16. rész

x.X.x

 Elmélyedten olvasom a mai napon már harmadszor elkezdett könyvet. De most, hogy végre nem lenne semmi gond, ami megzavarhatna az elmélyült olvasásban- és végre elmélyedhetnék a gondolataimban és képzelőerőmben -, elmegy a kedv. Ölemben tartom a könyvet és csak nézek ki a fejemből egyenesen JungKookra.  

 Még mindig nem tudom hova rakni a fiút. Egy iskolába járunk, de még sohasem láttam. Ilyen kiemelkedő teljesítménye van, de még sohasem hallottam róla… A könyvjelzőt a lapra helyezem, majd bezárom a könyvet, és a fedelét kezdem el nézegetni. Rózsaszín, és egy szép, talán szőke hajú amerikai lány van rajta, földig érő estélyi ruhában. Arca a földet nézi, és kissé féloldalas. Felnézek a fiúra, majd a könyvre, és vissza.

 Bárcsak lenne olyan erőm, amivel meggyógyíthatnám szegény srácot, csak hogy ne szenvedjen, és hogy ne érezze a fájdalmat! Felállok, és odasétálok mellé. Fején a kötés már megint átvérzett. Elszaladok a kötszeres dobozért, a fertőtlenítőért, és mihelyst visszaérek, kicserélem az átázott gézt. Nem vártam, hogy sérülései gyorsan be fognak gyógyulni, de azt se gondoltam volna, hogy ilyen lassú lesz a folyamat.  Ráteszem a dobozra a tetejét, és ekkor megcsendül az ajtócsengő.

 Feltámaszkodok, és elindulok a főbejárati ajtó felé.

- Ki az? - szólok ki.

- Én vagyok. Engedj be! - mondja. Ezer közül is megismerném a hangját, főleg akkor, ha ő a jó barátom.

Mit kereshet itt? Még sohasem jött el hozzám.

- Szia, JiMin. - üdvözlöm nyitott ajtón keresztül.

- Szia. Bemehetek? - látom rajta, hogy szomorú és hogy eléggé le van törve a szarva.

Sebzettnek látszik. Megtörtnek. Szeme be van dagadva, és vörös. Arca kipirosodott a hűvös széltől, de dzsekijén a cipzár nincs összehúzva, nyaka körül pedig egy nagy vastag szürke pamut sál lóg, többször feje köré tekerve. Nagy cica szemekkel néz rám, amik csillognak a fájdalomtól. Szívszaggató látványt nyújt.

- Persze. - nyögöm ki végül, és beengedem az ajtón.

 Cipőjét leveszi az előtérben, de dzsekijét magán hagyja, éppúgy, ahogy sálját is. Elindulok az ebédlő felé, fejemmel jelzem neki, hogy kövessen. Egy széket kihúzok az asztal mellől, majd egy másikat is, a karommal pedig mutatom, hogy üljön le. Leül, és rákönyököl, az asztalra, halántékánál pedig megtámasztja fejét tenyerével.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... most csak hozzád fordulhattam. - hangja elakad, és szaggatottan kezd el beszélni. Szeme könnybe lábad, de még mielőtt legördülnének, azok a kósza könnycseppek. Könnyedén letörli őket, és rám néz. - A ráknak van ellenszere?

 A nap első hideg zuhanya.

- Ellenszere? - ismétlem utána halkan. Tenyeremet ölembe helyezem, és azt kezdem el nézni, úgy, mintha arra lenne írva a megoldás. - Nem tudok róla. Miért?

- JiYoon... Tudod, JiYoon... - akad el többször, de ebből már mindent értek.

- Úristen! - kapok szám elé. - JiMin, JiYoon rákos? - hitetlenkedve nézek fel rá.

Szeme elsötétül, és könnyfátyol ereszkedik le rá. De tartja magát. - helyette inkább én sírom el magam, pedig nem is ismerem annyira. Persze ez is elég, ahhoz, hogy tudjam, mit érezhet ilyenkor.

- Mióta... tudod? - bizonytalanul kezdem el feszegetni a témát. Tudom, hogy ez most nem szíve ügye, de akkor is. Ha kibeszélni, akkor jobb lesz minden… Remélem. Nagy levegőt vesz, és nekikezd.

- Tudod, JiYoon már két éve nem él velünk Két éve, azon a napon nagyon gyorsan összepakol, és elköltözött a családtól. Anyát, apát eltaszította magától - egyedül velem beszélgetett, és néha találkozott. De megkért, hogy soha senkinek se beszéljek az állapotáról.

- Az állapotáról? Hogy, érted ezt?

- Terhes volt.

- Micsoda?

Kettes számú hideg zuhany.

- Jól hallottad, terhes volt. Elköltözött, mert nem akarta, hogy anyáék a fejéhez vágják, azt a tényt, hogy nem tudja ki az apa, és hogy milyen felelőtlen. Pedig tudta a teljes igazságot, csak nem akart senkinek sem a terhére lenni. Szégyellte magát. Nagyon is. Elvetetni pedig nem volt szíve. Nem akart azzal a tudattal élni, hogy ő megölt egy nagyon is élő pici embert. Így megtartotta. Eltelt kilenc hónap, és megszületett a kis fia, YoonShik. Idő közben tartottuk a kapcsolatot, elkísértem NST-re, sőt, még az ultrahangokra is. A kezdetektől a végéig ott voltam vele. A gyerekről nem szóltunk anyáéknak. Azért kezdtem el dolgozni, hogy segítsek nekik a megélhetésben. Boldog volt, hiába volt csak húsz éves. Megkomolyodott, és felelősségteljesen viselkedett. Szíve fölött hordozta, azt a gyereket.

- Ez dicséretre méltó. - szólok közbe, csak hogy kapjon egy kis szusszanásnyi időt, és tudjon normálisan levegőt venni.

- Igen, az. - halványan elmosolyodik. Levegőt vesz, majd nekikezd újra. - De az utóbbi egy évben, hogy is mondjam... Egyre jobban elkezdett tőlem is elzárkózni. Néha felhívott és ugyan olyan ritkasággal beszélgettünk személyesen is. Többször megkérdeztem tőle, hogy jól van-e? De ő csak elnevette magát és azt mondta "soha jobban!" Én hülye, pedig hittem neki. - kezeibe temeti, arcát megdörzsöli szemét. - Két héttel ezelőtt fölhívott és azt mondta, hogy gyorsan menjek el hozzá. Százhússzal repesztettem végig az utcákon, két rendőrt is kifogtam, egy havi fizetésem ráment a számlákra. Mire odaértem, nyitva volt az ajtó. Elővettem a revolvert, mert azt hittem betörtek hozzá. De szerencsére nem így történt. A hálószobában feküdt az ágyon, nyakig betakarva YoonShik pedig mellette szunyókált békésen. Megnyugodva tettem vissza a fegyvert, és leültem mellé.

- Elmondtad neki a BTS-t?

- Igen. Ha ő elmondta nekem a gyereket, akkor én is elmondom neki. Legalább van egy közös pontunk, amit nem szeretnénk, ha megtudnának a szüleink. - elmosolyodik, de hamar visszavált komorba. - Beszélgettünk, majd elkezdett köhögni. Vért köhögött fel, amitől nagyon megijedtem. Kórházba akartam vinni, de lebeszélt róla, mondván megint "én jól vagyok”. Jól egy fenét! Ha jól lenne, nem feküdne most az intenzíven! - bukik ki belőle a tehetetlenségében kialakult mérge. - Áttétes mellrákja van. - teszi hozzá, ezúttal lágyabban. Kezeit ölébe helyezi, nagy levegőt vesz.

- Végső stádium... – suttogom, és hirtelen engem is elölt a halálfélelem. Főleg azok után, amit a rákról tanultunk az iskolában.

- Gyógyíthatatlan. - elszökik egy könnycsepp. -  Tegnap voltam bent nála. Azt mondta, hogy vigyem YoonShikot az apjához, mert ő majd fel fogja nevelni. Azt is mondta, hogy az éjjeli szekrényének legalsó fiókjában lesz egy boríték elég pénzzel, hogy megcsináltassam az apaságit, ha nem hinné el. Mikor megkérdeztem, hogy miből gondolja, hogy az apasági után vállalná a gyereket, azt mondta "mert a férfi szíve tele van szeretettel, és ahogy őt szerette, úgy fogja a fiát is szeretni". Mindezek után elmentem a házához, és megkerestem azt a borítékot. A borítékban volt egy levél. Elolvastam. A levélben leírta, hogy ki az apa.

 Teljes letargiában hallgatom, mit mond. Nem gondoltam volna, hogy JiYoon bekapja azt a bizonyos legyet, sőt azt sem gondoltam volna, hogy így fog elsülni az a puska.

 JiMin arc megkeményedik, és a szomorúság átcsap kegyetlen dühbe, méreggel megfűszerezve. Érzem, hogy ez még csak az eleje a történetnek. Kíváncsian, de mégis az arcvonásaiból ítélve egyre nagyobb rémületben várom azt, hogy hogyan fog folytatódni a történet. Keze ökölbe szorul, úgy, hogy kézfeje szinte belefehéredik.

 Zsebében kezd el kutatni, majd előhúz egy borítékot. Az asztalon csúsztatja felém. Kihúzom tenyere alól, felnyitom, és elkezdem olvasni. 

JiMin,

  Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell ezt a levelet olvasnod. A pénzt azért tettem félre, hogy ha YoonGi nem ismerné el a gyereket, akkor tudd meg csináltatni az apasági tesztet. Ez az összeg nem csak az apaságira elegendő, hanem arra is, hogy a kis YoonShiknek két hónapon keresztül tudj pelenkát és tápszert venni. 

  Kérlek, ne haragudj YoonGira. Ő sem tehet róla és én sem, mindkettőnkben volt egy kis alkohol, és mind a kettőnkön ugyan olyan letargikus állapot uralkodott. Tudom, hogy az egyik legjobb barátod, de mind a ketten felelősek vagyunk a tettünkért. Arra kérlek, hogy ha nem élném túl, mint utolsó kérésként fogadd el, azt a tényt, hogy nagybátyja lettél YoonShiknek, aki félig te, és félig YoonGi vagy. Illetve az, hogy ne haragudj rá. Ő nem tud, és soha nem is tudott a fiáról. Így, jobb volt mindkettőnknek.

Szerető nővéred, JiYoon

Harmadik hideg zuhany.

 Leblokkolt minden agysejtem. Gondolkozni sem volt elég erőm. JiYoon és YoonGi? YoonGi és JiYoon? Sehogy sem tudom bevenni ezt a képet. De még úgy sem akaródzott belemászni a fejembe, ha a kettőjük közös gyerekét képzelem a képbe, ahogy szorosan ölelik magukhoz kéz a kézben.

 YoonGi nem egy apa típus. Ez tény. Ő csak a lehallgatáshoz meg a lövéshez ért, semmi máshoz. Ja, meg a szexhez… Ezek szerint. Arról nem is beszélve, hogy legalább jó ízlése van.

 Furcsa gondolataimból Jimin köhintése szakít ki.

- Mit fogsz tenni? - kérdezem.

- Elmondom YoonGinak. - feleli, fancsali arccal.

- Ha nem fogadja el?

- Akkor apasági, nem olvastad el a levelet? - felvont szemöldökkel néz rám.

- YoonGi most huszonhárom éves. - kezdem el a számolgatást. - A nővéred pedig huszonöt, igaz? - bólint. - És két éve költözött el otthonról, igaz? – megint bólint. - Szóval ez azt jelenti, hogy YoonGi huszonegy évesen lett apa, míg a nővéred huszonhárom évesen lett anya. – újból bólint, és folytatja.

- Ami azt jelenti, hogy a kis YoonShik Két éves, ha a fogantatástól számoljuk...

- De ha a születéstől, akkor épp, hogy tud már járni tizenöt hónaposan. - fejezem be mondatát. - Te pedig most vagy tizenkilenc, és tizenhét évesen léttél nagybácsi. 

- Ne öregíts már, kérlek! - húz el egy fancsali mosolyt.

- Végre mosolyogsz, ez már jó jel. Most már csak egy dolgunk van. Megvárni YoonGit, míg haza jönnek Pekingből NamJoonnal, és vázolni neki a szitut. NYUGODT hangnemben. Ismétlem. Nyugodtan.

- Lehetne még egy kérésem? 

- Persze, mondd csak!

- Nem költözhetnék ide a gyerekkel?

- Mi? Hogy mi? - olyan gyorsan düllesztem ki a szememet, hogy azt hittem, ki fog esni a helyéről.

- Anyáékhoz nem vihetem, elég sokk nekik az a tudat, hogy nagy valószínűséggel első szülött lányuk meg fog halni egy, vagy legfeljebb két héten belül. A lakásába nem mehetek, mert nincs alibim, hogy hol töltöm az éjszakát. Hazudni, meg nem szeretek.

- Hohohó! Álljon meg a menet. Honnan gondolod, hogy nekem iskola mellett és egy beteg ápolgatása mellett, ja meg munka mellett van időm még rád és a kis csöppségre is vigyázni?

- Betegápolás?

- Miért mindig a legjelentéktelenebb dolgokon tudsz fent akadni?

- Bocs. - hajtja le a fejét. - Kérlek, nem tudom hova vinni YoonShikot! Házam nincs, munkám is, ki tudja, hogy meddig. Azért gondoltam rád, mert amúgy is egészségügyin vagy, és lássuk be, én még pelenkát cserélni sem tudok… - szégyenlős, szívdobogtató mosolyt villant fel.

Nőcsábász!

- Beleszállok a lakbérbe is! - mély, hangos lélegzet hagyja el tüdőmet. Megdörzsölöm halántékomat.

Most mitévő legyek?

- Figyelj, itt nem a pénzen van a hangsúly. Megoldom, ha az van, egyedül is. Hanem az, hogy magamra sincs elég időm. Nem tudom, hogy JungKook meddig fog itt maradni, és hogy meddig fog egy késpengén balettozni. A suliban most van a továbbtanulási időszak. Jó lenne bejutni egy jó orvosira. Nagy dolog, amit kérsz tőlem.

- Tudom. De ha nem is miattam, YoonShik miatt tedd meg. Vagy ha neked úgy jobban tetszik, akkor tedd meg YoonGi... fia... miatt.

- Jó, rendben van - egyezek bele. - Legyen itt a kis YoonShik. DE! A pelenkát te fizeted, és a bébi ételt, tápszert, popsi kenőcsöt és törlőt is. Mindent, amit mondok, azt te hozol, ezen kívül valamennyivel beszállsz a lakás fenntartásba! Jó? - ajánlom fel a legnagyobb áhítattal az alkut.

- Köszönöm, életmentő vagy! - szeme felcsillan, mintha már el is felejtette volna a YoonGi X JiYoon affért. - Akkor hozom is be a gyereket! - felpattan és elszalad mellőlem.

 Fel sem fogom, hogy mi történik itt. Tegnap egy beteg fiút karolok föl, ma pedig egy kis porontyot lök elém a sors. Még ha csak képletesen is. Úgy érzem magam, mint a filmekben a  jótét angyal, aki kapja a rendeltetéseit, és azokat fejti, majd oldja meg a legjobban. Bár ha bele gondolok, ennek lesz jó oldala is. Egyszer… Talán… Csak nem ezen a héten. Rettegek, hogy mi lesz itt a hétvégén.

 Itt van az, hogy már péntek van. Hétfőn és kedden nagydolgozatot írtam anatómiából, míg szerdán gyakorlatoztam az egyik idősek otthonában, ezeken kívül, pedig este hattól még kiképzésre is jártam. Csütörtökön NamJoon és YoonGi beállított ide JungKookkal, aki élet-halál játszmát vív. Elkezdtem  nővéresdit játszani. Se éjszakám, se nappalom, mert folyton óránkét - jobb esetben másfél óránként – felkeltem, hogy megnézzem lélegzik-e még. Vagy, hogy nem-e vérzett-e át a kötése?

Ma már nem mentem iskolába, szerencse, hogy a cég leigazolta. A WHITE-ba sem mehetek be, mert JungKookot ápolom, és nem hagyhatom magára. Erre ma, mikor már kezdeném azt hinni, hogy egy kicsit, unalom űzés érdekében "kötögethetnék", megjelenik JiMin, és rám zúdít kétévnyi titkot, mondván, hogy "bennem bízik", és rám nyomja az unokaöccsét, YoonShiket, aki JiYoon és YoonGi éppen totyogó fia. Szóval, most már papás mamásat is játszhatok papa nélkül! Egyre jobb ez a hét.

Komolyan. Mi lesz még?

Lassú, komótos lépésekkel sétálok az ajtó irányába, hol már gőgicsélő, éneklő hangot hallok. Az ajtóban áll JiMin, kezében YoonShikkel, aki véleményem szerint éppen alszik. Karjai közt a bebugyolált gyerek nem tűnik másnak, mint egy gigászi hotdognak. JiMin egyik ujjával a láncos cumit nyomja a baba szájába, közben még mindig énekel, lágy, halk hangon. Nekidőlök az ajtófélfának és összefont karokkal, meglágyult, bágyadt tekintettel nézek rá. Felnéz rám, de nem hagyja abba a ringatást, épp úgy, ahogy a dalolgatást sem. 

Na, őt is ritkán fogom így látni.

- Gyere ide! - mondja nekem énekelve. Lassan oda sétálok elé, ő pedig lentebb ereszti a karjait, hogy jobban szemügyre vehessem az új lakótársamat.

 A baba orra szakasztott olyan, mint az anyjáé. Kis turcsi orra van, de az arca olyan, mint YoonGié. Furcsa, olyan, mintha időutazáson vennénk részt, mind a ketten, és most a kis mesterlövészt néznénk, teljesen védtelenül pici baba korában.

- Megfogod? - kérdezi.

- Szabad? - és már is át a kis srácot. Lassan átveszem tőle, gondosan ügyelve arra, hogy el ne ejtsem. Mikor már magamhoz szorítom duci testét, akkor húzza ki mellkasom alól a kezét JiMin.

- Milyen pici... - suttogom.

- És milyen hamar kell elvesztenie az anyukáját. - erre még nem is gondoltam.

 Minden nap velem lesz, és talán még nem tud beszélni, de akkor is az fog a kis agyacskájában járni, hogy hol van a mami? Miért nincs itt a mami? A mamit akarom! Utállak, mit tettél a mamival? Hol vagyok? Miért vagyok egyedül?

 Minden nap, el kell majd játszanom, hogy minden a legnagyobb rendben van. El kell törölnöm benne a mami emlékét, és egy újat felépíteni, ami, nem én vagyok. Vagy ő.

Anya nélkül felnőni igazi traumát okozhat, főleg akkor, ha az apád egy mesterlövész, aki nem biztos, hogy elfogad. Ebből a gondolatból pedig jöhet még az is, hogy rá fogja kenni azt, hogy JiYoon miatta halt meg, és őt fogja okolni.

De, ez, most nem így lesz!

 YoonGi el fogja fogadni a gyerekét, és én leszek az, aki segít neki majd felnőni, még akkor is, ha nem is úgy fog elsülni a dolog, ahogyan mi szeretnénk. YoonShik boldog lesz, ha rajtam múlik, és sok örömteli pillanatot fogok neki szerezni. Amíg én, vagy JiMin mellette vagyunk, addig baja nem fog esni. Boldog lesz, és egész. Igen, az lesz! Egy kisfiú, vér szerinti anya nélkül, és egy mesterlövész gyermekeként.

Legalábbis remélem. 

15. rész

x.Xx.

   - Hogy mondod? - kérdek vissza kikerekedett, hitetlenkedő szemekkel, reagálva a hallottakra.
- Jól hallottad. Itt van YoungGuk. Most hívott a főnök. - mondja, zsebre tett kézzel, előttem állva. - Neked akarta el mondai, csak nem voltál bent.
- Rendben van, akkor most azonnal megkeresem és megölöm! - pattanok ki saját komfort zónámon kívülre.
   Szélsebesen fordulok meg és már rohannék is ki a nézőtér felé, mikor YoonGi hirtelen alkaron fog és megállít. Visszafordulok, ránézek arca pedig támogatást mutat felém. Szemtől szembe állunk egymással és valamiféle energia hullámot bocsátunk ki egymás felé, ezen keresztül megértjük egymást, épp úgy mint YungSooval, anno. Talán épp ezért is ragaszkodok hozzá annyira.

Walther p99

   Fejével biccent egyet én pedig elengedek egy halvány fancsali mosolyt.
- Kapjuk el rohadékot! - motyogja halkan de közben sem szakítja meg a szemkontaktust. Mellélépek megveregetem vállát.
- Gyerünk!
   A magunkkal hozott táskákhoz lépünk. Mindketten a sajátunkból kivesszük a jelvényünket, és farzsebeinkbe nyomunk két 17-es tárt a hozzájuk tartozó Walther p99-est pedig a jobb első zsebbe. Jól ráhúzom pólómat, felé ráveszem bőrdzsekimet és YoonGire pillantok.
- Mi az? - néz vissza rám értetlenséget játszva. Szabad zsebébe belenyom egy hang tompítót. - Erre még szükségünk lehet. - feleli mosolyogva.

x.X.x

   Kibérelt nézőtéri fülkénkben ülünk ketten HyoNival. Onnan nézzük a verseny végét, mivel csak a legjobb hatra értünk ide. A lány jobbomon ül, kezében egy nagy zacskó pattogatott kukoricát szorongat és izgatottan nézi a lent történő eseményeket. Igen csak ígéretesnek ígérkeznek a versenyzők, főleg az a koreai tépett hajú.
Hum... jó lenne vele beszélgetni. 
- Igen? - szólalok meg, miután megnyomtam a jobb fülemen csüngő bluethoos felvevő gombját.
- Tiszteletem uram. - hallom LeeJoon hangját a vonal végéről. - A mai nap folyamán nem találtuk Bang YongGukot és Choi JaePyot. De biztos forrásból tudom, hogy a BAC-re mentek, rövidesen azután, hogy a Főnök elhagyta az ország légterét.
- Ez az információ mennyit követelt? - érdeklődöm.
- Csupán három életet, agy egyik épp itt lóg mellettem. Igaz, kicsit még lubickol a súlytalanság fél állapotában, de elég jól viseli. Köszöni az érdeklődést.
- Mindig is értékeltem a humorodat LeeJoon. - elmosolyodok halványan, próbálom hangomon keresztül érzékeltetni a szarkazmust.
- Próbálkozni azért lehet. További jó szórakozást. - mondja.
- Viszont kívánom. - bontom a vonalat.
   Az a szemétláda! Tudhattam volna, hogy nem bír megülni a seggén. De már mindegy, itt van és valószínűleg jól szórakozik vagy pedig terjeszti a hatáskörét. Nem tudom, hogy mit csinál, de azt igen, hogy nagyon irritál!
"Az izgő mozgó kukacokat el kell törölni a föld színéről, mert amíg ők élnek, addig megfordulhat a mérleg nyelve. És számunkra a jó, az csakis rossz lehet!" - apám szavai fejemben vissza csengenek fülemben.
Igaza van, még most is a túloldalon.
   Kifelé nyugalmat sugárzok, míg legbelül morgok, mint a felbőszült barna medve, akit felköltöttek Téli álmából Tél-víz idején.
- HyoNi drágám. - nézek felé, kedvesen mosolyogva. - Elmegyek egy pillanatra, - látom rajta, hogy megrémül. Szegény csak bennem bízik és rám támaszkodik, olyan, mint egy védtelen madárka, amit valaki ketrecbe zárja és csak a gazdiól függ. Nos, ennek a madárkának én vagyok a tulajdonosa, és ha kell, arany kalitkába zárom és mindenét megadom. - hozok valami harapni valót. - állok fel.
- Nem mehetne valaki más? - kap kezem után.
- Nem akarom, hogy bármit is belerakjanak. Különben is, a legjobbat érdemled. - keze lesiklik karomról egyenesen az ölébe, kissé elkeseredik, de mégis egy biztató mosolyt küld felém.
- Siess vissza! - köti lelkemre.
Sietni fogok, csak még van egy kis elintézni valóm.
YongGuk, remélem ma reggel mondtál egy imát!
 

x.X.x 

   Egyre rohamosabban közeledik az én ringbe kerülésem. Már csak tíz perc van hátra a mostani mérkőzésből. Két kínai egymás ellen.
Szép kis csata, nem mondom.
   Ha nekem kellet volna harcolnom HongBinnel, akkor inkább feladtam volna a versenyt. Nem szeretem bántani a barátaimat, inkább én szenvedjek a tíz kilométer később bekövetkező büntető futás súlya alatt, minthogy megüssek bárki, számomra fontos embert.
   Remélem HongBin jól van. A mester utolsó infója óta semmit sem hallottam felőle, csak innen-onnan annyit, hogy a legközelebbi kórházba szállították. És, hogy a lehető leghamarabb ellátásra kerül a válságos állapota miatt.
- Leve jött, Jung HoSeok! - lép elém egy kis maximum tizenöt éves srác. Mellényére a küldönc szó volt hímezve. Kínai tájszólással beszélte a koreait, és még erre jött a selypítés is. Rámosolyogtam, elvettem a levelet és meghajoltam előtte.
   Csakugyan levelem jött, méghozzá nem is akármilyen, hiszen a boríték jellegzetes Gucci Guilty Pour Homme illatban fürdik. Megszagolom a borítékot.
Igen, ez Gucci!
   Izgatottan felszaggatom a boríték tetejét és kiveszem belőle a szintén illatozó levelet a borítékot pedig a földre dobom.

Kedves HoSeok,

   Szégyenteljesen, de be kell vallanom, hogy kiestem illetve, hogy nem tudom, hogy járulok majd édesapám és édesanyám színe elé. De ez most nem fontos. Ezt a levelet akkor irattatom neked, mikor várom a mentőautó érkezését, szóval, nincs sok időm. 
   Te vagy az egyetlen koreai versenyző a versenyen, de gondolom erre már te is rájöttél. Mint szenvedő versenytársad és barátod, arra kérlek, nyer meg helyettem is a versenyt! Bármi is történjen velemi, szurkolni fogok neked és lélekben támogatni foglak. Remélem úgy szétvered, hogy ő is és te is egy kórházban köttök ki velem! 
             

     U.I.: Nehogy veszíteni merj, mert kicsinállak, JungHoSeok. Ne feledd, tudom hol laksz!!!

Barátod, HongBin

Te is tudod, hogy mikor kell levelet küldeni igaz?

   Mosolyogva nézem a levelet és többször is elolvasom és értelmezem az iróniát tollbamondásából. A levelet két részre hajtom és beletűröm nadrágom korcába, rálapogatom a verseny ruhám felsőjét.

Így, ni!

    Mint, aki megivott két energia italt és még a reggeli kávéjába is cukor helyett azt öntött, úgy vigyorgok előre. Mikor rám néz a mester a külön edzőknek fenntartott távoli boxból, úgy néz ki, mint aki azt sem tudja mi ütött versenyzőjébe. Lassan tizenöt perce nem beszéltem vele a szokásos elszeparálás után, látszólag eléggé megviseli őt. Engem kevésbé, főleg a levél után.

    Hihetetlen nagy adrenalin adag szabadul fel ereimben, hogy levezessem magam elkezdek ugrálni egy helyben, akárcsak a bokszolók. Ugrálok, mosolygok legyen az bármennyire bárgyú, én boldog vagyok. Én örülök és én megfogom nyerni a versenyt!

    A szervező vállamra teszi kezét megállok egy helyben ő pedig csak bólint, vagyis elérkezett az én időm. az előző menetet az egyik kínai nyerte, nem tudom melyik a kettőből, de az biztos, hogy eléggé elgyepálta a vesztes, hiszen, ahogy elhalad mellettem látom az arcán a zúzódásokat, amik néhol kivannak fakadva és azt, hogy a kezét fájlalja. Gyors a vesztesre nézek, akit épp akkor kaparnak össze a szőnyegről, de mögötte már tűkön ülve vár rám az én vetélytársam.

   Ő rám néz majd kis fejbiccentéssel köszön nekem. Tekintete határozott. Viszonozom.

Nem tudom ki vagy, vagy hogy ki volt a mestered, de itt csak egy győztes lesz! És az is én leszek! Készülj Yamada Hato most Jung HoSeok fog elfenekelni. 

14. rész

x.X.x

   Lassan telnek a mérkőzések, és egyre kevesebb versenyző marad talpon, azt hittem sokkal könnyebb lesz, könnyelműség volt így gondolni. Ahogy egyre több szenvedő arcot látok úgy bizonytalanodok el abban, hogy biztosan akarom-e, ezt az egészet. Egyre több versenyző adja fel, azért mert nem bírja a stresszt és a fájdalmat. A koreai versenyzők közül most HongBin van küzdő szőnyegen és az egyik török versenyző ellen harcol. Mind a ketten nagyon ügyesek és erősek. A kettőjük versenyéből az fog kijönni győztesen, aki tovább bírja a fájdalmat. 
   A kettes számú szőnyegen éppen a kínai és a japán versenyben maradt versenyzők gyepálják egymást. Már mind a kettőjüknek van egy sárga, valamint egy-egy piros lapja. Szusszanásnyi időt sem adnak a másiknak, csak sorozzák egymást.
- Hogy viseled? - kérdezte tőlem a mester.
- Nehezen. - mondtam és fejemmel a kettes szőnyeg felé biccentettem.
- Ebben a körben neked nem kellett harcolnod, élvezd ki. A hatodik kör már sokkal nehezebb lesz.
- Köszönöm a nyugtatást. - mondom neki váll felett átnézve.
   Még az első küzdelemmel járó csillag és az első tíz percben való kiejtés következménye jelen pillanatban is kihat az eredmény táblára állására, ezért vagyok a második azon a bizonyos listán. Tőlem csak egy ponttal van fentebb Yamada Hato. Alattam pedig mindenki nagy meglepetésére a számomra kimondhatatlan nevű Thai versenyző, akinek a nevében több a T és az S, mint az A vagy az O.
   Hamarosan lejár az ötödik kör mérkőzés ideje és HongBin még mindig a szőnyegen áll vagyis, próbál állni többszörösen kicsattant szájjal. Folytatja, harcol, nem adja fel. De mindezt úgy hogy bal lábára alig tud támaszkodni, mert kapott pár telitalálatot síp csontra. Bicegve vagy ugrálva tud csak támadni, kívülről úgy néz ki, mint egy sánta, honát vesztett kutya, aki csak a végítéletre vár, hogy legyen már végre mindennek.
   Csodálkozva nézem, hogy hogy van még ereje ott állni, és bírni az ütéseket. Kezével arcát védi, hogy legalább azon ne essen több sebesülés, majd rám néz. Lassan felém fordul, és szeme sarkából néz engem. Arca eltorzul az erős ütések miatt. Szeméből sugárzik a fájdalom. Hirtelen visszakapja a tekintetét de már túl későnek bizonyult reakciója. Az ellenfél erőteljesen nem vártan gyomor szájon térdeli majd egy hirtelen mozdulattal jobb könyökével gerincen üti. Erős, izmos teste a levegőben felvette a feldúlt tenger hullámainak nagyságát és erőteljes hangon a földre puffan erőtlenül.
   Az addig hangos nézőtömeg elcsendesül én pedig helyemről felpattanva nézem az eseményeket.
- HongBin. - motyogom magam elé. - Állj fel. - mondom neki kicsit hangosabban, de esélytelen hogy meghallja, hiszen a tömeg már őrjöngve skandálja a győztes nevét, HongBinnel nem is törődve.
Körülöttem minden elcsendesedett és agyam kiszűrte a felesleges hangokat, személyeket. Barátomhoz az orvosi csapat szalad mögöttük egy hordágy száguld. Orvosok kis csapata állja körül. Tétlenül motyognak egymásnak valamit, - fejüket bólintva válaszolnak - majd közös megegyezés alapján szó szerint feldobják a hordágyra. Hangos kiáltás hagyja el torkát, már teljesen elengedte magát. Helyemről, úgy néz ki, mintha már a végsőket húzná, úgy elengedte magát. Túloldalról az egyik keze lelóg a hordágyról fejével pedig felém néz. Lassan kinyitja szemeit és látszólag keres valamit, vagy inkább valakit. Tekintete megakad rajtam, és száját résnyire nyitja. Lassan artikulálva tátog valamit, szinte lassított felvétellel mondja, épp úgy ahogy a körülöttem lévő történéseket látom.
- Sajnálom... - formálja ajkaival, szemeit lehunyja és eltolja a hordágy.
   Értetlenül állok a helyzet előtt és teljesen lefagyva meredek még mindig előre. Kéz érintését érzem meg vállaimon, majd egy hangot, de azok jelentését nem értem. Teljes döbbenet járja át testemet. Előttem megjelenik a mester alakja látszólag érzékelem, hogy mit csinál. Beszél hozzám. De, hogy mit mond, még mindig nem értem.
    Kezeivel erősen vállon ráz, ezzel kihúzva a leblokkolt állapotból. Újból visszatér a valóvilág és minden egyszeriben felgyorsult.
- HoSeok szedd össze megad! - ordít rám.
- Hum? - kérdezek vissza. - Miről maradtam le?
- Hogy miről? HongBin vesztett, de még így is magas pontszámmal bent maradt volna a versenyben, ha nem tört volna el a hatodik bordája.
- Tessék? Honnan tudja?
- A hatos borda fölött egy nagy véraláfutás jelent meg, ezen kívül, ott fájlaltatja a legjobban. Megkérdeztem az orvost, hát honnan tudjam! Tökfilkó.
- De jól van?
- Szerinted jól van, ha eltört a bordája? Na irány a szőnyeg te jössz most. Kettő további szőnyeget távolítanak el, és felállítják a kimagasított ringet. Már csak három mérkőzés lesz és mivel te vagy a második helyen érthető, hogy miért fogsz Yamada Hazoval mérkőzni.
- Hogy kivel? - ámultam el.
Ilyen sokáig lettem volna sokk alatt?
- Igen jól hallottad, ha azt hitted, hogy eddig könnyen ment. Akkor most térj észhez! Az apraja már kihullott, most a legjobbal fogsz harcolni. És ne várj majd könyörületet. Sok sikert! - vállon paskol és ott hagy a nagy pánik és ideg kellős közepén.
   Mellém lép egy a rendezők közül és kínaiul kezd el hozzám beszélni. Többször megismétli mit akar mondani, de a végén karon fog és maga után kezd el húzni, miután észreveszi, hogy nem értem mit is akar mondani.

x.X.x

   Az üvegfal mögött ide-oda járkálok egyre idegesebben. YoonGival megbeszéltük, hogy egyszer ő figyel, majd elmondja mit látott azután én és így tovább. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de mikor már nem bírtam tovább egy szó nélkül kimentem a WC-re. Alig hogy kiléptem a folyosóra és a folyosó elágazásánál jobbra fordultam volna, ha nem megyek neki valakinek.
- Elnézését kérem. - mondom kíniul, lehajtott fejjel.
- Semmi baj. Legközelebb jobban figyelj oda. - mondja. Hangjából kis mosolyt véltem felfedezni, így már lett egy kis önbizalmam, hogy felemeljem a fejem.
   Egy világos barnába színű hajú talán tőlem idősebb férfivel találtam  szembe magam. De ki tudja, az is lehet hogy fiatalabb.
A kínaiaknál már semmit sem lehet tudni.
Szeme sötét barna volt és arca tökéletesen sima. Mellette állt egy kedvesnek és aranyosnak tűnő lány, hosszú barna, göndör hajjal a mellein, aki csak mosolyogva figyelte a főnöke minden szavát. Az előttem álló férfi hátrafordul a nőhöz és megszólal koraiul.
Sóval koreai!
- Gyere HyoNi, nézzük meg a meccset. Már érdekel a kimenetele. - vissza fordul felém, meghajol és elmegy. Viszonozom kedvességét, és ezt követően folytatom utamat az eredeti célom felé.

x.X.x

   Alig, hogy elhagyta NamJoon a szobát megcsörrent a telefonja. Nagy léptekkel indultam meg a kávézó asztal felé, hogy felvegyem.
- Igen? - szólok bele.
- Kim NamJoon maga az? - hallom meg a főnök hangját a vonal végéről.
- Min YoonGi vagyok, uram. - felelem.
- Áh értem. - hangjából kissé a letörtség sugárzik. - Akkor elmondom önnek. YongGuk Pekingben van a BAC-n. Keressék meg és kapják el! - ellentmondást nem tűrő hangon mondja. Szívem kihagy egy ütemet, majd egyszeriben egy eszeveszett tempót kezd el követni, amit a nagy semmiből halászott ki.
   Ha NamJoon ezt megtudja, kiakad és nem fog tudni a versenye koncentrálni, és nem lesz új tag, és valakit ki fogbak rúgni mindazon által, a BTS feloszolhat! Idegesség és izzó vértömeg jár át.
Meg akarom találni. Hűvösre rakni és hagyni, hogy élete végéig ott rohadjon. Ha kell áramos székbe ültetni, vagy pedig apró vágásokat ejteni bőrén majd azokat egy lehelet sóval behinteni.
Aj, jó is lenne.
- De főnök, mi lesz a versennyel? Új tagot kell keresnünk, ezért lettünk ide küldve. - magyarázkodásom közben próbálom elterelni gondolataimat a gonosz terveimtől. Most a csapat az első, a bosszú csak utána jön. Szegény megboldogult főnökünk sem díjazná, ha olvasná az elmúlt gondolataimat, amikből áradt a sötét, nyirkos bosszú vágy.
- Tudom, de jelen pillanatban YongGuk fontosabb mint néhány csetlő botló pojáca. Kapják el és a legszimpatikusabb embert hozzál el a versenyről nekem! Téma lezárva. - vonalat bont.
    Ember így nem tud kihozni a sodromból, mit az új ideiglenes főnök. Alig várom, hogy NamJoon betöltse a huszonkettőt és végre beteljesülhessen az alapítónk, a legjobb főnök a világon cím nyertesének a végrendelete miszerint, fia helyett NamJoonra hagyja a céget élete végéig és a következő utódot is ő jelölheti ki.
- Mi az YoonGi. Mi történt? És miért van nálad a telefonom? - a nyitott ajtóban állt és rám meredt. Nem szereti ha engedély nélkül a cuccaihoz nyúlunk, csak MinMinek engedte meg. De már neki is alig.
Nem tudom mi ütött belé az utóbbi időben. Nagyon megváltozott.
- A főnök volt. - közlöm vele, indulat és gúny nélküli megfeszített hangon.
- Mit akart már megint? - csapja be maga mögött az ajtót. Zsebre tett kézzel sétál az üveg fal elé és meglehetősen elmélyülten néz keresztül rajta, mintha ott se lenne. Nem akarom elrontani, hogy azt a kis kedvét is elvegye az egésztől, főleg úgy, hogy tudom mit jelentett és még mindig mit jelent neki Leeteuk emléke.
- Ö... izé... hogy is mondjam... NamJoon... - szólítom meg, neve hallatán hátra fordul.
- YongGuk itt van. - szeme elkerekedik.

13. rész

x.X.x

   HyoNi arcán egy kis frusztráltságot véltem felfedezni távozása előtti pár percben. Ahogy kilépett a szobából, nagyot sóhajtottam majd pedig ismételten LeeJoonhoz fordultam.
- A mai napon HyoNi és én elutazunk Pekingbe a Nagy Ázsia Játékokra. A távollétemben te leszel a felelős a cég minden tettéért. Remélem érthető voltam.
- Igen, főnök. a legnagyobb mértékben. - válaszolja.
- Ha valaki ellenszegül, öld meg! - utasítom és követem HyoNit.
   A szobájába találom meg, az ágyán ülve. Mélyen gondolataiban elmerengve néz kifele az ablakon, olyannyira, hogy még az erős kopogásom sem zavarja ki ebből az állapotból. Csak akkor figyel fel jelenlétemre, mikor leülök mellé az ágyra, kezemet csupasz vállára helyezem és elkezdem simogatni.
- Észre sem vettem, hogy bejött.
- Észrevettem. Kérlek, ne magázz ha kettesben vagyunk. - bólint - Lenne kedved velem elutazni Pekingbe? - felém fordul és belenéz szemeimbe. Tekintete elködösül, mikor belenéz, pont úgy, ahogy apám is tanította.
Ezek szerint, jól csinálom még mindig.
- Bárhova elmegyek veled. - felelte.
- Tizenöt perc múlva legyél kész, csak a legfontosabbakat hozd el. Kettő napra megyünk. - puszit nyomok homlokára és elhagyom a szobát.
Ideje nekem is készülni. 

x.X.x

  Feszülten állok a négy méter átmérőjű kör közepén velem szemben az ellenféllel. A mi küzdő szőnyegünk előtt és mellett ugyan ekkora arénák álltak. Az arénák között úgy két méter széles közlekedő sávot hagytak ki minden irányból. Jobb és bal oldalt az edzők állnak, míg a másik két oldalon bírók. A lelátókról sikoltozva  kiabálnak a szurkolók, a kedvencük anya nyelvén.
   Külön figyelek hátha hallok valami hazai szót, vagy kiáltást a mester szavain kívül, de alig van egy két ismerős kiáltásnak hallható taktus. Kizárom a külvilágot, és próbálok a meccsre koncentrálni, kezet fogok a vetélytárssal. Két lépést hátrálunk meghajolunk, tisztelet nyilvánítás képen meghajolunk a végén pedig támadó pózban várjunk a kezdést jelző nagy harang megkondítását épp úgy, ahogy a velünk együtt izgatottan várakozó másik 8 versenyző is.
   Pár perc időhúzás után meghallja mindenki a nagy kondulást. A szurkolók hangja megnő, a harcosok kieresztik a hangjukat és támadásba lendülnek.
De én miért nem tudok megmozdulni, miért nem?
   Agyam el sötétül és pánik szerűen hátrálok  öt lépést és már ki is léptem a körből az ellenfél közeledését látva.
- Egy hiba pont! - a bíró hangjára felfigyelek és összezavarodva ránézek. Kezében lobog a sárga zászló, ami az én hibapontomat jelzi. A mester megfogja a vállamat biztatás képen én pedig vissza lépek.
Össze kell szednem magam!  
   Vissza állok, a helyemre, de ezúttal sokkal összeszedettebben. Sípol egyet a bíró, és az ellenfél gőz erővel közelít. Arcárról lerí a nagy egó és a győzni akarás, pont úgy, ahogy az is, hogy a lábával fog rúgni fejre, ami szabály ellenes.
   A közelembe ér, egyet üt gyomorra és pont úgy, ahogy elgondoltam lábbal próbál rúgni fejre. Mindkettőt kivédem jobb lábamról balra viszem a test súlyom, úgy rúgom gyomor szájon. Hátra repül úgy másfél métert de felpattan ismét támad. Ezúttal lábat céloz. Felém indul, majd előttem pár centivel egy földön lévő körző rúgással akar leszedni a biztos stabil lábamról. Hátraugrok, először kezem éri a talajt, azt követi a lábam egymás mellett. Egy tökéletes flikk ugrás után, egyből elrugaszkodok és gyomron rúgom a már fel állt versenyzőt így az ismét a földre kerül. Felállok és visszasietek a kiindulási helyemre. A mester mosolyogva áll, keresztbe font karokkal a szőnyeg szélénél. Mikor visszafordulok a vetélytársam még mindig a földön fekszik magzat pózban hasát fogja, közben halkan motyog valamit. Felette a bíró számol visszafele, de ő meg sem bír mozdulni.
Nagy fájdalmai lehetnek!
   Mellém lép a bíró, kezemet pedig felemeli.
- Az első továbbjutó Jung HoSeok. - a nagy kijelzőn megjelenik a nevem az mellett pedig a koreai zászló és egy arany színű csillag. Ezzel ellentétben vetélytársam neve mellett egy szürke csillag, ami a kiesét jelenti. A csillagom mellett megjelent egy plusz öt pontot jelző arany kör. A mester szerint, ezt azok kapják, akik az első forduló továbbjutója lesz.
Kaptam egy kis előnyt.
   Oda sétálok hozzá, és megállok előtte. Kezemet felé nyújtom, látszólag nem akarja el fogadni, de én leguggolok elé, úgy próbálkozok abban, hogy felsegítsem. Még mindig makacskodik így erőnek erejével kezéhez nyúlok és felrántom állásba. Pár lépést hátrálok, majd meghajolok és elmegyek mellette.

x.X.x

- NamJoon helyzet jelentést kérek. - szólt a telefonba a főnök.
- Most kezdőzött ez az első forduló és úgy az első öt percben kiesett a vietnami versenyző és tovább jutott a koreai Jung HoSeok.
- Hum... HoSeok... Nem hallottam még róla. Kicsit utána nézek. Keressétek a tehetségeket. Kell egy ember még a csapatotokba. - csipog egyet a telefon és bomlik a kapcsolat.
- Ki volt az? - kérdezi YoonGi.
- A nagy mester. - hangomból sugárzik a groteszk megnyilvánulás. - Érdeklődött a verseny felől.
- Na, és?
- Te is láttad nem? Van már kedvenced? - kérdezem.
- Még csak most kezdődött, nehéz lenne erről most nyilatkozni. - zsebre tett kézzel lép a nagy üvegfal elé. Csatlakozok hozzá, úgy nézzük a kinti eseményeket.
   Nagyon frusztráló érzés az, hogy valamelyikünk a csapatot el fogja hagyni a leépítés során. Bár isten adja meg, hogy ne így legyen. Most vagyunk hatan a csoportban és ez is így épp elég. Mi egy nagyon befogadó egységet képezünk a cégnél, minket mindenki szeret de a köztudat még nem szerzett rólunk tudomást. Létezésünket eltitkolják, de mégis vagyunk valakik.
Nem is akárkik.
   Kim JungSoo idején az egész cég esküt tett le, amit mindenki szíve ügyének tartott és tart is a mai napig.
Remélem.
Az eskü kimondta, hogy a BTS létezése kitudódna, és megtaláljuk a forrását, büntetést kap. Senki sem tudta, hogy milyen büntetésre célzott de azt, mindenki tudta, hogy a szavát mindig állja. Még akkor is, ha valami közbejön. Szigorú, de igazságos volt és épp az utóbbi jelleme miatt szerette mindenki annyira. Kedves volt, de megjelenése és kisugárzása tiszteletet sugárzott.
   A BTS-t gondosan válogatta össze. Egyik fő feltétele az alázatosság míg a másik a tisztelet volt. Említése szerint vagy százan jelentkeztek, de ő ebből csak hármat választott ki, engem, MinMit és SeokJint. Később a maffia sötétjéből, kihúzta YoonGit. JungSoo megbízásából, kerestünk még egy embert, így jött JiMin, akinek fizikuma és forró fejűsége de ezeket elnyomó kedvessége volt az, ami miatt kiválasztottuk. TaeHyung pedig csak egy rendőrségi feljelentés eredménye.
- Oda nézz! - szólt YoonGi csodálkozva - Nézd a koreai versenyzőt. Mi is a neve?
- Jung HoSeok... Mi a...? - érdeklődve tapadtam két kezemmel az üvegre. - Hogy csinálja?
- Nem tudom, de szerintem nincs még egy ilyen versenyző, aki ennyire tisztelné a versen társát. Mindezeken kívül, még jó harcos is. - felsegítette a földről a vietnami versenyzőt meghajolt és elsétált a mestere felé.
- Ne becsüld túl őt. Ez még csak az ötödikig forduló a tizedikig minden megtörténhet.
JungSoo, ez most célzás akart lenni?

x.X.x

   Itthon lassan telik az idő főleg ha egyedül van az ember, társaság nélkül. Igazából ez is erős túlzás, hiszen van társaságom, az meg már egy másik kérdés, hogy az az illető nem tud magáról és szó szerint eszméletét vesztette.
   A nappaliban lévő könyvespolcról leveszek egy vastag könyvet és a kandalló melletti nagy fotelben kényelembe helyezem magam. Kinyitom ott, ahol abba hagytam és neki látok.

"... Lekecmeregtem az asztalról, és a konyha felé indultam. A szellem irányt váltott, hogy kövessen. Többen megpróbáltak megállítani, ahogy átfurakodtam a tömegen, de süketnek tettettem magam.
Nem telt bele pár másodperc, és a gonosz suttogó fölém magasodva odasúgta:
 Belial lánya, ez a buli dögunalmas!
Fogamat csikorgatva igyekeztem legyőzni undoromat, mert a lény hangja nyálkaként lepte el az agyamat. De jó is lett volna, ha megszabadulhatok tőle! Igen, tudom – küldtem telepatikus válaszomat a suttogó felé.
– De meglásd, hamarosan változik a helyzet. 
A konyhában megéljeneztek, rám ürítették poharaikat, és a nevemet kiáltozták. Haverjaim megbocsátották régi pancserkodásaimat, és totál elfelejtették, ki voltam. Már csak a vad bulizót látták bennem, aki fél éve kelt életre, tök természetellenesen, mint egy tél derekán
kinyíló virág..." *

   Alig érek el az első lap aljáig, máris halk nyöszörgés üti fel fejemet, amit a kanapé felől hallok. A fekvő fiúra nézek, aki már nyitogatja a szemét. Könyvjelzővel megjelölöm az oldalt, ahol befejeztem, majd mellé sietek. Leguggolok mellé, kezemmel megnézem homlokán a test hőjét, ami igencsak felszökött. Felállok és gyorsan az orvosi vitrinhez szaladok. Kikapok egy kis ampulla lázcsillapítót. Kihúzom a legfelső fiókot és egy fecskendőt és kibontom. Vékony üveg tetejét letöröm, a tű nélküli tartállyal pedig kiszívom belőle a gyógyszert. Gyorsan vissza sietek a fiúhoz, majd pedig barnüljébe bele nyomom a fecskendő tartalmát. Ezt követően a megmaradt sós oldatot nyomom bele, hogy a vér bele ne száradjon a csőbe.
   Ismételten homlokára teszem a kezem és hangosan kifújom a levegőt. Felállok és kiszaladok a fürdőszobába, ahol kikeresek egy kis törölközőt, amit bevizezek majd kinyomok. Lassan, nyugodtan pedig vissza indulok a nappali felé.
NamJoon már egy ideje nem írt, biztos elfoglalt. Igen, ezért nem ír. Biztosan.
    A kezemben szorongatott törölköző egyszeriben kiesik mikor meglátom, hogy a kanapén ott ül, nekem oldalasan elfordulva a bekötött fejű fiú. A rongy földet érésének nesztelen morajára rám néz. Szeme fehérje piroslik, arca dombsága pedig színén ugyan olyan színt vett fel. Meglepettségemet leplezve gyorsan felkapom a törölközőt majd mellé sietek.
- Feküdj vissza. - tanácsolom neki, halkan közben homlokához érintem a hideg anyagot mire ő bele borzong és vissza fekszik.
- Hol vagyok?
- A házamban. Pihenj még egy kicsit, hidd el attól jobb lesz. - mosolyogtam rá.
- A... a nevem Jeong JungKook.
- Park MinMi. Örülök a találkozásnak, ha van valami csak szólj és megoldjuk együtt. Jó?
- Persze. Ha nem haragszik, akkor aludnék.
- Eddig úgy egy és fél napot aludtál át, de nyugodtan. - rámosolyogtam ismét, ő pedig vissza rám. szemeit lehunyta és mély álomba merült.
   Fél óráig még mellette ültem és folyamatosan néztem a test hőmérsékletét, ami az idő múlásával egye lentebb ment. Légzése a hüppögőből átváltott a normál üteműre. Lelkiismeretem megnyugodott, de mégis kíváncsiság hajtotta, hogy ki lehet ez a fiú.
   Szobámba siettem, ahonnan a tabletemet lehoztam és vissza ültem a hőn szeretett kanapémra. Az Országos Nyilvántartó Központ elit szerverébe beléptem a megadott tizenkilenc jegyű szám kombinációmmal, így már könnyedén keresgélhetek. A keresőzónába beírtam a fiú dallamosan csengő nevét, mire az kiadta az összes államilag feljegyzett adatot róla.

Név: Jeong JungKook
Született: 1997.09.01. Busan.
Apja: Jeong YoKwan - LG Company International Business Leader
Anyja: Jeong ShinBo - könyvtáros
Tanul: SKY Oktatási Rendszer, Art of World szak. Egészség ügy.

Kilenc évesen országos úszó bajnok Mini korcsoportban. Ugyan ebben az évben lett első a Nemzetközi Zongora versenyen. Országos matematika versenyeken ért el kitűnő helyezést. Tizenkettő éves korában kezdte el a Taekwandoo tanulását, de idővel abbahagyta, hiszen súlyos sérülései miatt többször kórházba kellett szállítani. Egyszerre két szakon tanul. Többször volt évfolyam első.

Szóval egy iskolában tanulunk. Akkor még, hogy hogy nem láttam?