10. rész

x.X.x

    Vér és verejték. A szó legszorosabb értelmében ez a két emberi nedű áztatta testemet az elmúlt egy napban. Ütést, ütés követett egy azon helyre, addig amíg az ki nem fakadt és vérem mintázta át pólóm, ami erősen tapadt izzadt testemhez. Mindent lekövetek, hogy a lehető legjobb legyek, nem szólok ha fáj, inkább eltűröm. Csendben maradok, csakhogy megfeleljek.
   Szobám falára fel van akasztva egy egész alakos tükör, ez előtt állok félmeztelenül és óvatosan nézegetem a lila, zöld és sárgás foltokat vállamon, karom több részén illetve mellkasomon is. Minden foltot megtapogatok, csak hogy felmérjem mennyire bírom a fájdalmat. Vannak, amik a legkisebb érintésre görcsbe rándulnak, de vannak nagyobb lilább foltok is, amik erőteljes nyomásra sem fejtenek ki akkora fájdalmat, mint a kisebb társuk.
    Fáj a lépés. Minden egyes mozdulat kínszenvedés számomra. Vádlijaim sajognak, dagadnak és lankadnak pillanatról pillanatra. Gerincizmom nem bír sokat, ülni is nehéz. Minden egyes izmom lázban ég, aminek a holnapi napra meg kéne szűnnie, csak hogy esélyem legyen nyerni a versenyen. De jelenlegi állapotomban úgy tűnik, ez most lehetetlen.
    Lehajolok a pizsama pólómért, de derekam nem enged, becsípődik és térdre rogyaszt. A fájdalom centrumához nyúlok, és halkan szisszentek egyet. Annyira szorítom szemeimet össze, hogy már csillagokat látok és elkap a szédülés. Lassú, mély lélegzetet veszek, ez valamennyire segít, épp annyira, hogy feltudjak állni. Pont jókor, hiszen kopogásra leszek figyelmes.
- Szabad. - mondom, közben pólómért nyúlok és próbálom elrejteni fájdalmaimat arcomról. Magamra kapom a pólót és az ágyam előtt kiegyenesedve várom a hang forrását.
- HoSeok, jól vagy? - aggódva lép be, szét nyitott karokkal.
- Igen, anya.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok!
- De, pontosan azt csinálod. Ha apád itt lenne már rég felpofozott volna, mert még feleselsz is!
- Sajnálom. - lehorgasztott fejjel elnézek felőle, de magamon érzem még mindig tekintetét.
- Lila és sárga színű a kezed. Úgy nézel ki mint egy gén kezelt tehén! - mondja, mire hangos nevetésben törünk ki mind a ketten. De ez hamar abba marad, mert hasizmom begörcsöl és kissé összehúz.
   Lassan leülök az ágyra, de még mindig fogom a hasam. Egy gyenge de masszív kéz érintését érzem meg hátamon. Oldalra fordulok és észreveszem anyát.
- Túlhajszolod magad, HoSeok.
- Nem, csak a mester volt kemény. - tiltakozok. De igaza van.
- Hozzam a sport krémet, bekenjelek?
- Nem vagyok már kisgyerek, be tudom magam kenni, anya.
- Igen, de jelen pillanatban megmozdulni sem bírsz. Így, hogy akarsz versenyezni, holnap?
- Túlélem.
- Vedd le a pólód és feküdj hasra! - adja ki az utasítást én pedig a lehető leggyorsabban hasra vágom magam és teszem, azt amit mond.
   Először beleborzongok a krém hűvösségébe, de utána már megszokva próbálom élvezni, azt a kínzást, ami a holnapi nap folyamán majd a bajnoki címhez vezet. Minden egyes érintés fáj és ég.
- Hátra! - utasít anya, én pedig átpördülök. Kifejezéstelen arccal nézi mellkasomat és erősen koncentrál a lágyan, kínzó masszírozásra. Ismét nyom egy kis adag krémet, megint hideg, de már megszoktam.
- Vedd fel a pólót és irány az ágy! Holnap nagy napod lesz! - feltápászkodok az ágyról és felveszem a pólómat, meglepődök, mert minden mozdulat könnyebben megy. Hátrakúszok a paplanon és bebújok alá, nyakig betakarózok. Anya közben felállt és felkapcsolta az éjjeli lámpát, majd nagy villanyt le. Visszasétál mellém és összeborzolja hajam. Egy halvány önelégült mosolyt villant és kiegyenesedik.
- Holnap ne veszíts, a család becsülete a tét! - kimegy.
    Na igen, ez az én anyám. A családi tradíció fontosabb, mint bármi más. De mit is vártam?! Jó lett volna, ha ad egy "jó éjszakát puszit", legalább éreztem volna a törődését. Világ életemben szigorú volt velem. Néha megnevettetett de a következő pillanatban már komor és sík. Hogy egy hogy értem? Úgy, hogy felvesz egy maszkot, ami mögül semmi belső érzelem nem jut a külvilág felé. Kifejezetten azokkal kedves, akiktől kapott valamit, vagy várhat a közel jövőben.
Ezek szerint engem lenéz!?
    De kit is akarok becsapni? Már nagykorú vagyok és nem igénylek ekkora törődést, mint egy csecsemő. Ki kell nőnöm ebből és meg kell tanulnom élnem a saját életemet, normál anya és apa nélkül. Oldalra fordulok és leoltom a lámpát. Meghúzódik a váll izmom, ami miatt felnyögök egy kicsit. Párnám alá nyomom kezeimet, úgy, mint aki imádkozik és fejemet ráhelyezem. Lehunyom szemeimet és reménykedek abban, hogy a holnapi versenyen minden a lehető legnagyobb rendben menjen.

x.X.x

   Szombat van és én már megint az irodában ücsörgök reggel fél kilenckor, ahelyett, hogy még az ágyban aludnám drága álmomat. De mindezek helyett inkább a tegnapi jelentésemet fejezem be, mert ma estig le kell adni. Egy dolog vigasztal, hogy nem csak én szívok, hanem a többiek is.
   Kómásan ülök egy helyben és nyomkodom össze-vissza a billentyűzetet, azt sem tudom, hogy mit írok. Mint egy autós bólogató kutya úgy biccen előre egyre gyakrabban a fejem, már majdnem leszakad. Az egyiknél, olyan nagy erővel lökődött meg, hogy megrándult a nyakizmom is. Grimaszolva nyúlok a hátsó nyaki szakaszhoz és próbálom masszírozni.
- Nem aludtál az este, főnök? - lép mögém Jimin.
- Nem nagyon! - vallom be a sörnyű igazságot. 
- Miért?
- Mindegy. - zárom le ezt a társalgást.
- MinMi? - kérdezi még nyávogóbb hangon úgy, mint aki ki akar térni, valami extrémebb témára.
- Ülj le a seggedre és csináld a dolgod! - morgom le, ő pedig meghunyászkodva visszaül a helyére.
   Ismét csend áll be a nagy irodában. Mindenki csak pötyög, én pedig visszaolvasom, az eddig írt jelentésemet.
" ...MinMi kiképzőtisztért indultunk, mikor YoonGi megállt és egy fa mögé rántott. Csend telepedett közénk és egy halk hangra lettünk figyelmesek. Kinéztünk a bokor mögül és megláttunk egy hapekot, aki elég gyanúsan sietett el a tett helyszínéről... "
Elszörnyülködve rázom meg a fejem ettől a rengeteg hülyeségtől, amit leírtam. Mindent össze-vissza írtam, csak azt nem, ami a drog csempészek elfogásával kapcsolatos lenne. Egy egyszerű mozdulattal kitöröltem az egészet. Az asztalra könyökölve fogom fejemet és próbálom összeszedni magam.
- NamJoon, Choi igazgató úr hívat minket. - kiabál az ajtóból YoonGi, én meg mint aki kilőttek a helyéről, úgy száguldok felé.
   A folyosón egymás mellett sétálva, néma csendben haladunk a főnök méregdrága bútorokkal felszerelt modern irodája felé. A folyosóról nyílik egy kétszárnyas tömör fa ajtó, ami előtt két még az ajtónál is tömörebb biztonsági őr áll. Ránk néznek, majd ők kopognak és beengednek minket.
   Choi úr a nagy bőr, masszírozós irodai székében ül és egy lapot tölt ki. Arca elkomolyodik mikor meglát minket.
- Jöjjenek közelebb. - szólít fel és mi készségesen sétálunk oda elé. Ügyelünk arra, hogy ne ütközzünk egymásnak, és hogy megtartsunk egymás között a távolságot. Ez, azért kell, mert ebben a szobában, olyan aura uralkodik, ami még a legrátermettebb embereket is összezavarja és valahogy a másik mögött menekvést keresve akar el bújni.
   De ez csak azóta van, amióta a régi igazgatót Kim JungSoot megölte az, akiben a legjobban megbízott. Az új igazgató, egy olyan ember lett, akit senki sem szeretett, de elfogadta, csak azért is, mert munkát adott. De az én csapatom nem csak ezért, hanem azért is, mert JungSoonak esküt tettünk, hogy sohasem hagyjuk lesüllyedni a cégét és minden áron megvédjük. Fejet kell hajtanunk a hatalom felett és titokban csinálni minden olyan illegális tettet, amit amúgy alap járaton Choi igazgató úr, nem engedne, de azt elődje viszont engedett, sőt még támogatott is.
   Annak idején, mikor az igazgató hivatott minket, mindig előtte leszaladtunk a büfébe és egy pohár kévét vettünk Kim JungSoonak, ezzel kedveskedve neki. Ha beléptünk ide, egyből mosolyra állt a szája és felállva tiszteletét tette nekünk. Nagy tisztelettel és alázattal szólt hozzánk, ami tettei is igazoltak, éppen ezért kellett nekünk még nagyobb tiszteletet mutatnunk felé. A WHITE ereje benne volt, de amióta Choi lett a főnök, azóta ez a ragyogás megszűnt és éppen, hogy csak pislákol. A cég RyeWook ideje alatt élte fénykorát és ezzel mindenki így van.

   Az asztal előtt állunk de még mindig nem néz fel Choi úr. YoonGi köhög egyet, mire a főnök idegesen felnéz.
- Elnézést, mandula gyulladásom van. - végi meg magát. A főnököt elnézve nem veszi komolyan YoonGit, de úgy ez egyikünket sem érdekel, főleg nem az Ő állás pontja.
- Azért hívattam önöket be ezen a szép szombati napon, mert el kell menniük a BAC-re, Pekingbe. Ugyanis onnan az önök szemszögéből a legjobbnak talált versenyzőt be kell venniük a csapatba.
- Megtudhatjuk, hogy miért? Így is elég jó a csapat felállása. - kérdezem.
- Leépítések lesznek és kell az ember. - közli, mire mind a kettőnkben megáll az ütő egy pillanatra. Egymásra néztünk és egyből falfehérek lettünk. - Nemtől és származástól függetlenül, akire maguk azt mondják, hogy Ő a legjobb, akkor azt feltétel nélkül felvesszük, persze ha akarja az illető is. A gépük két óra múlva indul, menjenek haza és készüljenek a verseny pontban délben kezdődik, így a repülő úttal is időben oda érnek. A cég saját gépe viszi majd önöket oda. Legyenek pontosak, és válasszanak jól! Elmehetnek.
   Ledöbbenve sétálunk az irodánk felé. Mikor beléptünk mindent olyan furcsán láttam. Minden részleten megakadt a szemem és mindenről eszembe jutott egy kedves emlék.
- Mi történt? Olyan falfehérek vagytok! - lépett közelebb Jin.
- Leé...
- Utálok repülni és repülnünk kell a BAC-re, Pekingbe. - vágtam YoonGi szavába. Nem lenne jó, ha elmondaná.
- De hát ez nagyszerű! Miért? - kérdezte meg Jimin.
- Kell még egy tag a csoportunkba és onnan kell kiválasztanunk a legjobbat. - mesélte YoonGi. Közben én az asztalomról pakolásztam össze a legfontosabb dolgaimat. Személyi, iratok, telefon, lakáskulcs és kocsi kulcs.
- Elmentem, majd jövök ha összeszedtem a cuccaimat. YoonGi siess te is.
 
   Az autómmal száguldok Szöul zsúfolt utcáin, úgy mint egy félőrült szlalomozva haladok előre. De nem haza, hanem MinMi háza felé. Többször piros lámpát kapok, amitől egyre jobban ideges leszek. Mire már bekanyarodok abba a bizonyos utcába addigra már max hangerőn dübörög a rap zene.
Rég voltam ilyen ideges!
   Befordulok az autó bejáróra, közben felborítom a kukát. Kiszállok és lezárom az autót. Nem törődve a kárral törtetek előre az ajtóhoz. Nagy levegőt veszek, éppen megnyomnám a csengőt mikor kinyílik az ajtó.
- Te mégis mi a francokat csinálsz? - üvölti le a fejem MinMi. - Szarrá töröd a kukámat, és úgy bömbölteted a kocsid hangtechnikáját, hogy már az utca végéből tudtam hogy jössz! Mindezeken felül tegnap nekem állsz, hogy miért nem költözök vissza hozzád. Nem vagy a pasim sem az anyám, hogy megmond mit tehetek és mit nem! Meg sem hallgatsz, és jössz nekem egy kukával, de nem ilyen kukával hanem egy Arany kukával, amire a gatyád is rámegy olyan drága lesz! - megölelem.
   Kész, vége, tényleg kibuktam. Leépítés és még repülök is. Tegnap óta nem vagyok magam. Nem aludtam semmit sem, és még mindig tiszta ideg vagyok.
- Ö... NamJoon! Mi történt? - kérdezi, de nem ér hozzám, sehol sem. Nem ölel vissza, csak áll egy helyben és állja ölelésem.
- Hogy csinálod?
- Mit?
- Hogy ilyen nyugtató vagy!
- Nem tudom. De komolyan, mi történt? - kérdezi meg megint majd eltol. Fejemmel a ház belső része felé bökök. Megérti és bekísér.
   A nappaliba leülünk ugyan oda, ahol tegnap is ültünk. A fiú még mindig a kanapén feküdt és egy infúzió csöpög le, még mindig.
- Hogy van?
- Jól, tegnap este volt egy kis láza, azt lehúztam lázcsillapítóval, a fej kötését is át kellett cserélni, mert átázott, de ma reggelre más semmi komolyabb baja sem volt. Úgy alszik, mint egy mormota. - belemosolyog beteg elemzésébe.
Ez mosolyt csal az én arcomra is!
- Most te jössz. Mi a baj? - komolyra fordítja a témát és felém fordul török ülésben a kanapén. Követem példáját és épp úgy ahogy ő, szembefordulok vele. Egymás arcát fürkésszük.
- Nyugtalan vagyok és túl sokat aggódok.
- Mi miatt?
- Miattad!
- Miattam?
- Igen!
- De miattam, ne aggódj, jól vagyok.
- Oké, de akkor is. Amióta elköltöztél normálisan aludni sem tudok, mert mindig azon idegeskedek, hogy mikor törnek be hozzád vagy éppenséggel, hogy mikor történik veled valami baj és én nem leszek ott és nem tudlak megvédeni. - egy szuszra elhadarok mindent.
- De ilyen ne fordulhat elő, mert ügyes vagyok és erős. Van fegyverem meg sokkolóm is. ezeket mind tőled kaptam, hogy megvédjem magam. Jó kiképzésben is részesültem. Ne aggódj miattam. Kérlek. Rossz ilyen állapotban látni téged, túl spilázod az egészet - és igaza van. Anyám után ő az a nő, akit közel engedtem magamhoz és mindazok után, hogy anyám elhagyott jobban mondva leszar magasról, így csak ő maradt nekem. Azt hiszem, hogy ez érthető, hiszen megakarom őt védeni.
- De lefoglak majd néha ellenőrizni!
- Én meg nem fogok ellenkezni. Néha jó a hülye a házban. - mind a ketten nevetünk, de az enyém félig igaz. Ő pedig ezt észre veszi. - Mi van még?
- Leépítés lesz a cégnél.
- Micsoda? - elkerekedett szemekkel néz rám, szája O alakot formál. Ő sem hiszi el, épp úgy, ahogy én sem, még ennyi idő távlatából sem.
- Ezért kell nekem és YoonGinek elutaznunk Pekingbe, hogy ott mint néző és válogató, részt vegyünk a BAC-n és az általunk a legjobbnak vélt résztvevőt meggyőzzük, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Az egy neves esemény. Biztos találtok majd jó embereket. - mondta. Kis keserves mosoly jelent meg szája széleinél. Maga előtt összehúzta a lábát és átölelte azt. Elgondolkodva folytatta.
- Ha kirúgnak, akkor vissza kell költöznöm hozzád! - hangszínéből a gúny és a nemakarás tükröződött, de azért egy huncut mosolyt húzott arcára.
- Na, ez nem is olyan rossz! - lököm oldalba.
- Mondod te. Olyan kemény ágyat kaptam, hogy az  már csoda számba menne, ha kitudódna a létezése!
- Te most leszóltad az ágyamat! Ez vért kíván maga után! - kis szünet után eszembe jutott valami - Akkor ezért aludtál velem olyan sokszor egy ágyban, mert kemény volt az az ágy amit adtam. Igaz?
- Gratulálok! Ügyes vagy! - simogatta meg fejem tetejét én pedig elhúzódtam.
- Én pedig végig azt hittem, hogy a testemet akarod! - idegesítő mosolyomat magamra öltöttem és úgy néztem vissza rá, közben kicsit hátrébb húzódtam. Tudtam, hogy erre, hogyan szokott reagálni.
- Szerintem most jött el annak az ideje, hogy megöljelek. De tudom, hogy utálsz repülni, így inkább meghagyom az életedet és szenvedj! - hatalmas nagy 'D' betűs 100 wattos mosoly jelent meg az arcán csillogó szemekkel társítva. Elkomolyodva álltam fel és eljátszva a hisztis kislány szerepét elkezdtem toporzékolni. Ő pedig csak felállva hisztizésem közben elkezdett kitolni az ajtón. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, de erősen elkezdtem tiltakozni. Iksz alakban kitámasztottam magam az ajtókeretben.
- Nem megyek!
- De mész! - hátamnak dőlve tol kifele, de nem megy neki, hangjából hallani lehet, hogy erőlködik.
- Nincs az az Isten! - nem éreztem már hátamon érintését sem semmit. Olyan volt, mintha készülne valamire. Lassan megfordultam ekkor vettem észre, hogy már jó néhány lépéssel mögöttem van.
- Dolgoznod kell, hogy kifizesd a kukámat te idióta! MENJ! - kiáltotta felém és megindult futva.
- El ment az eszed?! Állj meg!! - tettem ki elé kezem, de ő csak szaladt felém. Az utolsó pár lépésnél kicsit lehajolt, épp úgy mint a birkózók és nekem ugrott.
    Derekamat karjaival átfogta, úgy repültünk pár métert. Karjaimmal fejét védtem, mert a levegőben megpördültünk párszor. A földet érés pillanatában én voltam alul és ő pedig a mellkasomnak dőlve ölelt át. Fejemet kicsit felemeltem, hogy megnézzem jól van-e. Szerencsére nem esett komolyabb baja, de az én hátam sajgott, mert először én értem földet, onnan pattantunk még egyet akkor ő ért földet majd ismét pattantunk egy kicsit és így kerültem én a földre. Lába az enyém között hevert, keze pedig átölelt.
   Lassan felemelte a fejét, de arcából nem látszott semmi sem, mert a haja belelógott. Lassan észrevette milyen helyzetben is van, majd próbált feltápászkodni, de hirtelen megszédült és vissza esett.
- Nehéz a fejed! - nyafogok egyet, mert erősen ütődött mellkasomhoz feje.
- Fogd be! Ez mind miattad van, mert nem akartál elmenni.
- Már megszokhattad volna, hogy ragaszkodó ember vagyok!
- Piszok! - leszállt rólam, én pedig felültem és hátamat simogattam. Leporolta magát vissza sétált az ajtóba, de még mielőtt bezárta volna vissza szólt.
- 6000 won egy új kuka! - és becsapta az ajtót.