9. rész

x.X.x

   Fontossági sorrendben kipakoltam a gyógyszeres üvegeket a kávézó asztal felszínére. Eléjük az injekciós tűket, a fogókat és a steril gézeket tettem.
- YoonGi. A dolgozó szobából hozzál már két teli infúziós zacskót és állványt?
- Rohanok.
- NamJoon, te pedig mosogasd le az arcáról a vért, amíg én szabaddá teszem a felső testét. - fintorral az arcán sétált közelebb a kis edényhez és a benne lévő rongyhoz. Nagyokat nyel, miközben óvatosan próbálja lemosni a már jól odaszáradt vért. Arca kemény lesz és a koncentrálás minden mimikája kirajzolódik rajta.
- Figyelj. - szólítom le lágyan, rám néz - Tudom, hogy nehéz így rá nézni, mert nincs valami fény állapotában, de gondolj arra, hogy most te is teszel valamit az élete megmentése érdekében.
- Igyekszem. - közli velem, és folytatja a munkáját. Idő közben megérkezett YoonGi is.
- Fogd le itt! - mutatom a könyök hajlat belső része felé. - Erősen szorítsd le, és néha nyomogasd meg a vénáját.
- Rendben.
    Hátrafordulok és felveszek egy steril orvosi kesztyűt. Kibontom az orvosi tűt és a pillangót, amit majd a vénájába szúrok, hogy majd azon keresztül jusson be a szervezetébe az infúzió és a fájdalom csillapító. A pillangóval a kezemben visszafordulok YoonGi felé, a fiú fölé hajolok és mikor meglátja  segédem a tűt, sipákolni kezd.
- Úr isten. Te megakarod ölni? - kerek rémült szemein keresztül néz fel rám.
- Nem szándékozom. De ha tovább nézel így, akkor attól félek, kiesik a szemed. Ne nézz oda. Nézd a frissen meszelt plafont. Mikor lettél ilyen nyápic? - mondandóm közben már teszem is a dolgom. Elterelem YoonGi figyelmét, közben vénát keresek, beleszúrom a tűt. A műanyag kis csövecskéből kihúzom a tűt így már nem veszélyes, csak a mozgatásnál lesz kicsit fájdalmas a kéz mozgatása. Óvatosan lefogom, a pillangó köré gézt teszek, amit Mefixel lerögzítek.
- Ugyan nyápic? Ki? Én, dehogy is! Csak, egyszerűen nem bírom a vér látványát.
- Akkor, hogy kötöttél, ki a WHITE-nál?
- Akkor még nem volt a feltétel az, hogy bírjuk a vér látványát.
- Értem. Kész vagyok!
- Ügyes vagy. - dicsérnek meg egyszerre kis mosollyal.
- Még nem fejeztem be. Kérlek titeket menjetek ki, most ezt nem szabad látnotok. - egy szó nélkül távoznak.
   Egyedül maradok a fiúval, lassan leveszem róla a rá terített rongyot felső testéről, így tökéletesen lehet látni a zúzódások komolyságát és kiterjedését. Alsó testét is megszabadítom minden felesleges ruha darabtól, csak a bokszert hagyom rajta. Jobb lábán nagyobb véraláfutások terülnek el. Talpain a bőr kemény.
Menekült?
Bal bokája be van duzzadva, és lila kék illetve néhol már kifakadt vörös színű. Mindezeken kívül rendellenesen kifele áll a lábfeje.
Kiment a bokája! 
   Branüljébe rácsatlakoztatom a fájdalomcsillapítóval dúsított infúziót, amit akasztójánál fogva felhelyezek az állványra. Következőnek fáslit veszem fel és belenyomom zsebembe, majd a kificamodott lábához lépek.  Egy határozott mozdulattal az ellentétes irányba csavarom a lábat. Ijesztően reccsen egyet. De a fájdalomra sem riad fel. Az a helyes lábat pozícióban megtartom a lábat, és bokánál, talpnál és egy kicsit sípcsontnál jól befáslizom.
   Másodjára a fejéhez lépek és kicsit megemelem. A fehér párna enyhén eleven véres. Fejtét jobbra fordítom és fajszálait elsimítva keresem a nyílt sebet, ami miatt véres a párna. Egy két perc keresgélés után megtalálom. Az asztalról előveszem a kis barna üvegcsében lévő jódot, és a vattát. Óvatosan leöntöm a sebet, a vattával pedig felitatom a felesleget. A seb fehéren kezd el habzani, ami a fertőtlenítés egyik fő lényege, így öli el, baktériumokat. Leragasztom a sebet, hisz nem olyan nagy, hogy varrni kelljen, de épp akkora, hogy elvérezzen, ha nincs időben észre véve.
    Felállok és a fiú felett megállok összefont karokkal.
- Mi az? Nagyon fancsali az arcod! - lép be NamJoon.
- Ki kénem menned.
- Miért?
- Mert félmeztelen, személyes jogok miatt.
- Segítség nélkül, hogy látod el és hogy kötözöd be az egész felső testét, ha egyedül meg sem bírod emelni? - belegondolva igaza van. Ide segítség kell.
- De figyelmeztetlek -  fenyegetően felmutatom mutató ujjam. - Ha vissza élsz azzal amit láttál esküszöm megverlek.
- Jól tudom. - mondja és közelebb sétál. Arcáról semmilyen kifejezés sem sugárzik. Tényleg nem érdekli mit lát. Mindig is szerettem mikor ilyen, főleg akkor, amikor egy nemes célt szolgál ezzel.
    Az asztalról felvettem a levendulás, kamillás és zsályás kikevert krémet, amit ilyen nagy kiterjedésű zúzódású felületek kezelésére fejlesztettek ki. A tégelyből kiveszek egy kis adag krémet és eloszlatva bekenem vele a mellkast, a lehető legnagyobb felületen.
- Nem értem. Hogy-hogy nem kel fel? Biztos nagy a fájdalma! - töri meg a nagy csendet NamJoon.
- A test trauma állapotban van, ami nagy vér vesztés és fizikai sérülések esetén áll be. Ilyenkor kikapcsolja az agy az érzékelő szerveket és csak az öngyógyításra összpontosít. - válaszként csak hümmög egyet, majd a fej mögé megy és megemeli a fiút lapockájánál fogva.
- A vállát itt hátul is kend be. - gyorsan mellé sietek és aggódva gyúlok a jódért és géz fecniért ismét. A vállon két párhuzamos mély csík fut végig a lapocka irányába. Ezt gondolom akkor szerezte, amikor összeesett és a kuka kikarcolta, elég mélyen. Következő lépésnél, megfogom a fáslit és először a mellkas felső részénél kötözöm be két sorral, majd pedig felfele húzom a vállra. Felkar középig lekötözöm és vissza. Visszatérve a mellkashoz egészen a bora alsó ívéig lekötözöm. A fásli végét egy dupla oldalvastagságú tűvel lerögzítem az utolsó sor gézbe.
    NamJoon lassan leengedi a testet, majd leül a két személyes kanapéra. Térdére támaszkodik kezeivel, úgy támasztja meg az állát. Utoljára adok be a vállába egy tetanuszt, hogy megelőzzük az esetlegesen már kialakult fertőzéseket, illetve kezeljük azt. Helyet foglalok NamJoon mellett, aki kezét elém tartja, én pedig bele pacsizok.
- Ügyes vagy! - mondja.
- Köszönöm, mond olyat mait még nem tudok. - mosolygok mire ő is felkacag.
- Mikor költözöl vissza hozzám? - feljött az a téma amiről nem szeretek beszélni. Hogy mikor? Pontosan nem is tudom. Feszült csend telepedett meg közöttünk, ami nem akart elmenni. Ellentétes irányba néztem, nem mertem rá nézni, de csak azért mert tudom, hogy igaza van. Vissza kéne költözni.
- Remélem hamar rendbe jön a srác.
- Te válts témát. Mikor?
- Nézd ez nem olyan egyszerű...
- Dehogynem, éppolyan egyszerű ahogy elmentél. Gyere vissza.
- Szeretnék önállósulni, és addig külön élni, bármilyen segítség nélkül, ameddig csak lehet. Nem akarok senkinek sem a terhére lenni.
- Nem vagy a terhemre.
- De néha jó egyedül lenni.
- MinMi ne mond már azt, hegy ez így neked jó? - kiállt rám, teljesen jogosan. Ugyan ilyen ijesztő, tűzben úszó szemekkel folytatja. -  Amióta elköltöztél tőlem, majdnem tíz kilót fogytál, és nem olyan vagy az edzéseken, mint régen. Hamarabb fáradsz és nem bírsz annyit. Karikás a szemed. Hamarosan YoonGi is le fog győzni közelharcban. A te érdekedben mondom költözz vissza. Kérlek. - végére már meglágyul a hangja, és szeme már nem az a veszett, hanem inkább azaz igazi NamJoon, akit én ismerek.
- Vissza fogok költözni, de addig nem, amíg nem kell. Szeretnék magam élni, kipróbálni, hogy milyen.
- Figyelj, ha ezt akarod, akkor fizetheted a számláimat, de könnyebb lenne a lelkem ha legalább biztonságban lennél!
- Így is biztonságban vagyok. Ez a ház, nagyon jó, minden szempontból. Tudod, még az a biztonsági rendszer van benne, amit te vettél nekem. - bököm oldalba, mire ő is elmosolyodik. - Sokkal jobban áll neked, mikor mosolyogsz, mint mikor komoly és mérges vagy. - egy bizalommal teli mosolyt küldök felé, ami reményeim szerint eltalálja kemény szívét.
- Mérges vagyok rád! Holnap ne késs munkából! - mondja komolyan, rezzenéstelen arccal. Feláll és kimegy.
- De hát, holnap szombat. - állva kiáltok utána. Mérgesen dobbantok egyet és az ablak felé fordulok.
   Miért ilyen velem? Én nem akartam veszekedni. Én csak önálló akarok leni. A szüleim eldobtak maguktól, de csak azért, mert nem katonai iskolába mentem. Vagyis apa dobott el, anya nem. De azóta nem láttam őket. Idén végzek az egészségügyin, apa egyszer sem hívott fel az elmúlt négy évben. Ha anya nem bérelt volna ki egy külön albérletet nekem, akkor tizennégy évesen az utca gyermeke lettem volna. De miden csak romlott anya betegségével és apa önfejűségével.
    Hat hónappal ezelőtt NamJoonhoz költöztem, - ekkor már egy éve voltam WHITE tag - mert anya nem tudta már fizetni az albérlet költségeit. Három hónapig életem a főnökömmel egy légtérben, amit egy vörös csík választott ketté, ami a padlón és a falakon vezetett keresztül megfelezve a lakást, a hűtőt, a fürdőszobát, a mosógépet és mindent, még a kulcslyukat is. Mindezek ellenére jól megvoltunk, és megszegve a szabályokat, néha át-át léptünk a másik területére és ott, huzamosabb ideig tartózkodtunk. Ez a vonal csak akkor élt teljes körű életet. mikor a veszekedtünk vagy pedig csak szimplán gyűlöltük egymást.
    Mindezek ellenére hiányzik a hülye feje. Az, amikor veszekedtem vele, hogy mért hagyja szanaszét a szennyest. Meg akkor, amikor nem mosogatott el maga után, vagy pedig csak hulla részegen felkeltett csak azért, hogy elmondja mennyire szeret és hogy bevallja lehányta az étkező asztalt. Még mindig mosolygok azon, amikor azt játszottuk a nagy ágyon, hogy ki tudja hamarabb letolni a másikat az ágyról, és azon, hogy kipuffan nagyobbat ekkor a földön.
    Hiába, mi egy hülye páros voltunk, de nem akartam a terhére lenni és így önző módon elköltöztem onnan. Anyát hetente többször látogatom a kórházban, és iskola illetve WHITE mellett még plusz munkát vállalok, hogy kitudjam fizetni ennek a nagy háznak a költségeit. Sokszor még normálisan enni sincs időm, de nem baj, mert élvezem. Most pedig itt van ez a fiú, akire vigyázni kell és ez még izgalmasabbá teszi majd a minden napjaimat.
    Lassan, halvány mosollyal arcomon a srác mellé sétálok és letérdepelek a kanapé mellé. Óvatosan megnézem, hogy nincs-e láza, de szerencsére nincs. Nyugodtan veszi a levegőt, amit mellkasa egyenletes emelkedéséből figyelek meg. Felállok és a szekrényhez sétálok, kiveszek belőle egy puha takarót és visszatérve ráterítem.
- Ügyes vagy. Pont, ilyen egy igazi beteg. - utoljára még felpillantok az infúzióra, ami nem túl gyorsan, nem is túl lassan csepeg le.
   Szükségem van egy teára!