x.X.x
Egy héttel később még mindig a pokol mélységét járom, és saját magam kívánom helyébe. Két napja a fekete a színem és folyamatosan sírok. Óriási üresség van mellkasomban, amit senki és semmi sem képes enyhíteni. Folyamatos sötétségben zuhanok a rejtélyes mentális, összeomlás felé.
- Kísérjük végső útjára, Choi JunHongot! - mondja a pap, mire felordítok, és a nyitott koporsóra esek. Zokogok, üvöltök, ordítok egyszerre. Fülem mellkasára tapasztom, és reménykedem, hogy csak tetszhalált játszik, még akkor is ha ez morbid lenne. Karommal szorítom jéghideg vállát.
- Kelj fel! Kérlek kelj fel! - suttogom, hisz még a beszéd is nehézkes. Ekkor egy meleg, igen is élő kezet érzek meg derekamon és vállamon. De még ő is remeg. Óvatosan húz el tőle, de már erőm sincsen tiltakozni. Úgy válok el tőle mint fától a levél. Csendben, békésen, de nem beletörődve. Egy különbség van, az hogy míg a fa és levél újra találkozik tavasz hajnalán, én soha többet nem fogok már vele iskolába menni, se moziba, csak odaát találkozhatunk még egyszer.
NamJoon óvatosan húz közelebb magához. Fél oldalasan áll, én pedig vállába fúrom fejem, miközben fekete ingét elől és hátul is markolom. Könnyeim megállni képtelenek, az érzések pedig már rég elhagytak. Nem tudom, hogy miért sírok, és hogy meddig fogok. Egyedül csak azt tudom, hogy az ami bennem maradt, az semmivel egyenlő.
- Mély levegő! - NamJoon hangja kemény és ellenkezést nem tűrő. Orromon veszek be egy nagyobb slukk levegőt, de megcsap a tömény illata és ismét rákezdek. Szemem ég, torkom kapar, és amikor oldalra fordítom fejem, és meglátom, hogy épp lezárják a koporsót, körülöttem megáll az idő és ekkor döbbenek rá, hogy vége.
Vége.
Fúró hang, ahogy a négy sarokban lerögzítik a fedőt egy utolsót még belemar szívembe és anyjával egyszerre sírunk fel, majd ráborulunk egymásra. A koszorúk a falon lógnak, senki sem nyúl hozzájuk. Az oltár előtti tér tele van virágokkal és mécsesekkel, az oltáron pedig az ő képe, két fekete szalaggal átkötve néz, túl a koporsón.
Egy mosolygós kép van kitéve, amit még én készítettem róla, akkor maikor tavaly nyáron elmentünk a tengerpartra, és ő egy nagy kalapban mosolyogva ül mellettem a homokba tett matracon.
- JunHong nézz ide!
- Mi az? - fordította felém fejét.
- Mond hogy, MinMi a legszebb!
- MinMi a legszebb! - katt.
Fájdalmasan mosolygok a képre meredve, ami vissza rángat a valóságba.
- Anyuka hisz abba, hogy JunHong most a Mennyországból néz minket?
- Lányom, én nem hiszem, hanem tudom, hogy onnan néz minket. - ismét sírva fakadunk, majd követjük az addigra a toló asztalra tett koporsót, ami előttünk halad kifele a ravatalozóból.
Lassan lépkedünk, miközben egymás kezét fogjuk, érzem, hogy az én fájdalmam, semmi ahhoz, amit ő érez. Most nekem kell erősnek lennem, hogy ő érezze, mellette vagyok. Belegondolok abba a sanyarú ténybe, hogy neki már se férje, se fia sincs és csak magára van utalva.
Milyen érzés lehet egy anyának, az hogy fia hamarabb távozik el az élők sorából, mint Ő?
Becsúsztatják a koporsót a kocsiba, végül lecsukják a hátulját. A csapódás hangjára megremegek és újból rám tör a síró görcs lábaim pedig feladják a szolgálatot, de valaki vállamnál megtart. Kínzó lassúsággal nézek hátra, mikor észreveszem, hogy HoSeok áll mögöttem és együtt érzőn tekint le rám. Olyan gyorsan fordulok felé és érintem meg mellkasát homlokommal, hogy még magamat is megleptem. Kitört minden, újból magam alatt vagyok. Lassan simogatja vállamat végül enyhén megszorítja, jelezve, hogy "Légy erős!"
Oldalra fordítom a fejem, és észreveszem őket. HoSeok mellett állnak, ugyan olyan WHITE egyenruhában, amivel a tiszteletadás legfelső határát adják az elhunytnak. Heten vannak, és a legvégén ott áll JungKook is. Mindenki itt van, csak azért, hogy leróják tiszteletüket, és hogy bennem tartsák a lelket, azért, hogy érezzem nem vagyok egyedül. Senki sem néz rám, csak merednek az autóra, úgy, mintha a végtelenséget fürkésznék, és mindenki olyan egyedülinek látszik. A hét férfi közül JiMin az, aki a legmegtörtebb.
Tegnap volt HyunJin temetése, bár mondtam neki, hogy nem kell eljönni, és nem fogok rá megsértődni ha nem lesz jelen, ő ragaszkodott hozzá, arra hivatkozva, hogy ha én eltudtam menni, akkor ő is itt tud lenni.
Szeme még mindig duzzadt, vörös és karikás. Fáradtnak néz ki, egyik lábáról billeg a másikra, de mégis itt van. JiMint még sohasem láttam ennyire összetörtnek.
Annyira elkalandozok gondolataimban, hogy mire feleszmélek, körülöttünk a tömeg már szinte majdnem feloszlott, és elindult a temető mélyébe..
- Menjünk. - közli NamJoon.
- Nem szeretnék. - mondom, elhúzódva HoSeoktól. - Nem akarok egy lenni a sok közül. Majd egy másik időpontban eljövök, amikor csak kettesben tudok lenni a gondolataimmal és az emlékével.
- Biztos ezt akarod? - kérdezi SeokJin, TaeHyung pedig kérdőn bólint.
- Igen. Menjünk haza.
x.X.x
Hulla fáradtan dobom le magam az irodában asztalom mögötti székre. Nagyot sóhajtok, miközben hajamba túrok. Asztalomra pillantva észreveszem, hogy egy adag dokumentum van letéve rá. Felemelem a kagylót és telefonálok SeokJinnek.
- Haló!
- Szia. Megkaptad?
- Ha ez az, amire gondolok, akkor igen.
- A kért vizsgálatok eredményei, közted és közte.
- Köszönöm.
- Szívesen, NamJoon. Kérsz egy kávét?
- Igen. Köszönöm.
- Ugyan. Viszem. - hátra dőlök, és arra gondolok, hogy vajon tényleg ennyire mazochista lennék, hogy temetés után, nem haza indulok, vagy kísérem haza MinMit, hanem inkább a céghez megyek vissza, hogy lekössem gondolataimat. Erőteljesen szemezek a dokumentummal. Kíváncsiságom arra buzdít, hogy "Nyisd kis!", míg eszem arra, hogy "Tudod te az igazságot ne kínozd magad!" De be kell bizonyítanom magamnak, mert bizonytalan vagyok. Ha ez megtörténik, sokkal tisztábban fogok látni, és tudom majd kezelni az érzelmeimet, fölösleges gondolataimat és talán megtudhatom, hogy vele mi történt az elmúlt majd két évtizedben. Kopogás hallatszik az ajtó felől.
- Gyere be!
- Meghoztam a kávét.
- Oh, köszönöm. - leteszi a kévét az asztalra, majd hoz egy széket és leül mellém, térdére támaszkodva.
- Megint kezd kijönni a munka mániád. - közli velem SeokJin, aki még mindig a hivatali ruháját viseli, annyi különbséggel, hogy a kitüntetéseit vissza tette a széfbe. - Szeded a gyógyszered?
- Arról letettem már. Te is jól tudod!?
- Igen, de lehet egy hétig megint szedned kellene.
- Először megpróbálok egyedül kilábalni, és ha végül nem fog menni, akkor veszem be őket.
- Múltkor is ezt mondtad, és majdnem megőrültél! - lemondóan lehajtom fejem, mert igaza van. Előhúz egy kis fehér dobozkát a zsebéből, megrázza és elém tartja. - Vegyél be kettőt, minden reggel és este egy héten keresztül.
- SeokJin! - szólok rá erényesen.
- Kim NamJoon! Vedd be! - úgy rázza előttem, mintha egy kis zacskó gumicukor lenne. Kikapom kezéből, és az asztalra teszem.
- Utállak! Nézzük meg a dokumentumot. - hajolok előre.
Kíváncsiságom győzött, és még ha remegve is, de kinyitom a kemény kötésű dokumentumot és kihúztam a köteg orvosi jelentést, úgy tíz oldal lehet, a különböző orvosi vélemények miatt, analízisek hosszú levezetése és az orvosi szakvélemények miatt.
- Az utolsó oldalon van a lényeg, amit a professzor írt. - sietve odalapozok, és olvasni kezdem.
- Ezt nem hiszem el! - döbbentem helyezem ölembe a lapokat.
- Mi az? Mit ír? Bökd már ki! - sürget SeokJin, ekkor benyit TaeHyung és mögém jön, végül elkezdi olvasni a papírokat. Teljes döbbenettel és vegyes érzelmekkel tömve nagyot nyelek, és rémülten SeokJinre nézek.
- Pozitív! Minden pozitív!
x.X.x
Miután haza értünk MinMi egyből felment a szobájába, átöltözött és magára zárta az ajtót. Én lent a konyhában tevékenykedek, valami vacsorát próbálok összehozni. Mivel még soha életemben nem főztem, ezért először kikerek, néhány könnyűnek tűnő ételt, majd annak a készítési menetét többször áttanulmányozom az asztal mellett ülve, végül a iPademet vastag átlátszó ragasztóval felragasztom a konyhaszekrény egyik ajtójára, hogy onnan tudjam nézni a lépéseket.
- Tegyük fel főni a vizet, majd ha forr helyezzük bele a rizst. - olvasom hangosan, mint egy elemista elsős. - A rizst át kell mosni? Ha igen hányszor? - telefonomért nyúlok és tárcsázom a mester számát, amit a bajnokság óta nem láttam. Habár kicsöng a telefonja, nem veszi fel. - Talán csak túl elfoglalt. - motyogom magam elé. - Akkor kimosom kétszer, biztos jó lesz, így is.
Lassan lépésenként haladok a fogások elkészítésével, és habár délután négy órakor kezdtem hozzá, este fél kilencre kész is lett a két fogásos ebédre szánt vacsora. Utolsó kóstolást végrehajtom, és csalódottan veszem észre, hogy kicsit sótlan. Teszek még bele egy kis sót, összekutyulom, ismét megízlelem, és ekkor már tökéletes. Végül megterítek, és elmegyek fürödni.
Mikor kilépek a fürdőből észreveszem, hogy MinMi ajtaja nyitva van. Egy szál törölközővel a derekamon, átballagok szobámig, felveszek egy kényelmes melegítőt, hozzá egy laza fehér pólót és leindulok a nappaliig. Ledobom magam a kanapéra és lustán onnan nézem a tévében a híreket. Később csatlakozik hozzám MinMi is.
- Szia.
- Szia. Te főztél? - szívem majd kiugrik a helyéről talán jól főztem? Észrevette az igyekezetemet. Úgy kezd el bennem ugrálni a kis HoSeok, mintha csak egy nagy álma vált volna valóra. Persze a külvilág felé semmit sem mutatok, vagyis reménykedek benne.
- Igen. Jó lett?
- Érdekelne valami. Mond, te szerelmes vagy? - zavarba hozott a kérdésével és ezt már nem tudom leplezni. Érem, hogy fülig vörösödök.
- Nem, miért?
- Akkor miért sóztad el? - komoly tekintete megrémít, olyan mintha épp egy menedzser ülne mellettem, aki a hivatalban épp ülésezik. Semmit sem lehet leolvasni tekintetéből.
Tetesd a hülyét, azzal megúszhatsz mindent!
- Tényleg elsóztam?
- Nem kóstoltad meg a végén?!
- De csak olyan volt, mintha sótlan lenne, ezért tettem bele még egy kicsit.
- Én pedig kiittam majdnem a fél csapot, csak azért mert túl sóztad!
Ezt jól megkaptad, HoSeok!
- Mint szakács a szakácsnak, egy tippet fogadj el. Inkább legyen sótlan az étel, minthogy túl sós legyen, mert a végén még megtudod sózni ha kell. Oké? - mosolyodik el a végén.
- Oké. - mondom.
- Szeretsz főzni?
- Igazából, most főztem először. - vallom be.
- Valahogy gondoltam. - kacag fel.
- Hogy-hogy?
- A konyhaszekrényre felragasztott iPadből következtettem!
- Ja, hogy az. - nevetünk mind a ketten.
Hiába nevetünk együtt alig harminc centiméter távolságra, mégis olyan, mintha egy grandkanyonnyi szakadék tátongna közöttünk. Ő áll az egyik oldalon én pedig a másikon. Innen olyan mintha ő a legszélén állna, és készülne leugrani, én pedig szeretném megmenteni, de nem tudok oda menni, így kénytelen vagyok nézni azt, ahogy a vesztébe rohan.
Ma egy olyan oldaláról láthattam, amit soha többé nem akarok látni. Olyan törékeny és érzékeny volt, amit leírni nehéz. A hontalanság és a teljes kétségbeesés teljesen átjárta, és vele együtt engem is.
Mindent megfogok tenni azért, hogy több fájdalom ne érje őt, és megfogom őt védeni mindentől. Azért fogok keményen dolgozni, hogy jobb legyek és hogy feltudjak nőni az ő nagyszerűségéhez. Még többet tanulok és dolgozok majd miatta.
Azt szeretném ha mosolyogna.
- Tovább folyik a nyomozás a nagy transzparens gyártulajdonos Mr. Jung családjával és a család barátjának halálával kapcsolatban, ami még három napja történt a négyes főúton, amikor az autó frontálisan ütközött a szembe jövő vegyi anyagot szállító kamionnal. Az ütközés és robbanás hatásra mindkét jármű megsemmisült. Az öt áldozat azonnal életét vesztette, a rendőrség nagy erőkkel keresi a család egyetlen túlélőjét Jung HoSeokot, aki a személyzet szerint két hete nyomtalanul eltűnt, amikor is a családban kisebb-nagyobb veszekedések voltak... - hogy a továbbiakban mit mond a tévé nem tudom, mert a képernyő bal oldalán megjelenő képemet fürkészem nagy szemekkel, amikor kopogtatás hangja zavarta meg elmélyült gondolkodásomat.
- Szép estét! Igen... Itt van... Kérem jöjjenek be. - hallottam MinMi hangját, de én még mindig elszörnyülködve, mozdulatlanul ülök egy helyben. Ölemben kezeimmel, amikbe már elmorzsoltam két kósza könnycseppet.
- Ezek szerint elkéstünk... - állapította meg az egyik rendőr.
- Igen, kurvára elkéstek! - pattanok fel. - Ilyen gyorsasággal, nem is csodálkozom! A rendőrség szájában dolgozok és három nap kellett ahhoz, hogy megtaláljanak. Gratulálok! Elismerésem a Rendészetnek! Még milyen jó, hogy nem hagytam el az országot, igaz?
- HoSeok, túlzol...
- Túlzok? Akkor túlzok! A családom meghalt három napja és nekem most kell megtudnom? Méghozzá a tévéből? Nem az lenne a normális, ha az eset után három órával már kopogtatnának, úgy mint most. De nyugodjanak meg. Kopogtatni már jól tudnak. - semmivel sem törődve megfordulok és szobám felé veszem az irányt. Bőrdzsekit és fekete farmert húzok magamra. Hajam oldalra fésülöm, telefonom zsebembe nyomom az asztalról kezembe veszem a kocsi kulcsomat és sietve távozok.
Magam mögött becsapom az ajtót, gyorsan indítom a motort. MinMi jön utánam, és a motor háztatőre csapja erősen a kezét.
- Hagyd abba! - ordítja.
- Menj az úrból!
- Nem! Hagyd abba!
- Tűnj el!
- Szükségem van rád! Nem mehetsz el! - ordítja.
- Nem érted? Menj el! Nem akarok neked fájdalmat okozni, ezért megyek el!
- Szállj ki! Azonnal!
- MinMi!
- Jung HoSeok, szállj ki ebből a rühös autóból vagy rád gyújtom! - kiálltja, és mikor tudatosul benne, hogy mit mondott, gyorsan szája elé kapja kezét.
- Úgy van, küldj utánuk nyugodtan! - indítom a motort, kiengedem a kézi féket és a gázra lépek. Ő elugrik. Bekapcsolom a Skillet Hero című számát, és kihajtok az útra. Az úti célom a haláluk helye, és a családi ház!
x.X.x
- MinMi!
-
Jung HoSeok, szállj ki ebből a rühös autóból vagy rád gyújtom!- Rögtön megbánom, hogy mit mondtam, szám elé kapok. Elszörnyülködve gondolok magamra.
- Úgy van, küldj utánuk nyugodtan! - kiálltja, nekem pedig el kell ugranom a kocsi elől, vagy különben elütne. Az ugrástól a jobb bokám meghúzódik és bicegve megyek ki az út közepére.
- HoSeok! Gyere vissza! Szükségem van rád! - kiáltom, és sírva, fejemet fogva földre esek. - Én... én szeret... lek... gyere vissza! NE MENJ! HALLOD! GYERE VISSZAA~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése