41. rész

x.X.x

   

Cégünk kórházában ébredek. Hogy ezt honnan tudom? Egyszerű, érzem a kórterem szagából. Egy átlagos kórháznak fertőtlenítő, rosszabbik esetben pedig az ápolás-takarítás hiánya miatt, egyéb illatok is keringenek. Itt viszont nem. A WHITE kórház, nem csak hó fehér, hanem még patyolat tiszta is. Szagtalan fertőtlenítőt használnak, és ha igény van rá, akkor enyhe levendula illat terjeng a szobában.

   Egyéni különlegessége ennek a speciális intézménynek, hogy kizárólag a cég dolgozóit látja el a legjobb orvosok segítségével, akik másod állásban dolgoznak itt, több milliókért. 

   Szememmel a szoba plafonját fürkészem és a hajnalodó napfényből olyan öt órára tippelek. Enyhe szellő küldi felém az orgona illatát. Az ablak felé fordítom fejem, amely félig nyitva. Előtte pedig egy csokor orgona. Pont, ahogy a beiratkozásomkor írtam.
Tényleg figyelnek arra, amit leírtam a szerződésbe.
Látom, ahogy ajtóm feletti jelző fény felgyullad, az jelzi ha felkel a beteg, amit az EKG gép jelzésére gyullaszt fel. Pillanatok múlva valaki meglátogat, hogy hülye kérdéseket tegyen fel. Amikre annyira nem szándékozok válaszolni. De ehelyett, csak NamJoon lép be.

- Jó reggelt, hercegnő.

- Um.

- Látom nem vagy beszédes kedvedben. - megrázom fejem, ő pedig leül az ágy melletti székre. - Akkor tömören vázolom a helyzetet. - köhint egyet és belekezd.

- A házad biztonsági kamerája a következőket mutatta: HoSeok követett téged a szobádig, majd az ajtóval bíbelődött, mikor te benyomtad a vészhívó gombot az ágyad alatt. Ő bejutott, és rád támadott. Nagyon szépen harcoltál vele, annak ellenére, hogy nem akartad őt megütni. - próbál egy kis dicsérettel jobb kedvre deríteni, de én csak elfordítom tekintetem. - Ekkor ő neked támadott te a lépcsőn megbotlottál ő utánad nyúlt és ügyesen kicserélt téged, önmagával. Ő leesett. Neked pedig enyhe agyrázkódásod lett épp úgy, ahogy neki is, de neki még nem áll annyira jól a helyzete... - Hallom ahogy nagyot nyel és hezitál folytassa-e vagy ne. Rá nézek és szemeimmel próbálom kérni, hogy folytassa. 

- Nagyon csúnya zúzódásai vannak. De ez... még nem minden. Nem tudom, hogy mondjam... - idegesen fejét vakarja. Fél ülő helyzetbe helyezem magam és egyenesen szemeibe nézek.

- Mi az?

- Nos, ez csak egy egyéni vélemény de szerintem HoSeok megbolondult. Nem reagál ha hozzá beszélünk nyugodt ha egyedül van, de ha valaki bemegy hozzá a szobába, akkor élénken figyelni kezd, mint egy a prédáját épp levadászni készülő farkas. Mondom, egyébként meg egy helyet bámul. Mozdulatlanul... Ijesztő.

- Látni akarom. 

- Nem mehetsz ki a szobádból, még nem vagy elég erős.

- Kérlek, had döntsem el én, mihez vagyok elég erős. - mordulok fel talán a kelleténél határozottabban. - Lehet hogy még van két és fél évem az általános orvosi elvégzéséig de nem vagyok hülye. Sok disszertációt és zárójelentést olvastam különféle betegségekről és talán én is tudok segíteni. Arról nem is beszélve, hogy HoSeok a barátom épp úgy, ahogy JungKookot, Ő rajta is akarok segíteni. 

- Látom máris előbújt belőled az orvosi szellem. - mosolyodik el. 

- Kérlek.

- Jó, várj szólók az orvosoknak, hogy szedjenek le a gépről. - félmosollyal de nem boldogan megy ki és tér vissza a dokival.

   Leszedi rólam az EKG-t, megnézi a reflexeimet végül kihúzza az infúziót. Kezét nyújtja, hogy felsegítsen, és kikísér az ajtóig, ahol megpillantok egy toló kocsit. Beleültet, mondván, hogy lehet szükségem lesz rá. Igaza is van. Erősen szédülni kezdek és még jó, hogy leültem.
Úgy érzem ez nem lesz egyszerű menet...

   Ahogy NamJoon tol a folyosón úgy érzem magam nem csak egyre kellemetlenebbül, de idegesebben is. Megállunk a lift előtt társam pedig megnyomja a hívó gombot. Várakozás közben megfordul velem végül pedig behúz a liftbe. A fülkében lágy zene szól.

   HoSeok arca lebeg előttem, az ahogyan elment és az ahogy haza jött. Semmit sem értek. Nem ismerem az ok okozatot. Kíváncsi vagyok mi váltotta ki belőle mindezt, mert hogy nem önszántából csinálja arra mérget vennék. Rászeretnék jönni mindenre.

   Felnézek a szint jelző kis digitális kijelzője eddig kettő emeletnyit mentünk lentebb. Most pedig kiírja a mínusz harmadikat végül egy csilingelés jelzi, hogy nyílik az ajtó. 

A tiltott részleg. 

NamJoon kitol és egyből balra fordul velem. Hosszú, világos folyosó ez, amit egy nagy páncél ajtó zár és nyit. Benyomogatja a nyolc számjegyes kódot, ami nyitja a monstrum ajtót, végül folytatjuk utunkat. 

   Az ajtó zárjának nyitó kombinációját kevesen tudják. Ez egy olyan része az egységnek, ahova nagyon kevesen jutnak be, vagyis  inkább úgy mondom, hogy nagyon nehezen lehet megszerezni a belépési kódot. Igazából azt sem tudom, hogyan lehet jogosultságot megszerezni erre a kiváltságra. 

   Gondolkodásom közepette megérkezünk még egy ajtóhoz, amit már egyszerű kilinccsel nyit ki. Mögötte pedig meglátom a többieket. Felállok és a többiek mögé megyek, végül rátámaszkodom JiMinre, hogy segítsen tartani majd ötvenhét kilómat. Homlokomba kezd el sugározni a fejfájás, ami ébredésem óta tart.

- Szia. - mondja, miközben az üvegen át néz, én közben nagyokat lélegzem vállából, homlokom támasztom azon. Jó illata van.

- Szia.

- Jól vagy?

- Lehetnék jobban is. Ő hogy van?

- Nézd meg! - mondja és kezével az üveg felé mutat. Nagy levegőt veszek és oldalra fordítom fejem. Hirtelen megugrok, JiMin pedig ijedten nyúl felém. Megtart.

- Istenem! 

   HoSeok erősen bámulja azt az üveget, amin keresztül csak mi láthatjuk őt, ő viszont nem minket. Mégis úgy néz mintha tudná hogy itt vagyunk és épp őt fixírozzuk. Tekintete nem mozdul. Szeme mereven előre néz, még pislogni sem pislog. Teste merev, izmai is feszítve vannak pedig le van kötözve. Pupillái ugyan úgy kivannak tágulva.

- Miért...

- Van lekötözve? - fejezi be YoonGi a mondatot. - Nos, azért mert ez az idegbeteg vadállat akárhányszor bementünk hozzá ránk támadt, míg végül sokkolóval térdre kényszerítettük és le tudtuk kötözni.

- YoonGi biztos..

- Nem. Nem volt más választásunk. Mi mindent próbáltunk... komolyan. Tudod hogy nagyon kreatív vagyok lefogás téren, de nem tudtunk vele mit kezdeni. Sajnálom. - látszólag őt is megviseli, hogy így kell látnia egyik társát, csak azt nem tudom mikor vált ennyire érzékennyé?!

- Mikor pedig meghallotta MinMi kisasszony nevét egyszerűen mintha egy éhes vadállat úgy tört ránk. Ha mondhatom így. - mondta végül JungKook.

- A béklyók mérik a pulzusát, ami úgy változik mint egy komolyabb energia ingadozás. De teste ugyan ilyen mozdulatlan. Ha nem mutatnák a pulzust, akkor akár azt is hihetnénk hogy meghalt. Hisz amióta behoztuk ide, azóta szinte még pislogni sem pislogott. - Folytatta SeokJin.

- Bemehetek hozzá? - kérdezem NamJoonra nézve.

- Nem szívesen... De csak azért, mert le van kötözve. - nyel egy elég hangosat. - Jobb oldali ajtó.

   Akkora adrenalin löket van bennem, hogy egyből megindulok az említett objektum felé. Fejem üresen kong és még a fájdalom is megszűnik talán, az adrenalin miatt. Egy gondolat motoszkál fejemben, még pedig az, hogy mi miatt ilyen.
   Az emberi természet része, hogy alapvető szükségleteink vannak, amiket HoSeok tökéletesen elrejt előlünk.
Miért?
- Amint belépek, Minden változást jelentsetek! - utasítom őket, még mielőtt a tettek mezejére lépnék. Lenyomom a kilincset és elfog a rettegés.
   Belépek, ő pedig egyből robot szerűen rám néz, pislogás és egyéb reflex nélkül.
- Pulzus szám emelkedik. - Közelebb lépek, ekkor bal keze ökölbe szorul és még jobban megfeszül. Teste szinte remeg. Mint egy jól programozott... robot, ami épp felrobbanni készül. Minden mozdulata, amit ilyen kis helyen képes tenni, olyan feszült, olyan kötelező szerű. Szorosan a falhoz lapulok és úgy haladok bentebb, végül előtte megállok, majd három méter távolságból. Köszönök neki.
- Jó reggelt, HoSeok! Jól vagy? Pihentél? - nem válaszol, ehelyett csak engem néz. Közelebb lépek. - Mi történt veled?
- Agyi funkciók nőnek.
- Emlékszel rá mit tettél?
- Pulzus szám tovább növekszik.
- Miattad kórházba kerültem... - próbálok nyugodt hangot megütni, közben nagyon fáj az a tény, hogy mit tett. Egy lépést lépek előre. Ő nem tette volna meg ezt. Habár csak pár hete ismerem, és lehet hogy túl hamar bízok meg bárkiben, de Ő jó ember és tudom, hogy nem lenne képes bántani egy olyat, akit barátjának mondhat. - Az én fejem is fáj... - két méter a távolság közöttünk, de még mindig közelebb megyek.
- Nem tudsz engem bántani... Itt nem... engedd, hogy segítsek. Kérlek. - továbbra sem mutat semmilyen emberi jelleget, csak néz, és ahogy egyre közelebb érek észreveszek egy furcsaságot. Homlokán izzadság gyöngyök csillognak. - Test hőmérséklet?
- Várj... Hogy? 38,5 fok. Az előbb még nem volt ilyen magas... Lázas?! - odasietek mellé, úgy hogy még véletlenül se tudjon még a ruhámhoz se érni.
   Halántékához nyúlok, hogy letöröljem. Ekkor teste megremeg és ernyedten előre esik én pedig felsikítok és elesek. Pillanatokkal később két támogató kéz segít fel a földről.
- Gyere ki. - Mondja NamJoon.
- Segítsetek elé állni.
- MinMi!
- Utána megyek.
   Így is tesznek. Erőt passzírozok remegő lábaimba és próbálok egyenesen állni HoSeok előtt. Míg ő nagyokat lélegezve csukott szemmel borul a gyomorszájánál szorító övre.
- Lement a láza... - kiabálja be YoonGi.
- Hogy...? - suttogom magam elé, míg végül még hangosabb zihálásba kezd.Úgy veszi a levegőt, mintha eddig nem is vett volna. De az képtelenség lenne, vagy mégsem? Már mindenben kételkedni kezdek. Többiek elengednek, így hozzá tudok botorkálni. - Jól vagy?
Lassan fejét emeli fel, szeme ismét a régi élettel teli. Teste még mindig remeg.
- Sz-szedd... k-ki! - suttogva dadogja.
- Mit?
- Azzal irányít... - mély lélegzeteket vesz, a remegése kezd leállni. Halántékáéról izzadság cseppek burjánzanak.
- Hol van? - kapok erőre hirtelen. Segíteni akarok.
- A fü... Á! - ordít fel, én pedig elesek, végül visszatér a régi robotszerű HoSeok. Merev test, pupilla kitágulva. Minden a "régi".
   NamJoonék kivisznek és leültetnek a székbe, amiből pár perce szálltam ki. Fejemet fogom, közben két ujjammal végig simítok szemöldökömön, mint aki csak rendeszi akarja a szőr szálakat.
- Vigyétek el röntgenre! - mondom.
- Mi? - mondja csodálkozva YoonGi.
- Van egy ötletem. NamJoon feltudnál vinni a könyvtárba?
- De pihenned kell. - próbál vissza tartani.
- Azt tudok még a koporsóban is. Addig pedig még meg kell tennem a lehető legtöbbet.
- De ha túl hajtod magad, akkor oda is hamarabb kerülsz. - csap mérgesen a tolószék két karfájára és egyenesen a arcomba tolja magát. Bőrömön érzem fújtató, forró lélegzetét.
- Az én életem, had döntsem el mit akarok!
- Mint a bát... barátod és felettesed megparancsolom, hogy pihenj!
- A K2-es szabály kimondja, hogy bármilyen vészhelyzet, amely képes a céget veszélybe sodorni azonnali kivizsgálást érdemel, különösképpen akkor ha az egy társ életét kockára téve történik. - veszem fel a harcot vele.
- Nincs is életveszélyben! - hadakozik.
- Már hogyne lenne! - felpattanok és meglököm mellkasát. - Villámgyorsan változik a testhőmérséklete, amely a belső szerveit veszélyezteti, mindazon által, hogy még kivizsgálás sem történt vele, csak behoztátok ide, és kikötöztétek mint egy állatot! Gondolom! De ne legyen így. Azonnali kivizsgálását kérvényezni fogom az igazgatótól és én leszek az orvosa.
- Nem is vagy még orvos! - szól közbe megint NamJoon.
- Te meg felettes! Egy a rangunk... tizedes! - kötöm orrára a zord igazságot. Mérgemben, kiszáguldok a folyosóra minden rosszullét és fejfájás a múlté lett megint. Annyira ideges vagyok, hogy majd felrobbanok. Szinte szaladok annyi ideg és méreg gyűlt össze bennem. Meg kell tudnom, igaz-e az amire gyanakszok. Ha feljutok a felszínre, akkor első dolgom lesz a könyvtár pszichológiai részét megkeresni, ott pedig kikeresni a probléma forrását.
    Ismét a nagy ajtó előtt állok, és rácsapok a numerikus billentyűzetre, amely érzékel négy számot végül besípol.
- Édes anyukáddal szórakozz, te kretén. - Végül mérgemben beírom a mai dátumot. A számlap hátulja zölden kezd el villogni és az ajtó kinyílik.
- Hülyék! - átmegyek az ajtón végül pedig elindulok eredeti célom felé. A könyvtárba.

x.X.x

- He! Ezt láttad? Ő mióta tudja a kódot? - kérdezi YoonGi tátott szájjal, a folyosón állva egymás mellett.
- Tőlem nem tudta meg.
- Akkor mégis honnan? - találgatni kezd. - Gondolod, hogy a nagyfőnök mondta el neki?
- Nem. Szerintem csak annyira forrófejű, hogy simán bepróbálta a mai dátumot kód formájában. Hisz tudod, amit a legnehezebbnek gondolsz kitalálni az a legkönnyebb.
- Jogos. Gyertek srácok. Menjünk aludni. - int a többiek felé, akik készségesen követik őt. Legvégül SeokJin áll meg egy pillanatra mellettem.
- Majdnem elszóltad magad! - jelenti ki.
- Majdnem.
- Kíváncsi leszek, mikor bököd ki.
- Hát én is.
- Szüleid tudják?
- Nem. Apa nem hinné el, anyu igen végül pedig beleőrülne abba a tudatba, hogy Ő a legkisebb gyereke, aki többször volt már náluk és dicsérte meg főztjét.
- És te hogy viseled a tényt, hogy bátyó lettél?
- Őszintén?! Nehezen, főleg hogy eleinte még szerelmes is voltam bele... - indulok meg az ajtó felé. Közben azon tűnődöm, mivel kérjek bocsánatot tőle, hiszen teljesen igaza van...