23. rész

x.X.x

   Lihegve dőlök neki az egyik bordás oszlopnak. Hajamról patakokban folyik le az izzadság, már ott is izzadok, hol eddig nem, vagy nem is izzadtam. Megfordulok és szembetalálom magam a gyakorló bábúval. Tele van szúrás nyomokkal, és a szúrások okoztam hegeken keresztül a töltő anyag cafat lóg ki belőle. A szívénél lóg ki a legnagyobb rész. A bábu feje, épp hogy áll valahogy a nyakon, de azt is már megerősítettük egy kemény bottal. 

   JungKooknak MinMi viseli gondját és kitudja, hogy elmondja-e, hogy ki tette ezt vele. Ha elmondja, akkor hogy fog velem viselkedni. Ha eltaszít magától, abba én belehalok!

- Rúgd le! - ordít rám Zico. Még mindig nem tudom az igazi nevét.

Valaha meg fogom tudni?

   Ökölbe szorítom a kezem és megfeszítem magam. Feszültségemet érzem, hogy áramlik bennem tetőtől talpig bejár. Ordítva indulok meg a bábu felé. Mikor elé érek, felugrok és egy hónapok által kigyakorolt rúgással lerúgom a bábú fejét. Egy lábra érkezek a lendület miatt még egy felet pördülök. A szabad lábammal hátra kitámasztok, támadó állásba felemelem kezem. Kész a gyakorlat.

- Elég jó volt! - tapsol meg Zico, bár ez csak egy szar-vagy ütemű taps. - Több erővel rúgj, úgy hogy eldőljön a bábu.

De hát a bábu alapja egy 20 kilós acél tömbben áll?!

   Kiegyenesedek és meghajolok. Ő pedig elmegy. Remeg mindenem, a négyfejű izmom, a vádlim, a lábfejem pedig nagyon fáj a sok rúgás miatt. Körkörösen kezdem el simogatni a legérzékenyebb pontokat, pont úgy, ahogy MinMi is mondta.

- JunHong, te bicegsz! - kezét ajkai elé tartotta. - Mi történt?

- Én csak... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert szavamba vágott.

- Én úgy tanultam, hogy körkörösen kell simogatni, és ha kell erőteljesebben nyomogatni a fájó területet, ha egy nap múlva sem múlik a fájdalom, akkor orvoshoz kell menni vele...

Bárcsak még szóba állnál velem!

   Felemészt ez a tudatlanság, de legfőképp a tétlenség. Ha még egyszer odamegyek, bizonyára páros lábbal rúg ki, ami, valljuk be, teljesen jogos is. Olyan embertelen dolgokra kényszerítenek, amit soha életemben nem tennék, és annak ellenére, hogy már megtettem még mindig undorral gondolok azokra, épp úgy, ahogy arra is, amiket még nem tettem meg, de vagy valószínűséggel meg kell majd tennem.

Undorodok magamtól!

    Talán a halál megoldás lenne! Dehogy is! Térj magadhoz Choi JunHong! Ha meghalsz, anyádra fogják tovább vinni az apád felelőtlen adósságát, és talán még őt is megölök majd. Ha pedig ő sem lesz már, továbbmennek MinMire. Ezeket a szörnyűségeket pedig nem hagyhatom. Ameddig bírom, addig kell folytatnom és törleszteni. De ha már mindent visszafizettem... akkor még ki tudok lépni?

- Talpra! - ordít Zico, telefonnal a fülén. - YongGukot elkapta a WHITE... - elhalkul, és egy pimasz mosolyt húz magára -, A szerencsétlennek még van mit tanulnia. JunHong! - kiállt rám.

Miért kell folyton ordítania?

- Vedd úgy, hogy megnyerted a főnyereményt! - mosolyog. - Szombaton érkezik a gyémánt Szöulba. A te feladatod, hogy ügyesen ellopd. Fedőneved legyen... Hum... mi legyen a fedő neved? - eljátssza, hogy gondolkodik, de tudok, hogy van egy név a tarsolyában. - Legyél Zelo! Micsoda csodálatos név, és még én is benne vagyok! Igazam van, hogy micsoda zseniális név.

- Igen, nagyszerű név! Nekem sohasem jutott volna ilyen az eszembe. - mondom.

Tényleg jó név, a végén kiderül, hogy van esze.

- Menj és szedd rendbe magad, egy óra múlva megbeszélés. - hátat fordít és elmegy, de utána szólok.

- Miért pont én?

- Te vagy a legjobb emberem.

- Mit kapok én ezért?

- Pénzt.

- Azt számítsák bele az adósságba! Nekem más kell!

- Nézzenek oda, még alkudozik is?! - felém fordul és elindul. Kinyomja a telefont. Mikor elém ér, fentebb emeli állát, ha nagyon akarna, gyomorszájon üthetne, de nem teszi.

Elismerem, hozzám képest kerti törpe a srác, de mégis olyan tekintélye van, amitől én kisebbnek érzem magam. De most nem fogok engedni.

- Mit kérsz cserébe?

- A szabadságomat.

- Csak ennyi?

- Igen.

- Több nincs?

- Békén hagyjátok MinMit és anyámat.

- Hum... oké. De csak akkor, ha megszerzed a gyémántot és elhozod nekem.

- Elhozom.

- Szombaton kiderül. Van  három napod, hogy felkészülj! Ne okozz csalódást. - összeszűkíti, szemét úgy néz rajtam végig.

- Életem árán is megszerzem a gyémántot.

- Szavadon foglak. - kezet nyúlt és én elfogadom.

Azt hiszem, most kötöttem egyességet a maffia egyik legbefolyásosabb fejével...

x.X.x

   Anyám és apám, odáig meg vissza vannak a győzelmemről. Amióta haza jöttem, szinte minden nap egy kisebb bankettet tartanak. Egyet a családnak, egyet a sajtónak és egyet csak úgy a saját maguk

szórakoztatásukra. Itt ülök a házunk legnagyobb termében a majd tíz méter hosszú asztalsor közepén és próbálok értelmes képet vágni a villogó vakuk felé. Órámra nézek már csak tíz perc és végre az egész felhajtásnak, utána pedig egy óra és az álló fogadásnak is vége.

Mély levegő, fújd ki, mindjárt túl leszel rajta.

   Mikor azt hinné az ember, hogy nem lehet rosszabb, akkor valaki mindig rákontráz eggyel.

- Milyen volt a verseny?

- Látta magát esélyesnek?

- Ki volt az az ellenfél, aki a legnagyobb benyomást tette magára?

Hülye kérdésre, hülye válasz!

- Egyértelműen az utolsó mérkőzés volt a legkritikusabb. Hiszen majd húsz kör után, még kell az embernek lennie annyi, lélek és fizikai erőnek, hogy az utolsó mindent eldöntő küzdelemre még legyen ereje.

- Köszönjük, hogy eljöttek. Remélem, mindenki kapott megfelelő választ kérdéseire. Kérem fáradjanak át a szomszédos terembe, és érezzék magukat otthon. - mosolyogva invitálta anyám a sajtót az álló fogadásra. Nagyszerű nő, ezen nincs mit vitatni. De, mint anya úgy tíz éve megbukott.

   A nagy tömeg megindul, én pedig lemaradok a mesterrel egyetemben. Zakómat megigazítom és nadrágzsebembe nyomom kezemet. Lassan lépkedve megyek, és a továbbiakon gondolkozok. Mellém lép a mester és a vállamnál fogva megállít. Fejemmel a hófehér szőnyeget nézem, amin koszos cipőnyomok éktelenkednek.

Hogyan tovább?

- Min gondolkozol?

- Semmin, csak nem tudom, hogy hogyan lesz a folytatás.

- Majd én megmondom neked. - mosolyogva lép elém. Annyira máshogy néz most ki, szint sugárzik. - A következő hónapban megnyered a bálkirályi címet.

- Mester, komolyan? Minek kellett ezt is még a nyakamba varrnia?

- Kell a változatosság. Idén végzel. Magy olyan jó pasi, mint az a KyungSoo.

- Köszönöm.

- Cöh... ugyan! - oldalra néz majd vissza rám, egyenesen a szemembe. - A repülőn keresett egy férfi, azt mondta, hogy fel fog még keresni. Nem tudom, mit akart, de jól öltözött volt. Biztos gazdag. Személyi testőr is lehetsz. Figyelj, van egy meglepetésem neked. - elindul az asztalhoz, áthajolt rajta és egy piros rongyba csavart valamit hoz ide, ami aranyszínű masnival van körbekötve.

   Hosszúkás alakú. Két kezében tartva felém nyújtja. Nem veszem el kezéből, hanem inkább ott kezdem el kibontani. Lebontom róla a masnit, ami a földre hullik. A piros szatén anyagot lehámozom róla és egy fekete övet találok benne, amire aranyszínűvel van ráhímezve a nevem. Elakad a lélegzetem.

Gyönyörű!

- A tied. - halványan mosolyog. - Megdolgoztál érte.

   Kiveszem a szatén anyagból az övet és magam előtt széthúzom. Nem bírok betelni a látványával. El sem hiszem, több mint tíz év kemény munkája, vér és verejték árán, na igen és még jó pár gipsz árán eljutottam ide is.

Fekete öves vagyok! 

Út tartom kezemben az övet, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne, vagy ami még rosszabb eltűnhetne. Nem tudom, hogy hova fogom rakni, vagy, hogy mit fogok vele csinálni, de az biztos, hogy az első évszázadot páncélszekrényben fogja tölteni, majd a következőt vitrinben és talán úgy háromszáz év múlva felveszem egyszer.

- Köszönöm. - hajolok meg, úgy, hogy közben magam előtt tartom ugyan olyan feszesen az övet, mint eddig.

- De most elég a meghitt pillanatból. Menjünk és igyunk! - vállon fog és átvezet a termen. - Holnap pedig elkezdjük az aláírásgyűjtést, ahhoz, hogy a trónra juss! Jung HoSeok a bál király! - kiáltsa el magát.

- Na, de mester. - nézek rá ijedten. - Ez kicsit... ciki.

- Dehogy is. Hidd el, ez jobban fog fájni, mint a versenyre való felkészülés.

- Szóval ez egy büntetés?

- Büntetés? Dehogy is. Ez egy nagyon, nagyon, nagyon furcsa ajándék! - felismerhetetlen mosoly ül ki arcára.

Istenem, mibe keveredtem!

x.X.x

   - Ne sírj, kérlek. - próbál vigasztalni NamJoon. Lassan egy órája nem múlik a sírógörcs, és már a szemem is ég. A nappaliban ülök és itatom az egereket, egyik oldalamon NamJoon másikon pedig JiMin. A kis YoonShik már alszik a saját szobájában, ami az én egykori vendégszobám volt. JungKook előttem ül, és egyfolytában azt hajtogatja, hogy az ő hibájából törtem össze, és hogy miatta vagyok ilyen szar helyzetben. 

- Sajnálom, kisasszony. - mondja  hatvanhatodjára. Erőt veszek magamon és felállok, majd elé sétálok, majd letérdelek és kezeit a kezembe veszem. Ahogy egykoron anya is, én is úgy simogatom a kezét körkörös mozdulatokkal. Ekkor eszembe jut:

- JunHong, te bicegsz! Mi történt?

- Én csak...

- Én úgy tanultam, hogy körkörösen kell simogatni, és ha kell erőteljesebben nyomogatni a fájó területet, ha egy nap múlva sem múlik a fájdalom, akkor orvoshoz kell menni vele...

   Jaj, JunHong! Miért tetted ezt? Mi vett rá erre? Ismét sírásban török ki és JungKook karjaiba von. Nagyon kedves srác, igazán nem érdemelte meg, ezt a sorsot. Világ életében békés srác volt és mindig együtt járunk adományokat adni. Igaz egyikünknek sem volt sok pénze, de amink volt, azt mindig megosztottunk azokkal, akiknek még ennyi sem jutott. 

- Ne sírjon kisasszony. Sajnálom. - mondta ismét. Én pedig csak még jobban elkezdtem sírni. Abba kellene hagyni a sírást, de nem tudom. Minden fájdalmamat itt vezetem le. Az elmúlt napok feszültsége, az ami JungKookkal történt, és az, hogy NamJoonnak megint igaza volt. Nem tudom, hogy, hogyan fog alakulni ezek után a kapcsolatunk, de az biztos, hogy a szememben valami megváltozott. Nem azt mondom, hogy rossz emberként fogok rá gondolni, csak valahogy most már kevesebbet ér. 

JunHong, barátom... mond, hogy ez mind csak egy rossz állom és, hogy fel fogunk ébredni!

   Megszólal a telefonom, de nem mozdulok meg, helyette inkább még maradok a srác ölelésében. Anyám nem ilyen könnyű nőcskének nevelt, de ez most jól esik, és nem akarok tiltakozni ellene.

- Felveszem. - mondta NamJoon, én pedig fejbólintással jelzem, hogy tegye. Hallom, ahogy kimegy és beszélgetésben kezd. A hangsúlyából ítélve a főnökkel beszél. Lépteiből ítélve visszafelé tart.

- A főnök az, veled akar beszélni. - átnyújtja a telefont én pedig szemet megtörölve egy utolsó mély lélegzetet vége megköszörülöm a torkom és beleszólok.

- Igen? Itt Park MinMi.

- Kisasszony, mint már említve volt a legutolsó értekezleten, pénteken megérkezik a vörös jelzéssel megjelölt áru, ami a Star of The Seaseon névre hallgat.

- Hallottam már róla, a világ legdrágább ékköve?

- Mint mindig, most is igen jól tájékozott. A kő kettő hétig lesz az országban és a minisztérium a mi egységünket kérte meg a vigyázására. Megkért az elnök, hogy a legjobb ügynökeinket vessük be. Az ön egységéből önre és Min YoonGi tisztre gondoltam. Ha elvállalja az a havi fizetése megduplázódik.

   Jól hangzik az ajánlat, kell valami, ami eltereli a figyelmem JunHongról, így kurtán csak annyit válaszoltam:

- Kik lesznek még mellettem?

- A biztonsági osztályról is a legjobbak.

- A kellő eszközöket is biztosítja a cég?

- Mint mindig. Van még kérdése?

- Nincs. Vegye úgy, hogy az ékkő a lehető legjobb kezekben van, már most.

- Helyes. Várom pénteken az eligazításra. További szép napot.

- Tiszteletem.

   Ez a feladat, majd kellő képen eltereli a figyelmemet az életem jelenlegi káoszáról. Letettem a telefont az asztalra, nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Csípőre tettem kezeimet, és azt vettem észre, hogy már nem sírok. Csak ég a szemem és az orrom van tele. Igen, ezt kell csinálnom. Munkába kell folyatnom bánatomat, hogy elfeledjek végre mindent és a helyes útra terelődjön az életem. Két lélegzet között eldöntöttem, hogy:

Az életem árán is megvédem az égkövet.