36. rész

Az előző részek tartalmából:

Mindenki egy körben ül, és felhőtlen a hangulat:
NamJoon: Anno, hol is kezdtük?
JungKook: MinMi és JunHong történetébe csatlakoztunk be először.
JiMin: Igen, akkor volt az hogy MinMi megakarta menteni JunHongot, miközben nem is kellett volna.
MinMi: Tévedni emberi dolog.
JunHong: Na, de ekkorát?
HoSeok: Mi volt ez után, mert itt én még nem léptem a képbe. - keresztbe dobta lábait, és figyelni kezdett.
JunHong: Hát csak a szokásos, engem behívott Zico, hogy van egy feladatom, a beavatás, meg hogy majd lesz valami drágaköves cucc is.
MinMi: az nem ebben a részben volt! - áll ki az igazáért - Még csak az a rész jön, amikor a beavatás zajlik.
Mindenki: Ah, beavatás! - nagy sóhaj.
JungKook: Itt jövök én a képbe! ITT! ITT NI!
NamJoon: Igen, és majdnem bele is haltál, csak MinMinek köszönheted az életed, meg YoonGinak, hogy észrevette a zoknis JunHongot, ahogy elmegy a helyszínről!
JungKook: Oké, de akkor is az én belépőm volt a leghatásosabb.
HoSeok: Nem, mert az enyém, hiszem alig hogy megjelentem máris Ázsia bajnok lettem! - ütögeti meg mellkasát.
JungKook: De én majdnem meghaltam! - majdnem egymásnak mennek a kör két távoli pontjából is.
YongGuk: Azután engem elkapott NamJoon és YoonGi, és ez az örült ember kínzott.
YoonGi: Hát, ez van! - vállat ránt.
MinMi: Mind-e közben JiMin megérkezett hozzám, és közölte velem hogy YoonGi és JiYoon közös gyere YoonShik, és hogy vigyázzak rá.
JiYoon: Jó belépő!
MinMi: Letaglózó! - nevetésben törnek ki.
HoSeok: Ezt követően csatlakoztam hozzátok, igaz?
MinMi: Bingo! Nagy gondot is okoztál ezzel.
HoSeok: Bocsi. - gondolkodik.
YoonGi: Ezután jött az, hogy JiYoont meglátogattuk a kórházban és JiMin YoonGi nyakának ugrott, akárcsak egy éhes farkas.
JiMin: Jó jelenet volt az is.
YoonGi: Hát, baromira, nagyon értékeltem. - durcásan összefonja karjait mellkasa előtt.
JiYong: Ezután mentünk el MinMivel a drágaköves küldetésre, ami eléggé izgalmasra sikerült, nem igaz?
MinMi: Túl izgalmasan is...
JungKook: Spoiler-ehetek.
HoSeok: Nem kellene!
JungKook: NamJoon megengedte, hogy csatlakozzak hozzátok!
NamJoon: Engedte a fene...
JungKook: Dehogy is nem!
NamJoon: Nem!
JungKook: De!
NamJoon: Mondom, hogy nem! Ne mondj nemet a felettesednek!
JungKook: Most ismerted be, hogy felvettél, mert felettesnek hívtad magad!!!! YESSS! - felugrik, és a levegőbe boxol.

NamJoon: Kedves olvasó, itt a 36. rész, remélem tetszik nektek a történetünk. Kérlek kövessetek minket a továbbiakban is, hiszen még a felénél sem tartunk! - rád kacsint és megnyomja a 'PLAY' gombot.

x.X.x

   Fényesen ragyog a nap, egy felhő sincs az égen, mégsem melegít annyira, amennyire kellene vagy amennyire szokott. Sötét, hűvösség árad a napból, mintha csak figyelmeztetni akarna a közelgő gondokra. Mindezek ellenére én mégis csak engedek a kíváncsiságnak és bemegyek a recepciós hívására a tárgyaló szobába.
   A hőmérséklet éppen jó, se nem túl hideg, se nem túl meleg, de még ez is valami baljósat sejtet önmagában. Az asztal bal oldalán az ablakokkal szemben meglátom JungKookot, aki az ajtó csapódására felfigyelve rám fordítja tekintetét.
- Jó napot! - áll fel és meghajol, formálisan köszön.
- Szép napot, JungKook! - válaszolom, meghajolok, de csak azért mert tudom, hogy a teremben majdnem több a biztonsági kamera, mint általában. Mindez azért, mert itt tartjuk a legtöbb ülésezést. - Mi szél hozott erre? - leülök vele szembe.
   Látszik rajtra, hogy nagyon ideges. Ajkait összeszorítja, kezeit nem rakja az asztalra, valószínűleg még tördeli is és még rám sem néz. Szorongó, feszengő személyiségzavart produkál. Nagyot nyel, akkorát, hogy még én is jól hallom, majd felemeli a fejét és szeméből valami egészen másat tükröz tekintete. Máshogy viselkedik, mint amit az arca tükröz. Elszántság, tudatosság és tűz, ami a szemében ég és szinte megperzsel engem.
- Csatlakozni akarok a WHITE-hoz! - jelenti ki, olyan határozottsággal, amit eddig még soha nem láttam tőle. Mindig mikor láttam, akkor egy kis visszahúzódó csendes fiú volt, aki a legtiszteletreméltóbb hangnemen szólalt meg. Mindenkihez volt egy kedves szava, és soha senkit sem bántott meg vagy hagyott volna olyan érzést, hogy nem tiszteli őt. De most olyan határozottan és céltudatosan beszél, mintha nem is ő lenne.
- Ez nem olyan egyszerű... Mi okozta ezt a nagy elhatározást? - kérdezem.
- Semmi hátsó szándék, hiába tudom, hogy ki tette azt a szörnyűséget velem, nem tudok rá haragudni. Az én hibám is volt, hogy így alakult. Ha kicsit megpróbáltam volna alkalmazkodni, nem pedig a szüleim által belém táplált célt figyeltem volna, akkor minden máshogy alakult volna, vagy legalábbis jobban elfogadtak volna. A fő ok, amiért szeretnék a WHITE-nál dolgozni, azaz, amit Ön mutatott nekem.
- Én?
Ez meglepett.
- Igen. Megmentette az életem, holott nem is ismert. Adott nekem egy második esélyt, amivel megtudom változtatni az életemet és akár jobb irányba is haladhatok tovább. Ön ez példát állított nekem, ami megmutatta, hogy még mindig van emberség az emberekben és nem csak egyszerű robotként élünk egymás mellett, hanem észre vesszük a másik állapotát, ha egy kicsit máshogy nézzük a világot.
- JungKook, ez nem csak erről szól, ez sokkal összetettebb ennél...
- Tudom, és készen állok. - minden szava megráz belülről, és azt mondja kell-egy-ilyen. - A saját életemet akarom érni, a saját döntéseimmel, és hibáimmal amikből tanulva egy jobb emberré válhatok. Szeretnék valami hasznosat tenni és segíteni a Jobb Ügyeket. - nagy lendülettel fel áll, a szék hátra esik mögötte, én pedig az asztalra könyökölve érdeklődve figyelem, azt amit mond. Mélyen meghajol. - Adjon egy lehetőséget! Mindent bele fogok adni, és ha nem elégedett a munkámmal, akkor önként távozok!
Hum... Annyira hasonlít valakire...

x.X.x

   Határozott lépésekkel indulok felé, zsebemből nem húzom még ki fegyveremet inkább csak bízok a golyó álló mellény erejében. Előre haladok és érzem az erőteljes golyók okozta lökés hullámokat mellkasomban. Három tökéletesen a szívem felett ér, míg a többi a gyomromat masszírozza a mellény tompításával.
- Na, de Cica! - szólalok meg mire, elszörnyedve ejti ki kezéből a fegyvert.
Lehet leesett neki!
   Amint két méteren belül érek, ordítva nekem indul és ütni kezd. Mindegyiket kivédem majd megfogom a kezét, és közelebb húzom magamhoz. Maszk mögül mosolygok rá. De ő csak jobb jobb térddel gyomorszájon rúg, én pedig elvesztem az egyensúlyom és eltántorogva hátravonulok tőle. Felismerés tükröződik arcáról.
- Nem engedlek a gyémánt közelébe. Téged is elintézlek, úgy mint a többi társadat! - fül mögött megnyomom a hangtorzítót, ami a maszkba építve, mélyíti a hangom.
- Nézzük meg kié ez a terület! - támadó állásba állok és bal kézzel intek neki, hogy támadjon. Lendületet vesz és egyből nekiindul.
   Lábbal rúg, amit megfogok, ő elengedi a tartását, és lábával a földre húz, majd oldalamhoz nyúl, majd arcon üt, felugrik és hátrál a kettes szobába belülre. Követem, de most én indítom a támadást. Lábrúgással kezdek, majd a földön folytatom egy pörgő rúgással, mindegyik elől gondosan kitér, a legelső találkozás óta sokat fejlődött. Pontosabbak az ütései és erősebbek is. Olyan, mintha a gondolatban előre megtervezte volna már a következő két lépését is, de még volna annyi ideje is, hogy az enyéimen gondolkodjon. Többször hozzám ér, de semmilyen sebesüléssel vagy bármilyen érzéssel járó komolyabb tettet sem érzek, de mégis a földre küld.
Biztos csak be akar zavarni.
   A földről felállva meg sem várva, hogy elkészüljek nekem ront, elfut mellettem, közben kezével a vállamat megmarkolja, míg a másikat - a még szabad kezemet - hátra csavarja és lenyom a földre. Drága öltönyömet leszaggatja rólam. Végül pedig megfogja a golyó álló mellényem nyakát és azzal húz felfele. A mellény első nyakrésze, bőrömbe vág, szinte már fojtogat. Gyorsan az anyag széléhez kapok, és az ellentétes irányba húzom. Próbálok levegőhöz jutni, de olyan erősen húzza,. hogy az szinte lehetetlen. Végül az anyag gyengébbnek bizonyul MinMi erejétől és szakadásnak indul. A mellény úgy hullik le rólam, mint ősszel egy erős széllökéstől az elszáradt falevelek.
LEVEGŐ!
   Hatalmas lélegzeteket veszek, és ismét elönt a halál félelem.
Meg kell őt állítanom!
   Feltápászkodok és észreveszem, a megtépázott védelmem hátrészét MinMi kezében. Elmélyülten nézi, enyhén mosolyog, majd eldobja. Kihúzza magát és felém néz.
Gyönyörű, mint mindig, de most ez nem ér semmit.
   Megindulok felé és most olyan technikákkal támadom, amik nem olyan közismertek, de hatásosak. Ezek az orosz harcművészet és a kik box keverékei és kevesen képesek kivédeni. Rúgok egyet, kézen állva, jobb lában az oldalát találja el, ami balra lendíti ki testét, és mikor már megállna akkor a másik lábammal ami eddig behajlítva volt, kinyújtom és gyomorszájon rúgom. Megtántorodik de még mindig nem esik össze. Még mindig kézen pörögve felállok, és épp hogy kitámasztok máris megindulok felé, addig ő kótyagos a fájdalom nélkül. Ismét rúgok majd ütök, ő pedig új fogadja azokat, mint egy jól kitömött játék baba. Az utolsó ütést pedig gyomorba viszem, amire úgy fekszik fel öklömre mint a karfára lökött kabát. Vörös melegséget érzek meg alkaromon. Ijedten lököm el. MinMi a földön terül el, szájából vér folyik de nem mozdul.
Itt az idő!

x.X.x

   Fáj! Nem bírok megmozdulni. Szemeim túl nehezek, résnyire kinyitom szemeimet, és csak egy apró vonalban látom meg, ahogy elhalad mellettem és még egyet belém rúg. Belenyögök a fájdalomba. Fel kell állnom, és folytatnom, nem hagyhatom hogy meglépjen azzal a szaros kővel!
Állj fel, MinMi!
   Ujjaimat mozgatni próbálom, de pár másodperces késéssel válaszolnak. Karomat tuszkolom magam alá és próbálok felállni. Érzem, ahogy izmaim a végét húzzák már és erőteljesen remegnek a legkisebb mozdulatra is fájdalmat érzek, de folytatnom kell. Nem hallhatok meg itt! Ilyen egyszerűen!
Engem... Várnak otthon!
   Térdre küzdöm magam, majd végül lassú, mozdulatokkal állok fel, mint a legdurvább zombis filmekben a zombi, akkor, maikor már azt hitte mindenki, hogy meghalt. Lassan megindulok az egyes szoba felé, remélve, hogy megtudom akadályozni, ekkor kisétál a boltív alatt a fehér inges alak, aminek arcát még mindig maszk borítja. Felém emeli a követ, mintha csak tósztot akarna mondani, azzal zsebre vágja és keresztül sétál a kettes szobán, és csoszogva indulok utána, fájó oldallal, és gyomorral. Mindjárt elhagy az erőm.
   A kettes szoba falának dőlök és a cipőm talpát leválasztom, kihúzom belőle a fegyvert, majd a másik cipő talpból kihámozom a töltőtárat és feltöltöm a fegyverem. Most, hogy fegyver van nálam biztonságosabban érzem magam, és még egy kis erővel is elönt. Gyorsabban indulok meg a hármas szoba felé, ahol a tolvaj JiYongot rúgja fejen, aki magatehetetlenül stukkol le egy antik-szobrot. Ahogy észrevesz futásnak ered, egyből utána indulok, de az oldalam túlságosan fáj ahhoz, hogy utól tudjam érni, így a második folyosóra való kanyarodást követően megállok, célzok.
- Fel a kezekkel! WHITE le van tartóztatva. - De ő nem áll meg tovább meg, én pedig képtelen vagyok őt követni. Egyenesen az épület tetejére vezető lépcsőhöz fut., majd pedig kettesével szedi a lépcsőket annyira siet. Próbálom tartani a lépést.
   A tetőtérre érve a Nap hirtelen elvakít és megszédít. Körbenézek és jobb oldalon nyugat felé észreveszem a tolvajt.
- Innen nincs hova menned! Add meg magad, a törvény nevében!
- Már rég nincs törvény! A törvény csak papír, a világ nem a törvényekről szól. - hangja mély és érdes. Szeme zavartnak tűnik, olyan mintha nem a terv szerint alakulna minden, mintha nem lenne itt, az aminek itt kellene lennie. Hezitálok.
De miért hezitálok?
   Egy hang belül azt mondja nekem, hogy lőjek, míg a másik ami erősebb azt mondja, nem mered-megtenni. Ekkor megjelenik egy helikopter propellere, ami korom fekete és a lemenő nap lilás színeiben egy sötét pacát képez a festőien szép képen. A tolvaj megindul a helikopter ajtaja felé, én pedig egy erős kiálltást hallok, YoonGi torkából, miközben remegő kezekkel próbálok célozni.
- LŐJ! - én pedig mindennél pontosabban kibiztosítom kezemet és még mielőtt felszállna a gépre én lövök egyet. A golyót nem állítja már meg semmi. Mintha minden lassított felvételként forogna, én egyből célzok arra aki kezet nyújt a srácnak, őt szíven találja golyóm. A tolvajt hátulról éri lövésem épp szív környékén. Nagyot ordítva esik hátára, miközben húzza magával, azt, aki segített volna felszállni a gépre. Eközben a gép ajtaja bezárul, miközben a másik kettő zuhan és elhajt.
Hah... a kő legalább megvan!
   Körbenézek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg YoonGi hangját hallottam-e az előbb, de sehol senki. Biztos csak képzeltem. Eszembe jut, hogy minden lőgyakorlaton YoonGi mennyire mérges volt rám, mert nem mertem lőni. Folyton rám ordított, hogy Lőjek már! Talán pszichoszomatikusan hallottam már a hangját a gondolat alattimból. 
   Fejemet az égnek emelem, becsukott szemekkel, miközben az oldalamat szorítom. Mély levegőt veszek, és elindulok a földön fekvő áldozatok felé.
   Az öltöny nélküli srác háttal fekszik míg a másik hasal a jobb oldalán. Úgy látszik ő már nem él, nem annyira mint a maszkos. Bal oldalára guggolok és végig nézek rajta. Hátából vértócsa árad szét, és szaggatottan veszi a levegőt. Haja arcának izzadságába tapad, mellkasa pedig szaggatottan emelkedik. Kisöpröm szeméből a hajtincseket, és kísérteties felismerés lesz rajtam úrrá. Torkom elszorul és a levegő is egyre rosszabb minőségű lesz körülöttem. A tüdőm képtelen befogadni. Idegállapotom a tetőpontjára hág. Remegő kezemmel a maszkot lehúzom arcáról.
NE!
   Arcom elé kapom kezem, és zokogásban török ki. JunHong. Guggolásból a földre rogyok és fejét ölembe húzom. Most már eltörpül az a fájdalom, amit az oldalamban érzek, hiszen a szívem  majd megszakad. Minden emlék feltör bennem, az együtt töltött Lámpás Éjszakák, a közös mozizások, nevetések és minden ami valaha ő volt. Én meg lelőttem őt, a legjobb barátomat.
- Ne, csak bírd ki... hívok orvost. - mondom két szipogás között, mire JunHong megmozdul és felnyög.
- Nem... kell... - mondja.
- Már hogyne kellene, az életed a tét.
- Nem kell. Ez már nem élet, ami nekem van... lepaktáltam a legveszélyesebb emberekkel... és ettől már semmi sem lesz jobb.
- Ezért hívom a mentőket, hogy túl éld és hogy megtudjalak menteni. - öltönyöm zsebében kezdek keresgélni a telefonom után, akkor maikor rájövök, hogy az öltözőben kellett hagynom, és akkor amikor JunHong megfogja a kezem.
- MinMi, te vagy a legjobb dolog ami valaha velem történt. - síró görcs eluralkodik rajtam. Könnyeim áztatják bőrömet. -Azzal mented meg az életem, ha hagysz elmenni...
- Nem hagyom hogy meghalj.
- MinMi, van egy Naplóm az ágy alatt a harmadik deszka mélyén balra. Még ma menj el érte, nem akarom, hogy rossz kezekbe kerüljön... áh... nem gondoltam volna, hogy egy golyó ennyire fáj. A Naplóba mindent le írok, és használd fel a WHITE-nál.
- Honnan...?
- Többet tudok mint gondolnád. - letörli könnyeimet arcomról. - Ne sírj, én majd fentről vigyázok rád. - Megérkezik JiYong, aki a helyzetből egyből a telefonjáért nyúl és a többeket hívja, és a mentőket.
- Hamarosan itt lesznek. - mondja.
- Bocs haver. - mondja JunHong.
- Semmi, jól harcolsz. - JiYong is leguggol MinMi mellé.
- MinMi... Vigyázz HoSeokra... Ő lesz a... követ...kező. Szeret-lek. - keze lehullik a földre, én pedig felordítok! Minden annyira fáj, vele akarok menni. Menni akarok vele. Amikor anyuék nem voltak, ő mindig ott volt. Ő vette vissza a homokozó lapátomat is az idősebbektől. A telefonomat is mindig ellopta, most pedig... elhagy, egy ilyen hülye szóval. Ha beavatott volna, ha elmondta volna, hogy mibe is keveredett nem lett volna ilyen kimenetele az eseményeknek.
   A szívem megszakad, az elmém elhomályosul és a földre dobott pisztolyért nyúlok. Kábán nézem, ahogy könnyeim áztatják a bőr markolatot majd végül államhoz nyomom csövét. JiYong, mikor észreveszi gyorsan kilöki a fegyvert kezemből, majd végül magához húz.
- Mint a BEST vezetője, nem hagyhatom, hogy a jelenlegi érzéseid irányítsanak. Nem hagyhatod el magad! Ennek így kellett alakulnia, nem tudsz már rajta változtatni. Azzal, hogy véget vetnél az életednek, még több embernek okoznál fájdalmat. - ujjait erősen hajamba dúrja, úgy súg továbbra is fülembe, én pedig zokogok. - NamJoon, YoonGi, JiMin, SeokJin, TaeHyung, és HoSeok számít rád. Nekik sokat jelentesz, ne hagyd, hogy ők szenvedjenek, hiszen a barátságnak ez a lényege. Mindenkinek nagyon fontos vagy, többet érsz, mint ez a hülye kristály. Ne hagyd, hogy a sötétség elhomályosítsa az agyad. Kérlek... engedd el. Ne szenvedjen! Fent a majd jobb helye lesz.
- Honnan tudod, hogy a menybe megy? - nézek rá, vöröslő, égő szemekkel.
- Aki szeretni tud, az oda megy!
- JUNHONG!!!! - omlok, élettelen testére és hagyom, hogy magával vigyenek a sötét, érzések és az a tudat, hogy majd folytatnom kell, hogy bosszút tudjak állni rajta.