32. rész

x.X.x

- JiYoon
- Yoon... Gi. - hangja halk, és remeg. Észreveszem, hogy mellőlem eltűnt JiMin csak nem tudom, hogy mikor.
Mintha megállt volna az idő.
   Az ágy mellett ülök, és már nem sírok, csak a kezét tartom és a gép pittyegését hallgatom. Megnyugtat az az érzés, hogy egyenletesen mozog a mellkasa és hogy a gépek egyenletes hangján kívül semmi nyugtalanító hang sem hallatszik.
- JiYoon, hogy kerültél... ide?
- Rákos vagyok. - kezét homlokomhoz emelem és mélyeket lélegzek.
- Miért nem kerestél?
- Nem akartam gondot okozni...
- Olyan buta vagy, sohasem okoztál volna gondot.
- YoonGi? Mit láttál akkor bennem?
- Most leszeretnék szegezni valamit, nem az alkohol miatt tettem, azt amit. Nem voltam még soha életemben részeg, vagy legalábbis annyira, hogy ne emlékezzek arra, ami velem és a körülöttem lévőkkel történik.
- Minden részletre... emlékszel?
- Igen, főleg arra, hogy az elkövetkező egy hétben mindig hosszú ujjú pólóban kellett lennem, úgy kikarmoltál.
- Bocsánat! - halk kuncogása megmelengeti szívemet.
Legalább sikerült egy kicsit megmosolyogtatnom.
- Miért nem kerestél? Még a számomat is ott hagytam! - a mosoly lefagy az arcáról, majd elnéz felőlem.
- Azt hittem, hogy te is olyan vagy mint a többiek, hogy csak egy éjszakás kalandot keresel és bennem megtaláltad, ezért hagytál ott másnap kora reggel.
- Munkába kellett mennem, és arra gondoltam, hogy ha megadom a számom te majd felhívsz.
- Nem volt bátorságom...
- Pedig...
- Igen, tudom nem ilyennek ismertél meg. De én azt hittem, hogy csak azért mondtál ilyen kedves szavakat, mert részeg voltál.
- Nem lehetek részeg, a fegyver tartói engedély miatt... - túl későn jutott eszembe, hogy JiYoon nem is tudja, hogy hol dolgozik, vagy éppenséggel azt, hogy mit.
- Tudom, hol dolgozol. Az JiMinie is ott dolgozik.
- Park JiMin?
- Igen, ő az öcsém...
Hogy, mi van?

x.X.x

   - HoSeok, szerinted minden rendben lesz. - kérdezem tőle, lehet kicsit érzelgősebben a kelleténél, miközben az intenzív előtt ülünk, és várjuk JiMint meg YoonShikot, hogy vissza térjenek az egészségügyi sétájukból.
- Hogy érted?
- Szerinted, YoonGi nem fog kiakadni, ha csak így megtudja az igazat?
- Mármint úgy érted, hogy egy haldokló nő, aki nagy valószínűséggel élete szerelme, elmondja neki, hogy JiMin az öccse, és hogy van tőle egy majd három éves gyereke? Nem, nem való színű!
- Állat! - ütök a vállába, mire csak felmordul és rám néz.
- Jó, komolyra véve a figurát. Igen, ki fog akadni, de szerintem YoonGit félre ismertétek másabb, mint aminek mutatja magát.
- Több éve dolgozok vele, és jelen pillanatig összeszámolva Egy kedves szava nem volt hozzám! Szerintem Te ismerted ki rosszul, ennyi idő alatt, ami szinte lehetetlen.
- Ne lény cinikus. Na, és mi van, ha te tévedsz? Ha te ismerted félre? Lehet, hogy egész idő alatt csak félrevezetett titeket, persze csak azért hogy saját magát védje.
- Először saját magát sodorná bajba!
- Muszáj mindenbe bele kötnöd?
- Ez van, ha valaki nem ismeri ki jól a másikat, Mr. Én-mindent-jobban-tudok-mint-te.
- Fogadjuk! - mondja.
- Rendben van. - egyből felelem, gondolkodás nélkül válaszolok, és utólag meg is bánom.
- Ha én nyerek, el jössz velem randira! - mondja, olyan határozott hangon, amit még soha nem halottam tőle. Hangja azt sugallja, hogy biztos abban, amit mondott. Talán kis biztosság is volt hangjában.
- Ha pedig én nyerek, akkor... akkor...
- Mi lesz akkor, bökd már ki! - sürget, én pedig hirtelen válaszolok.
- Elköltözöl! - ezt nem gondoltam komolyan! Nagyon nem gondoltam komolyan. - Ha én nyerek, te elköltözöl!
Kérlek, ne egyezz bele, ez nagyon hülyeség!
- Áll az alku. - nyújtja kezét, nekem pedig el kell fogadnom. Belementem, hogy fogadjunk, így muszáj állnom a szavamat, nem vonhatom vissza.
    Hosszú percek telnek el, JiMin és YoonShik is megérkezik, a kinti területen fogócskáznak, mikor egy csapat orvos szalad el előttünk és JiMin megindul utánuk.
- Vigyázz a gyerekre! - mondom HoSeoknak, mire ő csak biccent egyet én pedig megindulok a tömeg után. Az orvos csapat beszalad JiYoon szobájába, ahol legutóbb még YoonGit és JiMin nővérét hagytuk.
   JiMin az ajtóban döbbenten áll, és ahogy egyre közelebb érek, úgy látom egyre élesebben kirajzolódó szomorú-fájdalmas mimikáját. Könnycseppek hagyják el szemét és az összeesés határán áll, amit a remegő térdéből gondolok. Mellé érek és hátához érintem kezemet, mire ő sírásban tör ki és vállamra borul. Fejemet oldalra fordítom, és ekkor megértek mindent. Orvosok veszik körül az ágyat, míg ketten YoonGit próbálják meg távol tartani az ágytól.

   Az orvosok injekciót lőnek infúziójába, a főorvos osztogatja a feladatokat, a többiek villámgyorsan tevékenykednek én pedig képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik, úgy ahogy azt sem, hogy mit mond az orvos. JiYoon szeme felakadva remeg, és az egész teste feszes, merev.
- Engedjenek oda! - YoonGi erőteljes hangja csapja meg fülemet. - Mellette akarok lenni!
- Vigyék ki innen! - adja ki a feladatot az orvos, mire a két tag, aki lefogja YoonGit kihúzza az ajtóba, majd maguk mögött bezárják az ajtót és az orvosi hártyával bezárják azt.
   YoonGi azonnal az ajtónak esik és azon kezd el dörömbölni. YoonGi teste feszes és az izmok úgy dagadtak karján az ideg és a mozgás hatására, mint a legdurvább edzésen sem láttam. Majd észre veszem!
YoonGi sír!
    Az a srác, aki soha egy érzelmet sem mutatott ki, most sír. Megtört. Fájdalom teljes tekintete a lelkemig hatol és annyira nyomorultnak érzem magam azért, amilyennek most látom.
    Elengedem JiMint és YoonGi mellé lépek, majd vállára teszem kezemet, mire lelöki és a szobaajtó egyetlen ablakán néz befele.
- Engedj oda! - mondom neki kedvesen, mire kicsit lenyugszik és oda enged. - Mi történt?
- Nem tudom, talán... rohama van, vagy... áh, fogalmam sincs róla mi történt. A szeme egyszer csak felakadt keze remegni kezdett és annyira megijedtem...
- Nyugi, semmi gond. Jó kezekben van már.
- Annyira fáj így látnom... nem akarom elveszíteni... még csak most kaptam vissza.
- Tudom. Tudom. - simítom meg hátát, közben pedig vegyes érzelmek kavarognak bennem.
   Talán tényleg félreismertem YoonGit, és lehet hogy a többiek is, mindezek mellett ilyen hamar még soha sem veszítettem el fogadást. De ezzel egy időben YoonGit is sajnálom, nem hogy még randira is elmenjek HoSeokkal.
Túl sok érzelem! Túl sok kavarodás!

x.X.x

   Mihelyst megszólalt az orvosokat hívó csengő, azonnal a képernyőre pillantottam és egyből észrevettem, hogy melyik szobának a száma villog eszeveszetten a monitoron.
- Siessetek! - intettem a társaimnak és egyből öten csatlakoztak hozzám, majd pedig futva indultunk meg a folyosó másik végében lévő szoba irányába.
   Amint a szobába léptünk egy aggódó, férfivel találtuk szemben magunkat, akinek szeme egyszerre súgta, azt hogy ne jöjjenek közelebb és azt, hogy mentsék meg! Körbevettük az ágyat és elkezdtük a diagnózist felállítani, a  férfi egyre vadabb lett, ami érthető is volt, hiszen JiYoon kisasszony helyzete nem a legfényesebb.
- Vigyék ki! - adtam utasításba. Agyi aktivitása csökkent és rossz előérzetem támadt! - Stroke-ja van! - állapítottam meg mire mindenki tette a dolgát. - YeRim, készítsen elő egy röntgent! DongWoo azonnal küldje át a megérkezett kiértékelést és gondoskodjon a gyógyszereiről. Ma és holnap dupla adagot kap... Esik a pulzusa, összeesett a légzése, azonnal mesterséges lélegeztetésre van szüksége! - egyből nyúltam a tubusért. Felhelyeztem majd pedig csak az Istenhez fohászkodtam, hogy meg ne halljon.
Egyből ahogy gondoltam, agyi infarktusa van!
   Feszülten váram, hogy elteljen az egy perc, ami a hatóanyag gyors felszívódása után egyből kiváltja a hatást. Eredményei stabilizálódtak, de nem hagyott nyugodni az, hogy nem nyitja ki a szemét.
- YeRim, hol van? - kiáltottam el magam, ekkor esett be az ajtón a doktornő.
- Röntgen kész!
- Azonnal vigyük! - ahogy kitoltuk az ajtón egyből ugyan az a fiú lépett az ágy mellé, aki bent volt JiYoon kisasszonynál. - Siessenek! - utasítottam a többieket, akik szinte futottak a kocsi mellett. Nagyon kevés időnk maradt, főleg hogy nem tudjuk, mennyi időnk maradt az esetlegesen bekövetkezhető következő agyi infarktusig. Illetve időben észre kell venni, hogy melyik agyi részt érte az elzáródás, hogy feltudjuk becsülni az esetleges agyi károkat, illetve az életben maradás esélyét.
- Mi történt? Mi a baja? - folyamatosan ezeket kérdezgeti tőlem a fiú. - Doktor úr kérem válaszoljon!
- Menjenek előre, pillanatokon belül én is ott leszek! - megállok a fiú mellett, akihez időközben még egy fiú és egy lány is csatlakozott.
- Ön hozzátartozó?
- Én a barátja vagyok! - jelentette ki.
- Én pedig az öccse! - mondta a másik, de a lány csendben maradt és csak kérdőn nézett a másik két fiúra, akik szintén értetlen arccal nézett össze.
- Park JiYoon kisasszonynak, agyi infarktusa van. A légzése leállt, és az agyi aktivitása is csökkent. Most megröntgenezzük, hogy megnézzük, mekkora területet érintett az infarktus, és hogy mekkorák az esélyei a felépülésre illetve az életre. Ha, most megbocsájtanak... - fordulok meg, mire a az öccse megfogja a kezem és vöröslő szemekkel néz rám.
- Fel fog épülni?
- Ezt egyenlőre nem tudhatjuk.
- Mekkora az esélye, hogy meggyógyuljon? - kérdezte a másik fiú. - Csak az igazat mondja.
- Áttétes rákkal, és egy légző szervi leállást produkáló agyi infarktus esetén a felépülések aránya 1:1000.000-hoz az esély. A kisasszony nagyon le van gyengülve, sajnálom, de ha imádkoznak akkor talán megélni a holnapot. Ha viszont nagyon erős a kisasszony akkor akár még egy hónapja is lehet, de nem tudni, hogy ez az egy nap, vagy akár egy hónap mennyire lesz teljes életű. Engedelmükkel...  - megfordultam és a röntgen felé szaladva hátamban érezve a tragikus tekinteteket tudtam, hogy nem szolgálhattam ennél jobb és biztatóbb válasszal.

x.X.x

   Kezem még mindig a doktor után feszül, ahogy utána akarok nyúlni.
- JiMin, gyere üljél le! - szól hozzám MinMi, miközben kezemre teszi kezét.
- Ne, nyúlj hozzám! - mondom, és kifakadok. - Te pedig! Te! Soha nem foglak elfogadni. YoonShik nem érdemel meg ilyen apát, egy olyan apát, aki tönkre teszi az ő életét, és mindenki életét aki körülötte van. Miattad lett olyan JiYoon, amilyen. Miattad lett beteg. Belebetegedett abba, hogy rád várt éveken át. - folyamatosan az orromat törölgetem. - Belebetegedett, abba hogy elhagytad és még meg sem kerested. Magára hagytad, miközben kihasználtad! Tudod mi vagy te? Egy érzéketlen, kegyetlen faszkalap, akit valaha láttam. Ha pedig elfog távozni, akkor nem leszel más, mint egy
Gyilkos! - bőrkabátjához nyúlok és legszívesebben nyakánál fogva fojtogatnám, de csak kabátjánál fogva lököm a falhoz. - Gyilkos! Megölted a nővérem elmúlt két évét, megölted azzal, hogy hitegetted és azzal, hogy a nyakára akasztottál egy olyan gyereket, akit nem is akart, azért mert te képtelen voltál védekezni.
- JiMin elég! Hagyd abba! - mondja MinMi, és elakarja hámozni kezemből a kabátot.
- Tűn innen! - lököm el, mire a földre esik!
- Hé! Mi folyik itt? - lépett be HoSeok karjában YoonShikkel, aki rémülten néz rám, és arra az embernek, akit egyszer majd képes lesz apjának nevezni, már ha megtudja, hogy ő az apja. - MinMi! - teszi le a gyereket és kézen fogva sietnek oda MinMihez. YoonShik egyből megölelni a zokogó lányt, míg HoSeok csak a fejét simogatja.
- Ő... Min...
- Ki ne mond! Ő soha nem lesz a te gyereked! Nem fogom az unokaöcsémet egy gyilkos kezébe adni! Megérzetted? - még egyszer a falhoz dobom.
- JiMi állj le! - lép közelebb HoSeok. - Ezt békésebben is meglehet beszélni!
- Te ebbe ne szólj bele. Jött-ment fajankó. Nem ismersz és ne is gondold azt, hogy valaha elfoglak fogadni, mint csapattad. Azt meg végképp ne várd, hogy barátként foglak kezelni! - vissza fordulok YoonGi felé és a fülébe súgom. - Gyilkos!