20. rész

x.X.x

   A repülőn, próbálok egy kicsit aludni, hiszen előző este egy fikarcnyit sem aludtam. MinMi mindig is olyan meggondolatlan volt. Talán, épp ezért nem is akartam magára hagyni, de ő erősködött, hogy boldogulni fog, és hogy jól ellesz egyedül. Új házban. 

Én hülye, engedékeny, barom!

   Telefonom feloldatlan kijelzőjét nézegetem, közben zenét hallgatok. Mellettem YongGuk ül, aki már alszik és legbelül pedig YoonGi foglal helyet, valamit néz a telefonján. Fel kelletne hívni MinMit, hogy jól van-e? Tegnap csak úgy letette a telefont, sőt még ki is kapcsolta, hogy biztos el ne érjem.

- Szia, bejöhetek?

- Felfordulás van, most nem jó. Később vissza tudsz nézni? - mondta MinMi.

- Igazából, nagyon fontos lenne az, amiért jöttem. - ajtó csapódást hallottam és lépteket.

- Mondom, hogy nem jó az időpont! 

- Nem érdekel! Meg fogsz hallgatni. MinMi én... - megszakadt a vonal.

- NamJoon pihenj egy kicsit egész este az ágyad nyikorgását hallgattam! Most pedig olyan erősen gondolkozol azon a hülyén, hogy még itt sem hagysz pihenni. - húzza ki fülemből az egyik fülbehallgatót és lecsesz.

- Bocs. - visszaveszem a fülest, majd bedugom. Lehunyom a szemem és aludni próbálok. Ideges NamJoonról, kórházban fekvő új fiúról és egy összeroncsolt arcú lányról álmodok, akit már csak a hullaházban láthatok... utoljára.

x.X.x

   - Jó reggelt. Kérsz reggelit? - kérdezem JungKooktól, aki sokkal szebb bőrben van, mint tegnap este volt. Feje még mindig be van kötve. Elég viccesen mutat női melegítő nadrágban és a legnagyobb pólóban, amit itthon találtam. NamJooné.

- Igen.

- Villás, jó lesz? - bólint, én pedig megfordulok. Amerikai stílusú konyhámban már otthonosan mozgok, és viszonylag hamar elkészítem a reggelit. - Csinálnál teát? - kérdezem. Feláll és mellém sétál. Elmutogatom neki, hogy merre vannak a szükséges eszközök. Elindul a kamra felé, én pedig rátenyerelek a konyha pultra és lehajtom fejem.

- Elnézést. Merre találom a mosdót? - kilépett a nappaliból JungKook a saját sportnadrágomban, amit már kikészítettem neki, a reggel folyamán. Póló nem volt rajta. Mindketten a hang felé fordulunk és én elvörösödök.

- Lépcső mellett balra. - mondtam. Egy szó nélkül elindult egyedül hagyva JunHonggal. Zavartan még jobban elfordultam előle, de ő megfogott és maga elé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni.

- Te a fiatalabbakra buksz?

- Ez... nem az... aminek látszik. 

- Megmagyaráznád?

- Nem tartozom neked magyarázattal. Ő egy fiú, akit valaki brutálisan összevert és én elhoztam ide, hogy meggyógyuljon, és hogy látható állapotban haza érhessen. - lelöktem kezét vállamról és egy lépést hátrébb léptem.

- Mióta vagy ennyire... távolságtartó?

- Azóta, amióta...

- Amióta?

- Lényegtelen. Mondom, hogy nagy a rendetlenség. Miért nem lehet megérteni azt, hogy nem akarom, hogy lásd?! - körbenézett. Fancsalivá vált arca.

- Rendben van. - megfordult. - Szia.

   NamJoon, remélem, alapos indokod van, azért, amiért ezt kellett tennem neked. Te ökör, miattad, most összevesztem JunHonggal, és lehet soha többet nem fog keresni. De ő is olyan furán viselkedett. A bárpultra csapok és megfordulok.

Olyan sok a megválaszolatlan kérdés.

Szembe találom magam JungKookkal.

- A kisasszony feszültnek tűnik. - mondja. Mellém lép és vizet tölt a teáskannába, majd a gáztűzhelyre teszi. Hallom, ahogy pityeg a tűzhely, ahogy állítja a hőfokot. Megfordul és kicsit arrébb lép tőlem majd nekidől a pultnak. - A tegnapi fiú az oka? - nem mondok semmit csak lehajtom a fejem, nyelek egyet. - Azért vesztek össze, mert én itt vagyok?

- Nem, dehogy is. Más volt az oka. - mosolyogva felnézek rá. - Nem tehetsz róla.

- A kisasszony orvos?

- Csak tanuló vagyok. Utolsó éves.

- Szeretnék köszönetet mondani, mert ellátta a sebeimet. Majd megfizetem a fáradozását.

- Ugyan, nem kell semmit sem megfizetni, legalább gyakoroltam az infúzió bekötést és az elsősegélynyújtást. Most már biztos jobban fog sikerülni az év végi gyakorlati vizsgám! - felnevet, én követem és megszólal a kis csilingelő hang, ami a pirítós elkészülését jelzi. Kiveszem egy tányérra, közben JungKook ellenőrzi a teavíz melegségét, beletesz egy filter zöld teát és egy kis cukrot tesz bele. Összekutyulja, és az asztalra teszi. Közben én megkenem a pirítósokat és a felszeletelt zöldségek mellé teszem a már kisült baconnel és csirkemellel. Asztalhoz ülünk és nekilátunk.

   Délután háromkor, leültetem a kanapéra és levizitelem a sebeit. Van olyan, amelyiket ki kell tisztítani, de van olyan, amin csak kötést kell cserélni. Látom rajta, hogy feszült és hogy fal fehér.

- Jól vagy? - fejet bólint. Nem a szavak embere. Egész nap, vagy a hátsó kertben ült a fűzfa alatt vagy pedig bent aludt. Látszólag eléggé nehezen viseli, hogy nem szabad mennie iskolába. Aggasztja, hogy lemarad. Vagy spontán csak zavart és nem érti a helyzetet. Hangját alig hallom, kivéve most, mert a fertőtlenítő csípésére felszisszen egyet, kettőt. De több nincs. - Kész vagy. - feláll, meghajlással megköszöni.

- Kimegyek a kertbe. - mondja.

- Szeretsz olvasni? - állok fel mellé. Ő bólint. - Itt a kedvenc könyvem. - a dohányzó asztalról felemelem és felé nyújtom. - Lauren Kate - Fallen, olvass bele. - elveszi a könyvet, megint meghajol, majd elmegy. Nagyot sóhajtva leülök és várok.

De mit várok?

Azt várom, hogy valaki lépjen be az ajtómon és hozzon egy új kukát!

NamJoon, mikor száll le a géped?

x.X.x

   Bármit csinálok, bármire gondolok, sehogy sem tudok pihenni. Ez megőrjít. Elhatározom magam, hogy felállok és körülnézek egy kicsit a repülőn. Térden bököm YoonGit, aki felriad, megosztom vele tervemet, mire ő csak legyint egyet, hogy értette és visszafekszik. Felállok és teszem, amire elszántam magam. 

   Átslattyogok az első osztályra és mind a két folyosón keresztül sétálok. Jól megnézem az emberek arcát. Van, aki alszik és van, aki csak saját magát szórakoztatja olvasással vagy telefonos játékokkal. A jobb oldali üléseket nézem végig először, - ahol épp közép tájt - észreveszem, a győztes Jung HoSeokot. Éppen alszik. Mellette pedig egy férfi nézegeti a telefonját és jó ízűen mosolyog- HoSeok felé veszem az irányt, keresztülnyúlok a mosolygós fickón, aki megfogja a kezem és hadat üzen tekintetével. 

- Ki vagy? Mit akarsz? - szólal meg koreaiul.

- A nevem Kim NamJoon. - meghajolok. Ő csak fejével biccent egyet. - Maga kicsoda?

- Én vagyok Jung HoSeok mestere.

- Tiszteletem. - mondom elismerően. - Nagyszerűen felkészítette a versenyre. Gondolom nagyon büszke rá.

- Ki vele, mit akarsz? - komor és mérges a hangszíne.

Most mi rosszat tettem?

   Kiszárad a szám nézésétől és egyszeriben, mindent elfelejtek, ami eddig az eszemben volt. Mindent. Egy biztos, elönt a szégyenérzet tekintetétől és valami oknál fogva, riadót fújok. Verejtékek jelennek meg arcomon.

Hogy tudott ezzel felkészülni a meccsre?

Bárhogy csinálta, ügyes volt!

- Uram én csak szerettem volna vele pár szót váltani.

- Mint látja eléggé fáradt. Majd keresse fel egy későbbi időpontban. 

- Engedelmével. - meghajolok és eliszkolok. 

   Visszaülök helyemre és elkezdem bámulni az előttem ülő szék hátát. Letörlöm a homlokomra kiült verejtéket és megpróbálok lazítani. Mély levegőket veszek, és hirtelen minden eszembe ugrik. MinMi... JunHong... a sebesült srác... YongGuk... és Jung HoSeok.

A fenébe, csak egy pillanatra, békén tudnátok hagyni, gondolatok?

   Alig egy óra múlva leszáll a gép és minket már kint várnak a terminál előtt. Jött egy fogolyszállító és külön kettőnknek egy személyautó. A rendősök kiszállnak a fegyenc szállítóból és elviszik tőlünk YongGukot, közben YoonGi ecseteli, nekik, hogy mennyire fontos személy, és hogy bármi áron be kell vinni ők a kapitányságra. Kiszáll a sofőrünk, köszön és betessékel az autóba. Az anyós ülésre ülök, és egyből felkönyökölök az ablaküveg keskeny peremére. Bámulom a kinti életet. 

Ah... ismét Koreában!

   Olyan volt ez a pár nap, mint egy örökkévalóság. Többször átgondolom a történteket, átfutom annak az öt embernek a beszélgetését, amelyikből az egyik, YongGuk. YoonGi beszáll, és nem szól hozzám, csak hallom, ahogy egy telefonszámot pötyög be, majd tárcsáz és beszélni kezd. Annyira elfoglalnak saját gondolataim, hogy teljesen kizárom őt is, épp, úgy ahogy minden mást is. Mire észbe kapok már a WHITE előtt áll a kocsi és kiszállásra szólít fel illedelmesen a sofőr. Kiszállunk. YoonGi kiveszi, a csomagokat lecsapja a csomagtartó ajtaját, majd egyet ráüt a kocsi farára jelt adva, hogy indulhat. Elhajt. 

- Mit mondunk a főnöknek, hogy üres kézzel tértünk vissza? - kérdezi.

- Nem tudom. Majd improvizálunk. - semmilyen hangom mondom, és elindulunk az épület felé.

   Nagy hat emeletes monstrum, rengeteg üveg ablakkal. Az acéltartó gerendák falain kívülre is kidudorodnak, és ezüstszínűen csillognak. Az egész épület majd nem olyan, mint egy szépség királynő koronája. Néhány eltérést lehet csak felfedezni. Az első, hogy ékkövek helyett, a minden emeleten villogó kamerák, és a még szebb látványért a hangulat világítás szinte már túl csicsássá teszi az épületet kívülről. Főleg éjszaka. A második a tartó gerendák, ami szerintem nem egyezik a WHITE családi mottójával: "Gyorsan, kellemesen, elegánsan!" Lassan öt éve dolgozok itt és még mindig nem értem.

Drága megboldogult főnököm. Egyszer elmagyarázhatnád, hogy mit is jelent!?

   Egyedül, ami egy elit, tiszteletre méltó, stílusos és modern épületé teszi, azok az ablakok, amik sötétítettek és akár tükörként is szolgálhatnának. Mindezek által az előtér sem elhanyagolható. Ahhoz képest, hogy a belváros majdnem közepén helyezkedik el. szép kis területtel büszkélkedik. Rögtön az épület előtt egy TOP30-ak számára fenntartott parkoló terül el, igényesen gömbformára nyírt fákkal. A parkoló körül szintén őrszemek állnak. A bejárat előtt állnak a biztonsági őrök és a talpnyalók, akik majd fogadják a felsőbb tízezer egyikét. Az épületet körbeveszi egy kisebb folyosó, amin végig haladva eljutunk a WHITE szívébe, a kiképző táborhoz. Egyedi elnevezése, a legkomolyabban értendő! Ugyanis, kettő egy kilométer átmérőjű ovális futópálya, három céllövő pálya - ami 25-50 és 100 méter lő távolságúak -, nehézségi fok szerinti akadály pályából van három darab. Ezen kívül a föld alatt vannak az extra kiképzési módszerek, ahova legjobbakat küldik. Elvileg a BTS a legjobb, de még egyikünk sem ment le oda. Soha.

   - A főnök hívat. - rohan oda hozzánk JiMin, mikor már becsekkoltunk a csillagkapun. Így hívjuk a fém detektort. Ez annyiból hülyeség és számomra röhejes, mert aki itt dolgozók 85%-ának van fegyvere és miből készül a fegyver a főnök szerint? Fém mentes tökéletes acélból.

Hülye, paraszt!

- Rohanok. - YoonGi és JiMin felnevet kelletlen hangsúlyomon.

Hogy ennek, mindig mindent tudnia kell. Bezzeg az edzőterembe baszik elmenni, hogy leadja a nagy seggét!

  Megmarkolom a táskámat, de YoonGi megfogja, a vállam bólint, hogy majd ő felviszi. Nem tiltakozom. Elengedem a fülét, az nagy puffanással ér a földre. Elindulok és teszek pár lépést, épp olyan távolságra érek, hogy még hallom, hogy ezek itt mögöttem mit beszélnek.

- Hát ennek, meg mi baja? - kérdi JiMin. De YoonGi nem válaszol. - Áh, szívügyek! Ez fájt, most miért? - hangja elcsuklik, és nyávogni kezd. - Miért, talán tévedek?

   Hátamban érzem pillantásukat én pedig egy szép kecses mozdulattal felemelem fejmagasságba a bal - kezem, míg a másik zsebre téve pihen -, és kinyújtom a középső ujjam.