23. rész

x.X.x

   Lihegve dőlök neki az egyik bordás oszlopnak. Hajamról patakokban folyik le az izzadság, már ott is izzadok, hol eddig nem, vagy nem is izzadtam. Megfordulok és szembetalálom magam a gyakorló bábúval. Tele van szúrás nyomokkal, és a szúrások okoztam hegeken keresztül a töltő anyag cafat lóg ki belőle. A szívénél lóg ki a legnagyobb rész. A bábu feje, épp hogy áll valahogy a nyakon, de azt is már megerősítettük egy kemény bottal. 

   JungKooknak MinMi viseli gondját és kitudja, hogy elmondja-e, hogy ki tette ezt vele. Ha elmondja, akkor hogy fog velem viselkedni. Ha eltaszít magától, abba én belehalok!

- Rúgd le! - ordít rám Zico. Még mindig nem tudom az igazi nevét.

Valaha meg fogom tudni?

   Ökölbe szorítom a kezem és megfeszítem magam. Feszültségemet érzem, hogy áramlik bennem tetőtől talpig bejár. Ordítva indulok meg a bábu felé. Mikor elé érek, felugrok és egy hónapok által kigyakorolt rúgással lerúgom a bábú fejét. Egy lábra érkezek a lendület miatt még egy felet pördülök. A szabad lábammal hátra kitámasztok, támadó állásba felemelem kezem. Kész a gyakorlat.

- Elég jó volt! - tapsol meg Zico, bár ez csak egy szar-vagy ütemű taps. - Több erővel rúgj, úgy hogy eldőljön a bábu.

De hát a bábu alapja egy 20 kilós acél tömbben áll?!

   Kiegyenesedek és meghajolok. Ő pedig elmegy. Remeg mindenem, a négyfejű izmom, a vádlim, a lábfejem pedig nagyon fáj a sok rúgás miatt. Körkörösen kezdem el simogatni a legérzékenyebb pontokat, pont úgy, ahogy MinMi is mondta.

- JunHong, te bicegsz! - kezét ajkai elé tartotta. - Mi történt?

- Én csak... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert szavamba vágott.

- Én úgy tanultam, hogy körkörösen kell simogatni, és ha kell erőteljesebben nyomogatni a fájó területet, ha egy nap múlva sem múlik a fájdalom, akkor orvoshoz kell menni vele...

Bárcsak még szóba állnál velem!

   Felemészt ez a tudatlanság, de legfőképp a tétlenség. Ha még egyszer odamegyek, bizonyára páros lábbal rúg ki, ami, valljuk be, teljesen jogos is. Olyan embertelen dolgokra kényszerítenek, amit soha életemben nem tennék, és annak ellenére, hogy már megtettem még mindig undorral gondolok azokra, épp úgy, ahogy arra is, amiket még nem tettem meg, de vagy valószínűséggel meg kell majd tennem.

Undorodok magamtól!

    Talán a halál megoldás lenne! Dehogy is! Térj magadhoz Choi JunHong! Ha meghalsz, anyádra fogják tovább vinni az apád felelőtlen adósságát, és talán még őt is megölök majd. Ha pedig ő sem lesz már, továbbmennek MinMire. Ezeket a szörnyűségeket pedig nem hagyhatom. Ameddig bírom, addig kell folytatnom és törleszteni. De ha már mindent visszafizettem... akkor még ki tudok lépni?

- Talpra! - ordít Zico, telefonnal a fülén. - YongGukot elkapta a WHITE... - elhalkul, és egy pimasz mosolyt húz magára -, A szerencsétlennek még van mit tanulnia. JunHong! - kiállt rám.

Miért kell folyton ordítania?

- Vedd úgy, hogy megnyerted a főnyereményt! - mosolyog. - Szombaton érkezik a gyémánt Szöulba. A te feladatod, hogy ügyesen ellopd. Fedőneved legyen... Hum... mi legyen a fedő neved? - eljátssza, hogy gondolkodik, de tudok, hogy van egy név a tarsolyában. - Legyél Zelo! Micsoda csodálatos név, és még én is benne vagyok! Igazam van, hogy micsoda zseniális név.

- Igen, nagyszerű név! Nekem sohasem jutott volna ilyen az eszembe. - mondom.

Tényleg jó név, a végén kiderül, hogy van esze.

- Menj és szedd rendbe magad, egy óra múlva megbeszélés. - hátat fordít és elmegy, de utána szólok.

- Miért pont én?

- Te vagy a legjobb emberem.

- Mit kapok én ezért?

- Pénzt.

- Azt számítsák bele az adósságba! Nekem más kell!

- Nézzenek oda, még alkudozik is?! - felém fordul és elindul. Kinyomja a telefont. Mikor elém ér, fentebb emeli állát, ha nagyon akarna, gyomorszájon üthetne, de nem teszi.

Elismerem, hozzám képest kerti törpe a srác, de mégis olyan tekintélye van, amitől én kisebbnek érzem magam. De most nem fogok engedni.

- Mit kérsz cserébe?

- A szabadságomat.

- Csak ennyi?

- Igen.

- Több nincs?

- Békén hagyjátok MinMit és anyámat.

- Hum... oké. De csak akkor, ha megszerzed a gyémántot és elhozod nekem.

- Elhozom.

- Szombaton kiderül. Van  három napod, hogy felkészülj! Ne okozz csalódást. - összeszűkíti, szemét úgy néz rajtam végig.

- Életem árán is megszerzem a gyémántot.

- Szavadon foglak. - kezet nyúlt és én elfogadom.

Azt hiszem, most kötöttem egyességet a maffia egyik legbefolyásosabb fejével...

x.X.x

   Anyám és apám, odáig meg vissza vannak a győzelmemről. Amióta haza jöttem, szinte minden nap egy kisebb bankettet tartanak. Egyet a családnak, egyet a sajtónak és egyet csak úgy a saját maguk

szórakoztatásukra. Itt ülök a házunk legnagyobb termében a majd tíz méter hosszú asztalsor közepén és próbálok értelmes képet vágni a villogó vakuk felé. Órámra nézek már csak tíz perc és végre az egész felhajtásnak, utána pedig egy óra és az álló fogadásnak is vége.

Mély levegő, fújd ki, mindjárt túl leszel rajta.

   Mikor azt hinné az ember, hogy nem lehet rosszabb, akkor valaki mindig rákontráz eggyel.

- Milyen volt a verseny?

- Látta magát esélyesnek?

- Ki volt az az ellenfél, aki a legnagyobb benyomást tette magára?

Hülye kérdésre, hülye válasz!

- Egyértelműen az utolsó mérkőzés volt a legkritikusabb. Hiszen majd húsz kör után, még kell az embernek lennie annyi, lélek és fizikai erőnek, hogy az utolsó mindent eldöntő küzdelemre még legyen ereje.

- Köszönjük, hogy eljöttek. Remélem, mindenki kapott megfelelő választ kérdéseire. Kérem fáradjanak át a szomszédos terembe, és érezzék magukat otthon. - mosolyogva invitálta anyám a sajtót az álló fogadásra. Nagyszerű nő, ezen nincs mit vitatni. De, mint anya úgy tíz éve megbukott.

   A nagy tömeg megindul, én pedig lemaradok a mesterrel egyetemben. Zakómat megigazítom és nadrágzsebembe nyomom kezemet. Lassan lépkedve megyek, és a továbbiakon gondolkozok. Mellém lép a mester és a vállamnál fogva megállít. Fejemmel a hófehér szőnyeget nézem, amin koszos cipőnyomok éktelenkednek.

Hogyan tovább?

- Min gondolkozol?

- Semmin, csak nem tudom, hogy hogyan lesz a folytatás.

- Majd én megmondom neked. - mosolyogva lép elém. Annyira máshogy néz most ki, szint sugárzik. - A következő hónapban megnyered a bálkirályi címet.

- Mester, komolyan? Minek kellett ezt is még a nyakamba varrnia?

- Kell a változatosság. Idén végzel. Magy olyan jó pasi, mint az a KyungSoo.

- Köszönöm.

- Cöh... ugyan! - oldalra néz majd vissza rám, egyenesen a szemembe. - A repülőn keresett egy férfi, azt mondta, hogy fel fog még keresni. Nem tudom, mit akart, de jól öltözött volt. Biztos gazdag. Személyi testőr is lehetsz. Figyelj, van egy meglepetésem neked. - elindul az asztalhoz, áthajolt rajta és egy piros rongyba csavart valamit hoz ide, ami aranyszínű masnival van körbekötve.

   Hosszúkás alakú. Két kezében tartva felém nyújtja. Nem veszem el kezéből, hanem inkább ott kezdem el kibontani. Lebontom róla a masnit, ami a földre hullik. A piros szatén anyagot lehámozom róla és egy fekete övet találok benne, amire aranyszínűvel van ráhímezve a nevem. Elakad a lélegzetem.

Gyönyörű!

- A tied. - halványan mosolyog. - Megdolgoztál érte.

   Kiveszem a szatén anyagból az övet és magam előtt széthúzom. Nem bírok betelni a látványával. El sem hiszem, több mint tíz év kemény munkája, vér és verejték árán, na igen és még jó pár gipsz árán eljutottam ide is.

Fekete öves vagyok! 

Út tartom kezemben az övet, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne, vagy ami még rosszabb eltűnhetne. Nem tudom, hogy hova fogom rakni, vagy, hogy mit fogok vele csinálni, de az biztos, hogy az első évszázadot páncélszekrényben fogja tölteni, majd a következőt vitrinben és talán úgy háromszáz év múlva felveszem egyszer.

- Köszönöm. - hajolok meg, úgy, hogy közben magam előtt tartom ugyan olyan feszesen az övet, mint eddig.

- De most elég a meghitt pillanatból. Menjünk és igyunk! - vállon fog és átvezet a termen. - Holnap pedig elkezdjük az aláírásgyűjtést, ahhoz, hogy a trónra juss! Jung HoSeok a bál király! - kiáltsa el magát.

- Na, de mester. - nézek rá ijedten. - Ez kicsit... ciki.

- Dehogy is. Hidd el, ez jobban fog fájni, mint a versenyre való felkészülés.

- Szóval ez egy büntetés?

- Büntetés? Dehogy is. Ez egy nagyon, nagyon, nagyon furcsa ajándék! - felismerhetetlen mosoly ül ki arcára.

Istenem, mibe keveredtem!

x.X.x

   - Ne sírj, kérlek. - próbál vigasztalni NamJoon. Lassan egy órája nem múlik a sírógörcs, és már a szemem is ég. A nappaliban ülök és itatom az egereket, egyik oldalamon NamJoon másikon pedig JiMin. A kis YoonShik már alszik a saját szobájában, ami az én egykori vendégszobám volt. JungKook előttem ül, és egyfolytában azt hajtogatja, hogy az ő hibájából törtem össze, és hogy miatta vagyok ilyen szar helyzetben. 

- Sajnálom, kisasszony. - mondja  hatvanhatodjára. Erőt veszek magamon és felállok, majd elé sétálok, majd letérdelek és kezeit a kezembe veszem. Ahogy egykoron anya is, én is úgy simogatom a kezét körkörös mozdulatokkal. Ekkor eszembe jut:

- JunHong, te bicegsz! Mi történt?

- Én csak...

- Én úgy tanultam, hogy körkörösen kell simogatni, és ha kell erőteljesebben nyomogatni a fájó területet, ha egy nap múlva sem múlik a fájdalom, akkor orvoshoz kell menni vele...

   Jaj, JunHong! Miért tetted ezt? Mi vett rá erre? Ismét sírásban török ki és JungKook karjaiba von. Nagyon kedves srác, igazán nem érdemelte meg, ezt a sorsot. Világ életében békés srác volt és mindig együtt járunk adományokat adni. Igaz egyikünknek sem volt sok pénze, de amink volt, azt mindig megosztottunk azokkal, akiknek még ennyi sem jutott. 

- Ne sírjon kisasszony. Sajnálom. - mondta ismét. Én pedig csak még jobban elkezdtem sírni. Abba kellene hagyni a sírást, de nem tudom. Minden fájdalmamat itt vezetem le. Az elmúlt napok feszültsége, az ami JungKookkal történt, és az, hogy NamJoonnak megint igaza volt. Nem tudom, hogy, hogyan fog alakulni ezek után a kapcsolatunk, de az biztos, hogy a szememben valami megváltozott. Nem azt mondom, hogy rossz emberként fogok rá gondolni, csak valahogy most már kevesebbet ér. 

JunHong, barátom... mond, hogy ez mind csak egy rossz állom és, hogy fel fogunk ébredni!

   Megszólal a telefonom, de nem mozdulok meg, helyette inkább még maradok a srác ölelésében. Anyám nem ilyen könnyű nőcskének nevelt, de ez most jól esik, és nem akarok tiltakozni ellene.

- Felveszem. - mondta NamJoon, én pedig fejbólintással jelzem, hogy tegye. Hallom, ahogy kimegy és beszélgetésben kezd. A hangsúlyából ítélve a főnökkel beszél. Lépteiből ítélve visszafelé tart.

- A főnök az, veled akar beszélni. - átnyújtja a telefont én pedig szemet megtörölve egy utolsó mély lélegzetet vége megköszörülöm a torkom és beleszólok.

- Igen? Itt Park MinMi.

- Kisasszony, mint már említve volt a legutolsó értekezleten, pénteken megérkezik a vörös jelzéssel megjelölt áru, ami a Star of The Seaseon névre hallgat.

- Hallottam már róla, a világ legdrágább ékköve?

- Mint mindig, most is igen jól tájékozott. A kő kettő hétig lesz az országban és a minisztérium a mi egységünket kérte meg a vigyázására. Megkért az elnök, hogy a legjobb ügynökeinket vessük be. Az ön egységéből önre és Min YoonGi tisztre gondoltam. Ha elvállalja az a havi fizetése megduplázódik.

   Jól hangzik az ajánlat, kell valami, ami eltereli a figyelmem JunHongról, így kurtán csak annyit válaszoltam:

- Kik lesznek még mellettem?

- A biztonsági osztályról is a legjobbak.

- A kellő eszközöket is biztosítja a cég?

- Mint mindig. Van még kérdése?

- Nincs. Vegye úgy, hogy az ékkő a lehető legjobb kezekben van, már most.

- Helyes. Várom pénteken az eligazításra. További szép napot.

- Tiszteletem.

   Ez a feladat, majd kellő képen eltereli a figyelmemet az életem jelenlegi káoszáról. Letettem a telefont az asztalra, nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Csípőre tettem kezeimet, és azt vettem észre, hogy már nem sírok. Csak ég a szemem és az orrom van tele. Igen, ezt kell csinálnom. Munkába kell folyatnom bánatomat, hogy elfeledjek végre mindent és a helyes útra terelődjön az életem. Két lélegzet között eldöntöttem, hogy:

Az életem árán is megvédem az égkövet.

22. rész

x.X.x

   MinMi nappalija kevés mindenben de változott azóta, hogy voltam. Például, eltűnt az infúziós állvány. A dohányzó asztal ismét tiszta, és nincs rajta semmilyen elsősegély nyújtáshoz szükséges kellék. Ami pedig a beteg srácot illeti, nagyon kedves és illedelmes srác. Amióta én és JiMin megjöttünk ő sürög forog körülöttünk, - látszólag elég gyorsan beilleszkedett. Ami pedig JiMint illeti ő a földön ül nagy terpeszben és a kis YoonShikkel játszadozik. Látszólag a gyerek issza minden szavát és csak rá figyel, mikor megjelenik MinMi kezében a cumisüveggel és tejjel ő egyből elkezd hisztizni és odabújik JiMinhez.
De kié és hogy került ide a kisgyerek?
- Srácok. Valaki felvilágosítana, hogy mi történt itt, míg én és YoonGi Pekingben voltunk? - kérdezem, miközben a kanapéról nézek jobbra-balra, reménykedve, hogy valaki megszán egy válasszal. Ehelyett csak egy rémült, egy normális, és egy szikrákat-szórok-a-tekintetemmel nézést kapok. JiMin vissza fordul és YoonShikkel kezd el foglalkozni. Megint. MinMi elmegy a konyhába, az új srác - azt hiszem JungKook -, pedig lelkesen követi, amint kilépnek az ajtón megnő a feszültség.
- YoonShik Igazi neve, Park YoonShik. - kezd bele JiMin. Felhúzom szemöldököm, valami furcsaságot, valami nem ideillőt veszek észre JiMin hangján. - A gyerek apja, Min YoonGi.
Ég szakadás, föld indulás! Mi a fasz?!
   Kidülledt szemekkel nézek a gyerekre és próbálom kerekded arca mellé képzelni YoonGi arcát. Sok mindenben húz állítólagos apjára, de van benne valami más is. Fejemben egyből egy táblázat jelenik meg, aminek legalsó darabja ez a kis gyerek képe. A képből két nyíl ágazik felfelé és az egyik oldalon megjelenik YoonGi képe. A másik nyílhoz pedig nem tudok senkit sem társítani.
 Ki az anya? YoonGi már tudja? 
   Ki fog akadni tuti ki fog akadni ha megtudja. YoonGi nem azaz apa típus, akit bármelyik nő eltudna magának képzelni. Ő hamarabb adna a gyereke kezébe egy hatlövetűt mint, hogy le álljon gőgicsélve beszélgetni vele.
- Tudod, az én nővéremet Park JiYoonnak hívják. - mondta. Igen tudtam, hogy van egy nővére, de hogy mi a neve, azt nem tudtam. - Most kórházban fekszik. Gépek tartják életben. Ő Park YoonShik anyja. - hangja annyira szürke, annyira magányos, és olyan szinten bánatos, hogy már az én szívemet is facsarni kezdi a bűntudat. - Rákos. - Nagyot dobban a szívem.
Szegény lány... nő... anya.
   Nem tudom mit mondhatnék, így csak csendben maradok és figyelem, ahogy a kisfiú játszik. Vajon tisztában van azzal, hogy az anyját már nem láthatja viszont. JiMin felém fordul a kisfiút ölébe veszi, a tejes cumis üveget a szájába nyomja, ringatni kezdi és halkan énekel neki.
   Figyelem a dalszövegét és egyre mélyebb érzéseket visz bele. Felnéz rám és lát valamit az arcomon, amitől úgy dönt dalban folytatja a beszélgetést. Eldalolja, hogy YoonGi és JiYoon között egy éjszakás kaland volt, elmond mindent. Már könnyen gyűltek a szemébe a fájdalmas történet miatt, de még tartja magát. YoonShik épp, hogy csak pislog kettőt és már alszik is. Utoljára lehunyja kis szemét, és JiMin ekkor ér tűrőhatára legszélére, és könnyezve folytatja a szomorú ódát. Elmondja, hogy mennyire haragszik YoonGira, hogy soha többé nem kereste a nővérét, és lemondja, egyre indulatosabban, hogy mennyire fáj neki, amit a nővére tett. Hogy ellökte magától az utolsó időkben, amikor még lehetett volna segíteni rajta. Dühös magára, és a dalból kemény, szókimondó - halk - Rap lesz.
   Szomorúság árasztja el testemet és tehetetlennek érzem magam. Fáj, hogy ilyennek látom JiMint. Nem tudom mit érezhet, hiszen még ilyenben nem volt részem. Ehelyett megkeresem a legfájdalmasabb emlékemet és azok érzéseibe menekülök. Ami akkor történt velem, az még ma is nagyon fáj. Elszorul a torkom, nehezemre esik a levegő vétel, és... üresnek érzem magam. Felállok, ekkor észreveszem, hogy Minmi áll mellettem és könnyes szemmel rám néz.
A múlt megismétlődött.
   Vállára teszem a kezem, ő pedig elsírja magát. Elfordul tőlem, úgy mint akkor, és JiMinhez megy. Leguggol mellé és vállánál fogva átöleli és együtt sír vele. Rossz úgy látni mindkettőjüket, hogy ennyire sebezhetőek, de mégis valahol legbelül mosolygok, hogy azért mégis csak egy jó csapatot sikerült összehoznom - bocsánat, összehoznunk -, hogy még egymás fájdalmán is képesek vagyunk osztozni.
- Uram! - szólít meg lágy szelíd, hangon JungKook. - Kér egy teát? - figyelmes felhívás arra, hogy te-barom,-ha-már-nem-vagy-képes-együtt-érezni-akkor-gyere-ki-és-ne-zavard-őket. Megfordul és elmegy. Követem.
   - Egész otthonosan mozogsz már a lakásban, nem gondolod? - kérdezem, lehet a kelleténél csípősebb hangon. Lehajtja a fejét és a csésze teáját nézi.

x.X.x

   Micsoda egy bunkó paraszt. Otthonosan érezni magam egy vadidegen nő házában? Tudd meg Mr. fenn hordom az orrom, mert megmentettem a redvás kis életedet, hogy nem vagy menő!
   Nem elég, hogy anyáék lassan egy hete azt sem tudják, hogy hol vagyok. Mindezek mellett még a saját lelkiismeretemmel sem tudok elszámolni. Pláne meg az hiányzik, hogy pont te oktass ki, így is elég szarul érzem magam.
De miért van lelkiismereted? Te nem tettél semmit.
   Lehet. Sőt, biztos. De akkor is. JunHongnak semmi oka nem volt arra, hogy úgy ellássa a bajomat. Csendes vagyok akárcsak egy árnyék, én csak szerettem volna leérettségizni, mint egy láthatatlan ember, majd bekerülni a mérnöki egyetemre, hogy azután legyen egy jó állásom. Talán harminc éves koromban megházasodtam volna, harmincöt évesen már lett volna egy vagy maximum két gyerekem. Utána úgy dolgoznék kb. hatvan-hetven éves koromig, persze, csak mint vezér igazgató a saját cégemnél, mert ugye akkorra már ilyenem is lenne. A gyermekeimet kitaníttattam volna és ekkor már csak ülnék a nagy bőr ülésben nézegetném az éves jelentést majd egyszer csak megcsörrenne a telefonom és jönne a hír, hogy harmadszorra is nagyapa lettem.
   De persze, ez nem így fog történni, mivel már most - rögtön a tervem elején -, szarrá verte az iskola legmenőbb csávója, az iskola legokosabb, legjobb logikájú és legláthatatlanabb tanulóját, Jeong JungKookot.
Nagy tapsot magamnak! 
- Hogy vagy? Jobban vagy, mint voltál? - kérdezi. Ezúttal kedves a hangja, de lehet csak azért mert elgondolkodott valamin. Annyira hirtelen változtatta meg hangszínét, hogy egyből elszégyelltem magam.
- Igen. Köszönöm. - mondom. Majd kortyolok egyet az eper teából.
- A fejed? Nem fáj? - folytatja a kérdezősködést.
Nem látja, hogy nem akarok társalogni?
- Már sokkal jobb, köszönöm. - mormolom.
- Emlékszel valamire?
Hogy valamire? Mindenre!
   Ha nagyon akarom, vagy ha csal el akarok aludni, mindig az eszembe villan, az, hogy még a földön is rúgott. A gondolatra is görcsbe rándul a gyomrom. Elevenen élnek bennem az érzések. Az öklének a helye még mindig fel sajog, ha rá gondolok.
Szörnyű érzés. Kérem ne feszegesse...
- Túl sok mindenre. - válaszolom. Zsebében kezd el kotorászni, majd előhúzza telefonját, pötyög rajta valamit majd leteszi az asztalra pont elém.
   Nézegetem az új IPhone-ját és rájövök, hogy ő nem csak egy tipikus talán korombéli srác. Ő valahogy más.
- Ki maga?
- Kim NamJoon. A WHITE-nak dolgozom, én vezetem a legtitkosabb létesítményt a cégben. - mondja. Tátva marad a szám.
Na, ne már!
- Érdekelne, mi történt azon a napon, mikor összevertek! Mond el mi történt, hogy rács mögé juttassuk, azt az elvetemült állatot.
   Na ár csak ez hiányzott. Lassan a nemzet biztonság is rám fog szállni, ha így haladok. Különben is, ha ez a fickó a WHITE-nak dolgozik, akkor ennyi erővel én is dolgozhatnék ott, hiszen alig vastagabb a karja, mint az enyém. Nem hiszem hogy fizikailag annyira fejlett volna, hogy ne tudnám bepótolni. De most komolyan! Mi a fene ütött belém? Komolyan összehasonlítottam magam NamJoonnal? Ez már beteges! De vajon mennyi az IQ-ja? Okosabb, mint én?
JungKook Állj Le!
- Nem tehetem. - mondom. Be kell látnom, hogyha JunHong rájön, hogy ráállítottam egy embert a rendőrségről - ó, rendőrségről, dehogy is én nem kis pályázok, egyből a WHITE-ból -, szarrá ver! ÉS tény, a harcokhoz nem értek. Én a fizikához és a matematikához értek, a többihez hülye vagyok.
- Miért nem?
- Mert akkor megint az lesz, ami pár nappal ezelőtt! - felnézek rá és semmilyen arcot sem mutat. Lefogadom, hogy ugyan ilyen bárgyú a feje a személyi igazolványán is.
- Nem fog. Garantálom! - de jó! Most jön az a rész, hogy rávesz arra, hogy csiripeljek. De miért van olyan érzésem, hogy ha elmondom neki, akkor JunHong megtudja és én járok pórul?
   Úgy döntök, hogy beavatom
- Iskolából indultam haza. Szeretek árnyék lenni. Élvezem, ha keresztül néznek rajtam.
- Tehát antiszoc vagy?
- Valami olyasmi. Az iskola mögötti parkon keresztül szoktam menni. Akkor volt ebéd idő is. - nagyot sóhajtok. Most jön a neheze. - Ahogy sétáltam, megláttam a játszótér környékén álló srácokat, közöttük JunHongot. Az nap, volt egy kis vitánk.
- Vita? Milyen vita?
- Biológia óra volt. A haverja tett valamit, ami miatt az igazgatóiban kötött ki, én pedig elmosolyodtam. Még órán kaptam egy levelet, miszerint, ne kerüljek a szeme elé, vagy különben nem úszom meg nyolc napon túlgyógyulóval.
- Ez fenyegetés. Miért nem jelentetted egyből a rendőrségen?
- Miért mi lett volna, ha jelentem?
- NamJoon, ha mindenki jelentené a fenyegetéseket, akkor a rendőrség már rég idegbajt kapott volna. - bólint, hogy igazam van, majd kezével int hogy folytassam. Lenéztem az asztalra. Ezt így biztonságosabbnak éreztem. - Észrevett, majd elkezdett kergetni. Én pedig befutottam egy sikátorba. Nagy hiba volt. Abban bíztam, hogy ott majd elbújhatok, de sajnos nem tudtam. Utánam jött. Tiszán emlékszem, hogy remegtem és hogy beszélt hozzám. Azt mondta, hogy, hogyan akarom megvédeni magam, ha még a saját kezemet sem vagyok képes megtartani X alakban.
   Felnéztem és megpillantottam MinMit, aki az ajtó félfának támaszkodva figyelte, amit mondok. Látszólag nagyon érdekelte a dolog. Ekkor eszembe jut, hogy tegnap JunHong meglátogatta MinMit és beszélgettek, majd nagy veszekedéssel elküldte. Kiegyenesedik és leül mellém. Megsimogatja hátamat, ezzel is biztat, de lehet, hogy csak saját magát vigasztalja.
Nem tudom eldönteni.
    Arcán az aggódás, még mélyebb nyomokat hagy, és olyan érzés kerít hatalmába, ami azt súgja, hogy mondjam ki.
- JungKook, Ki támadott meg? - kérdezi MinMi.
- Megtudnának nyugtatni azzal, hogy miután elmondtam, biztosítsák épségemet. Az eset óta, félek. Még akkor is, ha azóta ki sem léptem MinMi kisasszony házából.
- Természetesen. MinMi az egyik legjobb emberem, Ő majd gondodat viseli az iskolában. - mondta NamJoon. - Ki vele, kitette?
- Choi JunHong.
Érzem, hogy megfagy a levegő és MinMi keze lecsúszik hátamról, majd az asztalra rogy és sírni kezd.

21. rész

x.X.x

   - Hallgatom! 

Szokásához híven a nagy főnöki iroda rendezett és minden egyes négyzetmétere a biztonság kedvéért hatszor le van takarítva, csak hogy a főnöknek ki ne jöjjön az allergiája. Ő, ott ül a masszírozós 

székében hátradőlve, közben maga előtt összefonta karjait és bírálóan néz rám. Rám aki még csak most jöttem meg és hulla fáradt, persze nem hanyagolható el az idegesség sem. Légzésem szaporább lesz és elfog a pánikkal egybe kötött tehetetlenségi frusztráció. Ugyan, mit is mondhatnék, nagyon jól éreztem magam köszönöm. Szerencsére nem láttam semmi érdekeset sem a játékokból, mert egy Bang YongGuk névre hallgató személyt hajkurásztam, így nem tudtam kellő képen összpontosítani az eredeti feladatra. Köszönöm szépen nagyon jó volt a szálloda, a repülő út is első osztályú volt, szó szerint, de sajnos nem tudtam teljesíteni a megbízásomat.

Bocsi, muftikám!

- Tisztelettel jelentem a főnök úrnak, hogy a kapott feladatot nem tudtam végrehajtani. - Szeme kikerekedik, és előre hajol, úgy hogy rá tudjon könyökölni a nagy sötét cseresznye színű asztalára. Hitetlenkedve néz rám, én pedig felkészülök a legrosszabbra.

- Kim NamJoon! - kiálltja a nevem és megrezdülök. 

Ásó, kapa, nagyharang!

- Nagyot csalódtam a képességeiben. - mondja. Valami azt súgja, hogy én leszek az első, hogy páros lábbal rúgnak ki a WHITE frissen mosott és csillogó üvegajtóján. Hátradől, kezét a karfára teszi, és bíráló arccal néz rám. - Mondjon el mindent! - Nagy meglepetésemre nem üvöltötte a képembe, hogy TAKARODJ, de nem így történt. Ez meglepő.

   Belevágok rögtön a közepébe, és egyből onnan kezdem el mondani, hogy mit mondott YoonGi, mikor megtudta, hogy YongGuk ott volt. Figyelek a folyamatos beszédre, és a hangsúlyingadozásra. Megválogatom a szavaimat, és felveszem a formális formát, azt a formát, amit ő is elvár minden... egyes... dolgozójától.

- Értem. - mondja. - Minden elismerésem. Jól megoldották a másodlagos feladatukat. De az megbocsájthatatlan, hogy nem teljesítette társával együtt azt a feladatot, ami miatt elküldtem önöket oda és a cég pénzét a felesleges kiruccanásukra költöttem. 

- Elnézését kérem. - meghajolok. 

- Két hét fizetés megvonásban részesítem magát és MinYoonGi főtisztet. 

- Uram, kérem, őt ne büntesse, mert én nem tudtam kontrollálni az érzéseimet, és nem voltam képes döntést hozni. - meghajolok. - Elnézését kérem. Engem büntessen csak. Ő követte az utasításaimat, mint jó altiszt.

- Értékelem, hogy menti a menthetőt. Min YoonGi csak egy hét fizetés megfonást kap, míg ön kettőt. Van még valami, amit szeretne velem megosztani? - kérdezte, de több volt benne a fintor, mint a komoly érdeklődés. 

- Igen lenne. Kiderítettem, hogy a játékok nyertese Jung HoSeok, koreai.

- Ezt eddig én is tudtam, valami más?

- Lenne. - mondom, meghunyászkodva. - A repülőgépen felkerestem, de épp pihent, a mesterétől pedig engedélyt kaptam, hogy személyesen felkeressem.

- Akkor tegye! Elmehet! 

   Lassan, egy hang nélkül bezárom nagy tömény fa ajtaját és a vörös szőnyegen indulok el az irodánk felé, ami a fő épület elitjeinek ajtaja előtt húzódik. Zsebre tett kézzel sétálok, komótosan. Nem sietek sehova. Újra és újra lejátszom a főnök arcreakcióját a történetemre. Félig le volt nyűgözve, így utólag ezt veszem észre az arckifejezéséből. De nem volt túlságosan nyugodt, mikor megtudta, hogy YongGukot elkaptuk, sem pedig akkor, amikor megosztottam vele, a beszélgetésük témáját, és azt, hogy mit szűrtem le belőle.

   Mikor belépek az irodánkba, akkor mindenkire a síri csend száll és feszülten figyelnek engem. Magam mögött bezárom az ajtót és az asztalomhoz sétálok. Leülök a székre, és rákönyökölök az asztalra, majd ujjaimmal átfésülök hajam, végül a homlokomnál megtámasztom a fejem. 

- Mond ki. - lép közelebb JiMin. - Kit rúgott ki? - halk hangján észreveszem, hogy fél, azért mert elvesztheti a munkáját. Kicsit ez megmosolyogtam, de csak fejben, ezért eldöntöm, hogy játszadozok egy kicsit. Felpattanok, és JiMinre hozom frászt. Kezemet vállaira teszem, és a legártatlanabb tekintetemmel nézek rá. Próbálok együttérzést mutatni felé.

- JiMin, sajnálom de... - oldalra pillantok, hogy még drámaiabb legyen a hatás, mire ő lesápad. - De neked és YoonGinek... - YoonGi felpattan és ijedten néz rám. Talán még az élete is lepergett előtte. - De kettőtöknek ma bent kell maradnotok, hogy elvégezzétek a prezentációt, addig, amíg ég elmegyek MinMihez, hogy lássam, hogy minden rendben van-e vele. - megpaskolom a vállát. - Sok sikert srácok! - rájuk kacsintok és elhúzok.

x.X.x.

   Utálom, mikor NamJoon a munkámmal szórakozik, főleg most, hogy lehet temetésre kell majd minden pénz. Leroskadok a székébe és elkezdem masszírozni a halántékomat. 

Ez nem volt vicces! Kurvára nem volt az!

   Félig felnézek és észreveszem, hogy YoonGit is váratlanul érte NamJoon éretlen, és ízléstelen vicce. Ő is, most már leült és mérlegel. Egyszer mérhetetlen nagy ideg keríti hatalmába, másodszor, megnyugszik majd mérges lesz a főnökre, mert megviccelte.

- Mit is mondott hova megy? - kérdezte SeokJin.

- MinMihez. - felelem egyhangúan.

MinMihez!?

   Felállok és utána rohanok.

- Hova mész? - állít meg az ajtóban, karomnál fogva YoonGi.

- Be kell vásárolnom estére. Kifogyott a hűtő! - megrántom a vállam és már ott sem vagyok. 

   A parkolóban utol érem NamJoont, és még mielőtt elindulhatott volna a már brúgó háztetőre csapom a kezem. Nagy szemekkel néz rám, de leesett neki, hogy marasztalni akarom. Kifújom a levegőt és kiegyenesedek. Hajamba túrok és beülök az anyós ülésre.

- Indulhatsz. Útközben állj meg egy bevásárló központban, vennem kell pelenkát, meg bébi ételt és még néhány gyümölcsöt. - nem szól semmit, de látszik rajta, hogy nem érti. Kérdezgetés helyett csak bólint egyet és útnak indulunk.

   A közeli bevásárló központ körülbelül akkora, mint két focipálya. Egy szóval. Hatalmas. Földön guruló kosarat hozok és elkezdek szinte rohanni a baba részleg felé. Váll felett hátra pillantok és látom, ahogy a főnök mögöttem sétál zsebre tett kézzel és erőteljesen gondolkodik valamin. De most jelen pillanatban nem érdekel. 

   Megállok a baba részleg előtt és végig nézek rajta. Először a pelenkák vannak. Besétálok és mindenhol boldog anyukákat illetve apukákat látok, akik furcsán néznek rám. Végig nézek magamon. Én is megnézném magam, ha egy ilyen szereléses srác rontana be a baba részlegre, mint egy félkegyelmű. Fekete csőnadrágom szára a magasított cipőből kihúzódott és felülről látszik a skót kockás zoknim egy kis mintája.

Remélem, ez onnan nem látszik...

   Ingem könyékig felhajtva, és pulcsim a vállamra van kötve, úgy, mint a NYC modelleknek az újságban. Mindezek mellett a kézfejemre van írva, az az napi teendő, amit pár szóval keresztbe húzott drága főnököm. Órám is leállt. A táskámat pedig a kocsiban hagytam, és ami a legjobb, azaz, hogy az egyik zsebem ki van fordulva, mint a csóróknak a drámákban.

Szörnyű, de legalább a hajam jól áll!

   Nadrág farzsebembe nyúlok és tárcsázom MinMi számát. Három csengés után fel is veszi.

- Igen?

- Szia, Park JiMin vagyok. YoonShiknek milyen pelenka kell?

- Kettes vagy hármas számozású. Ez attól függ, hogy hány kiló van a csomagolásra írva.

- Várj, mindjárt mondom... Ö... a kettesen az áll, hogy 9 kilótóé 15 kilóig. A hármadon pedig 11 kilótól 17 kilóig szerepel.

- Hum... most nézd meg, hogy egy csomagolásban mennyi van?

- Az egyikben 55 darab, míg a másodikban 53 darab. Ez mit jelent?

- Hogy a nagyobból többet kell venni... tömören ennyit. Jó lesz még a kettes. Mennyi pénz van nálad?

- Elég.

- Okés, akkor kettő kettest vegyél, mert az akkor egy és fél hónapra elég lesz.

- Csak egy és fél hónap?

- Te is ennyibe voltál anno, mint kis szaros. Ne sajnáld az unokaöcsédtől. 

- Jó. Jó. - beadom a derekam és beledobok kétpelenkás csomagot a kosárba. Körbenézek és meglátom, ahogy NamJoon elmélyülten nézi a cumis üvegeket. - Szia. - kinyomom. 

   NamJoon mellé sétálok és nézem, amit ő néz, ott fent a legfelső polcon. Egymás mellett van két üveg, egy világoskék és egy világos rózsaszín. A kéken kis autók vannak zsiráfokkal és elefántokkal, míg a rózsaszínen virágok, pillangók és szívecskék, na meg egy nagy szivárvány. Felemeli a kezét és leveszi a kéket, majd a kosárba löki. Értetlenül nézek rá, ő pedig közönyösen vissza.

- Szerintem neked csak fiad lehet! - jelenti ki és lemegy mellettem tovább a játékokhoz.

Nekem gyerek? Mi van?

   Követem, de, csakis azért mert a játékok után vannak a bébi ételek. Ő megáll, a játékoknál én pedig tovább sétálok. Leguggolok, hogy a polc legalját is meg tudjam nézni. Ott voltak a gyümölcs pürék. Kiveszek egy banánosat, háromepreset, kétmálnásat, egy szilvás mangósat. Fentebb állok és körbenézek a zöldséges és húsosok között. A gyümölcsösök még befogadhatók a gyomromnak, de ezek a pépesített húsok és zöldségek már nem. Ráadásul még össze is vannak keverve. Elgondolkodva nézem végig a bizarrabbnál bizarrabb címkéjű termékeket és kiráz a hideg. Véletlenszerűen megfogok  néhányat és belerakom a kosárba. Mire felnézek addigra NamJoon áll felettem és megijeszt.

- Ezt is vedd meg. - mondja és elém dug egy négy kis pohárkából álló dobozt, amire az van ráírva, hogy vanília puding. - Biztos szeretni fogja.

MinMi elmondta NamJoonnak YoonShiket?

   Megfogadom, amit mond és engedem, hogy beletegye a kosárba, ami már tele van. Végig nézek, rajta és a bőrdzsekihez szorít egy plüssmackót. Kérdőn nézek rá.

- Mi az? Ja... hogy ez! - mutassa felém. - Olyan puha, olyan cuki és nézd a gomb szemét. - elkezd nekem gügyögni én pedig nevetésben török ki. Gyors hangulatváltást figyelhettem meg a nagyfőnökön.

Ilyennek még sohasem láttam.

- Neked kell ez a mackó? - felhúzott szemöldökkel nézek rá. 

- Hát... ö.... izé... - tarkóját vakargatva néz le rám.

- Na makogj, fogd és hozd majd kifizetem. 

    Áttrappolunk a zöldség-gyümölcs részleghez és egy kis telefonos segítséggel, mindenből jól bevásárolunk úgy egy kilót. Ha igazi Park vér csörgedezik az ereiben, akkor jó étvágya van. De ha viszont az apjára ütött, akkor az is olyan gizda lesz, mint YoonGi és akkor szegény MinMire fog rohadni a gyümölcs. De ha átmegyek és megeszem a gyerekkel együtt, akkor nem. Volt probléma, nincs probléma. 

JiMin bácsi megoldotta a problémát!

    A kasszánál a szállító szalagra pakolom a cuccot és a mögöttünk lévők hülyére vesznek, hogy két  férfi ennyi baba cuccot vegyen. 

Lehet, még melegnek is néznek.

Mondjuk, ahogy most kinézek és mellettem NamJoon is kinéz, nem csodálkoznék ezen sem. A főnök olyan, mint egy jól kereső gazdag, olaj mágnás fia, akinek még a bőre alatt is pénz van. Ezzel ellenben én, mint egy rossz buzi könyvből kiszabadult női szerepre szánt férfi, úgy pózolok mellette. Lehajtom fejem.

Ez tényleg ciki... 

Belsőm az kiabálja, NEM VAGYOK HOMOSZEXUÁLIS, de a külsőm minderre rácáfol. 

Azt hiszem, erre mondják azt, hogy: C'est la vie.

- NamJoon. - szólalok meg viszonylag mély hangon, hogy kicsit fentebb tornázzam a már a béka feneke alatt lévő önbecsülésemet egy kicsit. - Add a bank kártyád! - szólítom fel.

   Na tessék, már megint magam alatt vágom a fát. Ez most úgy hangzott, mint egy követelőző házi asszony, aki a férje lóvéját költi el. De majd visszaadom neki, ha kiértünk a kocsihoz, becsületszavamra! De ezzel csak magamat nyugtatom legbelül, közben a kívülállók teljesen mást látnak.

- Minek az neked?

- A kocsiban hagytam a táskám és ezt itt... - mutatok végig a szalag tartalmán -, ki kell fizetni!

- Ezért egy hónapig csinálni fogod, a papírmunkámat plusz a pénzem visszaadod! 

- Áll az alku! Na, add a kártyád! - előveszi a pénztárcáját és kihúzza belőle a hitelkártyát. 

    Mindkettőnk szeme kikerekedik, mikor meglátjuk a végösszeget. Nagy fintorral átnyújtja a hitelkártyáját és látom rajta, hogy fájó szívvel benyomogatja a kártya kódot majd zöld gombot nyom.

- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt. Térjen vissza máskor is. - mondja a mosolygós eladónő, mi pedig négy zacskó bébi holmival sietünk vissza a kocsiba. A csomagtartóba bedobáljuk a szatyrokat, és beülünk a kocsiba. Egyszerre kifújjuk a levegőt, NamJoon indítja a motort, kikanyarodik az útra és indulunk MinMi háza felé.

x.X.x

   Az a maci annyira, aranyos és annyira hasonlít rá, hogy muszáj volt vennem egyet. Ott ült azon a polcon és azért kiabált, hogy vegyem meg. Képzeletben az apró mancsait is nyújtotta felém. Szinte hozzám repült. Kiválasztott!

   Na jó, tényleg fáradt vagyok, ez tény és való. De, JiMinnek minek kell ennyi baba holmi? Talán felcsinált egy ártatlan lányt és beszáll a gyerektartásba, vagy mi? De nem kérdezek rá, lehet érzékeny téma ez neki. Nem erőltetem. 

   Harminc perc elteltével megérkezünk MinMi házához. Kiszállunk, a csomagtartóból kivesszük a szatyrokat, majd csengetünk. JiMin áll elől én pedig hátul. Ahogy körbenézek a kicsi elő udvarszerű részen, hiányérzetem támad. Valami hiányzik.

De mi?

Tényleg a kuka. Úr isten, a kuka! Nem vettem MinMinek kukát. El kell mennem valahova és vennem kell egy kukát. Megfordulok, ekkor nyílik az ajtó és gőgicsélő gyerek hang kiáltja azt hogy JiMin bácsi. Megfordulok és MinMi kezében egy kisfiút látok, aki kézzel, lábbal akar JiMin felé menni. Mosolyok látszik az elülső 4 tejfoga, amitől olyan, mint egy nyuszi.

   Lefagyva állok.

Olyan jól mutat a kezében a gyerek. Élettel tölti meg, és mosolyog.

- Gyertek be. Tegyétek, le az előszobában a cuccokat majd én kipakolok. Hé, hé YoonShik! Nem megy el. Itt marad és játszani fog veled. - MinMi félreáll és beengedi JiMin, aki leteszi a szatyrait a cipőtartó szekrény mellé és gügyögve átveszi a gyereket. MinMi felém fordul, és nagy levegőt vesz. Résnyire nyitott ajkain keresztül kiengedi a levegőt és kézzel betessékel házába.

Mi történt itt a legutóbbi látogatásom óta?

20. rész

x.X.x

   A repülőn, próbálok egy kicsit aludni, hiszen előző este egy fikarcnyit sem aludtam. MinMi mindig is olyan meggondolatlan volt. Talán, épp ezért nem is akartam magára hagyni, de ő erősködött, hogy boldogulni fog, és hogy jól ellesz egyedül. Új házban. 

Én hülye, engedékeny, barom!

   Telefonom feloldatlan kijelzőjét nézegetem, közben zenét hallgatok. Mellettem YongGuk ül, aki már alszik és legbelül pedig YoonGi foglal helyet, valamit néz a telefonján. Fel kelletne hívni MinMit, hogy jól van-e? Tegnap csak úgy letette a telefont, sőt még ki is kapcsolta, hogy biztos el ne érjem.

- Szia, bejöhetek?

- Felfordulás van, most nem jó. Később vissza tudsz nézni? - mondta MinMi.

- Igazából, nagyon fontos lenne az, amiért jöttem. - ajtó csapódást hallottam és lépteket.

- Mondom, hogy nem jó az időpont! 

- Nem érdekel! Meg fogsz hallgatni. MinMi én... - megszakadt a vonal.

- NamJoon pihenj egy kicsit egész este az ágyad nyikorgását hallgattam! Most pedig olyan erősen gondolkozol azon a hülyén, hogy még itt sem hagysz pihenni. - húzza ki fülemből az egyik fülbehallgatót és lecsesz.

- Bocs. - visszaveszem a fülest, majd bedugom. Lehunyom a szemem és aludni próbálok. Ideges NamJoonról, kórházban fekvő új fiúról és egy összeroncsolt arcú lányról álmodok, akit már csak a hullaházban láthatok... utoljára.

x.X.x

   - Jó reggelt. Kérsz reggelit? - kérdezem JungKooktól, aki sokkal szebb bőrben van, mint tegnap este volt. Feje még mindig be van kötve. Elég viccesen mutat női melegítő nadrágban és a legnagyobb pólóban, amit itthon találtam. NamJooné.

- Igen.

- Villás, jó lesz? - bólint, én pedig megfordulok. Amerikai stílusú konyhámban már otthonosan mozgok, és viszonylag hamar elkészítem a reggelit. - Csinálnál teát? - kérdezem. Feláll és mellém sétál. Elmutogatom neki, hogy merre vannak a szükséges eszközök. Elindul a kamra felé, én pedig rátenyerelek a konyha pultra és lehajtom fejem.

- Elnézést. Merre találom a mosdót? - kilépett a nappaliból JungKook a saját sportnadrágomban, amit már kikészítettem neki, a reggel folyamán. Póló nem volt rajta. Mindketten a hang felé fordulunk és én elvörösödök.

- Lépcső mellett balra. - mondtam. Egy szó nélkül elindult egyedül hagyva JunHonggal. Zavartan még jobban elfordultam előle, de ő megfogott és maga elé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni.

- Te a fiatalabbakra buksz?

- Ez... nem az... aminek látszik. 

- Megmagyaráznád?

- Nem tartozom neked magyarázattal. Ő egy fiú, akit valaki brutálisan összevert és én elhoztam ide, hogy meggyógyuljon, és hogy látható állapotban haza érhessen. - lelöktem kezét vállamról és egy lépést hátrébb léptem.

- Mióta vagy ennyire... távolságtartó?

- Azóta, amióta...

- Amióta?

- Lényegtelen. Mondom, hogy nagy a rendetlenség. Miért nem lehet megérteni azt, hogy nem akarom, hogy lásd?! - körbenézett. Fancsalivá vált arca.

- Rendben van. - megfordult. - Szia.

   NamJoon, remélem, alapos indokod van, azért, amiért ezt kellett tennem neked. Te ökör, miattad, most összevesztem JunHonggal, és lehet soha többet nem fog keresni. De ő is olyan furán viselkedett. A bárpultra csapok és megfordulok.

Olyan sok a megválaszolatlan kérdés.

Szembe találom magam JungKookkal.

- A kisasszony feszültnek tűnik. - mondja. Mellém lép és vizet tölt a teáskannába, majd a gáztűzhelyre teszi. Hallom, ahogy pityeg a tűzhely, ahogy állítja a hőfokot. Megfordul és kicsit arrébb lép tőlem majd nekidől a pultnak. - A tegnapi fiú az oka? - nem mondok semmit csak lehajtom a fejem, nyelek egyet. - Azért vesztek össze, mert én itt vagyok?

- Nem, dehogy is. Más volt az oka. - mosolyogva felnézek rá. - Nem tehetsz róla.

- A kisasszony orvos?

- Csak tanuló vagyok. Utolsó éves.

- Szeretnék köszönetet mondani, mert ellátta a sebeimet. Majd megfizetem a fáradozását.

- Ugyan, nem kell semmit sem megfizetni, legalább gyakoroltam az infúzió bekötést és az elsősegélynyújtást. Most már biztos jobban fog sikerülni az év végi gyakorlati vizsgám! - felnevet, én követem és megszólal a kis csilingelő hang, ami a pirítós elkészülését jelzi. Kiveszem egy tányérra, közben JungKook ellenőrzi a teavíz melegségét, beletesz egy filter zöld teát és egy kis cukrot tesz bele. Összekutyulja, és az asztalra teszi. Közben én megkenem a pirítósokat és a felszeletelt zöldségek mellé teszem a már kisült baconnel és csirkemellel. Asztalhoz ülünk és nekilátunk.

   Délután háromkor, leültetem a kanapéra és levizitelem a sebeit. Van olyan, amelyiket ki kell tisztítani, de van olyan, amin csak kötést kell cserélni. Látom rajta, hogy feszült és hogy fal fehér.

- Jól vagy? - fejet bólint. Nem a szavak embere. Egész nap, vagy a hátsó kertben ült a fűzfa alatt vagy pedig bent aludt. Látszólag eléggé nehezen viseli, hogy nem szabad mennie iskolába. Aggasztja, hogy lemarad. Vagy spontán csak zavart és nem érti a helyzetet. Hangját alig hallom, kivéve most, mert a fertőtlenítő csípésére felszisszen egyet, kettőt. De több nincs. - Kész vagy. - feláll, meghajlással megköszöni.

- Kimegyek a kertbe. - mondja.

- Szeretsz olvasni? - állok fel mellé. Ő bólint. - Itt a kedvenc könyvem. - a dohányzó asztalról felemelem és felé nyújtom. - Lauren Kate - Fallen, olvass bele. - elveszi a könyvet, megint meghajol, majd elmegy. Nagyot sóhajtva leülök és várok.

De mit várok?

Azt várom, hogy valaki lépjen be az ajtómon és hozzon egy új kukát!

NamJoon, mikor száll le a géped?

x.X.x

   Bármit csinálok, bármire gondolok, sehogy sem tudok pihenni. Ez megőrjít. Elhatározom magam, hogy felállok és körülnézek egy kicsit a repülőn. Térden bököm YoonGit, aki felriad, megosztom vele tervemet, mire ő csak legyint egyet, hogy értette és visszafekszik. Felállok és teszem, amire elszántam magam. 

   Átslattyogok az első osztályra és mind a két folyosón keresztül sétálok. Jól megnézem az emberek arcát. Van, aki alszik és van, aki csak saját magát szórakoztatja olvasással vagy telefonos játékokkal. A jobb oldali üléseket nézem végig először, - ahol épp közép tájt - észreveszem, a győztes Jung HoSeokot. Éppen alszik. Mellette pedig egy férfi nézegeti a telefonját és jó ízűen mosolyog- HoSeok felé veszem az irányt, keresztülnyúlok a mosolygós fickón, aki megfogja a kezem és hadat üzen tekintetével. 

- Ki vagy? Mit akarsz? - szólal meg koreaiul.

- A nevem Kim NamJoon. - meghajolok. Ő csak fejével biccent egyet. - Maga kicsoda?

- Én vagyok Jung HoSeok mestere.

- Tiszteletem. - mondom elismerően. - Nagyszerűen felkészítette a versenyre. Gondolom nagyon büszke rá.

- Ki vele, mit akarsz? - komor és mérges a hangszíne.

Most mi rosszat tettem?

   Kiszárad a szám nézésétől és egyszeriben, mindent elfelejtek, ami eddig az eszemben volt. Mindent. Egy biztos, elönt a szégyenérzet tekintetétől és valami oknál fogva, riadót fújok. Verejtékek jelennek meg arcomon.

Hogy tudott ezzel felkészülni a meccsre?

Bárhogy csinálta, ügyes volt!

- Uram én csak szerettem volna vele pár szót váltani.

- Mint látja eléggé fáradt. Majd keresse fel egy későbbi időpontban. 

- Engedelmével. - meghajolok és eliszkolok. 

   Visszaülök helyemre és elkezdem bámulni az előttem ülő szék hátát. Letörlöm a homlokomra kiült verejtéket és megpróbálok lazítani. Mély levegőket veszek, és hirtelen minden eszembe ugrik. MinMi... JunHong... a sebesült srác... YongGuk... és Jung HoSeok.

A fenébe, csak egy pillanatra, békén tudnátok hagyni, gondolatok?

   Alig egy óra múlva leszáll a gép és minket már kint várnak a terminál előtt. Jött egy fogolyszállító és külön kettőnknek egy személyautó. A rendősök kiszállnak a fegyenc szállítóból és elviszik tőlünk YongGukot, közben YoonGi ecseteli, nekik, hogy mennyire fontos személy, és hogy bármi áron be kell vinni ők a kapitányságra. Kiszáll a sofőrünk, köszön és betessékel az autóba. Az anyós ülésre ülök, és egyből felkönyökölök az ablaküveg keskeny peremére. Bámulom a kinti életet. 

Ah... ismét Koreában!

   Olyan volt ez a pár nap, mint egy örökkévalóság. Többször átgondolom a történteket, átfutom annak az öt embernek a beszélgetését, amelyikből az egyik, YongGuk. YoonGi beszáll, és nem szól hozzám, csak hallom, ahogy egy telefonszámot pötyög be, majd tárcsáz és beszélni kezd. Annyira elfoglalnak saját gondolataim, hogy teljesen kizárom őt is, épp, úgy ahogy minden mást is. Mire észbe kapok már a WHITE előtt áll a kocsi és kiszállásra szólít fel illedelmesen a sofőr. Kiszállunk. YoonGi kiveszi, a csomagokat lecsapja a csomagtartó ajtaját, majd egyet ráüt a kocsi farára jelt adva, hogy indulhat. Elhajt. 

- Mit mondunk a főnöknek, hogy üres kézzel tértünk vissza? - kérdezi.

- Nem tudom. Majd improvizálunk. - semmilyen hangom mondom, és elindulunk az épület felé.

   Nagy hat emeletes monstrum, rengeteg üveg ablakkal. Az acéltartó gerendák falain kívülre is kidudorodnak, és ezüstszínűen csillognak. Az egész épület majd nem olyan, mint egy szépség királynő koronája. Néhány eltérést lehet csak felfedezni. Az első, hogy ékkövek helyett, a minden emeleten villogó kamerák, és a még szebb látványért a hangulat világítás szinte már túl csicsássá teszi az épületet kívülről. Főleg éjszaka. A második a tartó gerendák, ami szerintem nem egyezik a WHITE családi mottójával: "Gyorsan, kellemesen, elegánsan!" Lassan öt éve dolgozok itt és még mindig nem értem.

Drága megboldogult főnököm. Egyszer elmagyarázhatnád, hogy mit is jelent!?

   Egyedül, ami egy elit, tiszteletre méltó, stílusos és modern épületé teszi, azok az ablakok, amik sötétítettek és akár tükörként is szolgálhatnának. Mindezek által az előtér sem elhanyagolható. Ahhoz képest, hogy a belváros majdnem közepén helyezkedik el. szép kis területtel büszkélkedik. Rögtön az épület előtt egy TOP30-ak számára fenntartott parkoló terül el, igényesen gömbformára nyírt fákkal. A parkoló körül szintén őrszemek állnak. A bejárat előtt állnak a biztonsági őrök és a talpnyalók, akik majd fogadják a felsőbb tízezer egyikét. Az épületet körbeveszi egy kisebb folyosó, amin végig haladva eljutunk a WHITE szívébe, a kiképző táborhoz. Egyedi elnevezése, a legkomolyabban értendő! Ugyanis, kettő egy kilométer átmérőjű ovális futópálya, három céllövő pálya - ami 25-50 és 100 méter lő távolságúak -, nehézségi fok szerinti akadály pályából van három darab. Ezen kívül a föld alatt vannak az extra kiképzési módszerek, ahova legjobbakat küldik. Elvileg a BTS a legjobb, de még egyikünk sem ment le oda. Soha.

   - A főnök hívat. - rohan oda hozzánk JiMin, mikor már becsekkoltunk a csillagkapun. Így hívjuk a fém detektort. Ez annyiból hülyeség és számomra röhejes, mert aki itt dolgozók 85%-ának van fegyvere és miből készül a fegyver a főnök szerint? Fém mentes tökéletes acélból.

Hülye, paraszt!

- Rohanok. - YoonGi és JiMin felnevet kelletlen hangsúlyomon.

Hogy ennek, mindig mindent tudnia kell. Bezzeg az edzőterembe baszik elmenni, hogy leadja a nagy seggét!

  Megmarkolom a táskámat, de YoonGi megfogja, a vállam bólint, hogy majd ő felviszi. Nem tiltakozom. Elengedem a fülét, az nagy puffanással ér a földre. Elindulok és teszek pár lépést, épp olyan távolságra érek, hogy még hallom, hogy ezek itt mögöttem mit beszélnek.

- Hát ennek, meg mi baja? - kérdi JiMin. De YoonGi nem válaszol. - Áh, szívügyek! Ez fájt, most miért? - hangja elcsuklik, és nyávogni kezd. - Miért, talán tévedek?

   Hátamban érzem pillantásukat én pedig egy szép kecses mozdulattal felemelem fejmagasságba a bal - kezem, míg a másik zsebre téve pihen -, és kinyújtom a középső ujjam. 

19. rész

   x.X.x.

- Nyisd ki a szemed!
 Mondja a mester, és teszem, amit mond. Olyan volt ez a pár perc, mintha egy egész napot végig aludtam volna. Automatikusan felülök. Nem fáj semmim, olyan, mintha nem is lenne semmi bajom. Mellkasomról a még a mester által okozott zúzódások eltűntek, és már nem is fájnak. A Yamada által okozott sérülésről is már csak, a szám szélére száradt vér árulkodik.
   A folyosón sétálok a csarnok felé, immáron teljes fegyverzetben. A mester instrukciókkal lát el, én pedig szívom magamba az igét. Próbálok minden új információt magamban tartani, és újra lépésről lépésre megismétlem szavait.
    Meg kell nyernem bármi áron a versenyt, hogy megvédjem a becsületem, és hogy anyáék büszkék lehessenek rám. HongBin pedig a lelkemre kötötte, hogy nyernem kell!
Na, most figyelj öcsisajt! Nézd, hogy milyenek a profik!
   Amint belépek a csarnokba, egyből abbamarad ellenfelem éljenzése, és inkább az én nevemet kezdik el skandálni. A rendezők megrettenve néznek rám, hisz most a két lábamon, erőnek erejével sétálok vissza, holott nem is olyan rég, még kézben vittek el. Elismerően bólogatnak. - ez mind nekem szól-, és boldogsággal tölt el.
Jó érzés.
   Felsétálok az öt lépcsőfok tetejére, hogy végre visszakerüljek.
Yamada arcára önelégült mosoly ül ki, ahogy meglát engem, én pedig akarva akaratlanul viszonozom ezt. Most tényleg erősnek érzem magam, és hiszem - legalábbis elhitetem magammal, hogy meg tudom csinálni Közénk áll a bíró, magyaráz valamit japánul, majd elmagyarázza nekem is. Bólintunk, és visszaállunk a helyünkre támadó, vagy védekező állásba. Megszólal a kezdést jelző hang, és ő támadásnak indul.
    Egyetlen rúgásának fájdalmát sem érzem, minek hatására még inkább átjár az elszántság, és a győzni akarás. Védekezek, nem szűnik meg a védelmi falam, de ő egyre csak gyorsul és gyorsul. Megállítom lábát, ami egyenesen arcomba akar csapódni. Még mindig úgy viselkedik, mint egy Duracel elem, gyors és pontos, és nem tudni, mikor fog kifogyni.
Remélem, hogy minél hamarabb!
    A védekezésre összpontosítok, és ahogy egyre erősebb - kivédetlen - ütések érnek, úgy kezdem ismét érezni a fájdalmakat. Igaz, még tompák, de ez annak a jele, hogy lassan elmúlik a fájdalomcsillapító, és vége lesz a meccsnek. Nagyon nem úgy néz ki, mint aki fáradna, épp ellenkezőleg; olyan, mintha valami töltené. Az időm fogy, és minden egyre erősebb. Cselekednem kell!
Most.
   Elhatározottságom alábbhagy, amint meglátom a mester semleges arckifejezését, ami tökéletesen leírja, a választ.
- Várj még! – formálja ajka, azon a helyen, ahol mindig is állt. Csak, most annyi különbséggel, hogy tudom merre keressem. Mindig tudja, mit kell tenni és mikor. Észben tartom! Várok és hárítok. Úristen, de őrjítő, hogy nem tehetek semmit!

Lassan véget ér az első fél, és én egy pont hátránnyal rendelkezek, a földre kerülés miatt. A hangosbemondóban most rólam beszélnek, és nem értik, miért nem támadok, azt firtatják a narrátorok, hogy vajon, meddig bírom még a sérülések ellenére.
Épp elég ideig! Épp elég lesz!
   Fájdalmam tűrőhatáránál állok, már csak pár lépés kell ahhoz, hogy ordítva összerogyjak, de ekkor Yamada lelassul. Egyre lassabbak, és pontatlanabbak  az ütései. A mesterre nézek, aki összefont karokkal, féloldalas mosollyal mosolyog, bólogatva!
VÉGRE!!

   Fejen rúgom, ő pedig, mint egy részeg megtántorodik és fejét fogva, próbál megállni lábán. Most, hogy levezette a feszültséget, végre jöhetek én! Ügyelnem kell, a pontos ütésekre és az ütésekbe vitt erőt is be kell osztanom. Minden erőmmel ezen kell lennem. Ordítva rohanok felé, és ütöm ott, ahol érem. Ütni próbál, de én egy jól betanult mozdulattal félresöpröm kezét és még ezzel a mozdulattal mögé kerülök és térdhajlaton rúgom majd elugrok. A földre puffan és fejét beveri a szőnyegbe, ami a kemény felállított szőnyegen van. Gerince 'C' alakban megfeszül, ahogy feje éri a földet én pedig elsétálok mellőle. Vissza a helyemre. Nem szeretem a szabálytalanságot. Állok és várom, hogy történjen valami. az elmémből kizárt nézőtér új életre kel és ismét hallom őket. Engem éljeneznek!
   Egy mozdulattal feláll, de látszólak annyira kimerítette magát, hogy alig áll a lábán. Felém szalad üvölt torka szakadtából ismét gyomorra akar célozni. Hátrébb lépek és betámasztok magam mögött jobb lábammal. Hiszen ez a rúgó lábam. Van egy ötletem, hogy melyik rúgással lehet vége ennek a küzdelemnek, de ahhoz tökéletes időzítés szükséges és kellő lendület. De épp akkora, hogy két fordulat legyen belőle, mert úgy még nem tudok megállni!
Na, most!
   Eléri azt a pontot, ami pont jó ehhez a rúgáshoz, így előre szaladok, majd egy cigánykerék után dobbantok egy óriásit és fel ugrok. Egy váltó lábas ugrással rúgom tarkón és mögötte kötök ki, míg ő a földet nyalja. Nagyot dobbanva érek földet és szerencsére két láb. Ezért a rúgásért kaptam egy pontot, így most már 1-1 az állapot. A következőt az kapja, aki megnyeri a versenyt. Pár lépést hátrálok, így biztos távolságba érek tőle. Támadó állásba ugrok és várom a folytatást. A tömeg hangja adrenalinként jár át és azzal a bizonyos plusszal tölt fel.
   Nem mozdul, csak fekszik mint egy partra vetett hal, aki az utolsókat rúgja. Kiakarok egyenesedni, de nem teszem, mert bármi megtörténhet még. Tanulva az előzőekből, megtartom a pozíciómat. Karjait lassan vállai mellé húzza, majd pedig lassan, kín keservesen kinyomja felső testét. Lábait maga alá szedi és felém fordul. Ajkai kicsattantak az ütődés miatt. Elég ramatyul néz ki! De feláll és folytatja. Szégyen érzés fut végig gerincem mentén, azért, mert én nem voltam képes felállni és folytatni. De most itt vagyok és folytatom, nem kell a múlton rágódni, mert ha azon rágódsz, a jelenedet elhagyod!
    Ordítás nélkül szalad felém készíti erőtlen szinte már lóhó jobb kezét, hogy megüssön. Beér a személyes terembe és előre lendíti kezét, amit egy kézzel megfogok, maga fölé emelek és lenyomok a földre! Előttem térdel és fejet lehajtva kezd el motyogni valamit, miután pedig befejezte felnéz rám és koreaiul szólal meg!
- Engedd, hogy nyerjek, a mester kicsinál ha nem nyerek!
- Nekem, pedig a becsületem a tét! - mondom neki és egy kicsit vállon rúgom lábbal, mire ő elterül előttem, mint a Góbi sivatag. - Rád fér! - köpöm vissza féloldalról, de már nem hallja! A meccsnek vége és én hirtelen erős ürességet érzek meg magamban.
- És a nyertes JUNG HOSEOK, Koreából! - hallom ahogy üvöltik a hangfalat, de úgy nem tudatosul a jelentése. A nézőtér ünnepel és pedig lefagyva állok. Azt hiszem ilyen az, amikor kék halált kap a gép, semmire sem reagál. A bíró a kezemet emeli magasba és mosolyog a lelátók felé majd felém is. Bárgyú, fáradt féloldalas mosolyt küldök felé, mire neki eltorzul az arca. Most már elismerést mutat.
   Karokat érzek meg derekam körül, majd megszorít és felemel. Az enyémhez hasonló bemelegítő felsőt visel. A mester az. Felemel majd a levegőben elengedve, hagyja, hogy talpamra essek. Megfordulok és látom, hogy büszke és hogy vörös a szeme.
- Mester?! - lágyulok el én is.
- Megnyerted! - mondja.
Hum...? Hogy?
- Mi van? Megnyertem? - azt hiszem ez az a pillanat, amikor valaki benyomja a reset gombot. Nyertem és még észre sem vettem. Annyira lesokkoltam, hogy minden kiesett. - Úr isten! Nyertem!
   Konfettik milliói szóródnak szét a csarnok belsejében arany és ezüst színben pompázva. Én pedig a földre rogyok és kezembe temetem arcom. Nem sírok, csak nem akarom, hogy lássák a fáradt, majdnem foghíjas győztest, akit az első félben még második helyre saccoltak. Két oldalról megfognak felemelnek és pedig még mindig mosolygok, mint egy benarkózott kis vidéki liba. Négy öltönyös, nyakkendős fazon jön felém és őket követi három lány. A lányok kezeiben medálok, kupák vagy virág csokrok vannak. Ők is mosolyognak. Az egyik férfi megáll a ring szélénél és tapsol és mosolyog. A többi három közelebb jön a lányokkal együtt.
   Mellém állítják Yamadat és ő mellé pedig a harmadik helyezett Thai versenyzőt. Ellenfelem álló ellenfelemen már a bemelegítő ruhája van és arca is meg lett tisztítva. Semleges arccal áll, és néz előre, lehet azon gondolkozik, hogy mit fog kapni a mesterétől, hogy "csak" második lett. Mindig, mikor egy japán karatést vagy harcost látok eszembe jut, amit még a mester mondott, hogy velük sokkal keményebbek, mint a többi edző. Vele ellentétben a Thai versenyző majd kicsattan az örömtől és úgy mosolyog, mint aki most nyerte meg a lottót. Jön a bíró és rájuk is rá helyezi az érmet és az enyémtől kisebb kupát, de ők csak virág csokrot kapnak. Yamada felé fordulok és meghajolok előtte, ő pedig csodálkozva rám néz.
- Nagyon tehetséges vagy! Bárhogy is fog alakulni a jövőd, egyszer még minden képen harcolnunk kell.
- Úgy lesz! - feleli, borzasztó nagy koreai akcentussal, de végre egy halvány mosolyt vélek felfedezni arcán.
Legalább egy kicsit mosolyog
   Átadják a szalagokat, kupákat és a virágcsokrokat a harmadik és második helyezettnek, majd visszasétálnak és elveszik a harmadik lánytól a vörös szatén borítású párnát, a legnagyobb serleget és a később felhozott nagy tíz millió wonról szóló csekket.
TÍZ MILLIÓ WON?!
    Visszasétálnak, az érmes fazon meghajol és a nyakamba tesz az érmet.
- Ügyes vagy fiam. - mondja.
- Köszönöm. -meghajolok ő pedig vállon vereget.
Jön a második, aki kezembe nyomja a  nagyra méretezett serleget és szint úgy megdicsér.
- Gratulálok! A rúgásod volt a legjobb!
- Sokat gyakoroltam. - vallom be, és vele együtt meghajolok.
Jön a harmadik ember, aki már a mesternek adja oda a nagyra nőtt csekket. A mester büszkén, szinte már dölyfösen áll mellettem és úgy néz mindenkire, hogy igen-ez-az-én-tanítványom-és-nem-szerződik-át-semmilyen-más-szar-csapathoz-ő-az-enyém.
Tipikus mester! 
- Költsék el bölcsen! - adja a jó tanácsot a harmadik. - Nagyon gratulálok, és kívánom, hogy soha ne add fel ezt a nagyszerű hivatást és ha lehet add tovább. Remélem a gyerekeiddel is ugyan így, ezen a helyen fogok találkozni.
Höh...? Gyerekem?
- Megfogadom szavait. Köszönöm! - meghajolok és zavartam kezdek el mosolyogni. Mind a hárman mellém állnak, a mester kihúzza magát, beáll elénk egy fotós és hangosan kiálltja, hogy "PÉNZ" - mindenki megismétli. Repül a kismadár, és kész is a kép.
Gyerek? Most komolyan? Huszonkettő vagyok!
   Megszólal a koreai himnusz és boldogság járja be a szívem.

   Az elmúlt tizenöt percben, többször hajoltam meg, mint eddigi életemben összesen. Arcizmaim lassan begörcsölnek, és már szinte bicegve járok, a fájdalom visszatért, így még nehezebb eljátszanom a boldog győztes szerepét. Megérkezett idő közben a takarító személyzet, akik sietve szedik össze a koszt az egész csarnokban.
- Huh, végre hogy elment mindenki. HoSeok, jól vagy? Olyan csendes vagy az elmúlt öt percben.
- Jól vagyok. Csak a japán versenyző miatt aggódok.
- Ugyan miért?
- Mindegy... - megrázom fejem és elindulok az öltöző felé bicegve a mesterrel együtt.
   Az öltöző felé vezető folyosón szembe jön velem egy öltönyös fazon. Tökéletesen belőtt haja és méreg drága öltönye elárulja róla, hogy pénzes és hogy nagy hatalma van. Megállít és kezet nyújt, mint egy nyugati üzlet ember.
- Gratulálok, ügyes vagy! - mondja.
- Köszönöm szépen. - mélyen a szemembe néz, olyan mintha lelátna a vesémig. Egy kicsit megszédülök.
- Vagy egy csapatom, ahova csak a legjobbak kerülnek be és nagy véletlenül pont Szöulban vagy a székházunk. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. - elmosolyodik én pedig a mesterre nézek. Vérben forog a szeme, amolyan valaki-elakarja-venni-a-gyöngyszememet tekintettel néz a tőlem idősebb férfira, aki koreaiul beszél, de nyugatiasan viselkedik. Van egy kis tájszólása, de nem nagy. - Remélem találkozunk még.
    Az öltözőben gyorsan keresek egy üres széket és ráülök. Térdemre támasztom könyököm és lehajtott fejjel nézem a padlót. Szét szakad a fejem. Kezd az őrületbe kergetni!
- HoSeok ma este megünnepeljük, hogy nyertél, holnap pedig hazautazunk és interjúkat adunk!
- Hogy miket? - nézek fel, közben már a fejemet fogom. - Minek?
- Ázsia bajnok lettél, ez nem csak egy díj, ennek a címnek kötelezettsége van. Ha haza értünk adok neked valamit. - elindul az ajtó felé. - Vegyél be Aszpirint ha fája  fejed, tíz perc múlva vissza jövök és elkísérlek a hotel szobába. - bólintok és elmegy.
   Nagyot ásítva hátradőlök a székben és körbenézek a világosra festett szobában, aminek falit már a naplemente műveli. Mindenhol virágcsokrok és üdvözlő kártyák. Az ablak előtti asztalon van a serleg. Kezembe veszem a súlyos érmet és nézegetni kezdem. Igen gondosan van ki van dolgozva a rúgó alaknak minden egyes porcikája. Igazi mester munka. Felállok és az asztalhoz megyek. Ugyan ilyen szépen van kidolgozva a kupa is. Lenézek a lábamnál heverő csekkre. Minek nekem ennyi pénz? Anyáék úgyis gazdagok, majd ők finanszíroznak mindent. Ezt a pénzt meg odaadom egy jótékonysági szervezetnek.
Igen, ez lesz a legjobb.
De ki a fenének ne fájna tíz millió won elvesztése! Hát, mindenkinek. De nekem nincs szükségem pénzre, inkább csak egy nyugodt, eseményektől mentes hétre. Igen. Ez kell nekem. Egy hét az ágyacskámmal!
    Visszatér a mester egy védő zsákba csomagolt öltönnyel. Közli velem, hogy egy ünneplő bankettre vagyunk meghívva a nagykutyákkal, azaz azokkal, akik ezt az egészet szervezték. Hiába panaszkodok neki, hogy fáj a fejem és, hogy alig élek, azt mondta, hogy csak három óra az egész és hogy este kilenckor leléphetek. Beadom derekam és elmegyek zuhanyozni.
    Felemelő érzés, hogy a forró víz végig folyik az emberen, új életre keltve. Hajamat is megmosom. A zuhanyból kilépve egy szál törölközőben a tükör elé állok és végig nézem magam. Az arcom nem vészes, a sebeim újra kiújultak és fájnak. Igaz, nem annyira, mint anno, de nem is annyira, mint otthon. Kilépek az öltözőbe, most már elégé sötét van idebent, ezért lámpát gyújtok. Pár perc elteltével öltönyben állva a tükör előtt igazítgatom még vizes hajamat.
Hajszárítót bezzeg nem adtak volna! De sminkes tükör alapozóval, az van!
    Belép a mester az ajtón, végig mér, jóízűen füttyent egyet, majd int hogy kövessem.
- Jól kinyaltad magad, HoSeok. - állapítja meg. - Bár mire is számítottam attól, aki minden héten valamilyen puccos étteremben eszik legalább egyszer.
- Minden második héten! - sajnálkozva lehajtja fejét és elmosolyodik. Persze, ez csak irónia.
- Miért nincs barátnőd? Én a helyedben üldözném a lányokat.
- Minek üldözzem őket, ha ők is megteszik? - egyszerre felnevetünk. - Nekik nem én kellek, hanem a pénzem...
- Keress egy normálisat magadnak. Sokkal boldogabb lennél és sokkal jobb lennél nálam, az óráimon.
- Tudja, hogy csak a minőségit szeretem.
- Tudom. Jól tudom. - mosolyogva, kinyitja a főbejáratot és betessékel az Audi A8-asba.
   Röpke húsz percnyi autókázás után megérkezünk egy  márvány oszlopokkal megtartott előterű épület elé, ahol napszemüveges fazonok nézik az autót, amint begurul. Megáll és kinyitják előttem az ajtót.
- Uram! - szólít az egyik és kezével utat mutat a vörös szőnyegre. Na, jó! Aláírom, hozzá vagyok szokva a flanchoz, de ez... ez... felülmúl, mindent. A szőnyegre lépve vakuk kezdenek el villogni, úgy, hogy szinte elvakít. Hallom a mester hangját, ahogy ebszél valakihez. Megfordulok és épp interjút ad. Rám néz, én rá, és int, hogy menjek be az épületbe.
   Nagy zavaromban azon vagyok, hogy ne essek orra, illetve, hogy ne vágjak bamba fejet egy képen se. Elém áll egy kis kínai talán velem egyidős srác kamerával a kezében és felemelt ujjal kéri, hogy maradjak. Kattint párat, én mosolygok majd meghajol és tovább megy a mesterhez.
 Folytatom utamat, még mindig a nevemet kiáltsák.

- Hát igen, a sárm, ami veled született. Mindenki odáig van érted, főleg Jeni, de te leszarod, miért vagy ilyen?
- Mert nem érdekel a sárm. Az csak egy adottság, mint ahogy az is, hogy te jól gitározol...
- Nem, mert én azt megtanultam...
- De kellett hozzá tehetséges is.
- Figyelj, ha egy kicsit megerőltetnéd magad, mindenki a lábad előtt heverne, érted? Mindenki.
- Én nem te vagyok...

   Emlékszem ezt akkor mondtam, amikor apa elvitt a testvéreimmel együtt az első céges bulira. Ezt az akkori igazgató fia mondta nekem, aki a Stenfordra jár azóta.Azt hitte, vagy még hiszi a mai napig, hogy csak mert gazdag vagyok, mint ő, akkor én is fent hordom az orrom, mint ő. Csak ő, ezt nem tudja vagy legalábbis nem akarja észrevenni.
   Besétálok a nagy ajtón, amit előttem nyitottak ki és egy fehér boros poharat nyomnak a kezembe, amiben egy olíva bogyó úszkál. Mindenki mosolyog, amint meglátnak én pedig viszonozom kedvességüket. Pillanatokon belül csatlakozik hozzám a mester, így végre ő is tud beszélni a többiekkel, nem csak én. Kicsit már kiszáradt a szám is.
- Elmegyek italért. - mondom neki. Ő bólint és folytatja tovább a traccs partit.
   A bárpulthoz sétálok és leülök az egyik székre. Amit befordulok a pult felé előveszem a telefonom és elkezdem nyomkodni. Szép kis illem, nem mondom. A saját buliján az ünnepelt hulla fáradt és ágyért kiállt, de azért még nyomja a telefont, ahelyett, hogy inkább bulizna és jól érezné magát. De se lerészegedni nincs erőm, se kedvem, se pedig bulizni.
- Mit hozhatok önnek? - felnézek a hangra és egy lány látok meg a pult mögött. Amint rám néz és leesik neki, hogy ki vagyok egyből elvörösödik és lehajtja a fejét.
- Egy üveg vizet kérnék.
- Azonnal hozom. - elmegy és magamra maradok. Visszatérek a telefonom babrálásához. Felháborító, hogy senki sem keresett. Pedig már biztosan, elment a híre annak, hogy nyertem. Se egy "ügye vagy, fiacskám" üzenet vagy pedig nem fogadott hívás. Egyszerűen, senkinek sem hiányzok, vagy kellek.
Apa, azért te igazán hívhattál volna.!
   Megnézem, hogy van e nyílt Wi-Fi. Szerencsémre van, így rá csatlakozok és nem dob le a rendszerről. Megnézem a leveleimet, de csak egy új van, az is HongBintől.

Feladó: Lee HongBin
Címzett: Jung HoSeok
Tárgy: Legközelebb velem!
Üzenet: Gratulálok, HoSeok az első helyezésért. Hallottam, te is jól seggre estél, majd ha jobban leszünk még harcolunk egyet igaz? Gyógyulj meg minél hamarabb, én is azon vagyok.
Aztán be ne csajozz!

Feladó: Jung HoSeok
Címzett: Lee HongBin
Tárgy: Legalább be van gipszelve a lábad?
Üzenet: Köszi. Nagyon kedves vagy. Támogatom az ötleted. Holnap megyek haza és azt akarja a mester, hogy ma részegedjek le a földig, hogy aztán holnap anyáékkal nem tudjak, egy ép kéz-láb mondatot váltani a másnaposság miatt. Ja, igen. Az én tiszteletemre rendezték a bulit.

Feladó: Lee HongBin
Címzett: Jung HoSeok
Tárgy: A lábamnak semmi baja, te észlény!
Üzenet: Hát, te tudod mit csinálsz nem szólok bele. Neked bulit? És nem is iszol? Ezek szerint jól elagyabugyáltak, ha még bulizni sincs kedved. Amúgy meg hagyj aludni, veled ellentétben én kórházban döglődök! Mázlista.

Nevetésben török ki.

Feladó: Jung HoSeok
Címzett: Lee HongBin
Tárgy: Jó döglődést!
Üzenet: Akkor nem zavarlak. Jó éjszakát. Én meg élvezem a társaságot, amíg téged infúzióval látnak el.

Feladó: Lee HongBin
Címzett: Jung HoSeok
Tárgy: Sóoldatos gyilkolás. *Error*
Üzenet: Szakadj meg!

   Újabb hangos nevetés tőlem,magamnak. De sajnos a sérülések közbe szólnak és nevetésből apró halk nyögés lesz. Megérkezik a lány kezében egy pohár vízzel. Leteszi elém és mosolyog rám.
- Kér még valamit? - rámosolygok.
- Sós szerecsen dió és mandula van?
- Igen van.
- Olyat kérnék.
- Máris. - el megy de pár perc múlva vissza tér. Letesz elém a tányérba kiöntött csemegéket, majd el megy. Egyedül maradok egy tál és egy pohár kíséretében. Nézem a pohár alját, kézbe veszem és kortyolok kettőt. Körkörösen kezdem el mozgatni a poharat, nézem, ahogy a víz bejárja az üvegfalat.
   Nem tudom kiverni a fejemből azt a férfit. Azóta fáj a fejem, hogy vele találkoztam. De az a nézés, mintha... mintha belém látna és tudná mi vagyok... Összezavar. Ugyan azt a furkáló érzést érzem meg mint akkor, oldalra fordulok és ugyan azt a férfit látom meg a mellettem ülő széken és engem néz.
- Nem gondoltam volna, hogy itt lesz. - mondom.
- Én mindenhol ott vagyok. - közli, egyhangúan.
Még, hogy mindenhol?!
- Az jó.
- Hát az! - nem tudom elszakítani tekintetem az övétől, és kezd olyan lenni, mintha óriási nagy kövek lennének szemhéjamon. Ég a szemem és tompának érzem magam. A fejfájás egyre jobban erősödik.
El kell mennem.
- Ne haragudjon, ennem kell. Hosszú volt ez a mai nap.
- Nem gond. Menjen csak. Majd még találkozunk. - sietve távozok.
   Mint aki hulla részeg, úgy kóválygok a tömeg közepén. Most már mindenki olyan szinten van, hogy fel sem ismer. Nem szólnak vissza, ha nekik megyek, csak mosolyognak és azt mondják, gyere igyál még. Az egyik sarki bokszban megtalálom a mestert ő is ivott már, de rajta nem látszik. Meglát felpattan és karon ragad.
- Fiam te is többet ittál mint a marha!
- Miért?
- Mert a marha tudja mennyi az elég. Na, gyere. Menjünk vissza a hotelba. - int a többiek felé, majd elvezet.
- De én nem ittam semmit sem.
- HoSeok, nekem nem tudod bemagyarázni, hogy nem vagy részeg. Járni is alig bírsz.
- De nem is ittam semmit sem! Hozzon szondát, bebizonyítom! - hangom egyenes, és nem olyan girbe-gurba, mint a részegeknek. Én tudom, hol vagyok és hogy mit csinálok, csak éppenséggel egyenesen nem tudok járni. A fejem majd szét szakad és az ágyamat akarom. Beültet az autóba és vissza indulunk a hotelba.
   A hotel óriási nagy halljában, megpróbálok egyenesen menni és nem leégetni magam a nagy dölyfös urak előtt. Szerintem sikerült, bár a nézésükből ítélve, nem. Beszállunk a liftbe és a mester neki vág a jobb oldalának, úgy, hogy alig bírok megmozdulni.
- Az érezd jól magad, ne azt jelenti, hogy légy segg részeg, HoSeok!
- Nem vagyok részeg! Mondtam már! Soha életemben nem hazudtam, nem most akarom elkezdeni. Higgyen már nekem! Kérem. - nem szól semmit csak rám néz. Megvető pillantásai égetnek és mikor csilingel a szint jelző csengő és nyílik az ajtó, karon ragad és kivezet a folyosóra.
   A folyosó legvégén van a szobánk ajtaja, jobban mondva a lakosztályunk ajtaja, amit a nyertes kap egy éjszakára a főnyeremény mellé egy öt csillagos szállodában. Időm sincs körbenézni a nappaliban, olyan gyorsan vezet keresztül rajta, hogy a bejárati ajtó és a hálószoba közötti rész teljesen kiesett. Ledob az ágyra és leveszi rólam a cipőt. Nyakkendőmet megigazítom majd kibújok belőle. Ingemet kihúzom a nadrágból és végig kigombolom, majd szétterítem úgy, hogy mindent érjen, csak a testemet ne. Fáj még mindig minden.
- Egyre csúnyábbak megint a sebeid.
- Nekem mondja?! - mondom, és próbálok felülni. - Segítene? - segít is. Kimegy a szobából és úgy öt perc elteltével vissza jön egy szonda társaságában.
- Fúj bele! - utasít. Be fújok, de semmit sem mutat ki. - Hum... ez különös. - kikapcsolja majd újra be. - Ismételd meg, megint. - teszem amit mond. Megint semmi. Leül az ágy szélére és mély gondolkodásba esik.
- Ittál valamit? - kérdezi, mikor már térdén könyököl.
- Egy pohár vizet.
- Előtted bontották ki a vizet?
- Nem, úgy hozta a mosolygós pultos lány.
- Pultos lány? Itt csak férfiak voltak a pult mögött.
- Akkor lehetséges, hogy valaki valamit belekavart a vizembe? - nem válaszol. - Mester, engem bedrogoztak?

x.X.x

- Itt a pénzed. Most pedig menj, nem akarom hogy lebuktass! - utasítom.

- Azt mondtad kapok én is anyagot. 

- Nesze. - nyomok egy kis adagot a kezébe. - Egy ugyan az a nagy erős dózisú, mint, amit a srác vizébe kevertél. Most pedig takarodj! - elfordul és nevetve, mint egy fél őrült kiszalad az épület mögötti sikátorból.

   Telefonomért nyúlok, hogy felhívjam LeeJoont. Három csöngés után felveszi.

- Igen, főnök.

- LeeJoon. Első lépést kipipálhatod.

- Értettem főnök. A második már Szöulban folytatódik?

- De még mennyire, hogy ott. Ez a fiú kell nekünk és bármi áron megszerzem. Nem hagyhatom, hogy a WHITE kezére kerüljön.

- YongGukkal mi lesz?

- Ha sittre kerül, majd kihozom, ha meg bent tartsák így járt. De ha kihozom lába eltörik. 

- LeeJoon kiszáll. - kinyomom.