22. rész

x.X.x

   MinMi nappalija kevés mindenben de változott azóta, hogy voltam. Például, eltűnt az infúziós állvány. A dohányzó asztal ismét tiszta, és nincs rajta semmilyen elsősegély nyújtáshoz szükséges kellék. Ami pedig a beteg srácot illeti, nagyon kedves és illedelmes srác. Amióta én és JiMin megjöttünk ő sürög forog körülöttünk, - látszólag elég gyorsan beilleszkedett. Ami pedig JiMint illeti ő a földön ül nagy terpeszben és a kis YoonShikkel játszadozik. Látszólag a gyerek issza minden szavát és csak rá figyel, mikor megjelenik MinMi kezében a cumisüveggel és tejjel ő egyből elkezd hisztizni és odabújik JiMinhez.
De kié és hogy került ide a kisgyerek?
- Srácok. Valaki felvilágosítana, hogy mi történt itt, míg én és YoonGi Pekingben voltunk? - kérdezem, miközben a kanapéról nézek jobbra-balra, reménykedve, hogy valaki megszán egy válasszal. Ehelyett csak egy rémült, egy normális, és egy szikrákat-szórok-a-tekintetemmel nézést kapok. JiMin vissza fordul és YoonShikkel kezd el foglalkozni. Megint. MinMi elmegy a konyhába, az új srác - azt hiszem JungKook -, pedig lelkesen követi, amint kilépnek az ajtón megnő a feszültség.
- YoonShik Igazi neve, Park YoonShik. - kezd bele JiMin. Felhúzom szemöldököm, valami furcsaságot, valami nem ideillőt veszek észre JiMin hangján. - A gyerek apja, Min YoonGi.
Ég szakadás, föld indulás! Mi a fasz?!
   Kidülledt szemekkel nézek a gyerekre és próbálom kerekded arca mellé képzelni YoonGi arcát. Sok mindenben húz állítólagos apjára, de van benne valami más is. Fejemben egyből egy táblázat jelenik meg, aminek legalsó darabja ez a kis gyerek képe. A képből két nyíl ágazik felfelé és az egyik oldalon megjelenik YoonGi képe. A másik nyílhoz pedig nem tudok senkit sem társítani.
 Ki az anya? YoonGi már tudja? 
   Ki fog akadni tuti ki fog akadni ha megtudja. YoonGi nem azaz apa típus, akit bármelyik nő eltudna magának képzelni. Ő hamarabb adna a gyereke kezébe egy hatlövetűt mint, hogy le álljon gőgicsélve beszélgetni vele.
- Tudod, az én nővéremet Park JiYoonnak hívják. - mondta. Igen tudtam, hogy van egy nővére, de hogy mi a neve, azt nem tudtam. - Most kórházban fekszik. Gépek tartják életben. Ő Park YoonShik anyja. - hangja annyira szürke, annyira magányos, és olyan szinten bánatos, hogy már az én szívemet is facsarni kezdi a bűntudat. - Rákos. - Nagyot dobban a szívem.
Szegény lány... nő... anya.
   Nem tudom mit mondhatnék, így csak csendben maradok és figyelem, ahogy a kisfiú játszik. Vajon tisztában van azzal, hogy az anyját már nem láthatja viszont. JiMin felém fordul a kisfiút ölébe veszi, a tejes cumis üveget a szájába nyomja, ringatni kezdi és halkan énekel neki.
   Figyelem a dalszövegét és egyre mélyebb érzéseket visz bele. Felnéz rám és lát valamit az arcomon, amitől úgy dönt dalban folytatja a beszélgetést. Eldalolja, hogy YoonGi és JiYoon között egy éjszakás kaland volt, elmond mindent. Már könnyen gyűltek a szemébe a fájdalmas történet miatt, de még tartja magát. YoonShik épp, hogy csak pislog kettőt és már alszik is. Utoljára lehunyja kis szemét, és JiMin ekkor ér tűrőhatára legszélére, és könnyezve folytatja a szomorú ódát. Elmondja, hogy mennyire haragszik YoonGira, hogy soha többé nem kereste a nővérét, és lemondja, egyre indulatosabban, hogy mennyire fáj neki, amit a nővére tett. Hogy ellökte magától az utolsó időkben, amikor még lehetett volna segíteni rajta. Dühös magára, és a dalból kemény, szókimondó - halk - Rap lesz.
   Szomorúság árasztja el testemet és tehetetlennek érzem magam. Fáj, hogy ilyennek látom JiMint. Nem tudom mit érezhet, hiszen még ilyenben nem volt részem. Ehelyett megkeresem a legfájdalmasabb emlékemet és azok érzéseibe menekülök. Ami akkor történt velem, az még ma is nagyon fáj. Elszorul a torkom, nehezemre esik a levegő vétel, és... üresnek érzem magam. Felállok, ekkor észreveszem, hogy Minmi áll mellettem és könnyes szemmel rám néz.
A múlt megismétlődött.
   Vállára teszem a kezem, ő pedig elsírja magát. Elfordul tőlem, úgy mint akkor, és JiMinhez megy. Leguggol mellé és vállánál fogva átöleli és együtt sír vele. Rossz úgy látni mindkettőjüket, hogy ennyire sebezhetőek, de mégis valahol legbelül mosolygok, hogy azért mégis csak egy jó csapatot sikerült összehoznom - bocsánat, összehoznunk -, hogy még egymás fájdalmán is képesek vagyunk osztozni.
- Uram! - szólít meg lágy szelíd, hangon JungKook. - Kér egy teát? - figyelmes felhívás arra, hogy te-barom,-ha-már-nem-vagy-képes-együtt-érezni-akkor-gyere-ki-és-ne-zavard-őket. Megfordul és elmegy. Követem.
   - Egész otthonosan mozogsz már a lakásban, nem gondolod? - kérdezem, lehet a kelleténél csípősebb hangon. Lehajtja a fejét és a csésze teáját nézi.

x.X.x

   Micsoda egy bunkó paraszt. Otthonosan érezni magam egy vadidegen nő házában? Tudd meg Mr. fenn hordom az orrom, mert megmentettem a redvás kis életedet, hogy nem vagy menő!
   Nem elég, hogy anyáék lassan egy hete azt sem tudják, hogy hol vagyok. Mindezek mellett még a saját lelkiismeretemmel sem tudok elszámolni. Pláne meg az hiányzik, hogy pont te oktass ki, így is elég szarul érzem magam.
De miért van lelkiismereted? Te nem tettél semmit.
   Lehet. Sőt, biztos. De akkor is. JunHongnak semmi oka nem volt arra, hogy úgy ellássa a bajomat. Csendes vagyok akárcsak egy árnyék, én csak szerettem volna leérettségizni, mint egy láthatatlan ember, majd bekerülni a mérnöki egyetemre, hogy azután legyen egy jó állásom. Talán harminc éves koromban megházasodtam volna, harmincöt évesen már lett volna egy vagy maximum két gyerekem. Utána úgy dolgoznék kb. hatvan-hetven éves koromig, persze, csak mint vezér igazgató a saját cégemnél, mert ugye akkorra már ilyenem is lenne. A gyermekeimet kitaníttattam volna és ekkor már csak ülnék a nagy bőr ülésben nézegetném az éves jelentést majd egyszer csak megcsörrenne a telefonom és jönne a hír, hogy harmadszorra is nagyapa lettem.
   De persze, ez nem így fog történni, mivel már most - rögtön a tervem elején -, szarrá verte az iskola legmenőbb csávója, az iskola legokosabb, legjobb logikájú és legláthatatlanabb tanulóját, Jeong JungKookot.
Nagy tapsot magamnak! 
- Hogy vagy? Jobban vagy, mint voltál? - kérdezi. Ezúttal kedves a hangja, de lehet csak azért mert elgondolkodott valamin. Annyira hirtelen változtatta meg hangszínét, hogy egyből elszégyelltem magam.
- Igen. Köszönöm. - mondom. Majd kortyolok egyet az eper teából.
- A fejed? Nem fáj? - folytatja a kérdezősködést.
Nem látja, hogy nem akarok társalogni?
- Már sokkal jobb, köszönöm. - mormolom.
- Emlékszel valamire?
Hogy valamire? Mindenre!
   Ha nagyon akarom, vagy ha csal el akarok aludni, mindig az eszembe villan, az, hogy még a földön is rúgott. A gondolatra is görcsbe rándul a gyomrom. Elevenen élnek bennem az érzések. Az öklének a helye még mindig fel sajog, ha rá gondolok.
Szörnyű érzés. Kérem ne feszegesse...
- Túl sok mindenre. - válaszolom. Zsebében kezd el kotorászni, majd előhúzza telefonját, pötyög rajta valamit majd leteszi az asztalra pont elém.
   Nézegetem az új IPhone-ját és rájövök, hogy ő nem csak egy tipikus talán korombéli srác. Ő valahogy más.
- Ki maga?
- Kim NamJoon. A WHITE-nak dolgozom, én vezetem a legtitkosabb létesítményt a cégben. - mondja. Tátva marad a szám.
Na, ne már!
- Érdekelne, mi történt azon a napon, mikor összevertek! Mond el mi történt, hogy rács mögé juttassuk, azt az elvetemült állatot.
   Na ár csak ez hiányzott. Lassan a nemzet biztonság is rám fog szállni, ha így haladok. Különben is, ha ez a fickó a WHITE-nak dolgozik, akkor ennyi erővel én is dolgozhatnék ott, hiszen alig vastagabb a karja, mint az enyém. Nem hiszem hogy fizikailag annyira fejlett volna, hogy ne tudnám bepótolni. De most komolyan! Mi a fene ütött belém? Komolyan összehasonlítottam magam NamJoonnal? Ez már beteges! De vajon mennyi az IQ-ja? Okosabb, mint én?
JungKook Állj Le!
- Nem tehetem. - mondom. Be kell látnom, hogyha JunHong rájön, hogy ráállítottam egy embert a rendőrségről - ó, rendőrségről, dehogy is én nem kis pályázok, egyből a WHITE-ból -, szarrá ver! ÉS tény, a harcokhoz nem értek. Én a fizikához és a matematikához értek, a többihez hülye vagyok.
- Miért nem?
- Mert akkor megint az lesz, ami pár nappal ezelőtt! - felnézek rá és semmilyen arcot sem mutat. Lefogadom, hogy ugyan ilyen bárgyú a feje a személyi igazolványán is.
- Nem fog. Garantálom! - de jó! Most jön az a rész, hogy rávesz arra, hogy csiripeljek. De miért van olyan érzésem, hogy ha elmondom neki, akkor JunHong megtudja és én járok pórul?
   Úgy döntök, hogy beavatom
- Iskolából indultam haza. Szeretek árnyék lenni. Élvezem, ha keresztül néznek rajtam.
- Tehát antiszoc vagy?
- Valami olyasmi. Az iskola mögötti parkon keresztül szoktam menni. Akkor volt ebéd idő is. - nagyot sóhajtok. Most jön a neheze. - Ahogy sétáltam, megláttam a játszótér környékén álló srácokat, közöttük JunHongot. Az nap, volt egy kis vitánk.
- Vita? Milyen vita?
- Biológia óra volt. A haverja tett valamit, ami miatt az igazgatóiban kötött ki, én pedig elmosolyodtam. Még órán kaptam egy levelet, miszerint, ne kerüljek a szeme elé, vagy különben nem úszom meg nyolc napon túlgyógyulóval.
- Ez fenyegetés. Miért nem jelentetted egyből a rendőrségen?
- Miért mi lett volna, ha jelentem?
- NamJoon, ha mindenki jelentené a fenyegetéseket, akkor a rendőrség már rég idegbajt kapott volna. - bólint, hogy igazam van, majd kezével int hogy folytassam. Lenéztem az asztalra. Ezt így biztonságosabbnak éreztem. - Észrevett, majd elkezdett kergetni. Én pedig befutottam egy sikátorba. Nagy hiba volt. Abban bíztam, hogy ott majd elbújhatok, de sajnos nem tudtam. Utánam jött. Tiszán emlékszem, hogy remegtem és hogy beszélt hozzám. Azt mondta, hogy, hogyan akarom megvédeni magam, ha még a saját kezemet sem vagyok képes megtartani X alakban.
   Felnéztem és megpillantottam MinMit, aki az ajtó félfának támaszkodva figyelte, amit mondok. Látszólag nagyon érdekelte a dolog. Ekkor eszembe jut, hogy tegnap JunHong meglátogatta MinMit és beszélgettek, majd nagy veszekedéssel elküldte. Kiegyenesedik és leül mellém. Megsimogatja hátamat, ezzel is biztat, de lehet, hogy csak saját magát vigasztalja.
Nem tudom eldönteni.
    Arcán az aggódás, még mélyebb nyomokat hagy, és olyan érzés kerít hatalmába, ami azt súgja, hogy mondjam ki.
- JungKook, Ki támadott meg? - kérdezi MinMi.
- Megtudnának nyugtatni azzal, hogy miután elmondtam, biztosítsák épségemet. Az eset óta, félek. Még akkor is, ha azóta ki sem léptem MinMi kisasszony házából.
- Természetesen. MinMi az egyik legjobb emberem, Ő majd gondodat viseli az iskolában. - mondta NamJoon. - Ki vele, kitette?
- Choi JunHong.
Érzem, hogy megfagy a levegő és MinMi keze lecsúszik hátamról, majd az asztalra rogy és sírni kezd.