba hogy elhagytad és még meg sem kerested. Magára hagytad, miközben kihasználtad! Tudod mi vagy te? Egy érzéketlen, kegyetlen faszkalap, akit valaha láttam. Ha pedig elfog távozni, akkor nem leszel más, mint egy
Gyilkos! - bőrkabátjához nyúlok és legszívesebben nyakánál fogva fojtogatnám, de csak kabátjánál fogva lököm a falhoz. - Gyilkos! Megölted a nővérem elmúlt két évét, megölted azzal, hogy hitegetted és azzal, hogy a nyakára akasztottál egy olyan gyereket, akit nem is akart, azért mert te képtelen voltál védekezni.
- JiMin elég! Hagyd abba! - mondja MinMi, és elakarja hámozni kezemből a kabátot.
- Tűn innen! - lököm el, mire a földre esik!
- Hé! Mi folyik itt? - lépett be HoSeok karjában YoonShikkel, aki rémülten néz rám, és arra az embernek, akit egyszer majd képes lesz apjának nevezni, már ha megtudja, hogy ő az apja. - MinMi! - teszi le a gyereket és kézen fogva sietnek oda MinMihez. YoonShik egyből megölelni a zokogó lányt, míg HoSeok csak a fejét simogatja.
- Ő... Min...
- Ki ne mond! Ő soha nem lesz a te gyereked! Nem fogom az unokaöcsémet egy gyilkos kezébe adni! Megérzetted? - még egyszer a falhoz dobom.
- JiMi állj le! - lép közelebb HoSeok. - Ezt békésebben is meglehet beszélni!
- Te ebbe ne szólj bele. Jött-ment fajankó. Nem ismersz és ne is gondold azt, hogy valaha elfoglak fogadni, mint csapattad. Azt meg végképp ne várd, hogy barátként foglak kezelni! - vissza fordulok YoonGi felé és a fülébe súgom. - Gyilkos!