16. rész

x.X.x

 Elmélyedten olvasom a mai napon már harmadszor elkezdett könyvet. De most, hogy végre nem lenne semmi gond, ami megzavarhatna az elmélyült olvasásban- és végre elmélyedhetnék a gondolataimban és képzelőerőmben -, elmegy a kedv. Ölemben tartom a könyvet és csak nézek ki a fejemből egyenesen JungKookra.  

 Még mindig nem tudom hova rakni a fiút. Egy iskolába járunk, de még sohasem láttam. Ilyen kiemelkedő teljesítménye van, de még sohasem hallottam róla… A könyvjelzőt a lapra helyezem, majd bezárom a könyvet, és a fedelét kezdem el nézegetni. Rózsaszín, és egy szép, talán szőke hajú amerikai lány van rajta, földig érő estélyi ruhában. Arca a földet nézi, és kissé féloldalas. Felnézek a fiúra, majd a könyvre, és vissza.

 Bárcsak lenne olyan erőm, amivel meggyógyíthatnám szegény srácot, csak hogy ne szenvedjen, és hogy ne érezze a fájdalmat! Felállok, és odasétálok mellé. Fején a kötés már megint átvérzett. Elszaladok a kötszeres dobozért, a fertőtlenítőért, és mihelyst visszaérek, kicserélem az átázott gézt. Nem vártam, hogy sérülései gyorsan be fognak gyógyulni, de azt se gondoltam volna, hogy ilyen lassú lesz a folyamat.  Ráteszem a dobozra a tetejét, és ekkor megcsendül az ajtócsengő.

 Feltámaszkodok, és elindulok a főbejárati ajtó felé.

- Ki az? - szólok ki.

- Én vagyok. Engedj be! - mondja. Ezer közül is megismerném a hangját, főleg akkor, ha ő a jó barátom.

Mit kereshet itt? Még sohasem jött el hozzám.

- Szia, JiMin. - üdvözlöm nyitott ajtón keresztül.

- Szia. Bemehetek? - látom rajta, hogy szomorú és hogy eléggé le van törve a szarva.

Sebzettnek látszik. Megtörtnek. Szeme be van dagadva, és vörös. Arca kipirosodott a hűvös széltől, de dzsekijén a cipzár nincs összehúzva, nyaka körül pedig egy nagy vastag szürke pamut sál lóg, többször feje köré tekerve. Nagy cica szemekkel néz rám, amik csillognak a fájdalomtól. Szívszaggató látványt nyújt.

- Persze. - nyögöm ki végül, és beengedem az ajtón.

 Cipőjét leveszi az előtérben, de dzsekijét magán hagyja, éppúgy, ahogy sálját is. Elindulok az ebédlő felé, fejemmel jelzem neki, hogy kövessen. Egy széket kihúzok az asztal mellől, majd egy másikat is, a karommal pedig mutatom, hogy üljön le. Leül, és rákönyököl, az asztalra, halántékánál pedig megtámasztja fejét tenyerével.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... most csak hozzád fordulhattam. - hangja elakad, és szaggatottan kezd el beszélni. Szeme könnybe lábad, de még mielőtt legördülnének, azok a kósza könnycseppek. Könnyedén letörli őket, és rám néz. - A ráknak van ellenszere?

 A nap első hideg zuhanya.

- Ellenszere? - ismétlem utána halkan. Tenyeremet ölembe helyezem, és azt kezdem el nézni, úgy, mintha arra lenne írva a megoldás. - Nem tudok róla. Miért?

- JiYoon... Tudod, JiYoon... - akad el többször, de ebből már mindent értek.

- Úristen! - kapok szám elé. - JiMin, JiYoon rákos? - hitetlenkedve nézek fel rá.

Szeme elsötétül, és könnyfátyol ereszkedik le rá. De tartja magát. - helyette inkább én sírom el magam, pedig nem is ismerem annyira. Persze ez is elég, ahhoz, hogy tudjam, mit érezhet ilyenkor.

- Mióta... tudod? - bizonytalanul kezdem el feszegetni a témát. Tudom, hogy ez most nem szíve ügye, de akkor is. Ha kibeszélni, akkor jobb lesz minden… Remélem. Nagy levegőt vesz, és nekikezd.

- Tudod, JiYoon már két éve nem él velünk Két éve, azon a napon nagyon gyorsan összepakol, és elköltözött a családtól. Anyát, apát eltaszította magától - egyedül velem beszélgetett, és néha találkozott. De megkért, hogy soha senkinek se beszéljek az állapotáról.

- Az állapotáról? Hogy, érted ezt?

- Terhes volt.

- Micsoda?

Kettes számú hideg zuhany.

- Jól hallottad, terhes volt. Elköltözött, mert nem akarta, hogy anyáék a fejéhez vágják, azt a tényt, hogy nem tudja ki az apa, és hogy milyen felelőtlen. Pedig tudta a teljes igazságot, csak nem akart senkinek sem a terhére lenni. Szégyellte magát. Nagyon is. Elvetetni pedig nem volt szíve. Nem akart azzal a tudattal élni, hogy ő megölt egy nagyon is élő pici embert. Így megtartotta. Eltelt kilenc hónap, és megszületett a kis fia, YoonShik. Idő közben tartottuk a kapcsolatot, elkísértem NST-re, sőt, még az ultrahangokra is. A kezdetektől a végéig ott voltam vele. A gyerekről nem szóltunk anyáéknak. Azért kezdtem el dolgozni, hogy segítsek nekik a megélhetésben. Boldog volt, hiába volt csak húsz éves. Megkomolyodott, és felelősségteljesen viselkedett. Szíve fölött hordozta, azt a gyereket.

- Ez dicséretre méltó. - szólok közbe, csak hogy kapjon egy kis szusszanásnyi időt, és tudjon normálisan levegőt venni.

- Igen, az. - halványan elmosolyodik. Levegőt vesz, majd nekikezd újra. - De az utóbbi egy évben, hogy is mondjam... Egyre jobban elkezdett tőlem is elzárkózni. Néha felhívott és ugyan olyan ritkasággal beszélgettünk személyesen is. Többször megkérdeztem tőle, hogy jól van-e? De ő csak elnevette magát és azt mondta "soha jobban!" Én hülye, pedig hittem neki. - kezeibe temeti, arcát megdörzsöli szemét. - Két héttel ezelőtt fölhívott és azt mondta, hogy gyorsan menjek el hozzá. Százhússzal repesztettem végig az utcákon, két rendőrt is kifogtam, egy havi fizetésem ráment a számlákra. Mire odaértem, nyitva volt az ajtó. Elővettem a revolvert, mert azt hittem betörtek hozzá. De szerencsére nem így történt. A hálószobában feküdt az ágyon, nyakig betakarva YoonShik pedig mellette szunyókált békésen. Megnyugodva tettem vissza a fegyvert, és leültem mellé.

- Elmondtad neki a BTS-t?

- Igen. Ha ő elmondta nekem a gyereket, akkor én is elmondom neki. Legalább van egy közös pontunk, amit nem szeretnénk, ha megtudnának a szüleink. - elmosolyodik, de hamar visszavált komorba. - Beszélgettünk, majd elkezdett köhögni. Vért köhögött fel, amitől nagyon megijedtem. Kórházba akartam vinni, de lebeszélt róla, mondván megint "én jól vagyok”. Jól egy fenét! Ha jól lenne, nem feküdne most az intenzíven! - bukik ki belőle a tehetetlenségében kialakult mérge. - Áttétes mellrákja van. - teszi hozzá, ezúttal lágyabban. Kezeit ölébe helyezi, nagy levegőt vesz.

- Végső stádium... – suttogom, és hirtelen engem is elölt a halálfélelem. Főleg azok után, amit a rákról tanultunk az iskolában.

- Gyógyíthatatlan. - elszökik egy könnycsepp. -  Tegnap voltam bent nála. Azt mondta, hogy vigyem YoonShikot az apjához, mert ő majd fel fogja nevelni. Azt is mondta, hogy az éjjeli szekrényének legalsó fiókjában lesz egy boríték elég pénzzel, hogy megcsináltassam az apaságit, ha nem hinné el. Mikor megkérdeztem, hogy miből gondolja, hogy az apasági után vállalná a gyereket, azt mondta "mert a férfi szíve tele van szeretettel, és ahogy őt szerette, úgy fogja a fiát is szeretni". Mindezek után elmentem a házához, és megkerestem azt a borítékot. A borítékban volt egy levél. Elolvastam. A levélben leírta, hogy ki az apa.

 Teljes letargiában hallgatom, mit mond. Nem gondoltam volna, hogy JiYoon bekapja azt a bizonyos legyet, sőt azt sem gondoltam volna, hogy így fog elsülni az a puska.

 JiMin arc megkeményedik, és a szomorúság átcsap kegyetlen dühbe, méreggel megfűszerezve. Érzem, hogy ez még csak az eleje a történetnek. Kíváncsian, de mégis az arcvonásaiból ítélve egyre nagyobb rémületben várom azt, hogy hogyan fog folytatódni a történet. Keze ökölbe szorul, úgy, hogy kézfeje szinte belefehéredik.

 Zsebében kezd el kutatni, majd előhúz egy borítékot. Az asztalon csúsztatja felém. Kihúzom tenyere alól, felnyitom, és elkezdem olvasni. 

JiMin,

  Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell ezt a levelet olvasnod. A pénzt azért tettem félre, hogy ha YoonGi nem ismerné el a gyereket, akkor tudd meg csináltatni az apasági tesztet. Ez az összeg nem csak az apaságira elegendő, hanem arra is, hogy a kis YoonShiknek két hónapon keresztül tudj pelenkát és tápszert venni. 

  Kérlek, ne haragudj YoonGira. Ő sem tehet róla és én sem, mindkettőnkben volt egy kis alkohol, és mind a kettőnkön ugyan olyan letargikus állapot uralkodott. Tudom, hogy az egyik legjobb barátod, de mind a ketten felelősek vagyunk a tettünkért. Arra kérlek, hogy ha nem élném túl, mint utolsó kérésként fogadd el, azt a tényt, hogy nagybátyja lettél YoonShiknek, aki félig te, és félig YoonGi vagy. Illetve az, hogy ne haragudj rá. Ő nem tud, és soha nem is tudott a fiáról. Így, jobb volt mindkettőnknek.

Szerető nővéred, JiYoon

Harmadik hideg zuhany.

 Leblokkolt minden agysejtem. Gondolkozni sem volt elég erőm. JiYoon és YoonGi? YoonGi és JiYoon? Sehogy sem tudom bevenni ezt a képet. De még úgy sem akaródzott belemászni a fejembe, ha a kettőjük közös gyerekét képzelem a képbe, ahogy szorosan ölelik magukhoz kéz a kézben.

 YoonGi nem egy apa típus. Ez tény. Ő csak a lehallgatáshoz meg a lövéshez ért, semmi máshoz. Ja, meg a szexhez… Ezek szerint. Arról nem is beszélve, hogy legalább jó ízlése van.

 Furcsa gondolataimból Jimin köhintése szakít ki.

- Mit fogsz tenni? - kérdezem.

- Elmondom YoonGinak. - feleli, fancsali arccal.

- Ha nem fogadja el?

- Akkor apasági, nem olvastad el a levelet? - felvont szemöldökkel néz rám.

- YoonGi most huszonhárom éves. - kezdem el a számolgatást. - A nővéred pedig huszonöt, igaz? - bólint. - És két éve költözött el otthonról, igaz? – megint bólint. - Szóval ez azt jelenti, hogy YoonGi huszonegy évesen lett apa, míg a nővéred huszonhárom évesen lett anya. – újból bólint, és folytatja.

- Ami azt jelenti, hogy a kis YoonShik Két éves, ha a fogantatástól számoljuk...

- De ha a születéstől, akkor épp, hogy tud már járni tizenöt hónaposan. - fejezem be mondatát. - Te pedig most vagy tizenkilenc, és tizenhét évesen léttél nagybácsi. 

- Ne öregíts már, kérlek! - húz el egy fancsali mosolyt.

- Végre mosolyogsz, ez már jó jel. Most már csak egy dolgunk van. Megvárni YoonGit, míg haza jönnek Pekingből NamJoonnal, és vázolni neki a szitut. NYUGODT hangnemben. Ismétlem. Nyugodtan.

- Lehetne még egy kérésem? 

- Persze, mondd csak!

- Nem költözhetnék ide a gyerekkel?

- Mi? Hogy mi? - olyan gyorsan düllesztem ki a szememet, hogy azt hittem, ki fog esni a helyéről.

- Anyáékhoz nem vihetem, elég sokk nekik az a tudat, hogy nagy valószínűséggel első szülött lányuk meg fog halni egy, vagy legfeljebb két héten belül. A lakásába nem mehetek, mert nincs alibim, hogy hol töltöm az éjszakát. Hazudni, meg nem szeretek.

- Hohohó! Álljon meg a menet. Honnan gondolod, hogy nekem iskola mellett és egy beteg ápolgatása mellett, ja meg munka mellett van időm még rád és a kis csöppségre is vigyázni?

- Betegápolás?

- Miért mindig a legjelentéktelenebb dolgokon tudsz fent akadni?

- Bocs. - hajtja le a fejét. - Kérlek, nem tudom hova vinni YoonShikot! Házam nincs, munkám is, ki tudja, hogy meddig. Azért gondoltam rád, mert amúgy is egészségügyin vagy, és lássuk be, én még pelenkát cserélni sem tudok… - szégyenlős, szívdobogtató mosolyt villant fel.

Nőcsábász!

- Beleszállok a lakbérbe is! - mély, hangos lélegzet hagyja el tüdőmet. Megdörzsölöm halántékomat.

Most mitévő legyek?

- Figyelj, itt nem a pénzen van a hangsúly. Megoldom, ha az van, egyedül is. Hanem az, hogy magamra sincs elég időm. Nem tudom, hogy JungKook meddig fog itt maradni, és hogy meddig fog egy késpengén balettozni. A suliban most van a továbbtanulási időszak. Jó lenne bejutni egy jó orvosira. Nagy dolog, amit kérsz tőlem.

- Tudom. De ha nem is miattam, YoonShik miatt tedd meg. Vagy ha neked úgy jobban tetszik, akkor tedd meg YoonGi... fia... miatt.

- Jó, rendben van - egyezek bele. - Legyen itt a kis YoonShik. DE! A pelenkát te fizeted, és a bébi ételt, tápszert, popsi kenőcsöt és törlőt is. Mindent, amit mondok, azt te hozol, ezen kívül valamennyivel beszállsz a lakás fenntartásba! Jó? - ajánlom fel a legnagyobb áhítattal az alkut.

- Köszönöm, életmentő vagy! - szeme felcsillan, mintha már el is felejtette volna a YoonGi X JiYoon affért. - Akkor hozom is be a gyereket! - felpattan és elszalad mellőlem.

 Fel sem fogom, hogy mi történik itt. Tegnap egy beteg fiút karolok föl, ma pedig egy kis porontyot lök elém a sors. Még ha csak képletesen is. Úgy érzem magam, mint a filmekben a  jótét angyal, aki kapja a rendeltetéseit, és azokat fejti, majd oldja meg a legjobban. Bár ha bele gondolok, ennek lesz jó oldala is. Egyszer… Talán… Csak nem ezen a héten. Rettegek, hogy mi lesz itt a hétvégén.

 Itt van az, hogy már péntek van. Hétfőn és kedden nagydolgozatot írtam anatómiából, míg szerdán gyakorlatoztam az egyik idősek otthonában, ezeken kívül, pedig este hattól még kiképzésre is jártam. Csütörtökön NamJoon és YoonGi beállított ide JungKookkal, aki élet-halál játszmát vív. Elkezdtem  nővéresdit játszani. Se éjszakám, se nappalom, mert folyton óránkét - jobb esetben másfél óránként – felkeltem, hogy megnézzem lélegzik-e még. Vagy, hogy nem-e vérzett-e át a kötése?

Ma már nem mentem iskolába, szerencse, hogy a cég leigazolta. A WHITE-ba sem mehetek be, mert JungKookot ápolom, és nem hagyhatom magára. Erre ma, mikor már kezdeném azt hinni, hogy egy kicsit, unalom űzés érdekében "kötögethetnék", megjelenik JiMin, és rám zúdít kétévnyi titkot, mondván, hogy "bennem bízik", és rám nyomja az unokaöccsét, YoonShiket, aki JiYoon és YoonGi éppen totyogó fia. Szóval, most már papás mamásat is játszhatok papa nélkül! Egyre jobb ez a hét.

Komolyan. Mi lesz még?

Lassú, komótos lépésekkel sétálok az ajtó irányába, hol már gőgicsélő, éneklő hangot hallok. Az ajtóban áll JiMin, kezében YoonShikkel, aki véleményem szerint éppen alszik. Karjai közt a bebugyolált gyerek nem tűnik másnak, mint egy gigászi hotdognak. JiMin egyik ujjával a láncos cumit nyomja a baba szájába, közben még mindig énekel, lágy, halk hangon. Nekidőlök az ajtófélfának és összefont karokkal, meglágyult, bágyadt tekintettel nézek rá. Felnéz rám, de nem hagyja abba a ringatást, épp úgy, ahogy a dalolgatást sem. 

Na, őt is ritkán fogom így látni.

- Gyere ide! - mondja nekem énekelve. Lassan oda sétálok elé, ő pedig lentebb ereszti a karjait, hogy jobban szemügyre vehessem az új lakótársamat.

 A baba orra szakasztott olyan, mint az anyjáé. Kis turcsi orra van, de az arca olyan, mint YoonGié. Furcsa, olyan, mintha időutazáson vennénk részt, mind a ketten, és most a kis mesterlövészt néznénk, teljesen védtelenül pici baba korában.

- Megfogod? - kérdezi.

- Szabad? - és már is át a kis srácot. Lassan átveszem tőle, gondosan ügyelve arra, hogy el ne ejtsem. Mikor már magamhoz szorítom duci testét, akkor húzza ki mellkasom alól a kezét JiMin.

- Milyen pici... - suttogom.

- És milyen hamar kell elvesztenie az anyukáját. - erre még nem is gondoltam.

 Minden nap velem lesz, és talán még nem tud beszélni, de akkor is az fog a kis agyacskájában járni, hogy hol van a mami? Miért nincs itt a mami? A mamit akarom! Utállak, mit tettél a mamival? Hol vagyok? Miért vagyok egyedül?

 Minden nap, el kell majd játszanom, hogy minden a legnagyobb rendben van. El kell törölnöm benne a mami emlékét, és egy újat felépíteni, ami, nem én vagyok. Vagy ő.

Anya nélkül felnőni igazi traumát okozhat, főleg akkor, ha az apád egy mesterlövész, aki nem biztos, hogy elfogad. Ebből a gondolatból pedig jöhet még az is, hogy rá fogja kenni azt, hogy JiYoon miatta halt meg, és őt fogja okolni.

De, ez, most nem így lesz!

 YoonGi el fogja fogadni a gyerekét, és én leszek az, aki segít neki majd felnőni, még akkor is, ha nem is úgy fog elsülni a dolog, ahogyan mi szeretnénk. YoonShik boldog lesz, ha rajtam múlik, és sok örömteli pillanatot fogok neki szerezni. Amíg én, vagy JiMin mellette vagyunk, addig baja nem fog esni. Boldog lesz, és egész. Igen, az lesz! Egy kisfiú, vér szerinti anya nélkül, és egy mesterlövész gyermekeként.

Legalábbis remélem.