25. rész

x.X.x

  Alig, hogy kiérek a Gangnamból kivezető sugárútra, egyből észreveszem a második lámpánál, hogy két fekete, sötétített üvegű autó követ.

Aish!

   Tekintetem a jelzőlámpa és a két fekete kocsi között cikázik, közben kezemmel próbálom az anyós ülésről elvenni a telefonomat.  

- Hívjon ha bármi kérdése lenne! - mondta NamJoon mielőtt beszállt az autójába, és elhajtott.

   Magam elé veszem és gyorsan kikeresem a számát. Egyből tárcsázok. Többször kicsöng, de még mindig nem veszi fel.

Mi lesz már! Vedd már fel! 

Nem vette fel, így képtelen vagyok még egy kicsit kocsikázni a városban. Még jó, hogy van benzin a tankomban! Zöldre vált a lámba és kezdődik minden az elejéről. Bármerre fordulok, ők követnek. Az a lényeg, hogy ne állítsam le a motort és, hogy ne szálljak ki. A gázra lépek. Felbőgetem a motort kilencvenre, és igyekszem - ütközés nélkül - kikerülni az előttem tötyögő autókat.

   Este fél tízkor még mindig irdatlan mennyiségű autó jár az utakon, ami egy cseppet sem könnyíti meg a helyzetemet. Már vagy a huszadik kocsit előzöm ki, mikor megszólal a telefonom. Kim NamJoon nevét írja ki, felveszem.

- Végre, hogy méltatott visszahívni! - lehet túlzottam erélyesen szóltam bele a telefonba. De biztos meg fogja érteni, ha elmondom neki, mi történik épp most.

- Hé, hé, hé! Hátrább az agarakkal, kis csillag! Mondja, mit szeretne tudni? - hangja, olyan, mit, akit épp egy fontos dolog közben zavartam meg. De mégis megpróbál uralkodni magán. Szégyelleni kezdem magam, amiért így ráförmedtem. Nem ő tehet róla, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Sőt mi több, én sem tehetek róla.

Ki tehet róla?

- Azt, hogy hogyan rázzak le, két fekete autót, ami lassan Gangnam óta követ engem! - nyugodt hangsúllyal próbálom mondani neki. Nem tudom mennyire sikerült, de az is előfordulhat, hogy éppenséggel, csak magamat próbálom nyugtatni. Kifújja a levegőt, és átveszi az én hanghordozásomat, amit, még az első megszólalásomnál használtam.

- Mi va... vagyis, tessék?

- Hagyjuk a formalitást, nem lehetsz sokkal idősebb nálam. Mond meg, mit tegyek?

- Mennyi liter van a tankodban?

- Úgy harminc, miért?

- Gyere ki a városból. A Busan felőli négy sávos utat használd. Mindjárt oda küldöm az egyik leendő kollégáidat, majd ők segítenek. Mennyi időre vagy a városhatártól?

- Nagyjából húsz perc, ha tartom a sebességet és nem kapok pirosat.

- Milyen autóval vagy? Rendszáma?

- 31 정 950218. Kék, Hyundai Sonata, i45-ös. Alvázszám kell?

- Nagyon vicces. Majd legközelebb. Tegye... tedd amit mondtam, a többiek már kint várnak.

x.X.x

   Este háromnegyed tíz előtt két perccel hívást fogadok a főnöktől. Segíteni kell az új fiúnak. Még egy napja sem dolgozik nálunk, de máris ugranunk kell, hogy kihúzzuk a szarból. Szép kis kolléga, nem mondom. Dolgozik? Egy fenét dolgozik, még csak gyakornok lesz, és ha ott jól teljesít, majd csak utána lesz kolléga.

- TaeHyung, ugye te jól vezetsz? - kérdezem, mire ő felém fordul és 3D-s szemüvegét az orra hegyére tolja.

- 1-0-1-1. 

- Helyes, akkor akcióra fel. Vegyél fel kabátot, lehet kelleni fog.

- 0-0-1-0-0-1-0-1-1-0-1?

- Igen, kelleni fog. Kilencmilliméteres plusz még két tár, neked meg nekem is.

- 0-1-0-0?

- Igen. Lent a kocsiszínben várlak. A sajátoddal jössz, vagy elszeded, megint a JiMinét?

- 0-0.

- Oké. Kulcsok a helyén?

- 1-0-1.

- Siess. - kiszaladunk az irodából ő egyenesen a fegyvertár felé, én pedig a kocsiszínbe. A liftben a B2-es gombot megnyomom, az ajtó bezárul és elindulok lefelé. A fegyvertár a B1-esen van. A kocsiszínbe érve egyből az autók fenntartására szolgáló kis iroda felé szaladok, ahonnan kikérem a kulcsokat. Először a TaeHyungét indítom be. Mivel a céget a Hyundai szponzorálja, ezért a legtöbb autó a cégnél Hyundai, de akad bőven Audi is. Informatikus társam egy ix35 Fuel Cell autóval száguldhat Szöul utcáin, habár a vezetőség megígérte, hogy ha az éves teljesítési csapat százalék eléri a nyolcvan százalékot, akkor mindenki új autót kap. Kivéve MinMit, hiszen ő még kiskorú, hiába lassan húsz éves, még mindig gyerekként kezelik, még azt sem veszik figyelembe, hogy a BTS egyik legjobb embere, és ha ő nincs, akkor a hetven százalékot, jó ha elértük volna.

   Felbőg a motor, épp jókor. TaeHyung már a kocsija felé szalad, kipattanok belőle és az enyém felé veszem az irány. Sajátommal már nem szórakozok olyan sok ideig, nem mintha az a pár másodperc, olyan sok lenne, de ilyenkor még ez is sokat tesz. Felbőgetem az én motoromat is, és elindulok a nagy két sávos csigalépcső felé, amivel kijutunk a mínusz második emeleti mélygarázsból. TaeHyung szorosan követ. Felteszem a telefonom a szokásos telefontartóra, ami összehangolja az egy frekvenciára hangolt telefonokat, így könnyebben megy a beszélgetés, és telefonhívás egyből fogadva lesz, illetve kihangosítva. TaeHyung hív.

- Itt vagyok. Meg vagy?

- 0-0-0. 1-1-0-1-0-1-0-1-0-0-1-0?

- Tedd be, NamJoont is. Majd ő elmondja. - pittyegnek kettőt a hangafalak az autóban és már meg is jelenik NamJoon képe a rádió kijelzőjén, ami ha kell eltűnik, és ha kell akkor előbukkan. - Hali, főnök. Na mi is ez? Merre menjünk?

- Fő tudni valók, a neve Jung HoSeok és a nemrég befejeződött Ázsia játékok nyertese. Kocsikázni indult, és Gangnam óta követik. Nem engedhetjük őt elveszíteni, a főnök, mindnyájunkat hűvösre rakna, ha ez megtörténne. Figyeljetek jól rám, a terv a következő. - elkezdi a mondandóját, néha TaeHyung bele kérdez, azt én lefordítom, majd ő elmagyarázza. - SeokJin, ha ezt megcsináljátok, holnap nem kell bejönnötök, dolgozni, majd megcsinálom helyettetek a papírmunkát.

- Két nap!

- Egy!

- Két nap, és még el is kapom azokat, akik ezt teszik!

- Áll az alku.

- 0-1-0-0-1-1-1-0-1-1-0-1. -felnevet, és én is követem.

- Te olyan idióta vagy TaeHyung. Főnök, most mi kilépünk, hagyd a profikra a munkát!

- Istenem, te meg a profi munka.

- 1-1-1!

- Igazad van TaeHyung, hülye vagy?

- Én...

- NamJoon kiszáll! - mondom és kinyomom, mi pedig kedves társammal nevetve vezetünk a kijelölt hely felé.

   Hat perccel hamarabb érünk oda, mint, amit hozzávetőlegesen mondott NamJoon, hogy ott lesz az új srác. Társam kiszáll és mellém jön. A motor háztetejének dőlve állunk az egyik autópálya pihenőjében. Az arra járók megbámulnak mindet és néhány lány nevetgélve megy el előttünk.

- Hallod, nem gondolod, hogy túl jól nézünk ki? - fél mosollyal fordulok felé, de ő még csak rám se néz. Bőrkabátjának zsebébe nyomja, mélyen kezeit, és úgy mered előre.

- 0-0-1, 1-1-0.

- Oké, befogtam. - előre fordulok, és figyelem az utat, ahogy ő is. Hamarosan, elsuhan előttünk a leíráshoz hasonló autó, még a rendszáma is egyezik.

- Gyerünk! - bököm oldalba, majd megindulunk.

   Felordít a motor, és a gázra lépünk, hangos gumicsikorgással indulunk meg. A gumik megjelölik kiindulási helyüket. Felhajtunk az autópályára és üldözőbe vesszük a két fekete kocsit, ami elég szorosan követi, a mi kis HoSeok barátunkat. Mikor kellő közel érünk a sötétség, és az egyre jobban elhűlő levegő ellenére, lehúzom az ablakot. Lefele fordított 'V' betűt mutatok lefele, mire TaeHyung lekapcsolja a fényszóróját így az ő fekete kocsija teljesen beleolvad a sötétbe. Hallom, ahogy gázt ad a motornak és átsuhan mellettem egyenesen a legközelebb lévő fekete autóhoz. Mikor mellé ér, lassan próbálja oldalra kiszorítani. Én pedig az autó mögé megyek.

TaeHyung, nem adtad ide a fegyvereket!

   Gyorsan elkezdek a kesztyűtartóban kutatni, valami fegyver után. A legmélyén megtalálom a legelső fegyveremet, a kis hat lövetűt. Visszadőlök a sofőr ülésbe és áldom az eget, azért a sok plusz vezetés óráért, így sikerült, egyenesben tartanom az autót. A pisztolyban csak négy lövésre elegendő töltény van.

Basszus!

   A tükör alatt kidugom a pisztoly csövét, és becélozom vele a bal hátsó kereket. Gondosan ügyelek, hogy amikor meghúzom, a ravaszt egyből rálépjek a fékre, hogy az elszabadult autó, nehogy nekijöjjön az autómnak. Egyenesen tartom, a kormányt majd meghúzom a ravaszt. Gyorsan a fékre lépek, aminek hatására, majdnem lefejelem a kormányt.

- Menj, TaeHyung! - kiáltom, miközben a homlokomat támasztom a kormányra. Rácsapok a műszerfalra, így vezetem le a feszültségemet. Még erősebben megmarkolom fegyveremnek markolatát, és kiszállok az autóból. Az ajtót nem zárom be, ehelyett inkább az üldözött autó mellé osonok, és szorosan az oldalának nyomulva lopódzok végig egyenesen a vezetői részig.

   Kicsapom ajtójukat és rájuk üvöltöm a szokásos szöveget.

- WHITE, kezeket fel. Az ellenállás hasztalan. - ijedt tekingetettel néz felém, és feltett kézzel kiszáll az autóból. Farzsebembe nyúlok és kihúzom a bilincset. Egyik kezére nyomok egy karperecet, míg a másokat az autó ajtajának kilincsére nyomom.

- Szép sorjában, jöhet mindenki. Aki megpróbál elszökni, azt szarrá lövöm! - átmegyek az anyós ülés felé, majd ugyanezt a sorozatot megteszem. A hátsó ülésen csak egy ember foglal helyet, legalábbis ennyi személyt tudtam felfedezni a két ülés között átnézve. Kinyitom az ajtót és egyből egy ököl lendül egyenesen a képembe. Az ütés hatására a földre esek, míg az, akitől származik az ütés, futásnak indul az autók között. Felpattanok, és egyből utána eredek.

Imádom, hogy az orrom hegyéig sem látok!

   A szalagkorlát mellett fut, mintha valamit el akarna érni, de ekkor, a távolból egy lövés töri meg az autók zaját, egyből fejet fogva leguggolok. Pillanatokkal később felnézek, és meglátom az elhaladó autók fényében, a földre esett testet, amint fájdalmában ordít, és jobbra fekszik, majd pedig mozgása megáll. Meghalt. Rémülten pillantok hátra, oda ahonnan elindultam, az egyik megbilincselt személy kezében fegyver van. Fegyvere csövét felém tartja, lövésre készen. Szerencsére elég gyors reflexeim vannak, így mihelyst megfordulok, egyből lábon lövöm azt, aki az előbbi lövést elsütötte. Ordítva földre rogy, én pedig kicsit idegesen - de megpróbálom megőrizni hideg vérem,- visszasétálok a másik kettőhöz, közben a céget hívom és leadom a rövid helyzetjelentést, miszerint az üldözöttek hárman voltak, ebből kettőt elfogunk, de az egyiknek a lába megsérült. A harmadik pedig menekülés közben meghalt.

A társa ölte meg.

x.X.x

   A visszapillantó tükörben figyelem az eseményeket. A kettő fekete autóból már csak egy van, és őt követi szorosan a harmadik sávban egy fekete Hyundai. A harmadik sorban lévő autó, egyre jobban araszolgat befele, míg végül a mellettem lévő sorban nem lesz. Mellém hajt, és lehajtja ablakának üvegét. Én is ezt teszem. A volán mögött, egy pofátlanul fiatal srác ül, akinek arca, olyan szintű érzéstelenséget mutat, amit még soha életemben nem láttam. Ekkor a telefonjára bök, ami a műszerfalán csücsül. Az enyémre nézek, és ekkor veszem észre, hogy villog. Annyira a vezetésre koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy valaki hív, ismeretlen számról. Fogadom a hívást.

- Kim Seok Jin vagyok. NamJoon csapatában vagyok. Jung Hoseokhoz van szerencsém?

- Igen. Örvendek. 

- Úgy szint. A legelső autót elintéztem, ha nem tévedek, akkor most találkozott az egyik jövendőbeli csapattagjával. - oldalra csapom a fejem, és észreveszem, hogy ő is ugyan úgy figyeli, mint én. - A telefonjának frekvenciáját ráhangoltuk a BTS frekvenciájára, ez olyan, mint egy közös beszélgetős szoba, vagyis, amit ön mond, azt mindenki hallja, ha be van véve a beszélgetésbe. TaeHyung, akivel nemrég találkozott, nem ebszél koreaiul. Megérti, amit neki mondnak, de nem szólal meg sohasem. A terv a következő. TaeHyung autójával, megpróbálja leszorítani azt az autót, ami üldözi magát. Önnek csak annyi a dolga, hogy a leszorított autó elé megy, és szépen fokozatosan elkezd lassítani. Egészen addig, amíg meg nem állítja az autót. Innentől kezdve, hagyjon mindent társára, én pillanatokon belül megérkezem.

- Várjon! Az autómnak be fog horpadni a hátsó lökhárítóm! Tudja, mennyibe kerül egy ilyen autó?

- Az autó, vagy az élete a fontosabb? - higgadt hanga engem is megnyugtat, és elkezdek bízni benne.

- Mikor kezdjük?

- Mikor? Hum... mondjuk... most. - felhúzom az ablakot, és úgy, ahogy SeokJin azt elmondta, TaeHyung elkezdi leszorítani, azt az autót, ami még mindig követ. Nem látok be az utas fülkébe, de valami azt súgja, hogy ez nem fog könnyebben menni, mint az előző.

Istenem, csak mentsd meg az életem!

   Óvatosan a fékre lépek és az autó elé sorolok. Egyre kevesebbet mutat a sebesség mérő. Fogaimat összeszorítom, homlokom ráncolom. Várom, hogy mikor fog a lökhárítónak csapódni az autó. Minden egyes csapódás a gerincemig hatol, és el sem tudom képzelni, hogy mit fogok látni autómon, ha kiszállok, és lesz annyi életerőm, hogy megnézzem, illetve felmérjem a károkat. Sokadik ütődésnél, már nem érzem annyira intenzíven a lökést. A műszerfalra pillantok, ami hetven kilométer per órát mutat. Még lassítok. Úgy két kilométert teszünk meg, mire megállítom az autót, ami üldöz. Leállítom a motort, és idegesen hátradőlök. Szívverésem szapora, épp úgy, ahogy légzésem is.

Mi lesz még itt?

   Hallom, ahogy a mellettem álló TaeHyung autójának ajtaja becsapódik. Az autót felém elindulva kerüli meg, és mikor elér az én oldalam felőli ajtóhoz tenyerét rányomja az üvegre. A visszapillantót tükörben látom, ahogy az autóból kiszállnak a többiek, és nekiugranak a fegyveres csapattársamnak. Combomon ökölbe szorítom a kezem. Nehezemre esik visszafogni magam. Segíteni akarok neki, és kiverni belőlük az igazságot, azzal kapcsolatban, hogy ki küldte őket, és hogy miért?

   A tükörben látom, ahogy TaeHyung kezéből kirúgják a fegyvert, és a saját autójának lökve ütni kezdik. Nem tudom, mi vezérel, de az ajtó kilincsére teszem kezem, meghúzom. az ajtó kinyílik, én pedig kilépek rajta. Magam mögött becsapom az ajtót, mire mindenki rám néz. TaeHyungot pedig hagyják lecsúszni autója oldalán, felém indulnak látszólag nagyon elkötelezettek. Tekintetem a támadóim, és a leendő munkatársam között cikázik.

Aggódok érte.

   Többszöri ingázás után észreveszem, hogy TaeHyung a földön ülve, fejét felém fordítva kezével a föld felett legyez. Észreveszi, hogy megláttam jelét, majd pedig mutatóujjával kettőt bök a föld felé. Lepillantok és észreveszem, hogy egy fegyver hever, majdnem a lábam előtt. Az említett tárgy ugyanakkora távolságra van tőlem, mint támadóimtól. Ők is észreveszik a fegyvert, majd pedig egyszerre megiramodunk felé. Ők ordítanak, míg én csendes vagyok. 

   A fegyver előtt bekészítem öklömet és ütök, amikor elérkezik a kellő távolság. A legelső ütésem pont arcon találj, azt, aki legelöl fut. Ütésemmel ellentétes irányba kifordul, és jön a következő. Egymás után verem le őket, de mire egyel végzek az előtte elintézett fickó magához tér és ő is nekem ugrik. Tartom a frontot, de tekintetemmel az addigra eltűnt TaeHyungot keresem. Pár pillanat volt az egész, de ő  máris eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el.

Hova tűnt?

   Ekkor gondolatmenetem abba szakad, mert valaki vállamnál fogva, kifelé fordítva elhúz a közelgő ütés felől, így őt kapja telibe, méghozzá arcon. Húzásának akkora ereje volt, hogy mögötte a földre esek. Tenyerem lehorzsolódott, fenekem pedig fáj a huppanás nagysága miatt. Mikor felnézek az előbb még gyengélkedő srácot találom magam előtt. Az ütés csak elfordította az arcát, de teljes testével nem mutat semmi más reakciót.

   A támadók két lépést hátrálnak, látható meglepettség jelenik meg arcukon, ami az ütés haszontalansága miatt ült ki arcukra. TaeHyung felemeli bal kezét és kinyújtja mutató ujját, mondván figyeljek.

    Ekkorra már teljes a sötétség és csak az elrohanó autók fényszórója ad némi fényt. Egyre kevesebb autó száguld az úton. Jön egy autó. Mikor elhalad mellettünk társam testét megvilágítja, majd ahogy a fény elhal, úgy ereszkedik le a sötétség is. Jön a következő autó, erős fényszórója mindent bevilágít, de TaeHyung már eltűnt. Sötétség ismételten lefed mindent, olyan mintha egy másik világban folytatódna tovább mindent. A következő autó nagyon messziről világít, csak egy pici pötty látszódik a láthatáron. 

Mi lesz itt?

   Ekkor hangos sikítások hallatszódnak, egymás után. Erőteljes jajveszékelésekkel egybekötött aggodalom hallható. Egyszer-kétszer valami fémes csettenő hang tölti be az egyébként alvó természetet. Hallom, ahogy a léptek egyre gyorsabbak. Valami suhan, a hangot egy erőteljes rúgásához hasonlítanám, amit egy láb ad ki. 

   Felállok és a távolban lévő autót nézem, ahogy egyre jobban közeledik, de még mindig nagyon messze van. Újabb ütések hangja hallatszik, fájdalmas nyögéssel együtt. Ismét az a fémes csörrenés hallatszik, de ezúttal valami szakad is. Most már a beszédhangnál jóval halkabb duruzsolás, ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor valakinek befogják a száját. Újabb ütést, ütés követ és elveszek az ütések hangjában. Valami kísértetiesen vonz oda. Lábaimat erőtlenül, csoszogva tolom a hangok irányába, de vakon tapogatózok még így is. 

   Hátam mögül fény jelenik meg, gondolom az ellenkező irányba tartó útszakaszról. Egyre jobban erősödik a fény, és még így is, hogy mögülem jön, hunyorítanom kell. Lassan megszokom a fényerőt. Felegyenesedek, és magam elé merednék, ha nem vonná el a figyelmemet egy érkező ököl, ami az arcomat vette célba. Gyorsan kitérek előle és jobb kezemmel még el is tolom a közelemből, így teljesen oldalra fordulva észreveszem, hogy egy szemüveges srác áll előttem, az újra leereszkedő sötétségben. Keze elernyed, és nem tesz semmi mást. Ehelyett csak megfordul és sétál párat. Autó ajtó nyitódását hallom, felkapcsolódik az autóm lámpája. Erős fénye elvakít. Hunyorogva próbálom kivenni az előttem történő dolgokat. A srác kiszáll az autómból átmegy az övéhez, ekkor már tudom, hogy ő a társam, TaeHyung, aki megakart ütni. Beszáll az autójába és az én autóm mögé tolat, a reflektorfényt fent hagyva járatja tovább a motort. A két autó között hever négy ember, bokánál, kéznél összekötve, zöld széles ragasztószalaggal. Szájuk letapasztva. Olyanok, mint a lárvák. Még mozgolódnak is. Próbálnak kiszabadulni.

   TaeHyung mellém sétál és leveszi a szemüvegét, és elém tartja, majd egy sötét tér felé mutat. Felveszem. Meglepettségemben hátrahőkölök, mert a sötétben is jól kivehetőek a fák körvonalai is és minden más. Ha pedig ember felé fordítom a fejem, akkor a test hő jelenik meg a lencséken.

Mi a fene? Ilyen létezik?

    Immáron fényben úszva állunk egymás mellett, és miután eljátszottam a gondolattal, hogy milyen király lesz itt dolgozni, megszólalok:

- Te meg akartál ütni... Köszönöm, hogy megmentetted az életem. - kezével csak legyint, majd a távolba mutat.

- 1-0-1. - mondja.

- Tessék?! - felé fordulok.

- 1-0-1.

- Bocs, haver nem értem. - nagyot sóhajtással egybekötött legyintéssel, jelzi, hogy hagyjuk, majd beül az autójába engem pedig egyedül hagy a földön vergődő alakokkal. - Hé, csak úgy itt hagysz? - karom nyújtva loholok utána, és beülök mellé az anyós ülésre. Biztonság jár át, és az elmúlt fél óra eseményeit próbálom felidézni, mikor a visszapillantó tükörben, észreveszem a rendős autók vad fényének játékát.

Ah, biztonságban vagyok.