2. rész

x.X.x

   - Hé, MinMi! - kiált utánam JunHong, erősen integetve, nagy mosollyal arcán.

- Szia, JunHong. - várom be.

- Mond, nem hiányzik a telefonod? – kérdi. 

   Aggódva csaptam az első zsebeimre kezemet, ezt követően, még idegesebben nyúlok, a farzsebemhez hátha ott van. De nem. Leguggolok, keresgélek még a táskámban is, de sehol sem találom. Idegesen nézek fel JungHongra, akinek az arcán virít a sunyi-vagyok mosoly, amit akkor vesz fel, ha valamiben sántikál.

   Felállok, és még jobban végigmérem, ekkor előhúzta a farzsebéből a telefonomat, vállmagasságban megpörgeti ujjai között, és a végén maga előtt tartja Iphone 5-ömet.

- Add vissza!

- Vedd el! - mondja, még nagyobb mosollyal arcán.

   Közelebb lépek hozzá, már majdnem elérem ujjaimmal, de ő telefonomat felnyújtja az ég felé. Nagyot sóhajtok, amolyan mond-miért-vagy-olyan-magas stílusban. Kihúzom magam, és közelebb lépek hozzá, épp úgy, ahogy ő is, felnyújtom kezemet, de még így sem vagyok elég magas, ahhoz, hogy elérjem. Lábujjhegyre emelkedek, de még így is kicsi vagyok hozzá.

Aj, apa, anya, miért vagytok ilyen alacsonyak?

De az is lehet, hogy csak ő az, aki túl nagyra nőtt.

   Ágaskodva nyúlkálok telefonomért, de semmi hatása sincs. Hirtelen ötlettől vezérelve vállába kapaszkodok, hogy még magasabbra tudjak ugrani, de még így is esélytelenül próbálkozom. A harmadik ugrásba a fejem bele szédül. Olyan érzés volt, mint mikor valaki egy jó erőset rásóz a fejedre, de az érzés mégis tompa. Elvesztem egyensúlyom és ráesek JunHongra.

- Olyan szerencsétlen vagy, MinMi. Mondtam már? – gúnyolódik rajtam, de karjaival szorosan tart.

- Köszi. – motyogom, de még mindig erőteljesen szédülök.

    Mikor észbe kapok, hogy egy kívülállónak ez milyen indiszkrét ez a pillanat, egyszeriben eltoltam magamtól, hátat fordítok és ellépek mellőle. Fránya szédülés, hogy nem tud elmúlni. Annyira magával ragad ez a körkörös érzés, hogy már a testemmel is követem. Erős, támogató kézszorítást érzek meg felkaromon.

- Ne igyál annyit, ha nem bírod az alkoholt. - halk aggódó hangon kezdi el a csipkelődést.

- Maradj magadnak! - válaszolom. Elrántom, a kezem övéi közül ő átnyújtja a telefonomat, táskámat felveszem a földről, beleteszem és vissza se nézve elindulok haza.

    JungHong és én egy kerületben lakunk a város szélen. Mindig együtt megyünk haza, és együtt megyünk iskolába lassan tíz hosszú éve, annyi különbséggel, hogy ő a szüleivel én pedig egyedül. Családi okok miatt.

- Szia JungHong. - köszönök el tőle, az előkert felénél, utánam szól.

- A pénztárcádat, megint nálam hagytad. - mutatja fel az említett objektumot.

- Már megint? Hogyan? - ámulok el. Mindig úgy lop meg, hogy én észre sem veszem, pedig nagyon jó megfigyelő vagyok, hála a sok harci edzésnek.

    A telefonomat még megértem, mert a táskámban volt, annak is a legalján, és a táskámat pedig mindig magamnál tartom, de a pénztárcám az... az... a farzsebemben tartom, mert azt biztos megérzem, ha elveszik onnan. Úr isten, a farzsebemből vette el a tárcámat, úgy, hogy én nem éreztem meg. Se egy húzás, sem egy érintést, se semmit.

Kitől tanította meg ennyire jól a lopásra?

- Tartsd meg! - legyintek egyet, közben visszafordulok a bejárati ajtó felé. - Úgyis visszaadod!

- Persze, minden fiú álma egy masnis kis csili-vili tárca. De ne számíts arra, hogy a pénzed még benne lesz.

- Tudom, hol laksz. - váll felett visszanézek rá. Olyan, hangnemet ütöttem meg az előbb, amitől még én is megijedtem volna, nem csak ő. Visszagondolva hangszínemre, még engem is elfog a borzongás

   A ház felé indulok, az ajtóban lelkiismeretem megszólít és visszafordulok felé, ő pedig még mindig ott állt a kapuban ledöbbenve, tágra nyílt szemekkel. Kettőt hátra lép, kezét hátra húzza, és a tárcát felém dobja, olyan pontossággal, hogy a tárca a fülem mellett suhan el - hallom az érmék csengését -, de koppanás helyett csak a lakás csengő csengetését hallottam meg.

Ezt, meg hogy?

   - Tartsd meg. Nekem nem kell. - olyan flegmán ejti ki a szavakat, mint még soha. Velem még egyszer sem beszélt ilyen hangnemben.  

Ez furcsa.

   Egymást nézzük még hosszú pillanatokon keresztül. Megfeszülten állunk, majd ő elengedi magát és haza indul. Lassan én is megfordulok. Kinyitom az ajtód, de valami baljós érzés kezd el táncot járni bennem. Visszafordulok, hogy megnézzem JunHong merre jár, de helyette, egy másik személlyel találkozik tekintetem. A férfin sötét bokáig ballonkabát van és feje tetején kapucni. A férfi rám néz, majd JunHong után, ismét rám és ismét a fiú után. Egy pillanatra elidőzik rajtam tekintete és elindul a barátom után.

   Magam mögött bezárom az ajtót. A nappali kis fiókos szekrényéhez lépek. A legalsó fiókot kihúzom és kiveszem belőle a múlt héten kapott magasított lapos talpú cipőt. Második fiókból kiveszem az edző nadrágomat és egy fehér toppot. Lecserélem a kiválasztott ruhadarabokra az inget és a kényelmetlen cipőt és a cső farmert. Immáron új felszerelésben, épp úgy kinézve, mint egy kocogó ember zsebembe nyomok egy fehér maszkot. Kilépek az előkertbe, magam mögött bezárom az ajtót kulcsra és elindulok követni a sötét alakot.

   Az utcára érve körbenézek, hogy merre lehetnek. Elég gyors voltam ahhoz, hogy lássam, ahogy a sötét ruhás fazon utoléri JunHongot és egy teljesen eltérő irányba kezdi el terelni, mint amerre lakik.

   Követem őket tisztes távolságból. Egymás mellett sétálnak. Testük között nem látszik rés, annyira közel állnak egymáshoz. Ekkor egy nagy nyári szellő söpri végig az utcát megmozdítva a pasi Mátrixba illő kabátját, mi mögül egy fegyvert szegez JunHong oldalához.

  - Fegyvere van. – villan be. Az egyik ház előtt lévő gömb tuja mögé beguggolok és lenyitom cipőm talpát, amiből kihúzom a PA marokfegyverem alkatrészeit, pár másodperc alatt összerakom. A másik cipőm talpából kiveszem a töltényeket, amiket egyenként beletöltök a fegyvertatba. Egy utolsó húzás, egy kis kattanás és kész is. A cipőmről leszakított talpat eldobom a közeli kukába. A kész PA-t pedig becsúsztatom a toppom alá, úgy hogy megálljon a nadrág derekánál. Mire nem jó egy magasított talpú edző cipő, amit még JongJin szerzett nekem. 

Megint meg kell köszönnöm neki, ha visszamegyek! 

    Kinézek, a bokor mögül már nem látom őket sehol, aggódva túrok hajamba, és eszeveszettül futásnak eredek, futás közben gondosan ügyelek, hogy minden kertbe benézzek.  Egyre jobban aggódok JunHong miatt. Ha történik vele valami, akkor, hogy fogom elmondani a szüleinek, sőt mi több, hogy fogok elszámolni a saját lelkiismeretemmel? Azért, mert nem tudtam megvédeni?

   Gondolataimban elmélyülve sikeresen túlfutottam egy kereszteződésen. A biztonság kedvéért visszamegyek, hogy megnézzem, nincsenek-e ott. Adná az isten, hogy most az egyszer ne legyen helytálló a megérzésem. De tévedtem. A saroknál áll egy nagy törzsű Tölgy fa. Törzse mögé bújok, és nagy levegőkkel töltöm meg tüdőmet. A fa mögül kikukucskálok, ekkor veszem észre, hogy a kis utca végénél áll JunHong és a sötét alak, aki fegyvert tart a srác feje felé.
    Visszahajolok a fa mögé, és a nadrágzsebemből előhúzom a fehér maszkot, amin a nagy hímzett, aranyszínű dupla W díszelgett, ez a WHITE logója. Egyszerű és nagyszerű. 

Na, gyerünk.

    Ismét kihajolok az utcát jobban szemügyre venni. A házak közötti kerítések nem túl magasak, így könnyen át lehet rajtuk mászni. Már csak az elrabló mögé kell osonni. Levetem a maszkot az arcomról, a másik kezembe veszem abba, amelyiket nem látják mozgás közben.

    Nyugodt lépésekkel indulok meg keresztül az úttesten, oldalamban érzem a tekintetüket, de nem fordulok oda. Nagy a kísértés, de nem! Ahogy elhagyom, egy méterrel az utat egyből felveszem a fehér-arany maszkot és beugrok a ház kertjébe, ahol a ház mentén osonok végig a kerítésig. Észrevétlenül átmászok a kerítésen. A következő ház kertje nagyobb, mint az előzőé. Gyorsabbnak kell lennem, hogy időben oda érjek. De itt szerencsére csak fele akkora magas kerítés áll, mint az előbbi. Ezen könnyen átjutok egy egykezes oldalugrással.

    A következő háznak nem volt első kertje, mint az előző kettőnek.

- Akkor házon keresztül megyünk. - rántom meg oldalra a fejem. Normál esetben nem lépek be más emberek házába, de ez most kivételes alkalom. A ház nagyon szépen be volt rendezve, olyan 2000-es évek stílusban. Semmi modern cucc, leszámítva az óriási üvegfalat, ami a hátsó részét képezte a háznak, illetve a nappalinak. A nappali üveges falán észreveszek, egy ajtót, amin keresztül tudok távozni, de akárhogy mozdítom, a kilincset a zár akkor sem mozdul.

- Akkor ablakon keresztül megyünk. - ismét egy idióta ötlet tőlem, de nem ugrott be jobb ötlet tőlem. Még az a szerencse, hogy senki sincs itthon.

   Az ablakot már könnyebben kinyitom, és amint kiugrok, rajta egy nagy Dán doggal találom szembe magam. Ahogy felém jön, úgy morog egyre jobban, agyarait felém mereszti. Ijedtemben hátra siettem négy kéz-láb.

- Találj ki valamit, vagy keresztben lenyel! - korholom magam. Az órámra néztem, már vagy négy perce csak a házakon szarakodok, és még van, vagy kettő mire oda érek. Kifutok az időből.

- Hoppá, óra! - jött a hirtelen felismerés. 

JongJin, te egy zseni vagy.

    Dicsértem magamban. Amennyire csak mertem közelebb osontam a kutyához, elővillantom, legszebb mosolyomat a félelmet keltő maszkot pedig lehúzom államra.  Jobb kezemet, a kutya felé tartom, és úgy fordítom, hogy az óra teteje a kutyára nézzen. A kutya még hangosabban kezdett el morogni, lábain az izom befeszül támadásra készen, veszek egy nagy mély levegőt és szabad kezemmel befogom az orrom. Megnyomom az óra oldalán lévő sárga gombot. Az órának felnyílik a teteje és halványzöld füstöt áraszt ki magából. Amint beszívta ezt az állat, egyből elájul.

- Bocs. Legközelebb haverkodunk. - én pedig gyorsan tovább megyek. A következő háznál is alkalmaznom a már jól bevált módszert.

   Az utolsó háznál már sokkal halkabban és gyorsabban ment minden, hiszen semmi zavaró tényező sem állta utamat.

   Leellenőrzöm, hogy jól rajtam van-e a maszk. Lassan, de biztosan kihúzom a fegyvert nadrágkorcomból. Mély levegőt veszek, megmarkolom a markolatot egy kézzel.

- Induljon a Show! – motyogom halkan.

   Egy határozott lépéssel kilépek, az utcára a pisztolyt pedig a sötét ruhás emberre szegezem. JunHong és a fogva tartó egyszerre néz rám úgy, mint aki épp most zavart meg egy fontos tárgyalást. JunHong szemében teljes volt a zavarodottság és az értetlenség.

   Merev tekintettel figyelem hol az egyiket, hol a másikat, de végül a fogva tartó ejti rabul szememet.

- WHITE, fegyvert eldobni! – szólítom föl. Csak a fura alakra koncentrálok, minden idegrángását észreveszem. Mellkasomban érzem szúró tekintetét, ami engem fürkész.

Ó, ne, csak nem ismert fel, még így maszk mögött is?

Hiába figyelem mindkettőjüket, agyam lesokkolt állapotban csak arra tud gondolni, hogy JunHong felismert-e, vagy sem. A sötét ruhás fazon, egy hirtelen mozdulattal maga elé húzza az engem figyelő fiút és halántékához nyomja a kilenclövetűt.

 Fenébe!

- Ha közelebb jössz, vagy csak bármi óvatlan mozdulatot teszel. Hidegvérrel megölöm. – mondja.

Lassan megadóan felteszem kezeimet és lassú mozdulattal a földre teszem fegyveremet. Ő csak bólintott egyet én pedig egy óvatosan rúgok a fegyverbe épp akkorát, hogy az vagy két-három métert csússzon a földön.

    A támadónak, éles, mandula szeme van, amit erősen kifestett. Arc dombjai kissé püffedtek, álla "V" alakú, bár inkább hegyes "U" alakú. Alsó ajka vastagabb, mint a felső és jól formált. Szeme, ajka és minden egyes arc motívuma kemény és eltökéltséget sugároz. Amit szinte már világító fehér bőre tetéz.

    Szememmel, az eltökéltség szikráit szórom feléjük, amit JunHong észre is vesz, de nem neki szántam. JunHong rám nézett és nagyot nyelt, szemeit lehunyta, fejét pedig lehajtotta. Ahogy egyre jobban figyelem észreveszem, hogy mellkasának emelkedési száma megváltozik, egyre izgatottabb lesz. Végül kiegyenesedett, fejét a földnek szegezte és felkiáltott.

- FUSS! - Egy pillanat volt az egész, és az elrablónak a figyelmét máris rólam magára terelte. Az elraboló kezéből kicsavarja a pisztolyt és a pisztoly marok végével nyakszirten üti, mire ő oldalasan a földre esik, én pedig akcióba lendültem.

  Lábai elől elemelem fegyveremet, és gyors medencéjére térdepelek pisztolyomat pedig homlokához szegeztem.

- Ha megmozdulsz, vagy ha csak bármi óvatlan mozdulatot teszel, hidegvérrel lelőlek. Igaz?! – ismétlem.

    Farzsebembe nyúlok a telefonomért, tárcsázom NamJoon számát, mikor az alattam fekvő férfi, kezemből kitépte a telefont eldobta, viszonylag messzire, kezemnél fogva pedig magára rántott, közben másik kezével pedig gyomorszájon üt.  Kezemből kiesett a PA-m, én pedig erőtlenül fekszek hasfalamba ékelődött öklén a végelgyengülés határánál. Nem tudom eldönteni, hogy a fájdalom fáj jobban, vagy a tudat, hogy kudarcot vallottam?                       

    Lelök magáról, én pedig magzat pózba összehúzom magam a földön.

- Igen? - szólt bele a telefonta a főnököm.

- Segíts! – nyöszörgöm, mire a támadóm jól derékon rúgott én pedig felkiáltok.

- Hagyd őt békén! - hallottam meg JunHong hangját. Ezt követte egy ütés, egy ütődés és még egy ütést kiáltással egybekötve, de ez nem JunHong hangja.

   A tőlem telhető leggyorsabban feltápászkodok. Jobb kezemet derekamra tapasztom úgy nézek körbe, a másikban a fegyveremet tartom. JunHong a támadója fölött áll, és mérgesen nézett le rá. Mikor felnéz és meglát, lemerevedik. Maga mellé köp egyet, majd elmegy. Értetlenül nézek utána.  Nézem, ahogy egyre messzebb megy, de nem fogom fel, amit láttam JunHong annyira más lett.

   Lassan az elrabló fölé sétáltam, aki éppen akkor kezdett el újra életre kelni. Felé állok, arcát nézem, ismerős, de nem tudtam pontosan, hogy kire hasonlít annyira. A fájdalom még mindig eltompítja az agyamat és a reflexeimet. 

Jobban kéne koncentrálnom, és össze kéne szednem magam.

   Arca felé mutatom fegyveremet, megmozdul, én pedig ingerülten ordítok rá.

- Azt akarod, hogy megöljelek, bazd meg?!

- Hagyj, had menjek el. – mondja.

- Még mit nem. Hagyjam azt elmenni, aki meg akarta ölni a legjobb barátomat?

- Ugyan MinMi, ne túlozd ez. Én csak adtam neki egy új élet lehetőséget!

Tudja a nevem?

- Hé, jól vagy? - kiabálást hallok meg magam mögül, megfordulok, és akkor látom meg YoonGit és NamJoont, ahogy felém futnak. Mire visszafordulok, addigra a támadó eltűnt és csak egy cetlit hagyott maga után.

"Ő már rég nem az, akinek hiszed!"