18. rész

x.X.x 

   Megfeszülő izom, pattanásig feszülő ideg és a mély csend, ami az eddig hangos nézőtérre szállt, mint valami lepel, amit bárki feltud szakítani. Olyan, mintha megállna az idő. Már vagy két perce elindult a mérkőzés, de mi ketten csak egymást pásztázzuk szigorú, szúró tekintettel. Mind ketten védekező állásban állunk, egy apró különbséggel, hogy én alig merek levegőt venni. Mindenemet átjárja az adrenalin, és úgy érzem, hogy akár egy csillagot is képes lennék lehozni az égboltról.
   Megfogadva a mester szavát az előző mérkőzések folyamán is, mindig megvártam, hogy az ellenfél kezdjen, hiszen a feszült és ideges ellenfél hamarabb támad, így több hibát is követ el, mint a türelmes, és a nyugodtnak látszó, de belül fortyogó jég. A mai napig sem értem a mesternek ezen hasonlatát, de ez talán azért van, mert még soha sem gondolkodtam ezen., csak magamban nevettem és elkönyveltem magamban, hogy sárga lappos költő.
De jó is lenne, ha most itt lehetne és nem lenne elkerítve.
   Yamada nem mozdul. Lehet ő is azt a stratégiát folytatja, amit én is kaptam. Ha ez az elmélet igaz, akkor itt nem lesz semmi, de az is lehet, hogy csak az én idegrendszeremet akarja ezzel tesztelni. Történjen bármi én nem fogok kezdeményezni. Még jobban ökölbe szorítom kezem, éppen alig láthatóan oldalra biccentem a fejem, ő pedig megindul. A tömeg életre kel.
Induljon a buli!
   Ordítva rohan felém, japánokhoz hasonlóan gyors és pontos. Többször üt fejre és gyomorra. Nagyon figyelnem kell, hogy mindet kitudjam védeni. Annyira sebes, hogy nem vagyok képes meg ütni, minden erőmmel azon vagyok, hogy a védelmem fel ne bomoljon. Ütést ütés követ, én pedig érzem magamon, hogy egyre jobban lassulok.
Ez így nem lesz jó! Nagyon nem! Támadni kell!
  Megint támad, én pedig két kezemmel oldalra söpröm kezeit és szegcsontjára egy erős - mi csak úgy nevezzük, tűnj a pasimtól - lökést indítok, minek hatására akárcsak egy részeg megtántorodva hátrálni kezd.
Itt az idő, most én jövök!
   Kihasználva a tétlenségét megindulok és egyből egy pörgő rúgással arccsonton találom! Eltorzul feje ránt egyet rajta és balra indul. Még mindig enyém a meglepetés pillanata. Ütést ütés után küldök felé, hol gyomorra, hol pedig fejre. Látszó sebeket ejtek rajta. Szája kicsattan, épp úgy, ahogy szemöldöke is. Az ütések hatására felsőjének öve felmondta a szolgálatot, így már a földön hever. Mikor azt hiszem, hogy jön az utolsó ütés, egy tökéletesen időzített pillanatban, mikor én rohanok oda, hogy oldalon rúgjam ő kitér, és mellettem suhan el. Ökle a gyomromban landol én pedig vért köpök a föld felé és rádőlök karjára.
Francba!
   Mély csend ereszkedik ismét a teremre. Nem igaz! Nem lehet! Nem lehet így vége! Nekem kell nyernem, de akkor miért hagy el az erőm? Kezét lentebb ereszti, majd kilök, és métereket repülök, majd pedig a földre zuhanok, mint egy dög. Az tömeg ismét ujjong és Yamada Hato nevét skandálja. Arcomban érzem hajam, szemem pedig a fájdalomtól összeszűkül, de már arra sincs erőm, hogy összehúzzam magam magzat pózba. Érzem, ahogy egy vércsepp gördül végig arcomon. Nagyon fáj! Soha nem fájt még így semmi sem!
   Hosszú óráknak tűnő pillanatok múlnak el, mikor meglátom a mestert fölöttem, ahogy próbál ébresztgetni. Beszél hozzám, de már semmit sem hallok. Annyit érzékelek a külvilágból, amit látok és legbelül érzek. A mester egy nagy 'T' betűt mutat a bírónak, engem pedig az ölébe vesz és levisz a színpadról, be egyenesen az elsősegélyt nyújtó helyre!
- HoSeok... HoSeok figyelj rám! - ütögeti az arcom. Hallom amit mond, engem szólítgat és aggódik miattam. A francba, csalódást okoztam. - Hallasz? - bólintok. - Folytatni akarod a mérkőzést?
   Hogy folytatni akarom-e? Hogy a bánatba ne'! Megígértem HongBinnak, hogy leverem ezt a szarházit és megnyerem azt az átkozottul kicseszett díjat! De hogy, azt nem tudom. Össze kell szednem magam. A mester időt kért nekem, pihenek egy kicsit, majd újult erővel térek vissza, hogy jól oldalba billentsem azt az arrogáns fafejt.
- Figyelj tíz percem van, hogy ismét harc képes állapotba hozzalak. De csak akkor ha tényleg akarod.
- Mindennél... jobban. - nyögöm.
- Elnézést! - kiabál ki az ajtón. - Egy vizes vödröt kérnék egy ronggyal! De azonnal! - visszatér mellém és előhúz egy furcsa tárgyat, egy gyertyát és egy gyufánál hosszabb valamit.
   Az ágy mellé teszi a gyertyát, meggyújtja. Azt a fa valamit a lángba tartsa, majd beleteszi abba a másik fura valamibe és leteszi az asztalra. Felém fordul, kibontja felsőmet és eltorzult arccal néz végig mellső testemen.
- A zúzódásaid még mindig nem gyógyultak be! Jól bírod, még így is! - mondja. - Valószínűleg megrepedt a lengő bordád, de nem biztos. Csak a körülötte elterülő lila foltból gondolom ezt. - hangja kegyes és kellemes. Olyan apáskodó, de mégis atyáskodó! Ő egy igazi érzelem ember, sohasem lehet tudni, mikor mit talál ki, és hogy mire gondol.
   Biológia óra jut eszembe, az amikor az emberi testet tanultuk. Azt mondta a tanár, hogy ha megreped a borda, akkor képes a tüdőt is átszakítani, ami halálhoz vezet. De ez vajon a lengőbordára is érvényes?
- Ez itt a kezemben egy köpöly! - emeli fel, azt a fura izét. - Az én mesterem egy kínai falucskában nevelkedett, ahol nem ismerték azt a szót, hogy orvos, sem azt, hogy gyógyszer. Mindössze csak ezt! - mutatja fel a köpölyt. Elmélyülten nézi. Szinte úgy, mintha csodálná. - Üvegből készítik, és ha rendeltetés szerint használod, minden fájdalmat képes megszüntetni. A kezelések között legalább fél órának el kell telnie, hogy teljesen meggyógyítson, na meg persze pihenni kell közben. Jung HoSeok! - fordul felém. - Te csak egyet tudsz kapni. Egyet, ami csak időlegesen a fájdalmadat lesz képes enyhíteni, de ha teljesen ellazulsz, akkor meg is szüntetheti. Lazulj el, ha folytatni akarod. Meleg, kellemes, de néha égető érzést fogsz érezni, te csak tartsd meg az állapotod. Most pedig hunyd be a szemed, majd szólok, ha kinyithatod.
   Teszem, amit mond. Kiürítem elmémet és engedem, hogy a mélységbe repítsen. Meleg kör formát érzek meg púpom körül, annyira kellemes, hogy még mélyebbre zuhanok. Elemeli, csinál valamit, majd vissza teszi testemnek egy másik pontjára. Ez már forróbb. Megismétli a gyakorlatot és minden egyes nyomásnál, egyre melegebb a forma és egyre mélyebbre zuhanok. A fájdalom olyan messzinek tűnik, pedig tudom, hogy nincs túl távol. Olyan, mintha feltöltene és újra születnék. Soha nem éreztem ilyet. Megnyugtató, de mégis a fellegekbe repítő. Annyira mássá tesz. Kábává, mint mikor iszok, de mégis tudom, hol vagyok. Minden olyan, más!

x.X.x

   YongGukkal karöltve sétálunk vissza a fülkénkbe. Szépen leültessük egy kanapéra. A biztonság kedvéért a lábát is összekötözzük bokánál és térdnél. Csuklója köré szigetelőszalagot kötünk háta mögött, és legvégül mellkasához kötözzük karjait. Egy széket húzok elé és ár ülök. Terpeszbe teszem lában és rákönyökölök. Állkapcsom oldalra húzom, majd vissza. Le kell fognom magam, hogy ne üssem pofán!
- Na, most hogy így szépen összejöttünk. - szól közbe YoonGi. - Csicsereghetsz is! - mosolyog rá kedvesen, hátam mögül.
- Cöh... ugyan mit? A WHITE, nem tud már mindent? - vág vissza.
- Tudod, mi nem a Google vagyunk. - morgom közbe, lehajtott fejjel. - Amúgy meg, - felnézek rá. - mi nem a WHITE tagjai vagyunk. Ők csak a munkáltatóink, akik perkálnak. Mi azoknál rosszabbak vagyunk. - féloldalas mosollyal válaszolok.
- Kezdjük azzal, hogy kinek dolgozol? - szól közbe YoonGi, és telefonját leteszi a mellettem lévő üveg asztalra. Látom rajta, hogy a hangrögzítőt bekapcsolta.
- Ügyvéd nélkül nem beszélek!
- Ügyvéd ide vagy oda, így is a sitten fogsz megdögleni, vagy még itt, ha tovább húzod az idegeimet. - most még nyugodt a hangom, de érzem, ahogy egyre feszültebb és ingerültebb leszek. - Hamar eljár a kezem. Ne szórakozz a vezérrel!
- Gyorsan eljár a kezed? Ha a tied gyors akkor az enyém egy atom fegyver főnök. - ezek szerint vette az adást a társam. Jön a már többször is alkalmazott és hatással bevált főnök-alávetett-szerep.
- Te is kaphatsz. - váll felett vissza nézek rá, mire ő meghátrál. Vissza nézek YongGukra és látom rajta a bassza-megy-ezek-nem-szórakoznak arckifejezést.
Humm... ez könnyen ment. Azt hittem kicsivel keményebb lesz!
   - Na csicseregj. Ki a főnököd? Ki vagy te? Miért csinálod? - kérdezek vissza nyugodtabb hangon.
- Soha nem láttam a főnököm, - mondja. - Bang YongGuk vagyok, de gondolom ez nem újdonság. - mondja, de látszik rajta, hogy hazudik, pupillája kitágul. - Szeretem a fegyvereket.
- Ezt már levágtuk, az illegális fegyverből. De van egy kis gond. - szól közbe YoonGi. - Én is elég jól értek hozzájuk. Ez észak-koreai gyártmány, amit csak a maffia képes átcsempészni, azokat is víz alatt járókkal. Hogy honnan tudom? - lép mellém zsebre tett kézzel. - Onnan, hogy az elmúlt három rakomány, azért nem érkezett meg, mert én lőttem ki őket a WHITE 081-esrő. Szívesen. - hallom a gúny humort hangjában. Kezdi élvezni a dolgot. Felállok és végig simítok farmeromon. YongGuk pedig falfehéren, de mégis üveg tekintettel bámul ránk.
- Ki az a LuHan? - háttal, teszem fel a kérdést, közben a nézőtér felé indulok. Ki van írva a nagy táblára a szünet szó. Ezek szerint valaki lebetegedett és a tréner önti belé a lelket. Szegény pára. Szar már neki!
   Nem válaszol, ehelyett csak hangos kacagásban tör ki. Mély hangja bezengi a szobát. Csattan a pofon YoonGi által, máris elhallgat.
- Én nem azt kérdezném, hogy ki az a LuHan, hanem azt, hogy ki az a JunHong? - kínzó fájdalom hasít belém, és eszembe jut, hogy mit mondott az a harmadik még ott fent.
MinMi!
   Lassan felé fordulok, izzó tekintettel ő pedig állja, és ugyan olyan veszett tekintettel néz vissza rám.
- Lehet, hogy a jóknál te vagy a góré, de a rosszaknál én! JunHong pedig mindig megteszi, azt, amire kérem. Ő pedig kis naiv fiúcska létére, meg is teszi, hogy a szüleit védje. Ja, és a szerelmét. Milyen ironikus az élet, nem de bár? - neveti el magát ismét. Kész! Vége! Betelt a pohár. Visszasétálok, lendül a kezem, egyenesen arcába. Sietve indulok meg az ajtó felé, zsebemben pedig a telefonom után kutatok.
- Hé, főnök! - szól vissza, gurgulázó hangon. Köp egyet. - JunHong úton van! Meg tudod menteni a csaj életét? - újabb csattanás. YoonGi tette a dolgát.
- Menj, én majd jó házi gazda leszek!

   Kilépek a folyosóra és egyből a toalett felé veszem az irányt. Séta közben kikutatom MinMi számát és már tárcsázom is. Mikor beérek, egyből fel is veszi. Megnyugtató hallani a hangját.
- MinMi! - szólok bele, talán több érzéssel, mint kellene.
- Oh, NamJoon! Kukát keresel nekem? - kuncog a vonal másik végén.
- Azonnal zárd be az ajtót. Veszélyben vagytok a sráccal. Szólj JiMinnek, Jinnek és TaeHyungnak, hogy azonnal menjenek oda hozzád. Lehet többen mennek. Érted, veszélyben vagy! Készítsd elő a fegyveredet is.
- Tessék? NamJoon vegyél levegőt is, kérlek! Ugyan ki akarna bántani?
   Ugyan ki? Na igen, érzéssel és nyugodtsággal kell elmondanom neki, hogy a legjobb barátod nem az akinek hiszed, mert amúgy ennek a YongGuknak dolgozik, ki tudja hány emberrel együtt. Csak érzéssel, mond el neki. Ne bántsd meg. De úgy oszd meg vele az infót, hogy közben ne törd össze és ne nézzen téged komplett idiótának.
- Figyelj. YoonGi én én elkaptuk YongGukot, a társaságban lévő másik kettő meglógott. Kihallgattuk őket és akkor mondták, hogy a te legjobb batárod közéjük való, és az a fiú, akit találtunk a sikátorban az ő műve.
- NamJoon, te tudod, hogy mit mondasz? Megvádolsz egy ártatlan embert! JunHong soha nem tenne ilyet.
   Ezt nem hiszem el, nem hisz nekem. Pedig én soha nem ártottam neki! Beleverek a jéghideg csempébe, homlokom támaszom öklöm mellé.
- Kérlek. Csak zárd be az ajtót és szólj a többieknek. - mondom már majdnem könyörgő hangon. - Mind a ketten hallottuk, ahogy az egyik mondta, hogy JunHong beavatási szertartása, azt volt, hogy intézzen el valakit. Én ugyan nem tudom, hogy néz ki a barátod, de ha látnám az arcát, tudnám azonosítani, hogy ő volt-e ott azon a napot, aki elhagyta a sikátort, ahol megtaláltuk a fiút. Ha haza érünk, megkeresem mind a kettőnek az arcát az adat tárban.
   Lélegzetvételeket hallok a vonal végéről, nagyon lassú, de mély lélegzetekét.
- Azt mondta YongGuk, hogy pillanatokon belül ott lehet a srác! - még mindig nem szól vissza. - Az isten szerelmére, ha ott találja a srácot talán...
- Azt hiszed megölne? NamJoon, olyan ostobaságokat beszélsz néha. Olyan, mintha nem is te lennél. Nevetségesen viselkedsz.
- Azért viselkedek nevetségesen, mert fontos vagy nekem, kérlek ne ellenkezz! Öt percen belül ott lesz JunHong és megfogja kérdezni, hogy leszel-e a barátnője. Bármi történjen, ne hagyd hogy meglássa a fiút! JunHong nem az, akinek mondja magát.
   Mély csend borul a vonalra, bennem pedig egyre jobban jő a feszültség.
- Kérlek mondj valamit! MinMi... Itt vagy...
- NamJoon... én... sajnálom.
   Nem szakítja a vonalat csak egy koppanás hangját hallom, olyan, mintha fülhallgatót dugta volna a jack helyébe, majd MinMi lakáscsengőjének.
- Fülesen vagyok. Kinyitom az ajtót! - mondja.
- NE! NE NYISD KI! HALLOD?
   Újabb csengetés, de ezúttal kettő, és mind kettő gyors és rövid, mintha sietni akarna. Hallom, ahogy MinMi lélegzik. Átveszem az ütemét. A tükörhöz lépek és a sötét márvány kézmosóra tenyerelek. Meggyötört arcomat nézem a tükörben és egyre idegesebbé válok. Arcvonalaim megkeményednek. Hallom, ahogy az ajtóhoz lépked. Nem fogad szót nekem! Kinyitja az ajtót! Veszélybe sodorja magát és a fiút. Nagy levegőt vesz, kifújja, és még egyszer.
- JunHong. - mondja.
Azt hiszem most fogok elájulni!

17. rész

x.X.x

   Két biztonsági ember kíséretében gyorsan sétálva kotorászok a zsebemben. Jobbra fordulok egyenesen a nézőtérre vezető folyosóra. Zsebemből kihúzom Iphone 6 Plus-omat és tárcsázom, YongGukot. Kicsöng.
- Mihelyst felveszi, ti beméritek. -adom ki a parancsot két csöngés között. Hallom, hogy ők is előveszik saját céges telefonjaikat és megnyitják a bemérő programot, azt amit még én fejlesztettem ki kifejezetten a cégem számára. Megrezdül kezemben a telefon.
- Bemértük az ön telefonját. - mondja.
- Helyes.
   Tíz csörgés után megunom az egészet és kinyomom a hívő felületet. Az a mihaszna még a telefonját is képtelen felvenni. Amilyen idióta, most is biztos pattogatott kukoricáz zabál egy nagy kóla kíséretében, és ha jön a járó büfés pasas, akkor biztosan vesz tőle valamit.
   Megállunk a lelátó legfelső fokán, a közlekedő folyosón. Hitetlenkedve, zsebre dugott kézzel, hunyorítva nézek végig az elém táruló padsoron, de sehol semmi. A lelátó mindhárom oldala négyszer ötven fős parcellákra van osztva és a parcellák között lépcső vezet le az első sorba. Egy ilyen neves esemény és ilyen kis helyen rendezik meg.
Cöh... szánalmas.!
    Ismét tárcsázok. Fejjel bólintok a srácoknak, jelzik hogy értették. Felveszi a telefont.
- Hol vagy te szerencsétlen? - rivallok rá.
- Üdv főnök. - mosolyt vélek felfedezni hangjából. Jó hangulata van. Adok én neki olyan jó hangulatot, hogy élete végéig megemlegeti! - Hogy szolgál egészsége? - kérdi.
- Hogy, hogy szolgál? Te magadnál vagy? Azt mondtam, hogy maradj Koreában, erre te mit csinálsz? Idejössz Pekingbe, hogy embereket szerezz magadnak. Remélem nem talállak meg mert akkor tuti nem kerülsz haza épségben! - megszakítja a vonalt.
- Bemértétek?
- Igen. Jobb oldal, kettes szektor, negyedik sor közepe. - ujjával mutatja, hogy merre van. A másik pedig egy távcsövet nyom a kezembe. Szememhez emelem és megpróbálom megkeresni YungGukot azon a helyen, ahol ülhet. Bingo! Meg vagy.
   Intek a többieknek, hogy kövessenek. A fenti szinten kerüljük meg az alattunk őrjöngő tömeget és a központban harcoló Yamada Hatot és Jung HoSeokot. Fejjel a küzdőtér felé fordulok, hogy nézzem a harcot.
Hum. A koreai srác egész ügyes. Ha lerendeztem YongGukot, majd beszélek vele egy kicsit.
   Öt perc elteltével már a kettes szektor legfelső ülősora feletti folyosón állok és kiadom a jelet a srácoknak, hogy hozzák fel YongGukot. Kicsit hátrébb húzódok, hogy a járókelők elférjenek. Tétlen percek telnek el. Az átok verte csúszómászó, hogy soha sem tud egy helyben megülni a seggén. Jut eszembe megülni. LeeJoonra bíztam a felügyeletet, az a semmirekellő sem tud semmit sem elintézni. Haza érek, vele is elbeszélgetek egy kicsit. Jobbra majd balra nézek és az érkezésünk felőli oldalról észreveszem, hogy az a srácot, akibe nem is olyan rég belebotlottunk HyoNival, felém tart egy másik társaságában. Észrevesz, köszön majd tovább megy és úgy tíz méterrel arrébb megáll és konzultál társával.
   Mire visszanézek már mind a négyen itt állnak előttem. YongGuk fejét lehajtotta mellette pedig Zico hős talpnyaló módjára néz ide-oda. Elindulok a liftek felé, ők pedig követnek. Megnyomom a hívó gombot másodpercekkel később kinyílik az ajtó beszállunk és egy szó nélkül indulunk meg a tetőtér felé.

x.X.x

   YoonGival egymás mellet sétálva indulunk YongGukot megkeresni. Egyikünknek sincs konkrét terve, hogy merre keressük, így először csak körbenézünk. Nem szólunk egymáshoz, de mégis egymásra hangolódtunk annyira, hogy tudjuk mi jár a másik fejében. A jobb oldali emeleti folyosón sétálunk, amikor belebotlunk a nem rég megismert tagba. Köszönök neki, elhaladunk előtte YoonGi pedig megszólal.
- Lehet nem túl jó az időzítő, de nekem el kell mennem WC-re. - mondja.
- Most?
- A természet nagy úr.
- Jó, siess. Ha lesz addig valami, majd írok. Figyeld az órád! - bólint és elhúzza a csíkot.
    Amint elmegy, egyből valami furcsára figyelek fel. Két férfi kísér két másik embert. Az egyik jobbra-balra néz, míg a másik lehajtott fejjel nézi a földet. Kíváncsian hajolok hátrébb, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát.
Ez ő!
   Arcomból kifut a vér és hirtelen azt sem tudom merre nézzek, vagy hogy mit csináljak. Itt állok tíz méterre YongGuktól és lefagytam a szó, legszorosabb értelmében. Két éve erre a pillanatra készülök és most, hogy végre eljött a pillanat. Itt állok, mint egy kirakati bábú, és azt sem tudom mihez kezdjek.
Ó YoonGi, siess már!
   Elindulnak abba az irányba amerről jöttünk. Tétován helyezem egyik lábamról a súlyt a másikra. Meg kellene várni YoonGit, de ha megvárom, akkor elvesztem és abban a pillanatban minden kárba veszik. Várok egy percet.
- NamJoon! - szól rám YoonGi. - Hallod? NamJoon!
- YongGuk itt volt. - mondom halkan. - Én meg lefagytam.
- Merre mentek? - igen, ez YoonGi. Egyből követni akar mindenkit. Velem ellentétben ő nem fagy le, hanem épp ellenkezőleg, felpörög és a toppon van. Mindent tud. Irigylem ezért.
Két lábon járó szerencsétlenség vagyok!
- Arra. - mutatom ő pedig elkezd szaladni a mutatott irányba. Követem de a sarokhoz érve lelassul majd megáll. Négy alak száll be a liftbe és az ajtó fölött felvillan az 'F', ami a tetőteret jelzi.
- Gyere. A másikon követjük őket fel.
   Fent a tetőtér szélét egy és fél méteres beton fal várja le. Néhol gomba alakú, ezüst, forgó fejes levegőztető emelkedik ki a talajból. A két lift egy kisebb kocka alakú építményben kap helyet, amiben még egy lépcsőházat is beépítettek. Nagy, tömör fém ajtó áll a bal oldalán. A kis épületen kívül, elszórva kisebb papír doboz építmények állnak, de van ahol fém tartó elemek hevernek egymásra rakva. Mindez olyan látszatot kelt, mintha ide azokat a tárgyakat hozták volna fel, amiket az építkezés során nem sikerült felhasználni.
   A nyugati részhez lopódzunk, mert onnan halljuk a beszélgetést és elbújunk a fém tartóoszlopok mögött. Hallgatózunk.
- LuHan, nem várhatod tőlünk, hogy ember nélkül tartsuk fenn a céget. Főleg úgy, hogy a WHITE is rászállt Zicora. - mondja az egyik.
- És mi van JunHonggal? Ő is tag már, vagy tévedek? - ez a hang ismerős. De nem tudom honnan.
- Igen, de fél, hogy rászállnak, főleg a legutóbbi verekedős ügye miatt. - szólal fől ismét az első.
- Te és a nagy terveid, mindig verekedős beavatási szertartást készítesz. Jobb ötleted nincs? - mondja a második.
- De, csak ezt, már jóval előtte megbeszéltük. A változtatás vagy az enyhítés, meg tudod, hogy nem az én feladatom. - hallok meg egy harmadik hangot.
   Ekkor összeállt a kép. Az a srác, akit a sikátorban találtunk, egy beavatási szertartás kellős közepébe csöppent. Illetve, akit láttunk elslisszolni az nem más, mint a JunHong névre hallgató új tag. Ki az a Zico? És LuHan?
- YoonGi! - suttogom, ő bólint, hogy érti. Kézjelekkel magyarázza el a tervet. Ő bal oldalról megy én pedig jobbról. Mind a két fegyverünket használni kell majd, hiszen sokan vannak. Fő cél, YongGukot elkapni, és a haza toloncolni, majd kihallgatni. Bólintok, hogy értettem és mind a ketten elindulunk a megbeszélt útirányon.
   A jobb oldalon több az üres rész, ahol nincs semmi kimagasló objektum, így nehezebb is elbújni. YoonGinak kellett volna erre fele jönnie, mert ő gyorsabb és halkabb, mint én, na meg persze alacsonyabb is. MinMi a hét elején még azért volt mérges, mert JunHongot valaki megtámadta, közben a srác nem is annyira ártatakatlan, mint amennyire látszik.
"Hogy a kurva életbe nyugodjak meg,miközben egy idegbeteg fekete ruhás hapek szabadon jár, kel és JunHongra vadászik vagy tudom is én, hogy mit is csinál."
   MinMi és JunHong jó barátok, de vajon ez a barátság elég erős-e ahhoz, hogy túlélje azt a megrázkódtatást, amit az önzetlen barát okozott? Kitudja, milyen szándékok vezérlik a srácot, és hogy milyen információkat szedett eddig ki a MinMiről, de legfőképp a WHITE-ról, vagy a BTS-ről? Nagy veszélyben van, figyelmeztetnem kell!
   Megrezdül az órám. YoonGi megérkezett a helyére. Visszajelzek neki, hogy én is. Az órán megjelenik a számláló hatvan másodpercről. Nulla nullánál indulunk.
- A srác megtette amire kéretem, igazából más választása nem igen volt, hiszen a család nagy úr. Főleg akkor, ha ehhez még hozzátesszük MinMit.
Hogy mi?
- MinMi? Róla még nem is hallottam. Ki ő? JunHong holnap akarja megkérdezni tőle, hogy lenne-e a barátnője. Elég erős kötődés alakult ki közöttük, szóval, ha a szülei miatt nem csatlakozik, akkor a csaj, mint kényszer eszköz miatt csatlakozni fog, vagy a csaj meghal.
   Még vagy harminc másodperc van az indulásig, de már alig bírok tűkön ülni. Nem engedhetem meg, hogy Minminek baja essen, főleg, hogy ott van az a srác, ki még segíteni sem tud neki.
- YongGuk, ennél okosabb ötleted rég volt. Egyéb értelmes ötlet? - cinikus hangja megadja nekem a végső lökést.
   Felállok és fegyvert szegezve rájuk megindulok feléjük. Értetlen tekintetek sorával találkozok. A legtöbbjük arca meglepetést ábrázol, míg az egyik csak mosolyog, mint egy elmebeteg.

x.X.x

   Ez meg mi a francot csinál? Még bőven van húsz másodpercünk az akcióig, de már megint nem tudja irányítani az érzelmeit. Miért kell ennyire érzékenynek lennie, ha MinMi kerül szóba? Nem fogok közbe avatkozni, hiszen biztos van egy terve, ami miatt beleugrott ebbe a kétségtelenül hülye ötletbe. Kikukucskálok a papírdoboz felett, nem valami fényes a helyzet. NamJoon úgy három méterrel arrébb áll, mint a másik öt pasas. Nekem háttal állnak, így  a meglepetés ereje az én
hasznomra válhat, ha jól időzítek.
- WHITE. - nyugodt hangon mondja. Tudom, mekkora erőfeszítés neki, nyugodtságot mutatni, főleg akkor, ha legbelül forr. - Adják föl magukat!
   Van két fekete öltönyös pasas, akik a nagy zakójuk alatt kotorásznak. Kissé megemelkedik a zakó hátulja és egyből kivehetővé válik a fegyverek alakja. Ennyiből pontosan nem tudom megállapítani, hogy milyen típusú lőfegyver, de egy biztos, ebből még baj lehet.
- Miért kéne átadnom magam? - kérdezi az egyik, akin ugyan olyan öltöny van, mint az előző kettőn, csak annyi különbséggel, hogy fényesebb és mintásabb és gondolom drágább.
- Kim JungSoo! Mond neked valamit ez a név? - kérdi.
Ó ne. Rákezdett!
- Kim JungSoo? WHITE elnök? - értetlenkedik YongGuk. Bár nem tudja, telibe találta a szöget. - Hogy szolgál egészsége?
- Megölted te szemét láda! - üvölt rá NamJoon.
   YongGuk megmerevedik, szeme kidülled. Látszólag nem érti miről van szó, de testbeszéde mindent elárul. Keze ökölbe szorul, vagyis mérges. Fülét megmozdítja, ami azt jelenti, hogy még jobban figyel mindenre. Oldalra rándítsa fejét és vissza.
- Nem én öltem meg, JungSoot. - mentegetőzik. - Arra még sohasem gondoltál, hogy valaki elárulta és aztán lepuffantotta lelkiismeret furdalás nélkül?
- Ugyan, ki tenne ilyet? - halk kuncogás hagyja el az egyik torkát. YongGuk igazat mond, a fenébe is! Nyakig benne vagyunk.
De ki árulta volna el JungSoot?
   Elkezdek kutakodni memóriámban JungSoo iránt. A főnök, mindig az irodában ült, vagy ha nem ott akkor a BTS körül sürgölődött. Azon dolgozott, hogy legyen még jobb a csapat összhangja. Sokat köszönhetünk neki, de ahányszor rá gondolok, valami felett mindig átsuhanok.
- JunWoo? Mond valamit? - folytatja YongGuk. - Bármi?
   JunWoo? Miután JungSoo meghalt, a cégtől rengeteg ember távozott, de ami mindenkit meglepett az a személyes asszisztense rejtélyes távozása volt. Távozását követő második héten a halálhírét hallottuk vissza a cégen belül. Mindenki azt mondta, hogy nem bírta azt a terhet viselni, amit az okozok, hogy JungSoo meghalt.
- JunWoo meghalt. - kezd bele NamJoon. - Mert nem bírta feldolgozni JungSoo halálát.
- Hülyeség! JunWoo még mindig él, sőt mi több, kitűnő egészségügyi állapotnak örvend.
- Ott voltunk a temetésén is.
- És láttátok is a testét a koporsóban? Honnan tudtátok, hogy ő az? Lehet, hogy csak egy bizarr viccet űztek veletek. - sikerült NamJoont tökéletesen elbizonytalanítania és ezt az a két tag is észrevette. Erősen megmarkolták fegyvereiket és előrántották egyenesen NamJoonra. Csak a jelet várták.
Nem tétlenkedhetek!
   Felálltam, és lőttem kettőt, egyenesen a két fegyveres férfi hátába. Meg kellett előznöm a tragédiát. Inkább ők mint az egyik legjobb WHITE ügynök. Sikeresen eltereltem a figyelmet NamJoonról. Mindenki rám nézett.
- Na, hellóka! - szólok közbe. - Te kis önző dög, engem meg kihagysz a játszmából? De kis huncut vagy!
- Én is örülök, hogy láthatlak! - kacag föl a társam. Sikerült a feszültség oldás, most jöhet a második lépés. Fejet biccent és megindul YongGuk felé. Ügyesen leszereli és egy bilincset nyom a kezére.
- Héhéhé! Hátrébb az agarakkal! - kiáltok fel a másik kettőre. - Megmozdultok, golyót kaptok a fejetekbe!
   NamJoon a földre ülteti YongGukot és a bilincsnél fogva kiköti a közelben lévő tartó oszlophoz. Kiegyenesedik és egyből visszatér a másik kettőhöz. Fegyvert szegez rájuk. Mikor már azt hinnénk, hogy minden a legnagyobb rendben van, akkor hirtelen kivágódik az nehéz ajtó, és vagy öt fekete ruhás golyó álló mellényes, maszkos férfi kezd el szaladni felénk. Kettő azonnal karon ragadja, a drága öltönyös pasit és kivezeti őt. Az itt maradt tagra pedig a harmadik fegyvert fog és a többiek után noszogatja. A másik kettő, pedig lövöldözésbe elegyedik velünk. Gyorsan a földre bukunk és egymás felé kúszunk.
- Te idióta seggfej! - osztom meg gondolatomat társammal.
- Szívemből szóltál! - oldalra hajolok és lövök párat, ő is ugyan úgy tesz, miközben a másik kettő még mindig soroz minket a kemény vas tartóoszlopok mögül. Egyszer ők lőnek egyszer meg mi. Ha kitudnám támasztani egy pillanatra a fegyver csövét és betudnám mérni őket, pillanatok alatt lelőném őket.
- NamJoon!
- Értettem.
- Kösz. - suttogom és máris elindul.
   A csövek mentén indul, közben YongGukra néz, aki a földön hevet, csak azért, hogy ne kapjon golyót. Elhalad a csövek végéig, lő párat majd vissza húzódik. Megkétszerezi a golyók lövések sebességét, hogy azt a látszatot keltse, hogy ketten vannak ott. Felpillantok. A terve siketül. De kifogy a lőszerből. Leül a földre és gondolkodásba mélyed. YongGuk megmozdul és mond valamit NamJonnak. Ő megmozdul és a megkötözött bűnös alak övének korcából kihúz egy fegyvert, majd pedig zsebében kezd el kotorászni és ki vesz belőle kettő töltény tárat. Ismét visszakotor a helyére és megint lőni kezd.
YoonGi akció indul!
   A fegyverem csövét kitámasztom az egyik cső tetején és fél szemmel bemérem a két támadó egyikét. Célzok. Lövök. Pont szíven!
Bingó!
   A másikkal is ugyan ezt tenném ha nem zavarna meg NamJoon, amint felettem áll!
- Az már alulról szagolja az ibolyát!
- Sosem engeded meg, hogy játsszak! - felállok.
- Ha te játszol akkor minimum öt halott van. - indokol. - A másik meg, nekem is kijár a jóból nem gondolod? - pörgeti meg előttem fegyverét.
- Ezt a fegyvert illegálisan lehet beszerezni! Azért mert a golyóban időzítőt helyeztek el, vagyis ha te gyomorszájon lősz valakit, akkor az a golyó a hő hatására aktiválódik és belül szétrobban apró darabokra és még ha túl is élnéd pápá egészséges szív!
- Tudom. C'est La Vie*. Vigyük innen a jó madarat és beszélgessünk el azzal a koreai harcossal.
   Nevetve indulunk meg az ajtó felé YungGuk társaságában. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen elkapjuk, de valami azt súgja, hogy egy még csak a kezdet. Ki az a Zico? És ki az a LuHan? Arról nem is beszélve, hogy most estünk bele életünk leundorítóbb trutyijába, amiből nagyon nehéz lesz kimászni.
Bár a nehéz kicsit enyhe kifejezés.

16. rész

x.X.x

 Elmélyedten olvasom a mai napon már harmadszor elkezdett könyvet. De most, hogy végre nem lenne semmi gond, ami megzavarhatna az elmélyült olvasásban- és végre elmélyedhetnék a gondolataimban és képzelőerőmben -, elmegy a kedv. Ölemben tartom a könyvet és csak nézek ki a fejemből egyenesen JungKookra.  

 Még mindig nem tudom hova rakni a fiút. Egy iskolába járunk, de még sohasem láttam. Ilyen kiemelkedő teljesítménye van, de még sohasem hallottam róla… A könyvjelzőt a lapra helyezem, majd bezárom a könyvet, és a fedelét kezdem el nézegetni. Rózsaszín, és egy szép, talán szőke hajú amerikai lány van rajta, földig érő estélyi ruhában. Arca a földet nézi, és kissé féloldalas. Felnézek a fiúra, majd a könyvre, és vissza.

 Bárcsak lenne olyan erőm, amivel meggyógyíthatnám szegény srácot, csak hogy ne szenvedjen, és hogy ne érezze a fájdalmat! Felállok, és odasétálok mellé. Fején a kötés már megint átvérzett. Elszaladok a kötszeres dobozért, a fertőtlenítőért, és mihelyst visszaérek, kicserélem az átázott gézt. Nem vártam, hogy sérülései gyorsan be fognak gyógyulni, de azt se gondoltam volna, hogy ilyen lassú lesz a folyamat.  Ráteszem a dobozra a tetejét, és ekkor megcsendül az ajtócsengő.

 Feltámaszkodok, és elindulok a főbejárati ajtó felé.

- Ki az? - szólok ki.

- Én vagyok. Engedj be! - mondja. Ezer közül is megismerném a hangját, főleg akkor, ha ő a jó barátom.

Mit kereshet itt? Még sohasem jött el hozzám.

- Szia, JiMin. - üdvözlöm nyitott ajtón keresztül.

- Szia. Bemehetek? - látom rajta, hogy szomorú és hogy eléggé le van törve a szarva.

Sebzettnek látszik. Megtörtnek. Szeme be van dagadva, és vörös. Arca kipirosodott a hűvös széltől, de dzsekijén a cipzár nincs összehúzva, nyaka körül pedig egy nagy vastag szürke pamut sál lóg, többször feje köré tekerve. Nagy cica szemekkel néz rám, amik csillognak a fájdalomtól. Szívszaggató látványt nyújt.

- Persze. - nyögöm ki végül, és beengedem az ajtón.

 Cipőjét leveszi az előtérben, de dzsekijét magán hagyja, éppúgy, ahogy sálját is. Elindulok az ebédlő felé, fejemmel jelzem neki, hogy kövessen. Egy széket kihúzok az asztal mellől, majd egy másikat is, a karommal pedig mutatom, hogy üljön le. Leül, és rákönyököl, az asztalra, halántékánál pedig megtámasztja fejét tenyerével.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... most csak hozzád fordulhattam. - hangja elakad, és szaggatottan kezd el beszélni. Szeme könnybe lábad, de még mielőtt legördülnének, azok a kósza könnycseppek. Könnyedén letörli őket, és rám néz. - A ráknak van ellenszere?

 A nap első hideg zuhanya.

- Ellenszere? - ismétlem utána halkan. Tenyeremet ölembe helyezem, és azt kezdem el nézni, úgy, mintha arra lenne írva a megoldás. - Nem tudok róla. Miért?

- JiYoon... Tudod, JiYoon... - akad el többször, de ebből már mindent értek.

- Úristen! - kapok szám elé. - JiMin, JiYoon rákos? - hitetlenkedve nézek fel rá.

Szeme elsötétül, és könnyfátyol ereszkedik le rá. De tartja magát. - helyette inkább én sírom el magam, pedig nem is ismerem annyira. Persze ez is elég, ahhoz, hogy tudjam, mit érezhet ilyenkor.

- Mióta... tudod? - bizonytalanul kezdem el feszegetni a témát. Tudom, hogy ez most nem szíve ügye, de akkor is. Ha kibeszélni, akkor jobb lesz minden… Remélem. Nagy levegőt vesz, és nekikezd.

- Tudod, JiYoon már két éve nem él velünk Két éve, azon a napon nagyon gyorsan összepakol, és elköltözött a családtól. Anyát, apát eltaszította magától - egyedül velem beszélgetett, és néha találkozott. De megkért, hogy soha senkinek se beszéljek az állapotáról.

- Az állapotáról? Hogy, érted ezt?

- Terhes volt.

- Micsoda?

Kettes számú hideg zuhany.

- Jól hallottad, terhes volt. Elköltözött, mert nem akarta, hogy anyáék a fejéhez vágják, azt a tényt, hogy nem tudja ki az apa, és hogy milyen felelőtlen. Pedig tudta a teljes igazságot, csak nem akart senkinek sem a terhére lenni. Szégyellte magát. Nagyon is. Elvetetni pedig nem volt szíve. Nem akart azzal a tudattal élni, hogy ő megölt egy nagyon is élő pici embert. Így megtartotta. Eltelt kilenc hónap, és megszületett a kis fia, YoonShik. Idő közben tartottuk a kapcsolatot, elkísértem NST-re, sőt, még az ultrahangokra is. A kezdetektől a végéig ott voltam vele. A gyerekről nem szóltunk anyáéknak. Azért kezdtem el dolgozni, hogy segítsek nekik a megélhetésben. Boldog volt, hiába volt csak húsz éves. Megkomolyodott, és felelősségteljesen viselkedett. Szíve fölött hordozta, azt a gyereket.

- Ez dicséretre méltó. - szólok közbe, csak hogy kapjon egy kis szusszanásnyi időt, és tudjon normálisan levegőt venni.

- Igen, az. - halványan elmosolyodik. Levegőt vesz, majd nekikezd újra. - De az utóbbi egy évben, hogy is mondjam... Egyre jobban elkezdett tőlem is elzárkózni. Néha felhívott és ugyan olyan ritkasággal beszélgettünk személyesen is. Többször megkérdeztem tőle, hogy jól van-e? De ő csak elnevette magát és azt mondta "soha jobban!" Én hülye, pedig hittem neki. - kezeibe temeti, arcát megdörzsöli szemét. - Két héttel ezelőtt fölhívott és azt mondta, hogy gyorsan menjek el hozzá. Százhússzal repesztettem végig az utcákon, két rendőrt is kifogtam, egy havi fizetésem ráment a számlákra. Mire odaértem, nyitva volt az ajtó. Elővettem a revolvert, mert azt hittem betörtek hozzá. De szerencsére nem így történt. A hálószobában feküdt az ágyon, nyakig betakarva YoonShik pedig mellette szunyókált békésen. Megnyugodva tettem vissza a fegyvert, és leültem mellé.

- Elmondtad neki a BTS-t?

- Igen. Ha ő elmondta nekem a gyereket, akkor én is elmondom neki. Legalább van egy közös pontunk, amit nem szeretnénk, ha megtudnának a szüleink. - elmosolyodik, de hamar visszavált komorba. - Beszélgettünk, majd elkezdett köhögni. Vért köhögött fel, amitől nagyon megijedtem. Kórházba akartam vinni, de lebeszélt róla, mondván megint "én jól vagyok”. Jól egy fenét! Ha jól lenne, nem feküdne most az intenzíven! - bukik ki belőle a tehetetlenségében kialakult mérge. - Áttétes mellrákja van. - teszi hozzá, ezúttal lágyabban. Kezeit ölébe helyezi, nagy levegőt vesz.

- Végső stádium... – suttogom, és hirtelen engem is elölt a halálfélelem. Főleg azok után, amit a rákról tanultunk az iskolában.

- Gyógyíthatatlan. - elszökik egy könnycsepp. -  Tegnap voltam bent nála. Azt mondta, hogy vigyem YoonShikot az apjához, mert ő majd fel fogja nevelni. Azt is mondta, hogy az éjjeli szekrényének legalsó fiókjában lesz egy boríték elég pénzzel, hogy megcsináltassam az apaságit, ha nem hinné el. Mikor megkérdeztem, hogy miből gondolja, hogy az apasági után vállalná a gyereket, azt mondta "mert a férfi szíve tele van szeretettel, és ahogy őt szerette, úgy fogja a fiát is szeretni". Mindezek után elmentem a házához, és megkerestem azt a borítékot. A borítékban volt egy levél. Elolvastam. A levélben leírta, hogy ki az apa.

 Teljes letargiában hallgatom, mit mond. Nem gondoltam volna, hogy JiYoon bekapja azt a bizonyos legyet, sőt azt sem gondoltam volna, hogy így fog elsülni az a puska.

 JiMin arc megkeményedik, és a szomorúság átcsap kegyetlen dühbe, méreggel megfűszerezve. Érzem, hogy ez még csak az eleje a történetnek. Kíváncsian, de mégis az arcvonásaiból ítélve egyre nagyobb rémületben várom azt, hogy hogyan fog folytatódni a történet. Keze ökölbe szorul, úgy, hogy kézfeje szinte belefehéredik.

 Zsebében kezd el kutatni, majd előhúz egy borítékot. Az asztalon csúsztatja felém. Kihúzom tenyere alól, felnyitom, és elkezdem olvasni. 

JiMin,

  Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell ezt a levelet olvasnod. A pénzt azért tettem félre, hogy ha YoonGi nem ismerné el a gyereket, akkor tudd meg csináltatni az apasági tesztet. Ez az összeg nem csak az apaságira elegendő, hanem arra is, hogy a kis YoonShiknek két hónapon keresztül tudj pelenkát és tápszert venni. 

  Kérlek, ne haragudj YoonGira. Ő sem tehet róla és én sem, mindkettőnkben volt egy kis alkohol, és mind a kettőnkön ugyan olyan letargikus állapot uralkodott. Tudom, hogy az egyik legjobb barátod, de mind a ketten felelősek vagyunk a tettünkért. Arra kérlek, hogy ha nem élném túl, mint utolsó kérésként fogadd el, azt a tényt, hogy nagybátyja lettél YoonShiknek, aki félig te, és félig YoonGi vagy. Illetve az, hogy ne haragudj rá. Ő nem tud, és soha nem is tudott a fiáról. Így, jobb volt mindkettőnknek.

Szerető nővéred, JiYoon

Harmadik hideg zuhany.

 Leblokkolt minden agysejtem. Gondolkozni sem volt elég erőm. JiYoon és YoonGi? YoonGi és JiYoon? Sehogy sem tudom bevenni ezt a képet. De még úgy sem akaródzott belemászni a fejembe, ha a kettőjük közös gyerekét képzelem a képbe, ahogy szorosan ölelik magukhoz kéz a kézben.

 YoonGi nem egy apa típus. Ez tény. Ő csak a lehallgatáshoz meg a lövéshez ért, semmi máshoz. Ja, meg a szexhez… Ezek szerint. Arról nem is beszélve, hogy legalább jó ízlése van.

 Furcsa gondolataimból Jimin köhintése szakít ki.

- Mit fogsz tenni? - kérdezem.

- Elmondom YoonGinak. - feleli, fancsali arccal.

- Ha nem fogadja el?

- Akkor apasági, nem olvastad el a levelet? - felvont szemöldökkel néz rám.

- YoonGi most huszonhárom éves. - kezdem el a számolgatást. - A nővéred pedig huszonöt, igaz? - bólint. - És két éve költözött el otthonról, igaz? – megint bólint. - Szóval ez azt jelenti, hogy YoonGi huszonegy évesen lett apa, míg a nővéred huszonhárom évesen lett anya. – újból bólint, és folytatja.

- Ami azt jelenti, hogy a kis YoonShik Két éves, ha a fogantatástól számoljuk...

- De ha a születéstől, akkor épp, hogy tud már járni tizenöt hónaposan. - fejezem be mondatát. - Te pedig most vagy tizenkilenc, és tizenhét évesen léttél nagybácsi. 

- Ne öregíts már, kérlek! - húz el egy fancsali mosolyt.

- Végre mosolyogsz, ez már jó jel. Most már csak egy dolgunk van. Megvárni YoonGit, míg haza jönnek Pekingből NamJoonnal, és vázolni neki a szitut. NYUGODT hangnemben. Ismétlem. Nyugodtan.

- Lehetne még egy kérésem? 

- Persze, mondd csak!

- Nem költözhetnék ide a gyerekkel?

- Mi? Hogy mi? - olyan gyorsan düllesztem ki a szememet, hogy azt hittem, ki fog esni a helyéről.

- Anyáékhoz nem vihetem, elég sokk nekik az a tudat, hogy nagy valószínűséggel első szülött lányuk meg fog halni egy, vagy legfeljebb két héten belül. A lakásába nem mehetek, mert nincs alibim, hogy hol töltöm az éjszakát. Hazudni, meg nem szeretek.

- Hohohó! Álljon meg a menet. Honnan gondolod, hogy nekem iskola mellett és egy beteg ápolgatása mellett, ja meg munka mellett van időm még rád és a kis csöppségre is vigyázni?

- Betegápolás?

- Miért mindig a legjelentéktelenebb dolgokon tudsz fent akadni?

- Bocs. - hajtja le a fejét. - Kérlek, nem tudom hova vinni YoonShikot! Házam nincs, munkám is, ki tudja, hogy meddig. Azért gondoltam rád, mert amúgy is egészségügyin vagy, és lássuk be, én még pelenkát cserélni sem tudok… - szégyenlős, szívdobogtató mosolyt villant fel.

Nőcsábász!

- Beleszállok a lakbérbe is! - mély, hangos lélegzet hagyja el tüdőmet. Megdörzsölöm halántékomat.

Most mitévő legyek?

- Figyelj, itt nem a pénzen van a hangsúly. Megoldom, ha az van, egyedül is. Hanem az, hogy magamra sincs elég időm. Nem tudom, hogy JungKook meddig fog itt maradni, és hogy meddig fog egy késpengén balettozni. A suliban most van a továbbtanulási időszak. Jó lenne bejutni egy jó orvosira. Nagy dolog, amit kérsz tőlem.

- Tudom. De ha nem is miattam, YoonShik miatt tedd meg. Vagy ha neked úgy jobban tetszik, akkor tedd meg YoonGi... fia... miatt.

- Jó, rendben van - egyezek bele. - Legyen itt a kis YoonShik. DE! A pelenkát te fizeted, és a bébi ételt, tápszert, popsi kenőcsöt és törlőt is. Mindent, amit mondok, azt te hozol, ezen kívül valamennyivel beszállsz a lakás fenntartásba! Jó? - ajánlom fel a legnagyobb áhítattal az alkut.

- Köszönöm, életmentő vagy! - szeme felcsillan, mintha már el is felejtette volna a YoonGi X JiYoon affért. - Akkor hozom is be a gyereket! - felpattan és elszalad mellőlem.

 Fel sem fogom, hogy mi történik itt. Tegnap egy beteg fiút karolok föl, ma pedig egy kis porontyot lök elém a sors. Még ha csak képletesen is. Úgy érzem magam, mint a filmekben a  jótét angyal, aki kapja a rendeltetéseit, és azokat fejti, majd oldja meg a legjobban. Bár ha bele gondolok, ennek lesz jó oldala is. Egyszer… Talán… Csak nem ezen a héten. Rettegek, hogy mi lesz itt a hétvégén.

 Itt van az, hogy már péntek van. Hétfőn és kedden nagydolgozatot írtam anatómiából, míg szerdán gyakorlatoztam az egyik idősek otthonában, ezeken kívül, pedig este hattól még kiképzésre is jártam. Csütörtökön NamJoon és YoonGi beállított ide JungKookkal, aki élet-halál játszmát vív. Elkezdtem  nővéresdit játszani. Se éjszakám, se nappalom, mert folyton óránkét - jobb esetben másfél óránként – felkeltem, hogy megnézzem lélegzik-e még. Vagy, hogy nem-e vérzett-e át a kötése?

Ma már nem mentem iskolába, szerencse, hogy a cég leigazolta. A WHITE-ba sem mehetek be, mert JungKookot ápolom, és nem hagyhatom magára. Erre ma, mikor már kezdeném azt hinni, hogy egy kicsit, unalom űzés érdekében "kötögethetnék", megjelenik JiMin, és rám zúdít kétévnyi titkot, mondván, hogy "bennem bízik", és rám nyomja az unokaöccsét, YoonShiket, aki JiYoon és YoonGi éppen totyogó fia. Szóval, most már papás mamásat is játszhatok papa nélkül! Egyre jobb ez a hét.

Komolyan. Mi lesz még?

Lassú, komótos lépésekkel sétálok az ajtó irányába, hol már gőgicsélő, éneklő hangot hallok. Az ajtóban áll JiMin, kezében YoonShikkel, aki véleményem szerint éppen alszik. Karjai közt a bebugyolált gyerek nem tűnik másnak, mint egy gigászi hotdognak. JiMin egyik ujjával a láncos cumit nyomja a baba szájába, közben még mindig énekel, lágy, halk hangon. Nekidőlök az ajtófélfának és összefont karokkal, meglágyult, bágyadt tekintettel nézek rá. Felnéz rám, de nem hagyja abba a ringatást, épp úgy, ahogy a dalolgatást sem. 

Na, őt is ritkán fogom így látni.

- Gyere ide! - mondja nekem énekelve. Lassan oda sétálok elé, ő pedig lentebb ereszti a karjait, hogy jobban szemügyre vehessem az új lakótársamat.

 A baba orra szakasztott olyan, mint az anyjáé. Kis turcsi orra van, de az arca olyan, mint YoonGié. Furcsa, olyan, mintha időutazáson vennénk részt, mind a ketten, és most a kis mesterlövészt néznénk, teljesen védtelenül pici baba korában.

- Megfogod? - kérdezi.

- Szabad? - és már is át a kis srácot. Lassan átveszem tőle, gondosan ügyelve arra, hogy el ne ejtsem. Mikor már magamhoz szorítom duci testét, akkor húzza ki mellkasom alól a kezét JiMin.

- Milyen pici... - suttogom.

- És milyen hamar kell elvesztenie az anyukáját. - erre még nem is gondoltam.

 Minden nap velem lesz, és talán még nem tud beszélni, de akkor is az fog a kis agyacskájában járni, hogy hol van a mami? Miért nincs itt a mami? A mamit akarom! Utállak, mit tettél a mamival? Hol vagyok? Miért vagyok egyedül?

 Minden nap, el kell majd játszanom, hogy minden a legnagyobb rendben van. El kell törölnöm benne a mami emlékét, és egy újat felépíteni, ami, nem én vagyok. Vagy ő.

Anya nélkül felnőni igazi traumát okozhat, főleg akkor, ha az apád egy mesterlövész, aki nem biztos, hogy elfogad. Ebből a gondolatból pedig jöhet még az is, hogy rá fogja kenni azt, hogy JiYoon miatta halt meg, és őt fogja okolni.

De, ez, most nem így lesz!

 YoonGi el fogja fogadni a gyerekét, és én leszek az, aki segít neki majd felnőni, még akkor is, ha nem is úgy fog elsülni a dolog, ahogyan mi szeretnénk. YoonShik boldog lesz, ha rajtam múlik, és sok örömteli pillanatot fogok neki szerezni. Amíg én, vagy JiMin mellette vagyunk, addig baja nem fog esni. Boldog lesz, és egész. Igen, az lesz! Egy kisfiú, vér szerinti anya nélkül, és egy mesterlövész gyermekeként.

Legalábbis remélem.