4. rész

   Minden a szokásossal kezdődőt. Reggeli rutin, ami fogmosást, tusolást, bepakolást és reggelizést jelentett. Most pedig az iskola padját koptatom lassan három órája. Alig várom, hogy kicsengessenek, nem nekem találták ki a matematika órát.
   Az ablakon keresztül merengek ki a vakvilágba, és az én kis unalmas életemen gondolkozok. A madarak repülnek, a felhők úsznak az ég kékjében, mindez olyan békés és kellemes. De valahogy csak az én nyomorultságomra tudok gondolni, és arra, hogy csak egy vagyok a hét billió ember közül, az, akinek se jelenje, se jövője, hiszen csak egy kis pont az éterben. A tegnapról gondolkozok, hogy vajon akkor jó döntést hoztam-e vele kapcsolatban. De még most is rá gondolok, lehet tévedtem. Annyira az álmaimnak élek, hogy nem törődök a többiekkel magam körül. Elbeszélgetek velük, de... nem olyanok. Én más vagyok, tudom és érzem, de hogy miben azt nem tudom. De most szükségem lenne egy nagyon nagy változásra az életemben.
   Nagyot sóhajtok gondolataim súlya alatt, amit rajtam kívül mindenki észrevett, még a tanár is.
- Choi HyoNi, akkor mi a helyes válasz? - száguldott felém a kérdés. Mikor felpillantottam, megláttam, a majd két méteres vizsga biztos urat, akinek tekintete már azt üvölti képembe.
- MEGBUKTÁL!
   Honnan tudom, hogy vizsga biztos? Mondták, én meghallottam, ilyen egyszerű. Nagy szerencsénkre egy, olyan matek tanárt kapott ez a hozzunk-be-döglött-galambot-osztály, hogy tuti a fél csapat megbukik, nem csak idén, de még az érettségin is.
    Ránézek a táblára, végig futom az egyenletek sorát, aj... sose ad fel 1+1-et? Bár még azt is sokan elrontanák, van egy olyan érzésem.
- A másodiknak? - kérdeztem. A tanár úr pedig bólint - Mínusz 19,2 kilógramm.
- Biztos?
- Igen.
- Leleste?
- Nem kiszívtam akis ujjamból.
- Ne szemtelenkedjen, fiatal asszony.
- Asszony, tini vagyok, vagy még annak is gyatra...
- Kap egy mínuszt, tanuljon meg viselkedni. Azért nem buktatom meg, mert jó matekból, de közepesnél ezért a beszólásért, többet ne várjon.
- Igen is.

   Szlalomozva sétálunk át az embertömegen a nagy 15 perces szünetben. MinMi, olyan gyorsan töri az utat a nagy tömegben, hogy már-már alig bírom követni. Nehezen kiérünk kritikus részen kívül eső lépcsőházhoz, amin felfelé vesszük az irányt, fel egyenesen a tetőre. Lassan óvatosan, lopakodva sétálunk.
   Fent szokásunkhoz híven, leülünk a fal mellé, táskáinkból elővesszük a szendvicseket és jó ízűen neki kezdünk.
- Nem akarsz nekem mondani valamit? - érdeklődök tőle.
- Mire vagy kíváncsi. - rám se néz, csak mered előre, csoda, hogy még így is képes figyelni az evésre.
- Mi van közted és JunHong között? - beleharapok jó kis mogyoró vajas szendvicsembe, majd kortyolok egyet a mézes vizemből és érdeklődve figyelem reakcióját.
- Semmi. - válaszolta,  semleges arccal. Ez feldühít. Kezemet arca előtt lengettem, de még erre sem reagált.
- MinMi, olyan furcsa vagy két napja. Történt valami?
- Semmi.
- Hát jó. Akkor ne beszéljünk. Jó étvágyat.
- Neked is.

   Hiába vagyunk osztály társak egész nap nem szólt hozzám, és ez aggasztó. Általában, akkor ilyen, mikor valami történt de nem akar belekeverni. Aggasztó.
   Órák után elhatározom, hogy követem. Az iskola előtt észrevettem, hogy megáll és gyanúsan körbe néz, majd miután nem talált senkit, se semmit, kifújja a levegőt és elindul jobbra, én pedig utána.
   Barátnőm vagy három utcát sétál, majd pedig megáll a játszótérnél. Körbenéz, és a fejével biccent. Másodpercekkel később megindul, de ezúttal két tőle magasabb férfi is követi bőrdzsekiben, zsebre tett kézzel. Ismét mennek még ennyi utcát, megállnak, de most telefonálnak. A szőke hajú előhúzza kézfejét, maga elé emeli, felhúzza a dzsekije ujját és a karórába kezd el beszélni. Hamarosan társul hozzájuk egy srác, kezében egy nagy H&M-es szatyorral. MinMi belenéz, bólint, és elmennek.
   Megállnak az egyik buszmegállóban és várnak. Hosszú percek telnek el, semmittevéssel, de ők egymáshoz sem szólnak, csak ülnek és néznek ki a fejükből.
   Megállt előttük egy fekete BMW X5-ös, ők bedig eltűnnek belselyében.
Ez furcsa volt.

   Elcsigázva, lassan lépkedek otthonom felé. Nem tudom kiverni a fejemből azokat a srácokat, mit akarhattak tőle? Mibe keveredett bele?
   Alig, hogy belépek a kapun egy furcsaságot pillantok meg. Nyitva az ajtó. Nagy sietségemben ledobtam magamról a táskámat. Rémültem állok az ajtóban, mikor meglátom a pirosló lábnyomokat a szőnyegen.
- Mond, hogy nem vér!? - suttogom magam elé. Ahogy egyre jobban szétnézek megpillantok magam mellett a falon egy elfolyt vöröslő nyilat, majd mégegyet és mégegyet. Útvonalat mutattak.
   A nyilakat követtem és elértem nappaliba, ahol minden össze volt törve zúzva. A családi vitrin darabokban és a méreg drága ősi kínai porcelán étkészlet is darabokban hever a földön.
   Égett illat csapja meg orromat. Ahogy beleszagoltam a levegőbe, úgy tudtam lokalizálni a helyet. A nagy kandalló felé fordultam, és akkor megpillantottam bátyámat a kandallóban, szívében egy konyhakéssel lángokba borítva.
   Ijedtemben felsikítottam és neki támaszkodtam a falnak, reménykedve, hogy az majd megvéd. Szívverésem kétszeresére duzzadt, szememből pedig elindultak a könnyek, világjáró kör utazásukra.
   Erőt vettem magamon és körbenéztem a nagy szobában, mindenhol, fucsábbnál, furcsább jelek voltak, pirossal festve. De a nyilak más más irányba mutattak, egyenesen a konyha felé. Utoljára még vissza néztem, szívem az eddigieknél, is jobban összeszorult, én pedig naivan elkezdtem követni a nyilakat.
  
   Mikor beléptem a konyhába, nagy sötétség uralkodott a szobában. Az ajtó mellett lévő kapcsolóhoz nyúltam, hogy felkapcsoljam a lámpát. Az erős 100 Wattos izzó fénye elvakított. Lassan megszokta szemem a fényt, de még így is fátyolosan láttam a világot. Magam elé néztem, ebben a lehetetlen állapotban, és két burgonyás zsákot láttam mag magam előtt lógni.
   Szemeimet megdörzsöltem, így már jobban láthattam mindent. De bár ne tettem volna. Az egyszerű burgonya zsákoknak hitt objektumok, nem azok voltak amik. Lábuk volt, amiről súly lógott le. Kezük volt, amiken véres vágások ékeskedtek, összekötve a test előtt. A fejen, pedig zsák volt.
   Halálfélelem járt át, egyik pillanatról a másikra. Lábam, lecövekelt, mozdulni nem volt képes, úgy mint, aki a csodára vár. Reméltem, hogy valaki, előugrik és annyit mond, meglepi, mindenki él és virul. De rá kellet jönnöm, hogy egy a szörnyű, kegyetlen vakóság. A családomat, lemészárolták.
   Egyre jobban áradt szét testemben az adrenalin, a látottak hatására, és már volt annyi erő bennem, hogy elszaladjak. Lábaim megmozdultak, de még mielőtt kimentem volna, a konyha pultból elővettem egy nagy konyha kést.
- Én vagyok az egyedüli túl élő a családban. Nem halhatok meg. - bíztattam magam a lehető leghalkabban.
   A kés pengéjén megcsillant a fény, és megláttam benne a fellógatott embereket. Fájdalom helyét átvette a bosszú vágy és a vér szomj. Arcom égni kezdett, a gondolatra, reménykedtem, hogy már senki sincs a házban, és hogy könnyű szerrel ki slisszolhatok ebből a terror házból.
   Lassan széthúztam az ajtót, majd körültekintően körül néztem. Sehol senki. Kicsit megnyugodva elindultam az ajtó felé. A fő bejárati ajtó a nappali mellett található, pontosan a konyhával szemben.
   Felnéztem a lépcsőn keresztül az emeletre, de semmi gyanúsat nem láttam. Tovább mentem, elhaladtam a nappali előtt, gyorsan végig futottam szemmel még utoljára rajta. Akkor megpillantottam egy feketébe öltözött embert, aki keresztbetett lábbal, vastag fekete vonallal volt fedve szemkörnyéke egészen halántékáig és az ujságot olvasta a kanapénkon.
    Azonnal elkezdtem tanakodni, hogy a hulla merevség beállhat-e élő emberen, mert ha igen, akkor nálam ebben a pillanatban ez történt. Kezeim magam elől lecsúsztak magam mellé, szemem kikerekedve nézte, azt a szörnyet a nappaliban.
    Fejét lassan felemelte, rám nézett. Fehér bőre világított ebben a délutáni rózsaszínes időben, de ruhája miatt, mindene sötétbe burkolózott körülötte. Széles, nagy téglalap alakú mosolyt húzott arcára, miközben szemeit kerekítette, úgy mint egy őrölt. Szeme fehérje, szinte világított a fekete keretben.
    Arcom felvette az előttem ülő szem formáját, szám résnyire kinyílt, légzésem pedig akadozni kezdett. Szemeim lecsuktam, szám összeszorítottam, reménykedve, hogy csak én látom őt, és fordítva nem.
Ugye ez csak egy rossz álom?!

   Mikor kinyitottam a szemem, nem láttam semmit sem, csak a nagy feketséget. Felnéztem, akkor megpillantottam az előttem álló fekete ruhás férfit, ugyan azzal a hátborzongató mosollyal arcán, mint az előbb, de idő után arcvonásai meglágyultak, de szeme még mindig lángolt, még jobban, mint az előbb.
   Remegő térdekkel álltam előte, és tanácstalanul a jövőmre és az életemre nézve. Ahogy, szemeibe néztem egyre jobban meglágyult tekintetem, és szívem, de még mindig a rémültség járt át. Borzasztó ez a kettősség!
- Mikor? - esett ki számon ez a jelentéktelen szó. Könyöröghettem volna, az életemért is, még mi több, meg is kérdezhettem volna, hogy miért, de ebben a pillanatban, csak azt akartam megtudni, hogy mikor jön el az én időm.
- Most. - suttogta, közben bőrkesztyűs ujjával végig simított ajkamon. Olyan volt, mintha kissé meglepődött volna, kérdésem jelentéktelensége miatt. Nem ezt várta. De én sem magamtól.
    Végig nézett rajtam, de mikor meglátta a kést kezemben, kissé hátrébb lépett. Látszólag felzaklatta a közönséges kenyér szeletelő látványa. A végelgyengülés határánál, ujjaim közül kiesett az egyetlen fegyverem, és nagy koppanással ért a földet. Fejét hirtelen felkapta az emelet irányába, ahonan lépteket lehetett hallani.
    Arcáról eltűnt az a bizonyos kifejezés, helyét átvette az idegesség és az izgatottság. Szeme ismét kikerekedett, de nem olyan nagy mértékben, mint az előbb.
- FUSS! - mély, érdes hangja valahogy megsimogatta vállamat, egy teljesen más fajta érzés lett úrrá rajtam. Ez a durva gyengédség belém hatolt, átjárta testem, és az utolsó pillanatokban, csak annyit tudtam tenni, hogy előrébb léptem, egy lépést, - hogy vissza nyerjem az eredeti távolságot - ekkor elgyengült lábaim elvesztették maradék erejüket és földre rogytak.

   Túl sok volt az izgalom. Túl sok minden, kezébe adom életem. Most had ne én döntsek, az életem felől, hanem valaki más. Egy hidegvérű gyilkos. 

 Gondolataim végére érve, hagytam, hogy a szemem lecsukódjon, majd pedig koponyám nagy koppanással a földet érje. Elnyelt a biztos sötétség a szüleim gyilkosának lábai előtt.