8. rész

x.X.x

   Reggel nyolc óra óta az irodában ülünk. Ezen a héten én és NamJoon vagyunk a sorosak a papír munka elrendezésében, rendszerezésében illetve azok kitöltésében. Négy órán keresztül az asztal fölött gubbasztottunk és a tőlünk telhető legjobban próbáljuk kitölteni az újonnan kiadott rendszer lapokat. 

- Hamarosan ebéd szünet YoonGi, nem megyünk el MinMiért a sulihoz? - súgja ide NamJoon.

- Menjünk. De ha baj lesz, te tartod a hátad! - bököm oldalba.

- Ez csak természetes. Még egy óra és indulhatunk. - fintorogva bólintok egyet, majd visszafordulva a nagy papír rengeteg fölé, beléjük ásom magam. 

    Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de a következő emlékem az, az, hogy a telefonom vibrálása lök ki a hosszú helyzet jelentés írásából. Kihúzom a telefont zsebemből, az asztal alatt feloldom a képernyőzárat. Egy üzenet jött MinMitől.
Hoppá!

Feladó: MinMi

Címzett: YoonGi

Tárgy: Hamarabb végzek

Üzenet: Elmarad az utolsó két órám, már végeztem gyere már értem, nincs kedvem sétálni.  

~MM~

Feladó: YoonGi

Címzett: MinMi

Tárgy: Majd.

Üzenet: Ülj le szépen a seggedre és várj meg minket. Mi fél óra múlva végünk. Légy türelmes. LUSTA MinMi. ~YG~

Feladó: MinMin

Címzett: YoonGi

Tárgy: Már fáj.

Üzenet: Egész nap ültem, és fáj a hátsóm, nem várhatod el, hogy még üljek!! ~MM~

Feladó: YoonGi

Címzett: MinMi

Tárgy: Azt mondod?!?!

Üzenet: Csak figyelj és tanulj. A hátsód fájásáról meg nem én tehetek... Egyenlőre. ~YG~

Feladó: MinMi

Címzett: YoonGi

Tárgy: Hogy ennél csilit!

Üzenet: Holnap edzésen kicsinállak. Sírva szaladsz majd el! ~MM~

Feladó: YoonGi

Címzett: MinMi

Tárgy: Örömmel várom.

Üzenet: Arra kíváncsi leszek, ugyanis már három hete nem tudsz megverni! ~YG~

Feladó: MinMi

Címzett: YoonGi

Tárgy: Rossz a memóriád?

Üzenet: Ne írj vissza, inkább gyere értem NamJoonnal karöltve. Ja, és igen. Tudod, én lányokat nem, ütök meg. Na, puszi. ~MM~

   Még hogy lányokat nem üt meg?!?!
Hunyorítva nézek fel a monitorra de nem fogom fel, hogy mi is van arra írva, inkább a mögötte kíváncsian figyelő NamJoon arcát vettem észre. Lassan, meghunyászkodva csúszok egyre lentebb a széken, úgy hogy még a fejem teteje se látszódjon ki a monitor felett. Átfutom a leadandó szöveget, egy-két helyen még bele javítok, majd pedig folytatom, ott ahol abbahagytam.
   Az elmélyült munkából NamJoon bökdösése lök ki.
- Még ilyen sem volt, hogy nem akarsz kimozdulni a hivatalból! - hangján kis gúnyt véltem felfedezni.
- Viccelsz, most tartok a legizgalmasabb résznél. - válaszolom nevetve.
- Akkor nem zavarok. Elmentem MinMiért. - mondja komolyan, sietve távolodik mellőlem. Egy pillanatra bebambulhattam, mert mikor megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem már nem volt bent a szobában.
- NamJoon! - kiáltok utána kirohanva onnan. - NamJoon! - üvöltöm fel, az amúgy nagyon csendes székházat. Tőlem zeng az egész.
   A parkolóban még úról értem, épp akkor, mikor indította az autót. Rácsapok a háztatőre, kifulladva lihegek a képébe, így szélvédőn keresztül. Az ijedt arcot felváltja a nevető, kormányra támaszkodó. Fejével int, hogy szálljak be. Jobb kezemmel egy kis türelemre intem, mert oldalam elkezdett szúrni. Lassan öregapa tempóban beülök az anyós ülésre, közben nagyokat nyögök.
- Nem kéne ellógni az edzések ezen részeit. - üt vállba, mire az lezsibbad.
- Ne dumálj, inkább hajts. MinMi vár ránk! - mutatok a kijárat fele.
 
   Az iskola közelében lévő parkolóban letettük az autót és gyalog indultunk megközelíteni MinMi iskoláját. Az iskola mögötti panelház rengetek felől próbáltuk megközelíteni az elit iskolát. Ahogy sétáltunk utcáról utcára, úgy figyeltem fel egy furcsa hangra.  NamJoont dzsekiénél fogva visszatartottam egy pillanatra, közben füleimet hegyeztem.
- Te is hallod ezt?
- Nem. Mit? - keltettem fel figyelmét, megjegyzésemmel.
- Előttünk van. - súgom és elindulok a hang felé. Hátam mögött NamJoon osont, úgy ahogy én, kissé összerogyva. Egy fa mögött megbújva hallgatóztam tovább, előttem pedig NamJoon állt összefont karokkal, kételkedő tekintettel.
- YoonGi, nem érünk rá a hülyeségedre, MinMi vár minket!
- Nem tudnál egy kicsit kussban maradni?
- Kapsz 5 percet, ha nem találod meg a hang forrását, akkor megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Oké, de ahhoz be kéne fognod! - szikrázó tekintetet küldtünk egymás felé, de ez hamar abbamaradt, mikor NamJoon gyorsan behúzódott elém, az útról. Tenyerével betapasztotta a számat és az övét is, fejjel egy kicsit bólintott a gyalogos járda felé.
   Lassan egymás után kifordultunk, hogy megnézzük, mit is vett észre. Jó megfigyelőként könnyen észrevettem, hogy valami nem stimmel. A két ház közötti sikátorból, kijött egy zoknis srác, cipő és kabát nélkül. Nyugtalanul visszanézett a távozási helyére. Motyogott valamit és lehajtott fejjel tovább ment.
- Ez meg mi a fene? Hülye ez? - értetlenkedett NamJoon.
- Itt baj van! - teszem közzé a tényt, ami szerintem már barátomban is egyértelmű tényként világít. - Van pisztolyod?
- Nincs.
- Oké, akkor testi fenyítés lesz, ha arra kerülne a sor.
    Bólintott én pedig folytatva az előbbi ütemű és furcsa mozdulatsorokat elindultam a sikátor felé. Nekidőltem a közelebb lévő épület falához, NamJoonnak pedig jeleztem, hogy menjen át a másikhoz.     Miután megérkezett, biccentett egyet a fejével, hogy kész van. Nagy levegőt vettem, indulásra készen támasztottam a ház falát, már majdnem nekiindultunk, mikor, hirtelen egy halk csilingelő, hangra lettem figyelmes. Kezem megálljt parancsolva kitoltam barátom felé, aki értetlenül állt a tettem előtt.
    Vállamra hajtottam fejem, úgy hallgatóztam egyre jobban. A hang folyamatosan egy ütemet játszott ugyan akkora pillanat kiesésekkel.
- Morze! - csapott belém a felvilágosodás. Valaki így akar valamit a tudtunkra adni. Tovább hallgattam.
- S... O... S, S... O... S...! - suttogom. Rémülten nézek fel, NamJoonra aki még mindig nem érti mit, miért teszek. Próbálom eltátogni neki, mit is hallok.
Megértette?!
     Háromtól számolva visszafele hajtom le egymás után az ujjaimat. Nullánál pedig egyszerre besietünk a sikátorba. Sötét és nyirkos hely, nincs egy száraz négyzetméter. A sikátor végénél egy nagy szemetes kuka áll.
- Nincs itt senki. - suttogja, NamJoon. De én önzőn hallgatózok tovább, de a hang megszűnt már pár pillanata. Idegesen nézek körbe-körbe de sehol senki. Felefele is nézelődök, de sehol sincs egy ablak, hogy onnan jöjjön a zaj. Nem értem, sohasem tévedtem az érzékszerveimmel kapcsolatban.
- Lent! - kiált fel NamJoon. Lent is körbenézek a saját tengelyem körül, mikor a kuka előtt a földön észreveszek egy vértócsában úszó srácot, akinél már NamJoon térdel.
- Szaladj MinMiért! - ordít rám, izzó szemekkel. Teszem amit mond.
   Sprintelve szaladok az iskola felé, ami úgy négy-öt sarokra van innen. Lihegve esek be az iskola kapuin, már a levegő is beszorul, alig bírok menni. A lehető leggyorsabban meg kell keresnem ezt a lányt, vagy ha túl későn érünk vissza, az a srác meghal.
Túl sok vért vesztett!
    Az iskola vagy tíz hektáron terül el, nagy kovácsolt vas kerítéssel elválasztva a külvilágtól. A levegőben izzik az ész, és aki ide egyszer beteszi a lábát, az okosabban megy ki, úgy is ha az nem ül be egy órára sem. Nagy folyosóin könnyen el lehet tévedni, ha nem ismered eléggé a terepet. Szerencsére már sokszor jöttünk ezért a nőért, így már magabiztosan mozgok az épületben.
    Az iskolát körbejártam többször is, de nem sehol sem találtam. Utolsó esélyem az udvari filagória. Kirohanok oda, nagy szerencsémre ott ül és beszélget egyik barátjával. A srác magasabb, min én és rosszabb a haja, mint az enyém.
- Gyere, baj van! - mondom két mély lélegzet között, de ő csak értetlenül néz fel rám.
- Mi baj?
- Van egy srác... aki... életveszélyben van. Segítened kell neki.
- Mutasd az utat. - Felpattan és már együtt rohanunk vissza NamJoonhoz.

x.X.x

   MinMi mindig is nagyon jó hallgatóság, főleg akkor ha valami bajom van. Pont ilyen a mostani is. Nehéz elhinnem, hogy ezt tettem JungKokkal, de nem volt más választásom. De mi ez a szörnyeteg itt bennem, ami ezt a szörnyűséget tetette velem?
Nem ismerek magamra.
    Éppen egy komoly beszélgetés közepén tartottunk, mikor megjelent egy fekete bőrkabátos, oldalra borzolt hajú fiú, csőnadrágban, lihegve és MinMit szólította.
- Gyere, baj van! - monda felszólítóan. Eleinte csak egyszerű túlzásnak hangzott, vagy inkább egy amolyan szerelmi-segély kiáltásnak. De amikor másodjára megszólalt, a pulzusom felszökött az egekbe és idegességemben, azt sem tudtam, hogy hova nézzek. Mire visszanéztem már MinMi és ez a srác már távolodott tőlem.
Huh... De legalább már jó kezekben vagy JungKook...

x.X.x

   - Ott vagyunk már? - kérdeztem.
- Még egy sarok. - válaszolta YoonGi.
   Még indulás előtt gyorsan felszaladtam az egészségügyi terembe az elsősegély táskáért, amit oldalamra dobva viszek oda. Nagy meglepetés ért, mikor befordult egy sikátorban és a kuka elé mutatott. Tátott szájjal meredtem magam elé.
- Engedj oda. - mondom. NamJoon oldalra húzódik én pedig gyorsan szám elé kapok. - Ki tette ezt?
Micsoda brutalitás!
- Nem tudjuk. Láttunk valakit elmenni innen, de az arcát nem láttuk csak fél oldalról. Ez pedig édes kevés.
- Értem. - Leguggoltam mellé és hátára fordítottam. Arcára kissé rászáradt már a vér, és feje körül pedig egy elég nagynak számító tócsa kezdett megalvadni. Ahogy oldalára fordítottam, úgy fordult vele feje is. Arcára rátapadt a vérrel áztatott haja.
    Mellkasáról szétvágtam a táskából kivett késsel a pólót. Mellkasa már be volt lilulva a sok zúzódástól épp úgy, ahogy kézfeje és szeme környéke is.
- NamJoon, kocsival vagy?
- Igen.
- Állj ide. Elvisszük hozzám, mert itt nincs meg a megfelelő eszköz ahhoz, hogy ellásuk a sebeit.
- Azonnal jövök. - rohant el. YoonGi pedig itt maradt velem.
- Kérlek emeld meg a hátát. - A fiú mögé ment, lapocskájára tette kezeit és egy kicsit megemelte a felső testét az eszméletlen fiúnak. A mozdulatba belenyögött egy kicsit az áldozat, de nem nyitotta ki a szemét. A testről lesegítettem a sárga kabátkát, majd pedig a földre dobtam. Megnéztem a pulzusát, ami nagyon alacsony volt.
Siess, NamJoon!
    - Megjöttem. - hallom hangját a hátam mögött.
- Vedd fel, és tedd be a kocsiba. Óvatosan, nagy fájdalmai vannak. Utána irány a házam.
- Miért nem a kórház? - kérdezte, majd felemelte a srácot és megindult vele az autó felé.
- Mert az rossz benyomással lenne az iskola hírnevére, a másik meg nem látnák el. Különben is tudom kezelni a sebeit és még nem is kell a kórházi ellátásért majd fizetnie.
- Értem. - egy szó nélkül beültem az autó hátsó ülésére a fiút pedig befektette mellém, úgy, hogy feje a nadrágomon legyen.
    Miután a többiek is beültek, egyből elindultunk a külváros felé. A fiú légzése szaggatottá vált, nem tagadom, egyre idegesebb lettem, mert féltem hogy itt hal meg a kezeim között.
- Nem tudnál gyorsabban menni, egyre nehezebben veszi a levegőt! - kiabálok feszülten. 
- Dél után van van és mindenki megy haza, tudhatnád, hogy ilyenkor a legrosszabb a közlekedés. - hangszíne egyre feszültebb, épp úgy ahogy testtartása is.
- Siess kérlek.
    Nem tudom pontosan mennyi ideje utazhattunk keresztül a belvárosban, mire megérkeztünk a házamhoz. Óvatosan de mégis sietve szálltam ki elsőként az autóból.
- Óvatosan hozzátok be, addig én előkészítem neki a helyet. - meg sem várom válaszukat és már futok is az ajtó felé. Áttúrom a táskám utolsó négyzetcentimétereit is, mire megtalálom a három kulcsból  álló csomót. Törtetőként rontok be a házamba, cipőmet keresztül rúgva a nappalin, ami éppen hogy a kandalló előtt megáll. Gyorsan szedem lábaimat saját szobám felé. Széttárom a szekrényem ajtaját és a mélyéről előhúzok egy nagy lepedőt, amit kezeim között viszek le a nappaliba. Leterítem a nagy kanapéra, épp jókor, mert már hozta is be az ajtón az eszméletlen fiút.
- YoonGi a konyhában találsz edényt és rongyot. Az edényben hozzál meleg vizet. Siess!
- NamJoon ide rakd! - osztom ki a feladatokat, közben mutogatok ide oda. - Az autóból, behoznád a cuccait?
- Persze. - bólint és kimegy.
   Magamra maradok a fiúval, kinyitom az elsősegély ládát, majd egy biztató mosolyt küldök felé, vagy legalábbis csak magam nyugtatom vele.
Majd én segítek neked...
    

7. rész

x.X.x

   Egy szokásosan unalmas nap telt el ismét. Tripla testnevelés, egy matematika, kettő angol és jelen pillanatban a harmadik biológia órámon ülök. Egy hete a szaporodás tant, próbálja a fejünkbe verni a tanárnő. 

Hát, nem megy neki!

    Ennek oka, egész egyszerű. A lányok hallani sem akarnak a létező pete fészkükről sem, pedig a menstruáció fájdalmairól, kiegészítve a szex hátrányairól, illetve örömeiről. Épp úgy, mint én, saját nemem képviselője Jeong JungKook, semmit sem akarok tudni elég nekem az, hogy tudom, miben különbözök a lányoktól. Velem ellentétben a többi hím nemű osztálytársammal. Nos, ő bennük, szó szerint túl teng a hormon szint, és néha már csak azért is beszólnak a lányoknak. 

Perverzek! 

    Lelkes jegyzetesésemből egy nagy sikítás térít ki. Fejem felemelem és meglátom, hogy a két paddal előttem ülő Kim SiOn, idegesen szinte már ijedten csapkodja, a mellette térdelő HyeongJunt, aki szokásához híven, ma sem hazudtolja meg magát.

- SiOn, ezek igaziak? - kérdezi, közben erőteljesen próbálja megérinteni, kebleit. De a lány a lehető legtöbb módon próbálja távol tartani a személyes szférájába betolakodót.

- HyeongJun, menjen az igazgatóiba!

- De tanárnő, kérem...

- Most azonnal! - kiáltja. Lassan kibattyog a teremből, én pedig egy kis féloldalas mosolyt húzok arcomra. 

- Ne mosolyogj, stréber! -üt tarkón HyeongJin legjobb barátja, az iskola-legmenőbb-pasija-persze-csak-barátja-után címre hallgató, JunHong. Hangja kissé megrettent, és egy kicsit megrezzenek.

Félek tőle?!

   Próbálok nem foglalkozni vele, de szívverésem egyre gyorsul, egyre idegesebb leszek és eltölt a félelem érzet. Hátamon a hideg bécsi keringőt jár épp úgy, mint mikor valami rossz fog történni. Hátam megbökdösi valaki, lassan fordulok felé, mire JunHong egy levelet nyom a kezembe, amit előre fordulva olvasok, magamban.

"Ne kerülj a szemem elé, vagy különben nem úszod meg egy nyolc napon túl gyógyulóval. Remélem világos voltam."

   Órák után, még mindig megrettenve sétálok ki az iskola épületből. Hátitáskám pántjait mellkasom előtt szorongatom. Lassú léptekkel sétálok az iskola mögötti útra, ami egyenesen haza visz. De miután megláttam a padon ülni JunHongot, egyből eszembe jutott a levele.
Gyorsan, el innen!

x.X.x

   Iskola után, a srácokkal ülünk egy, az iskola mögötti padon. Két cigi között, kitárgyaljuk a mai napot a felsősökkel.

- Ezt a JungKooko gyereket, egyszer meg fogom ölni. - mérgelődik HwaYo. Mondatára mi elnevetjük magunkat és támogatjuk álláspontját. - Túl messzire megy!
- Már pusztán a jelenléte irritálja a környezetemet. - egészítem ki a többiek mondandóját.
- JunHong, te jó vagy közelharcban. Mért nem vered szarrá?
- Figyelj HwaYo, én nem te vagyok! - mondom, kimérten. - Közöttünk a különbség az az, hogy nekem van akarat erőm, és neked nincs. Épp úgy ahogy agyad se... - folytattam volna, jól kigondolt monológomat, de zsebemben a telefon kettőt rezzent. Gyorsan felpattantam a padról és elsétáltam. A közeli csúszdához siettem, ott pedig, megnéztem a kapott SMS-t, a főnök küldte.

" Akció indul! Nem kell várnod egy hetet, ma, most! Remélem emlékszel, hogy mi a tét?! Ne okozz csalódást.  Zico " 

   Egy nagy gombóc keletkezett torkomban, ami nem akart sehogy sem eltűnni onnan. Akárhányszor nyeltem, köhögtem, krákogtam, ő ott maradt. Villámszerűen megjelent előttem tanító mesterem szigorú, karakteres arca, és az, ahogyan azon a bizonyos napon felvilágosított mindenről...

"... a halál és az élet apró vonalára kell eljuttatnod egyik iskola társadat vagy, akit először meglátsz, akkor, amikor azt én mondom. Ha nappal lesz, akkor nappal, ha este, akkor este. Világos?.."  

  Most is figyelnek engem, mert különben semmi értelme sem lenne a beavatási szertartásnak. Ha most hátranézek a többiek felé, akkor közülük valakit kell brutálisan összevernem.
   Mereven állok egy helyben leeresztett karokkal és lehorgasztott fejjel a föld felé. Jelen pillanatban nem akarok senkit sem látni. De muszáj lesz. Meg kell védenem anyát, apát, MinMit és mindenki mást, aki fontos a számomra. Összeszorított szemmel felnézek, úgy mint akinek nagy fájdalma van. De, hisz az is van. Lelki fájdalmam van. Lassan, először hunyorítva, majd pedig fél szemmel nézek előre, hogy ki is az áldozatom. Mit kell élet és halál küszöbére taszítanom. Amint megpillantok egy embert egyből szemem kitágul.
Ismerem őt!
   Szemeimmel megpillantok egy sárga kabátos fiút, akinek hátán szürke Puma hátitáska lóg. Kezeivel erősen markolja a pántokat, és szinte rohan el, erről a helyről.
- JungKook. - suttogom halkan, de még bennem sem tiszta. Egy dolgot tudok, követnem kell, és be kell fejeznem, amit elkezdtem.
    Lassú léptekkel követem, nem nézek vissza a többiekre. Amerikaiasan távozok, köszönés nélkül. oldalra fordított fejjel méregetem az ifjú strébert, aki egyre gyorsabban szedi virgácsait*.
Észrevette, hogy követem.
   Lépteim közben egyre többet nyelek, ideges vagyok. Gondolataimmal azon játszok, hogy most, hogyan is verjem össze a kis puját. Jött egy ötlet.
Ez, jó lesz!
- Hé, te! - kiáltok utána. Ő megállt, de nem néz vissza. - gyere ide! - szólítottam fel, de az engedelmeskedés helyett, ő csak futásnak eredt.
- Na de cica, most miért szaladsz el? - hisztizve kiabáltam és utána eredtem.
   Elkezdődött a nagy hajsza. Felforrt a vérem, már nem paráztam, csak magabiztosan hajtottam a prédám után, épp úgy ahogy egy vad, erős tigris.
- Gyere ide! Nem fog fájni! - üvöltöm, és a körülöttem lévők, pedig megrémülve néznek felém, miközben elhúzódnak a közelemből.
   JungKook befutott a nagy tíz emeletes bérházak közötti parkos részbe. Hátáról ledobta a táskát, így még gyorsabban tudott elfutni előlem.
- Táska nem kell? - őrült kacagással, szinte már visítva szaladtam utána, félőrült állapotban.
   Befutott két nagy bérház közötti sikátorba. Pocsolyás és nyirkos volt a föld. A sikátor végénél nagy zöld kuka előtt állt rémülten, lemeredve JungKook, nagyokra nyílt szemekkel. Idegtépően lassan sétáltam felé, ahogy egyre közelebb értem, úgy lehetett egyre könnyebben kivenni, hogy szinte alig áll a lábán, úgy reszket a félelemtől. Kezeit maga elé tartotta nagy X alakban, mint aki védekezni szeretne. Közelebb léptem hozzá, de ő még mindig remegve nézett rám. Jobb kezemet ráhelyeztem elől lévő kezére, ami spontán a kezem súlya alatt lenyomódott.
- Hogy akarod megvédeni magad, ha még a kezedet sem bírod magad előtt tartani? - kérdésem végén egy erős, határozott ütéssel, gyomor szájon ütöttem, majd pedig befogtam a száját. - Ne kiálts, annál rosszabb lesz! - próbáltam nyugtató hangszínt felvenni, de nem jött össze. Földre rogyva összehúzódva terült el.
- Miért teszed ezt? - kérdezte, közben hörgő hang hagyta el száját.
Ennyitől már kikészül?
- Az bonyolult. Legyen annyi elég, hogy mert én ezt szeretem. Nekem, ez tetszik! - kétszer egymás után a földön rugdostam. Inggallérjánál fogva felhúztam, és ismét gyomor szájon ütöttem. Elvesztette eszméletét és fejét lehajtva a földhöz dobtam.
- Üss vissza, nyomorult! Nem hallod? - elborult agyam és fejét, mellkasát, kezét, mindenét rugdostam ütöttem, mint egy őrült sorozat gyilkos a legdurvább filmekben.
   Mire észbe kaptam, akkor már egy kisebb vértócsában feküdt. Kezem és cipőm véres volt. A vér látványára kitisztulni látszott minden előttem. Lassan, hátrálni kezdtem, de még mindig véres kezemre meredtem.
- Nem! NEM! - ordítom. - Ez nem én vagyok! - lassan a földön eszméletlenül fekvő fiúra néztem, hirtelen térdre ereszkedtem, onnan néztem bekómázott tekintettel a félholt fiút. Könnyek gyülekeztek kitörni.
- Segítséget kell hívnom! - motyogom. Véres kézzel nyúlok a zsebembe a telefonomért, már majdnem hívtam volna a mentőket, mikor megjelent egy pillanat a múltamból, az ok, amiért ténylegesen csinálom...

~ - Apádnak több milliós tartozása van nekem, JunHong. De most, hogy pusztán véletlenül meghalt, most már neked kell folytatnod a törlesztést.
- Még mit nem! Nem mocskolom be a kezem, úgy, mint a semmire kellő drogos apám!
- Rendben tedd! De holnap már nem él az anyád, sem MinMi! - Zico távozni készült, mikor utána szóltam.
- Mit kell tennem?
- Helyesen döntöttél. - visszafordult - holnap megkereslek. Ne merd elköltöztetni, sem megszöktetni őket, mert így is, úgy is megtalállak. De akkor a saját életednek is búcsút mondhatsz... ~ 

   Ha most, itt segítek neki, akkor anyát és MinMit is hideg vérrel megölök és még engem sem fognak kímélni, a pokol legalsó bugyrában fogok égni a tetteimért. Én nem ilyen vagyok.
Szerencsétlen vagy JunHong!
   Ha itt maradok, börtönbe kerülök, emberölés gyanújával. Ha pedig segítséget hívok a szeretteim isszák meg a levét. Inkább én bűnhődjek, mint a többiek.
- Se... segíts...- hallom elhaló hangon. Felé nézek és magam előtt megpillantok, egy könnyek és vér által áztatott összetört arcot, illetve egy kezet, ami remegve nyúl felém.
- Kér...lek... - a kéz leesett a földre, szeme pedig egyszeriben lecsukódott.
- Megöltem?! Én... megöltem egy... embert! - Ijedten, dobtam le magamról a cipőt, a dzsekit, amin vér cseppek voltak, dzsekimbe beletöröltem a lehető legjobban a kezemről a vért. A sikátor végében lévő kukába dobtam őket. Sietve távozok erről a förtelmes helyről. Még visszanézek a fiúra, aki teljes erejéből küzd az életéért, nagyot nyelek, és elindulok, úgy mint akinek semmi gondja sincs.
    Mélyen legbelül mardos a legyőzhetetlen bűntudat. Nem tudom, hogy ennek, mikor lesz megtorlása, de érzem a véremben, hogy nem sokára én leszek a következő. Reménykedek abban, hogy JungKook épségben felépül, és hogy semmi maradandó sérülést nem okoztam neki.
Épülj fel gyorsan, öcsi!

x.X.x

Ne hagyj itt. Fáj, mindjárt meghalok. Segíts! JunHong!
  Túl fogom élni, és bosszút állok mindenért, erre megesküszöm.
Csak valaki segítsen!
   Valamit ki kell találnom, hogy életben maradjak. Szemeimen alig láttam ki, csak homályos foltokat láttam mindenhol. Előttem egy hosszú alakú valamit véltem felfedezni. Próbáltam elérni, de fájt a legkisebb mozdulat is. Mindezek ellenére addig nyújtóztam, míg nagy kínszenvedések árán el nem értem.
   Egy nehéz vas rúd volt, amit magamhoz húztam. A mozgás közben halk, de annál nagyobb fájdalmat rejtő nyögéseket adtam ki magamból. A fémrúd végét felemeltem a földről, majd pedig elengedtem. A rúd hangja az utolsó esély arra, hogy életben maradjak. Megismételtem még párszor, ezt a folyamatot, de senki sem jött, hogy segítsen. Utolsó erőmből, még egyszer megcsináltam, mindent lépésről lépésre, de semmi. Fejem elengedtem, ami a földre koppant, kezem pedig a földet súrolva ért a talajra.

* = Lábait.

6. rész

   x.X.x

   Hamarosan elkezdődik a Nagy Ázsia Játékok, amit mindenki csak B.A.C-nek hív. Már csak három nap és kiderül, hogy ki a legjobb Taekwandos Ázsiában. Iskola mellett, hogy egy mit is jelent, pontosan azt, hogy még több gyakorlás, amit az edzőteremben való alvás koronáz meg. 

    A legtöbben míg felkelnek, iskolába mennek, majd haza és tanulnak, addig én ennek a szadistább formáját űzöm. Lényegében ugyan az, amit csinálok, mint ők, annyi különbséggel, hogy én iskola után megyek zongora órára, majd pedig be az edzőterembe. Ez az a hely, ahova még haza érkezés előtt ellátogatok, az elmúlt napokban az otthonommá vált, még jobban, mint eddig. Szabadidőm háromnegyed részét, izzadással és kő kemény fizikai kiképzéssel töltöm. Tanulni sincs időm. A többiek panaszkodnak, hogy nem elég nekik a napi huszonnégy óra. Nos, nekem hetvenkét óra sem lenne elég, ha egy nap annyiból állna.
     Egy nagy ütés, amely kitaszít ebből az elborult gondolkodás módból. Az ütés ereje földre taszítja kifáradt, izzadsággal áztatott testem de most már nem bírom újra kezdeni. Feladom.
- Elfáradtál kicsi Jedi? - guggol le mellém a mester. Nehezen kinyitom szemeimet, és elégedetten látom meg az arcán, azt, hogy ő is épp olyan fáradt, mint én.
- Igen. - válaszom két levegő vétel között préselem ki.
- Jól, küzdöttél, HoSeok. Menj haza, pihenj egy kicsit. - kezét nyújtja, én pedig elfogadom. Nehezen, de mégis lendületesen felhúz, úgy, hogy én szinte repülve állok fel.
- Mester, én úgy gondoltam, hogy ebben a két napban, a lehető legtöbbet gyakorlok és majd a harmadik napon pihenek.
- Tedd azt! Nem lesz gond? - hangjából a megértés, a büszkeség és az aggódás sugárzik egyszerre.
- Nem hiszem. Ők mindig támogatnak, főleg akkor ha az a jövőmmel kapcsolatos.
- Rendben, mikor jössz vissza?
- Két óra múlva.
- Rendben van. Itt várlak. Siess, mert szeretnék minél hamarabb zárni.
    Egy gyors zuhanyzás és ruha váltás után már úton is voltam haza a saját C3-as kategóriájú motorommal. Amint haza értem leparkoltam a majd száz négyzetméteres családi motor garázsba. A bukó sisakot rátettem a motor ülésére, az ajtóból még vissza néztem a Yamaha FZ6-osomra és egy halvány mosolyt küldtem felé.
   A házban a szokásoshoz híven halk hegedű szó hallatszott, ez egyet jelent. Apa itthon van. Elindultam a nappali felé, azt követően átvágtam rajta és két kopogás között benyitottam apa dolgozó szobájába. Az ablak előtt állt, és elmélyülten játszotta a szomorkás hangvételű művét, amit saját maga komponált.
   Magam mögött behúztam az ajtót, minek halk zajára felfigyelve abba hagyta a játékot.
- Gyere fiam, játsszuk el együtt. - hátra sem nézve monda ezt. Kissé vonakodva, de leültem a zongora elé és beszámoltam. Az erőteljes zongora, és a lágy hegedű tökéletesen kiegészítette egymást. Mikor apával zenélek, mindig egy békés, nyugodt kép jelenik meg előttem.
    Egy nagy rét, minek a közepén egy malom áll és nagy szél turbinái pedig forognak. Mögötte sötét fenyő erdő áll, lábainál pedig selymes zöld fű takaró hever, amiből néha fel-fel bukik egy nyúl fül. A malom előtt apró patak folydogál, a madarak énekelnek. Az idő pedig kora tavaszi. Most ébredezik a természet, hosszú álmából.
    A hangszerek összhangja nem tart tovább mint tíz és fél perc, majd pedig egyszerre elhalnak. Apa elégedetten tekint le rám. Lehajtom a zongora billentyűzet tetejét, rásimítom a finom csipke terítőt és mellé állok. Együtt nézünk ki az ablakon, majd mély hangjával hozzám szól.
- Mikor mész vissza?
- Összeszedem a cuccomat holnapra az iskolába, meg a többi szükségest és már itt sem vagyok.
- Csak ügyesen, meg kell nyerned a versenyt. Nem hozhatsz szégyent a családra! - hangja még szigorúbb, mint a megszokott.
- Ez csak természetes. Engedelmeddel. - meghajolok előtte és lehagyom a szobát.
   Szobám felé tartva azon gondolkodok, hogy mikor fog eldőlni az a bizonyos fal közöttem és apa között. Nem emlékszem, hogy valaha együtt fociztunk-e a parkban vagy csak ketten elmentünk-e horgászni?! Mindig az alárendelt szerep jutott nekem, hiányzik egy kicsit az apa-fia bensőséges kapcsolat. De ha már kialakulnak is közöttünk, az a bizonyos kötelék, lehet meg sem tudnám szokni. Sőt mi több, biztos.
    Szekrényemből kivettem egy fekete farmert és egy másik fekete pólót, bokszert, zoknit és a jól megszokott CSI, a helyszínelőkből ismert 'pőcsik' szemüveget a bőrdzsekim kíséretében. Mindezek mellé kiraktam a tusfürdőt, fogkefe-fogkrém párost és egy borotvát. Előkotorászom a szekrény legaljáról a kis válltáskát és az aljára behajtom a törölközőt a tetejére pedig az összes többit teszem. Telefon, fülhallgató, töltő meg van. Indulhatunk!
     Éjjeli szekrényemen lévő órára pillantok, ami este fél hetet mutat.
Még tudok egy kicsit edzeni.
Sietve indulok meg a motor garázs felé, de a nappali felénél a házvezető nőnk Choi HaeRa elém áll és maradásra parancsol.
- Fiatal úrfi!
- Choi HaeRa. - meghajlással köszönünk, de mire észbe is kapok, már feszült csend száll le közénk. Háta mögött rejteget valamit. - Mit rejteget előlem?
- Oh, hogy ez? - húz elő egy kisebb piros dobozt. - Nem szeretném, ha az úrfi éhesen menne holnap iskolába. - kezembe nyomja a pakkot, és gyorsan hadarva folytatja - A doboz alján van pénz, költse magára. Sok sikert a Versenyhez!
- Nem kellett volna ennyire fáradoznia miattam. Köszönöm!
- Úrfi! - és azzal el is ment, semmi meghajlás nélkül.
    A motoromhoz érve az ülés alá beraktam a kapott csomagot és a táskámat, felvettem a bukó sisakot és már útnak is indutam. Lassan megy le a nap, és egyre szebb az égbolt is. Vöröslő színekben pompázik, ez a jele annak, hogy vége a télnek de nekem nem csak ezt jelenti. A versenyt jelenti, amit Pekingben fognak megrendezni három nap múlva. Vörös, mint a vér és mint az én akaratom.
    Az edzőteremhez érve betolom a fedett parkolóba a kicsikémet, a holmim kiveszem és már indulok is be. A terembe lépve megcsap az a büdös tornaterem szag, de most mosolygok miatta. Velem szemben áll a mester összefont karokkal.
- Még nem telt le a két óra! - korhol.
- Tudom, de győzni akarok, minden áron.
- Akkor jöjjön a mai lecke. - leteszem az ajtó mellé cuccaimat és úgy ahogy vagyok szűk szárú farmerban és trikóban elé állok. - Csak így, átöltözés nélkül?!
- Ezt is gyakorolni kell. - vállat rántok és beállok a kezdő pozícióba.
    Meghajlás után már jön is felém nagy lendülettel  a mester. Először védekezek, majd pedig néhány jól beidőzített ütés felé karral, a felső test különböző részeire. Hátrébb ugrok, most ő jön, ismét védekezek, ő pedig még erősebb és még nehezebb figurákkal bombáz, kitérek előlük. Mozdulatait lemásolva mindent ugyan úgy csinálok, ahogy ő. Rúgások, ütések és csúszások védekezéssel egybekötve.
     Halántékomon patakként folyik lefele az izzadtság, érzem, hogy fizikai erőm határát súrolom. Mind a ketten hátrébb húzódunk egymástól, és védekező pózban, nagyokat zihálva méregessük egymást. Szívverésem egyre erősebb, tüdőm egyre több levegőt képes magába szívni.
Fáradok. 
    A mester leereszti a kezét, teste kiegyenesedik, oldalra fordul, de csak fejjel fordul felém.
- Vége?! - kérdésemből sugárzik a kétely.
Ez túl könnyen ment.
Egy szó nélkül  halad az ajtó felé. A fogasról leveszi bőrkabátját, visszanéz rám, de én még mindig védekező pózban állok mögötte. Semmilyen arckifejezése aggaszt. Nem tudok arcáról olvasni. Ez feszélyez!
- Állj fel! Mára végeztünk. Pihenj. - elmegy.
    Nagyokat pislogva állok a terem kellős közepén és közben nem értem, hogy mi történt. A sarokból a szivacsokra dobom cuccaimat. Átveszem az edző ruhát, amiben már jól beleizzadtam, az előbbiekben. Beállok a terem kellős közepére, és folytatom az edzést.

x.X.x

   Magam mögött behajtottam a terem ajtaját, cselesen léptem pár hangosat, majd néhány halkabbat, de az utóbbi lépésekkel visszaléptem az ajtó mögé. Az ajtó széle és a tok közötti vékony kis résen figyeltem HoSeok további lépéseit. Átöltözött, és újra kezdte.

    Már vagy harminc perce figyelem, és egyre pontatlanabbak az ütései, amiket a gyakorló bábúra küld, de a rúgásai tiszták. 

Aj, még mindig nem képes normálisan ütni!

    Nyolc éves kora óta tanítom HoSeokot Taekwandora. Kivételes tehetség egy óriási nagy hiba ponttal, a mai napig keveri a jobb és bal kezét, épp ez miatt nem pontosak az ütései. Lábtechnikája pontos, akárcsak egy kereszt szemes öltés, de nincs összhangban a kezeivel. Ha ezt most ezt a versenyt megnyeri, oda adom neki a fekete övet. 

    Még egy kis ideig figyelem, amikor egy nagy tompa hangra leszek figyelmes. Mikor belépek az ajtón, akkor veszem észre, hogy HoSeok a földön fekszik nagy 'X' alakban. Mellkasa egyre szaporábban emelkedik, arca pedig rák vörös és csillog. Felfele néz.

    A falnak dőlve figyelem, mi lesz a következő lépése, de meg sem mozdul. Hosszú tíz percek telnek el így, mikor arca felém fordul.
Elaludt.

    Gyors, halk lépésekkel megindulok felé és feje mellé guggolok. Meztelen felső teste már nem mozog olyan esze vesztett tempóban, mint nem is olyan rég, inkább csak békésen szuszog.

- Túl sokat edzel! Túl sokat vállalsz. Összeakarsz roppanni? - kérdezem tőle, szinte alig hallhatóan. 

    Kimegyek a szertárba, és a nagy vas szekrényből kihalászok egy párnát, és egy nagy pokrócot. Nagy léptekkel haladtam vissza. Még mindig mozdulatlanul feküdt a padlón, de már száján keresztül horkolt. Feje alá tettem a párnát, míg testére terítettem duplán a pokrócot. 

- Aztán nehogy felfázz a verseny előtt. Nem szeretném, ha folyton a WC-re járnál!!

    Másnap reggel, mikor visszatérek az edző terembe, ő még mindig ugyan olyan pózban fekszik a földön. Fölé hajolok, keresztbe font kézzel, fejem pedig jobbra és balra ingatom.

- Ennyire fáradt? Még kap tíz percet. - Kimegyek a saját kis tanári szobámba, és felrakok egy kévét.

    Tíz perc elteltével vissza ballagok mellé, de ezúttal egy pohár víz kíséretében.

- Oops! - suttogom magas hangon, és arcába öntöm az egészet. Fuldokolva ül fel, fél kómás arccal néz fel rám. Csipás szemén alig lát ki.

Még mindig fáradt.

- Ezt, most, mégis miért?

- A padlóra nyálaztál. Töröld fel! Majd irány a suli, lusta kölyök!

- Értettem mester! Mennyi az idő?

- Húsz perc múlva becsengetnek, siess, ha még le is akarsz fürödni. 

x.X.x

   Sietve kelek fel, és indulok meg a zuhanyzó felé. Meleg vízzel letusolom magam és lemosom magam szappannal. Még egy ideig kezemmel támasztom magam a falának, tarkómat pedig a meleg víz masszírozza. Ebben a kellemes állapotban ismét elnyom az álom, szinte bekómázok tőle.

- Törölköző nem kell? - hallom magam mögül a mester hangját, mire összerezzenek.

- Tegye a kézmosóra.

- Balga kölyök! - jegyzi meg nyersen, de én ezen csak el mosolyodok lehorgasztott fejjel. Mindig, ilyen velem verseny előtt. Húzza direkt az idegeimet, mert szerinte az sokat dob az eredményemen, hiszen a feszültséget, akkor tudom a legjobban levezetni.

Milyen ostobaság!

    Derékra csavart törölközővel állok a mosdókagyló fölött közben még mindig kómás fejjel mosom a fogam. Egyre jobban ragadnak le a szemeim, szinte már alva mosok fogat...

- Ne aludj el, ficsúr! - ijeszt meg, minek hatására megugrok egyet. Ijedt tekintettel teszem, amit mond.

Úr isten! Ez mikor jött be??

    Teljes pompámban állok ismét a tükör előtt és igazítom a hajam, szépen illedelmesen oldalra fésülöm hajam, mikor leteszem a fésűt mikor visszanéztem, akkor magam mögött egy hó fehér arcú, kicsi szemű férfit pillantok meg. A mestert. Kisebb szívinfarktust kaptam, egy pillanat alatt mögöttem termett. 

Vagy végig ott állt?

- Maga... mikor? - dermedten nézek rá. A mai napon már másodszor hozza rám a frászt, és még csak kora reggel van.

- Figyelmetlen! - üt tarkón - Milyen jegyeid vannak matekból? Tudod mit? Jobb is ha nem mondod el. Szerencséd, hogy nem én vagyok a tanárod. - indul meg ki a fürdő szerű kis helységből.

- Miért?

- Mert nem jutottál volna át a kilencediken. Azért! - kimegy. 

- Nem is vagyok ennyire figyelmetlen. - duzzogok halkan, mire ő vissza ordítja, hogy:

- Dehogy is nem!

    Éppen beesek első órára, amit a tanár nem is hagy szó nélkül. Én felelek. Lelkiekben öröm-táncot járok, és azon siránkozok, hogy miként érdemelhettem, ki ezt! A felelet végénél tanárnő, csak határozottan nevemen szólít, ami nem kecsegtet semmi jóval.
- HoSeok! -
- Igen?
- Nem értem, hogy tavaly miért engedtelek át matematikából. Nézz a táblára! - oda ránézünk egyszerre - Az egész feladatot már ott elrontottad, hogy a szöveges feladatból nem jól írtak ki az egyenletet. Ide mínusz kell, - javítja ki - itt meg nem négy, hanem hét. Az egész egyenleted egy wont sem ér. Ülj le, egyes. Legközelebb ne késs!
    Csendben ülök vissza a helyemre, közben azon forognak agykerekeim, hogy mikor törhettem el egy tükröt, amiért ezt érdemlem. Padtársam az elképesztően bájos EunGo, az iskola legszebb lánya. Arany színű haja és égető fekete szeme, minden fiút megbabonáz. Leülök, és ő rám néz, kiskutya szemekkel.
Hát ez, mit akarhat? - arckifejezés jelenik meg az arcomon. De ő csak kacsint egyet. Rémült tekintettel nézek vissza rá. 
Egyre bizarrabb ez a nap.
    A következő szünetben mindenki lazít egy kicsit, valaki eszik, de van olyan aki zenét hallgat. Épp dugnám be a fülhallgatót, mikor megszólal az összes teremben a hangszóró, a szokásos csilingelő hangon.

 ~ Kedves diákok. A mai nappal bezárulólag megvannak a két nap múlva megrendezendő bál király és királynő jelölteinek. A jelöltek a Bálkirálynő címre, Kim HyunAh, Oh HaYoung, Son NaEun és Kim EunGo. A Bál király jelöltek ugyan azok akik tavaly is jelöltették magukat, azaz Yong JunHyung, Do KyungSoo, Yang YoSeob és az új jelölt Jung HoSeok a 14/3-ból. A jelöltekre szavazni a mai napon és a hétvégi tanítási napokon lehet. Vasárnap Bál. És hétfőt megkapjátok józanodás céljára. További jó tanulósát, ifjú géniuszok. 

    Mindenki engem néz az osztályban, én pedig saját magamban szörnyülködök. 
Én mint bál király? Hát persze, még mit nem!
- Haver, nem is mondtad, hogy nevezel. - üt hátba KyungSoo
- Nem is neveztem. - mondom, mire nagy szemét rám mereszti. 
- Akkor? Minek mondták be a neved? 
- Szerinted tudom én? - nyugodtan nézek vissza az asztalra. KyungSoo elém áll és az asztalra üti kezeit. Felnézek rá és látom hogy szemei szinte vérben forognak.
- Ne hidd, hogy elhalászod előlem a koronát. Három éve én vagyok a király, nem fog most, egy hozzád hasonló nyerni. - lassú, nyugodt mozgással felállok és elé hajolok.
- Tudod, kit érdekel ez a szar bál? Jobb dolgom is lesz annál, minthogy megnyerjem ezt a kis címet.
- Mondj egy dolgot!
- Minek? A magadfajta sekélyes emberek, úgysem értik meg az ilyet. De neked, amúgy is jobban áll a kis hercegnő tiara, mint nekem, igaz? - mosolyogva borzolom össze, tökéletesen belőtt, agyon lakkozott haját. - Még ma visszavonom a jelöltetésemet. - ott hagyom, hagy forogjon a mérgében.

- Mi az, hogy nem lehet vissza vonni? - akadok ki a tanulmányi osztályon.
- Minek jelentkezett, ha nem akar Bál király lenni?
- Én ugyan, minek jelentkeznék? Nekem nem kell egy vacak korona, csak az, hogy végre hagy ballagjak el ebből a kuplerájból. - akadok ki.
- Ne ide mondja. Nem kellett volna jelentkezni. - közli velem flegmán.
- De nem érti meg, hogy nem én... - de meg sem várja, míg befejezem, már bezárja az üveg ajtót előttem.
   Lassan vissza ballagok a tanterembe még a tanár úr előtt. A terembe érve három lány az osztályból nagy lelkesen szaladnak felém. Kettő két kezemre csimpaszkodik, míg a harmadik a derekamra fonja kezeit. Mind a hárman éltető szemekkel néznek fel rám, mint valami istenségre.
- Oppa, mi rád szavaztunk. - mondja az egyik.
- Te vagy a legjobb! - mire a másik.
- Végre valaki, aki elszedheti KyungSootól a koronát. - és rákontráz a harmadik.
    Észbe sem kapok, hogy mi történik körülöttem, mert már egy negyedik lány fejti le rólam az előbb rám ragadt lányokat. EunGo hirtelen karon fog, és elhúz közölük. Leültet a székemre, ő pedig beleül az ölembe, karjait körém fonja, úgy mosolyog felém. 
- Te mit csinálsz? - kérdezem, kissé kacéran.
- Magamhoz láncollak.
- Minek?
- Ha megnyered a versenyt te elszel az új barátom. Meg kell szoknod engem. - mosolyog. 
- Értem. Este szabad vagy?
- Féltem, hogy soha nem kérdezed meg. - egy puszit nyom ajkaimra, majd lepattan rólam, és leül mellém. Egymást nézzük, ő pedig pilláit remegteti. Mellőle pedig észreveszem KyungSoo féltékeny tekintetét. Szemeivel villámokat dobál felém ajkai pedig a megfogsz-dögleni kifejezést formálja.
    Motoromnál állok, hátitáskámat hátamra dobom, mikor megjelenik kellettem EunGo és kényesen megsimogatja kézfejem, ami már a kormányon hever én pedig a motoron ülök.
- Oppa, elviszel egy körre?
- Bocs nem. Dolgom van. - közlöm vele kis gúnnyal. Mire ő elmosolyodik.
- Áll még az este?
- Bocs nem. Akkor is dolgom lesz.
- Akkor, mikor fogsz rám szánni egy kis időt? - toporzékol mérgében, ez tetszik és elmosolyodok. 
- Soha. Nem szeretem a könnyen kapható lányokat. Te pedig elég olcsó vagy. Egy wont sem érsz. Menj vissza KyungSoohoz, ha egyáltalán vissza fogad. 
- De nekem nem ő kell, hanem te. - hisztizve ugrik derekam köré. 
- Ő többet ér, mint én. Te mellettem nem lennél boldog. Na, szia. Holnap találkozunk, és kérlek, ülj vissza KyungSoo mellé. Nem tetszik a parfümöd. Fuldoklok tőle.

    Motoromon ülve száguldok az edző terem felé, közben EunGo ledöbbent arckifejezése gondolok. Lehet nem kellett volna megbántani, de egyszerűen az az édes parfüm, már az agyamra ment, arról nem is beszélve, hogy mennyire tapadós. 
    Letámasztom egy fedett helyen a motoromat és már száguldok is a tornaterem felé. Mikor éppen beesek az ajtón észreveszem, hogy a mester nincs is bent, helyette csak egy levél hever a padló közepén. Cuccaimat útközben ledobáltam magamról, földre ülve olvasom a levelet. 

"HoSeok,
Ma nem leszek bent, de remélem jó volt az iskolában. Remélem megnyered a bál király választást. Szívesen! 

Son YoJu Mester

- MESTER! - kiáltom el magam, és hátra vetem magam a földön. - Csak jöjjön vissza, úgy megverem, hogy sírva szalad haza! - dühöngök. Felülök és ledöbbentem bámulok magam elé. Hogy mi történhet a mai napon, azt nem tudom. De azt igen, hogy gyakorolnom kell. Már csak két nap a versenyig. A legjobbnak kell lennem.

5. rész

   ~ Emlékszem, mikor kicsi voltam sokszor volt, olyan este, mikor anya mesélt nekem esti mesét, közben én az ölében feküdtem, ő pedig puha kezeivel simogatta homlokomat és hajamat. Mézédes hangjára elaludni, olyan volt, mint a megtestesült nyugalom, amiből sugárzott a Szeretet. ~

   Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen, de erős zötykölődésre ébredtem. Kezeim hátam mögé voltak kötve, épp úgy, ahogy a bokám. Ahogy mozgott a gépjármű, olyan ritmusra mozdult vele a testem is.
   Lassan mozgatni kezdtem fejemet, vele egy időben próbáltam kezeimet kiszabadítani, de ekkor egy kéz kezdte el körkörösen simogatni fejem tetejét, arcomat, épp úgy ahogy régen anya. Lassan kinyitogatni kezdtem szemeimet. A gépjárműben sötét volt, csak a sötétített ablakon szűrődött be valamennyi fény. A halvány fényben észrevettem hét fekete cipőt, amiről szinte világított a Nike jel. A cipőre - még így ülve is - ráhullott a bő szárú fekete nadrág alja. Jobb lábát megmozdította és ezzel együtt az én fejem is.
Úr isten, rajta fekszek! 
 Egyre jobban idegesebb lettem, így még többet mocorogtam. Kiakartam szabadítani a kezemet, mikor átnyúlt rajtam, oldalra fordított testemen és egy könnyed mozdulattal hátamra dobott.
    Arcát nem láttam tökéletesen, de arc formáját már láttam valahol, csak nem tudom, hol? Arcával lentebb hajolt már éreztem bőrömön a leheletét. Ajkain keresztül kifújta az égetően forró levegőt, ami szinte perzselte ajkamat. Azt hittem megcsókol, vagy más ocsmányságot tesz velem, de ehelyett csak oldalra fordította fejemet, és halkan súgta:
- Aludj még, ha megtudják, hogy fent vagy, nagy bajba kerülsz. Pihenned kell, ha megérkeztünk csak akkor fog kezdődni az igazi buli. - nagyot nyeltem.
Mit jelent az, hogy Igazi Buli? 
- Mikor ölsz meg? - súgtam vissza, de nem mertem rá nézni.
- Mért nem futottál el?
- Bíztam benned.
- Hiba volt.
- Te...
- Nem, nem én öltem meg a szüleidet. Aludj, vagy addig ütlek míg el nem alszol. Végleg. - Engedelmeskedtem akaratának, lehunytam szemem, próbáltam aludni, de nem ment, inkább csak csukva akartam tartani őket, hogy ne lássak semmit.
   Alvást színlelve ébren figyeltem a hangokat a környezetemben, és próbáltam hallgatózni a beszédre, de nehezen ment, hiszen a motor erősen zakatolt. Miden olyan zavaros.
Lehet jobb lett volna meghalni?
   Gondolataim súlya alatt arcom megkeményedett, ráncosra húzta össze magát, és könnyek hagyták el szememet.
- Ne sírj, semmi sem történik ok nélkül. - súgta fülembe, közben simogatta felkaromat - Ha legközelebb, azt teszed, amit mondok, akkor nem történik több rossz. Engedelmeskedhetnél nekem, itt az első. Aludj.
   Megállt a simogatással, nem ért hozzám. Tévedtem. Kezével fejemet felfelé fordította, és egy lágy puszit nyomott homlokomra. Másik kezével pedig letakarta a szemeim.

~ - Úr isten MinMi!
- Mi az HyoNi?
- SooTae megpuszilt a homlokomon. - elültünk egy padra, MinMi kezei közé fogta enyéimet, majd mélyen a szemembe nézett.
- Tudod ez, mit jelent? - szeme csillogott, szája magasba szökött.
- Nem, mit?
- Puszi szájra azaz, hogy kacérkodik veled. Nyakra az azt, hogy szeretne téged, mindenhogy. Puszi homlokra, pedig azt, hogy bízik benned.... ~

    Az el rablóm bízik bennem, de én bízok benne? - Megmakacsoltam magam, el elhatároztam, hogy fogok.

- Ébredj! - rúgott meg valaki.
Sajgott az oldalam, nagyon, szemem könnybe lábadt, még így is. De nem nyitottam ki szemem. Másvalaki mondta, neki nem engedelmeskedhetek, csak annak, akiben bízok.
Te nem ő vagy!
- Ébredj, nem hallod? - rúgott meg ismét, de ezúttal a székkel együtt felborultam, és a földre estem.
Nagyon fáj!!
- Ébredj kurva! - ekkor már többször rúgott meg, egyenesen a gyomor számra célzott.
Nem, amíg ő nem mondja!!
- Nem hallod?!
- Hé, elég legyen LeeJoon! - kiáltott oda az, akibe, minden bizalmamat helyeztem.
- Hát, te?!
- Ezt nem így kell, te tuskó. Figyelj és tanulj!
- Pont egy magadfajtától, fogok tanulni! Szar-házi!
   Lépteket hallottam magam mögül, ekkor valaki felemelt a székkel együtt. Lehorgasztott fejjel ültem a széken, amihez ki voltam kötözve. Két új érintését éreztem meg állam alatt, ami fentebb emelte a fejem.
- Jó reggelt kisasszony! - lassan nyitogatni kezdtem szemem, de az erős fény miatt elfordítottam teintetem felőle. Ahogy egyre jobban szokta meg a fényt, úgy néztem vissza rá.
   Előttem egy mosolygós fiú guggolt talán két évvel lehettem tőle fiatalabb. Szeme körül, már nem volt semmilyen maszk, és nem is olyan ijesztően nézett rám, mint a házunkban. Szája pedig nagy 'C' betűt formált.
    Nem mondott semmit sem, csak jobb kezét elém nyújtotta, közben kisujját mutatta felém. Fejemmel hátra biccentettem, jelezve, hogy nem megy az, olyan könnyen.
- Igaz is. - mondta, kedvesen mosolyogva.
    Felállt és rajtam keresztül elkezdte babrálni a csomót.
- Nagyon ügyesen megkötötted LeeJoon. Gratulálok!
- Ne nyalizz, kis dísz buzi.
    Fejét felém fordította, beleszuszogott nyakamba, amitől kirázott a hideg.
- Ha megcsípem a kézfejed, gyorsan húzd fel a térded és rúgj gyomor szájon! - súgta még halkabban, mint az autóban.
- Nem foglak bántani, te sem bántottál.
- Ez parancs. A jövőd a tét.
- Mit piszmogtok, ti, ott? - kiáltott felénk LeeJoon. Hangjától összerándult egyszerre az összes izmom, kicsit felugrottam.
- Hé, hé. Te meg mit csinálsz? - kiáltott rám a szép-mosolyú srác, miközben hátrébb lépett és egy pofont küldött felém.  Égett a helye, és fájt, nagyon. Nézése égetett, szigort árasztott magából. Megrettent tekintete.
Mi ütött belé?
    Lassan visszalépett hozzám, ismét úgy hajolt át rajtam, mint az előbb. De ezúttal parfümjének illata megbabonázott, elszédít ez az érzés. Ez a szédült állapot, elfeledtette velem, az előbb történteket. Azt, sem bánnám, ha mindig ütne, pofozna, csak had érezzem az illatát.
Miket nem gondolok? Ez törvény ellenes! Térj észhez! - Nem megy, megbabonázott, egy pillantásával!
    Hajamnál fogva húztam ki magam, ebből a szédületes állapotból. Épp jókor. Mikor egy pillanatra felébredtem, akkor éreztem meg a jelet.
Gyerünk!
    Egy erős határozott mozdulattal, gyomorszájon. Ő összerogyott előttem a földön, én pedig az ajtó felé rohantam. Lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtó, de még vissza néztem, az a szadista barbár futott felém, de az édes-mosollyal-megáldott-megmentőm rávetette magát, hármat ütött fejre, ezt követően a nyakát és a mellkasát sorozta ütéseivel, majd pedig felém kiáltott.
- Egyenesen, jobbra, ismétlés végig, az ajtóban pedig 3 kopogás. FUSS! - ahogy elmondta, már el is vesztette az előnyét, hiszen a nagy monstrum LeeJoon egy határozott ütéssel gyomorszájon ütötte úgy, hogy megemelkedjen a földről.
- Fu... uss... - mondta. Szájából eleven vörös vér spriccelt ki, ami a földet érés pillanatában szétfröccsent, amit pillanatokkal később a gazdatest fedte le.
    Adrenalinnal megtelt érrendszerem, egyre jobban duzzadt meg bennem. Rohanni kezdtem.

~ Egyenesen... Jobbra... Egyenesen végig... az ajtón három kopogás...  ~

   Kinyílt az ajtó, és pedig hátra sem nézve rohantam be, és csaptam be azt. Ráfordítottam a zárat, épp jókor, hiszen valaki már most dörömbölt rajta. Az ajtónak dőlve kifújtam a levegőt, de szívverésem egy cseppet sem lassult. Épp ellenkezőleg. Előttem egy majd tizenöt centiméterrel magasabb férfi állt, fehér öltöny nadrágban, amibe bele volt tűrve a baba kék ing. Zsebre tett kézzel állt előttem és vizslató tekintettel mért végig. Szőke haja volt, és kiismerhetetlen tekintete.
   Egyre jobban ütötte valaki mögöttem az ajtót, amibe testem beleremegett. A szőke hajú férfi kezét nyújtotta felém, egy bájos mosollyal körítve.
Mit tegyek?? Anya, segíts!
- Elbújtatlak! - mondta, szelíd hangon és én elfogadtam kezét. Maga mögött húzott, kinyitotta előttem a jobb sarokban lévő ajtót. - Menj be. Öltözz át. Amit kiválasztasz az már a tied. - és belökött, mögöttem pedig bezárta az ajtót, kulcsra.
    A szobában rengeteg ruha volt vállfára akasztva, és a szemben lévő oldalon még sminkes tükör illetve egész alakos is volt felakasztva. A sminkes tükör előtt egy nagyobb asztal volt, olyan mint a sztároknak. Rúzs, púder, szemceruza, szempilla spirál... minden.
    Az ajtó mellett mindkét oldalról szekrények voltak, tele ruhával. Egyik oldalon női ruhák voltak, míg a másikon férfi. A női rész felé vettem az irányt. Kezem végig húztam a felakasztott ruha tömegen, míg meg nem találtam egy kivételes darabot. Tengerkék volt, és a földig ért. Szegcsontnál egy ezüst karika díszelgett, amiből jött egy spagetti pánt.
    Felvettem, és beültem a sminkes asztal mögé. Boldogság járt át, mosolyogtam, minden gondom-bajom elfelejtettem. Felhelyeztem egy leheletnyi púdert, rá egy kis pirosítót, egy vékony csík szemhéjtust, és szempilla spirált. Az egészet pedig megbolondítottam, egy kis halvány rózsaszín szájfénnyel.
    Nagyot sóhajtottam. Olyan mint egy álom.
Olyan vagyok, mint egy igazi színésznő!
    Lassan kihúztam az egyik fiókot, amiben volt több kis doboz. Kivettem egy kis kék masnisat. Kinyitottam, és egy nagy kék drágaköves fülbevalót láttam meg. Felcsillantak szemeim. Felvettem őket. A másik oldalra fordultam, onnan is kihúztam a legfelső fiókot, de abban csak kettő dobozka volt. Egy fehér és egy fekete. Kivettem a fehéret, és felnyitottam. Egy vékony arany nyakláncot találtam benne, amin medálként egy kis kör volt, amin fehér színű kis ékkövek ékeskedtek.
    Kivettem a dobozból, magam elé tettem, majd pedig kettévettem szárait és nyakamba akartam akasztani, ekkor egy hideg kéz érintését éreztem meg.
- Segítek. - mondta.
- Köszönöm. - Bekapcsolta a nyakéket, majd felsegített a székről, a szoba közepére vezetett, ott pedig felállított egy kör alakú dobogóra. Kettőt tapsolt és még több fény gyulladt ki, amik rám világítottak.
- Jó a stílusod. - Hogy ez, most dicséret, vagy más, nem tudom, hiszen semmilyen arckifejezést sem vettem észre rajta. Közelebb sétált, most én vagyok a magasabb tőle, úgy öt centivel.
- Hajolj le, kérlek. Nézz a szemembe. - mondta, és egy kérdés nélkül tettem, amire kért.
   Szemembe nézett, és én az övéibe. Mély barna szeme magáéba olvasztotta enyéimet, és onnantól kezdve... csak az ő szava számított. Elvarázsolt.
- Te, most már ide tartozol. Ez a lakhelyed, itt élsz és itt lesz megnyugvásod. Itt fogsz sírni és nevetni, ha én azt mondom. Te most már az enyém vagy. Csak az enyém. - mondta, de úgy nem fogtam fel szavainak súlyosságát. Csak egy valamit tudtam.

- Rendelkezz velem, uram!

4. rész

   Minden a szokásossal kezdődőt. Reggeli rutin, ami fogmosást, tusolást, bepakolást és reggelizést jelentett. Most pedig az iskola padját koptatom lassan három órája. Alig várom, hogy kicsengessenek, nem nekem találták ki a matematika órát.
   Az ablakon keresztül merengek ki a vakvilágba, és az én kis unalmas életemen gondolkozok. A madarak repülnek, a felhők úsznak az ég kékjében, mindez olyan békés és kellemes. De valahogy csak az én nyomorultságomra tudok gondolni, és arra, hogy csak egy vagyok a hét billió ember közül, az, akinek se jelenje, se jövője, hiszen csak egy kis pont az éterben. A tegnapról gondolkozok, hogy vajon akkor jó döntést hoztam-e vele kapcsolatban. De még most is rá gondolok, lehet tévedtem. Annyira az álmaimnak élek, hogy nem törődök a többiekkel magam körül. Elbeszélgetek velük, de... nem olyanok. Én más vagyok, tudom és érzem, de hogy miben azt nem tudom. De most szükségem lenne egy nagyon nagy változásra az életemben.
   Nagyot sóhajtok gondolataim súlya alatt, amit rajtam kívül mindenki észrevett, még a tanár is.
- Choi HyoNi, akkor mi a helyes válasz? - száguldott felém a kérdés. Mikor felpillantottam, megláttam, a majd két méteres vizsga biztos urat, akinek tekintete már azt üvölti képembe.
- MEGBUKTÁL!
   Honnan tudom, hogy vizsga biztos? Mondták, én meghallottam, ilyen egyszerű. Nagy szerencsénkre egy, olyan matek tanárt kapott ez a hozzunk-be-döglött-galambot-osztály, hogy tuti a fél csapat megbukik, nem csak idén, de még az érettségin is.
    Ránézek a táblára, végig futom az egyenletek sorát, aj... sose ad fel 1+1-et? Bár még azt is sokan elrontanák, van egy olyan érzésem.
- A másodiknak? - kérdeztem. A tanár úr pedig bólint - Mínusz 19,2 kilógramm.
- Biztos?
- Igen.
- Leleste?
- Nem kiszívtam akis ujjamból.
- Ne szemtelenkedjen, fiatal asszony.
- Asszony, tini vagyok, vagy még annak is gyatra...
- Kap egy mínuszt, tanuljon meg viselkedni. Azért nem buktatom meg, mert jó matekból, de közepesnél ezért a beszólásért, többet ne várjon.
- Igen is.

   Szlalomozva sétálunk át az embertömegen a nagy 15 perces szünetben. MinMi, olyan gyorsan töri az utat a nagy tömegben, hogy már-már alig bírom követni. Nehezen kiérünk kritikus részen kívül eső lépcsőházhoz, amin felfelé vesszük az irányt, fel egyenesen a tetőre. Lassan óvatosan, lopakodva sétálunk.
   Fent szokásunkhoz híven, leülünk a fal mellé, táskáinkból elővesszük a szendvicseket és jó ízűen neki kezdünk.
- Nem akarsz nekem mondani valamit? - érdeklődök tőle.
- Mire vagy kíváncsi. - rám se néz, csak mered előre, csoda, hogy még így is képes figyelni az evésre.
- Mi van közted és JunHong között? - beleharapok jó kis mogyoró vajas szendvicsembe, majd kortyolok egyet a mézes vizemből és érdeklődve figyelem reakcióját.
- Semmi. - válaszolta,  semleges arccal. Ez feldühít. Kezemet arca előtt lengettem, de még erre sem reagált.
- MinMi, olyan furcsa vagy két napja. Történt valami?
- Semmi.
- Hát jó. Akkor ne beszéljünk. Jó étvágyat.
- Neked is.

   Hiába vagyunk osztály társak egész nap nem szólt hozzám, és ez aggasztó. Általában, akkor ilyen, mikor valami történt de nem akar belekeverni. Aggasztó.
   Órák után elhatározom, hogy követem. Az iskola előtt észrevettem, hogy megáll és gyanúsan körbe néz, majd miután nem talált senkit, se semmit, kifújja a levegőt és elindul jobbra, én pedig utána.
   Barátnőm vagy három utcát sétál, majd pedig megáll a játszótérnél. Körbenéz, és a fejével biccent. Másodpercekkel később megindul, de ezúttal két tőle magasabb férfi is követi bőrdzsekiben, zsebre tett kézzel. Ismét mennek még ennyi utcát, megállnak, de most telefonálnak. A szőke hajú előhúzza kézfejét, maga elé emeli, felhúzza a dzsekije ujját és a karórába kezd el beszélni. Hamarosan társul hozzájuk egy srác, kezében egy nagy H&M-es szatyorral. MinMi belenéz, bólint, és elmennek.
   Megállnak az egyik buszmegállóban és várnak. Hosszú percek telnek el, semmittevéssel, de ők egymáshoz sem szólnak, csak ülnek és néznek ki a fejükből.
   Megállt előttük egy fekete BMW X5-ös, ők bedig eltűnnek belselyében.
Ez furcsa volt.

   Elcsigázva, lassan lépkedek otthonom felé. Nem tudom kiverni a fejemből azokat a srácokat, mit akarhattak tőle? Mibe keveredett bele?
   Alig, hogy belépek a kapun egy furcsaságot pillantok meg. Nyitva az ajtó. Nagy sietségemben ledobtam magamról a táskámat. Rémültem állok az ajtóban, mikor meglátom a pirosló lábnyomokat a szőnyegen.
- Mond, hogy nem vér!? - suttogom magam elé. Ahogy egyre jobban szétnézek megpillantok magam mellett a falon egy elfolyt vöröslő nyilat, majd mégegyet és mégegyet. Útvonalat mutattak.
   A nyilakat követtem és elértem nappaliba, ahol minden össze volt törve zúzva. A családi vitrin darabokban és a méreg drága ősi kínai porcelán étkészlet is darabokban hever a földön.
   Égett illat csapja meg orromat. Ahogy beleszagoltam a levegőbe, úgy tudtam lokalizálni a helyet. A nagy kandalló felé fordultam, és akkor megpillantottam bátyámat a kandallóban, szívében egy konyhakéssel lángokba borítva.
   Ijedtemben felsikítottam és neki támaszkodtam a falnak, reménykedve, hogy az majd megvéd. Szívverésem kétszeresére duzzadt, szememből pedig elindultak a könnyek, világjáró kör utazásukra.
   Erőt vettem magamon és körbenéztem a nagy szobában, mindenhol, fucsábbnál, furcsább jelek voltak, pirossal festve. De a nyilak más más irányba mutattak, egyenesen a konyha felé. Utoljára még vissza néztem, szívem az eddigieknél, is jobban összeszorult, én pedig naivan elkezdtem követni a nyilakat.
  
   Mikor beléptem a konyhába, nagy sötétség uralkodott a szobában. Az ajtó mellett lévő kapcsolóhoz nyúltam, hogy felkapcsoljam a lámpát. Az erős 100 Wattos izzó fénye elvakított. Lassan megszokta szemem a fényt, de még így is fátyolosan láttam a világot. Magam elé néztem, ebben a lehetetlen állapotban, és két burgonyás zsákot láttam mag magam előtt lógni.
   Szemeimet megdörzsöltem, így már jobban láthattam mindent. De bár ne tettem volna. Az egyszerű burgonya zsákoknak hitt objektumok, nem azok voltak amik. Lábuk volt, amiről súly lógott le. Kezük volt, amiken véres vágások ékeskedtek, összekötve a test előtt. A fejen, pedig zsák volt.
   Halálfélelem járt át, egyik pillanatról a másikra. Lábam, lecövekelt, mozdulni nem volt képes, úgy mint, aki a csodára vár. Reméltem, hogy valaki, előugrik és annyit mond, meglepi, mindenki él és virul. De rá kellet jönnöm, hogy egy a szörnyű, kegyetlen vakóság. A családomat, lemészárolták.
   Egyre jobban áradt szét testemben az adrenalin, a látottak hatására, és már volt annyi erő bennem, hogy elszaladjak. Lábaim megmozdultak, de még mielőtt kimentem volna, a konyha pultból elővettem egy nagy konyha kést.
- Én vagyok az egyedüli túl élő a családban. Nem halhatok meg. - bíztattam magam a lehető leghalkabban.
   A kés pengéjén megcsillant a fény, és megláttam benne a fellógatott embereket. Fájdalom helyét átvette a bosszú vágy és a vér szomj. Arcom égni kezdett, a gondolatra, reménykedtem, hogy már senki sincs a házban, és hogy könnyű szerrel ki slisszolhatok ebből a terror házból.
   Lassan széthúztam az ajtót, majd körültekintően körül néztem. Sehol senki. Kicsit megnyugodva elindultam az ajtó felé. A fő bejárati ajtó a nappali mellett található, pontosan a konyhával szemben.
   Felnéztem a lépcsőn keresztül az emeletre, de semmi gyanúsat nem láttam. Tovább mentem, elhaladtam a nappali előtt, gyorsan végig futottam szemmel még utoljára rajta. Akkor megpillantottam egy feketébe öltözött embert, aki keresztbetett lábbal, vastag fekete vonallal volt fedve szemkörnyéke egészen halántékáig és az ujságot olvasta a kanapénkon.
    Azonnal elkezdtem tanakodni, hogy a hulla merevség beállhat-e élő emberen, mert ha igen, akkor nálam ebben a pillanatban ez történt. Kezeim magam elől lecsúsztak magam mellé, szemem kikerekedve nézte, azt a szörnyet a nappaliban.
    Fejét lassan felemelte, rám nézett. Fehér bőre világított ebben a délutáni rózsaszínes időben, de ruhája miatt, mindene sötétbe burkolózott körülötte. Széles, nagy téglalap alakú mosolyt húzott arcára, miközben szemeit kerekítette, úgy mint egy őrölt. Szeme fehérje, szinte világított a fekete keretben.
    Arcom felvette az előttem ülő szem formáját, szám résnyire kinyílt, légzésem pedig akadozni kezdett. Szemeim lecsuktam, szám összeszorítottam, reménykedve, hogy csak én látom őt, és fordítva nem.
Ugye ez csak egy rossz álom?!

   Mikor kinyitottam a szemem, nem láttam semmit sem, csak a nagy feketséget. Felnéztem, akkor megpillantottam az előttem álló fekete ruhás férfit, ugyan azzal a hátborzongató mosollyal arcán, mint az előbb, de idő után arcvonásai meglágyultak, de szeme még mindig lángolt, még jobban, mint az előbb.
   Remegő térdekkel álltam előte, és tanácstalanul a jövőmre és az életemre nézve. Ahogy, szemeibe néztem egyre jobban meglágyult tekintetem, és szívem, de még mindig a rémültség járt át. Borzasztó ez a kettősség!
- Mikor? - esett ki számon ez a jelentéktelen szó. Könyöröghettem volna, az életemért is, még mi több, meg is kérdezhettem volna, hogy miért, de ebben a pillanatban, csak azt akartam megtudni, hogy mikor jön el az én időm.
- Most. - suttogta, közben bőrkesztyűs ujjával végig simított ajkamon. Olyan volt, mintha kissé meglepődött volna, kérdésem jelentéktelensége miatt. Nem ezt várta. De én sem magamtól.
    Végig nézett rajtam, de mikor meglátta a kést kezemben, kissé hátrébb lépett. Látszólag felzaklatta a közönséges kenyér szeletelő látványa. A végelgyengülés határánál, ujjaim közül kiesett az egyetlen fegyverem, és nagy koppanással ért a földet. Fejét hirtelen felkapta az emelet irányába, ahonan lépteket lehetett hallani.
    Arcáról eltűnt az a bizonyos kifejezés, helyét átvette az idegesség és az izgatottság. Szeme ismét kikerekedett, de nem olyan nagy mértékben, mint az előbb.
- FUSS! - mély, érdes hangja valahogy megsimogatta vállamat, egy teljesen más fajta érzés lett úrrá rajtam. Ez a durva gyengédség belém hatolt, átjárta testem, és az utolsó pillanatokban, csak annyit tudtam tenni, hogy előrébb léptem, egy lépést, - hogy vissza nyerjem az eredeti távolságot - ekkor elgyengült lábaim elvesztették maradék erejüket és földre rogytak.

   Túl sok volt az izgalom. Túl sok minden, kezébe adom életem. Most had ne én döntsek, az életem felől, hanem valaki más. Egy hidegvérű gyilkos. 

 Gondolataim végére érve, hagytam, hogy a szemem lecsukódjon, majd pedig koponyám nagy koppanással a földet érje. Elnyelt a biztos sötétség a szüleim gyilkosának lábai előtt.

3. rész

x.X.x

   Fel és le járkálok már vagy tíz perce a nagy huszonnégy fős asztal körül, közben magamba furdalva próbálom elfojtani felduzzadt indulataimat.Valaki, hozzám szól és mint egy fortyogó vulkán, úgy fogok robbanni. Kezdek szédülni, nem is számolom, hogy hányadik körömet futom, de már biztos, hogy sokadikat. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mit akarhatott az a fazon JunHongtól, és hogy miért nem ölte meg. Nem mintha baj lenne, hogy nem ölte meg, de ez, azért furcsa. 

   Nem veszem észre és máris sokan ülnek az asztal körül, pontosabban csak a BTS tagjai. JiMin, SeokJin, a szótlan TaeHyung, NamJoon és YoonGi. Én pedig még mindig járkálok. Valamit motyognak, de nem értem őket, annyira elfoglalnak a saját gondolataim.
- Hé, állj már le, elszédülök! - kiállt rám YoonGi
- Tessék? - kérdezek, vissza összefont karral és értetlenkedő arccal, szinte már fenyegetően.
- Csak annyit mondtam, hogy állj le, mert elszédülök és nyugodj le! - ismételte meg magát kicsit bővebben, mire felment bennem az a bizonyos pumpa.
- Hogy a kurva életbe nyugodjak meg... - csapom kezemet az asztalra - ..., miközben egy idegbeteg fekete ruhás hapek szabadon jár, kel és JunHongra vadászik vagy tudom is én, hogy mit is csinál.
- Honnan tudod, hogy vadászik? - kérdezett vissza YoonGi, nyugodt hangnemben.
- Ne húzd az idegeimet, mert megütlek! - fenyegetőzök, és még ujjmutogatással is tetőzöm ezt.
- Hé, állj le. Ne kapd fel a vizet! Menstruálsz, vagy mi van? - nagy mély levegőt vettem, próbálok uralkodni magamon. Nem megy. Lassú, megfontolt lépésekkel YoonGi elé sétálok, és jobb kézzel egy óriásit ütök arra a kis pufók fehér arcára.
- Ezt, most miért?
- Én szóltam. Ne húzd fel jobban az agyam, vagy különben robbanok, és akkor velem robban az egész WHITE is. - hangom mély, és sötétséget, illetve komolyságot sugároz.
- Gyere! - fogja meg a kezem YoonGi és kifelé húz a tárgyaló teremből, onnan, ahol a BTS és a WHITE szervezet szokott összeülni és egyezkedni. A többiek feszült pillantással néznek minket, és nem mernek megszólalni. Jobban is teszik.
- Hova viszel? - kérdezem ingerülten. De próbálom visszafogni magam.
- Megyünk baszunk egyet. - olyan nyugodtan mondta, mint még soha és olyan komolysággal, amit rég láttam tőle már.
- Mi a fasz...? - akadt el a lélegzetem. Gyorsan kihúztam kezei közül karomat és úgy néztem szemeibe - Csak egy kis pihenés kell, illetve egy kis nyugi és Csend - hangsúlyozom, ki a csend szót. - Érted?
- Ja.
- Akkor, hagyj és kérlek, ne nézz engem olyannak, aki egy szavadra megy és lefekszik veled, csak azért, mert feszült vagyok.
- De ha kell valami vagy valaki, akin levezetheted a mérgedet itt vagyok én. - ajánlata kecses, és megfontolásra késztet, de érezem mit akar ezzel sugallani. Nyelek egyet és immáron tényleg nyugodt hangon válaszolom.
- Köszönöm. - hajolok meg - De nem élnék vele, soha, nem kezdek ki, olyannal akivel egy csónakban evezek és legfőképp olyannal, aki ilyen könnyen megkapható. - kacsintok egyet és kimegyek.

x-X-x

- Mindig is mondtam, hogy Isten egy büdös kurvának és stricinek teremtett, YoonGi. - mondta Jimin és kiment.
- Sohasem mondtad, bazd meg! - kiáltottam utána, kezemmel hadonászva.
- Majd legközelebb haver. - lépett közelebb NamJoon és egy biztató mosolyt küldött felém.
- Menj, a francba. - ütöttem a vállába, mire csak elmosolyodott és továbbment. Megfordultam és láttam, hogy SeokJin és TaeHyung még mindig ott ülnek egymással szemben, nem törődve az előbb történtekkel, és csak beszélgetnek. Lassan TaeHyung felém fordul és megszólal egy számomra érthetetlen nyelven.
- 1-0-0-1 1-0-1 0-0-1-1-1-1-0- mondta
- Azt mondta, hogy... - kezdett bele SeokJin, de még előtte kissé idegesen TaeHyungra ézett - egyél egy doboz csokit lehetőleg mogyorósat és menj aludni.
- Még mindig nem értem, hogy, hogyan tudod megérteni őt. - fancsal arccal néztem rájuk.
- A gép és a kettes számrendszer ez olyan kockák beszédnyelve, mint mi. Ez könnyű, te is megtanulhatnád. - könnyed, szavaitól kirázott a hideg. Ez túl sok!
- Úgy utálom, hogy ilyen ki baszott okos vagy SeokJin. - hátat fordítva kirohantam.

x-X-x

- Minek mondtad, azt YoonGinak? - hajoltam közelebb TaeHyunghoz, aki csak hátradőlve nézte ölébe tett kezeit.
- 1-1-0... - lebiggyesztette az ajkát, majd ismét nagy hanggal, szinte már haragosan nekem esett. - 1-1-0-0-1-0-1-1-1-1-0-0-1-0... 0-1... 0-0.
- Nem érdekel, a társad, nem mondhattam el neki, amit valóban mondtál.
- 1-1-0?
- Mert nem! Fogadd el, ne ellenkezz az idősebbel!
- 0-1-1-1-0! - és kirohant.
- Bazd meg te! - és mérgesen hátradőltem a székembe, olyan erővel, hogy az majdnem hátra borult.

x-X-x

   Három napja minden olyan zavaros, akár a felkavart iszapos víz. Nem érzem, azt az elkötelezettséget, mint anno, amikor elkezdetem ezt az egészet, de akkor sem magam miatt kezdetem bele. Belekergettek a bajba, amit nem is akartam, olyannyira, hogy nyakig benne legyek. 

- Gyere be, Zico beszélni akar veled! - lépett ki MinKi, aki szokásánál jobban kiöltözött, nem mintha érdekelne, de azért az a rózsaszín ing bassza a szemem, elég rendesen, olyan, mint egy rossz buzi. Fúj!
   Felálltam és bementem. A nagy szoba tele volt sötét színekkel, két oldalt könyves polc a fal mentén, középen pedig egy hosszú vörös szőnyeg minek a végén kétoldalt helyezkedik el egy-egy fekete bőr kanapé, előtte egy nagy tölgy asztallal. Az asztalon egy monitor, egy telefon és egy lámpa volt, mögötte pedig egy nagy támlájú fekete karosszék.
    MinKi, - munka nevén csak Ren -  megállt mögöttem megállt onnan figyelte, ahogyan megfordult a székével Zico. Ugyan az a ballon kabát volt rajta, mint három napja, amikor összefutottunk azzal a WHITE-os nőcskével.
   De ezúttal, nem azt a fekete ruhadarabjait vette magára, hanem színesebben öltözködött. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy a fekete inget lecserélte egy szürke csíkosra, aminek a hátán a nagy Kínai sárkány díszelgett arany színben. 
 Beújított a főnök, úgy látom.
   Lassan felállt, komótosan elém sétált és egy határozott mozdulattal gyomorszájon ütött. A fájdalom nem ért váratlanul, valahogy sejtettem, hogy ez lesz, miután megjelent az a cafka. Egyre esősödött a fájdalom, de nem engedhetem meg magamnak, a fájdalmat, sem az érzéseket. Csak egyenesen álltam, tekintetem pedig a távolba meredt rezzenéstelenül. Bírd ki!
- Humm... - bólogatott elismerően - Fejlődsz kicsi Jedi. - és még egyet beleütött ugyan abba a pontba, ahova az előbb is. Ezt már jobban megéreztem, kissé előre görnyedtem, szemei össze szorítottam, de nem estem össze. Egy ideig még így maradtam, majd ismét kiegyenesedtem.
- Ügyes vagy! Ülj le! - kimért hangja határozottságot tükröz, de ezúttal nem engedelmeskedek neki.
- Nem hallod, tedd a segged le arra a kurva székre! - üvölti és erővel beleránt a székbe.
- Te is fejlődsz. - hangom kissé remeg még a fájdalomtól, de túl élem.
- Csak ugyan? - nézett le rám asztala mögül.
- Bővült a szókincsed. - ekkor egy óriás nagy tockost kaptam hátulról. MinKi adhatta. Csuklóját maga előtt masszírozza elég feltűnően, közben pedig elszánt, de mégis kéjes mosoly villan fel ajkai szélén.
- Megtaníthatnád a cica babádat, hogy hogyan viselkedjen, mikor te kulturált beszélgetést folytatsz egyik tanoncoddal?!
- Igazad van. - fel néz MinKire - Meg lesz még a mai nap folyamán büntetve. - kezeit össze csapja és dörzsölgetni kezdi tenyerét és ujjait egyaránt. - Kifelé! - legyint egyet kezével és a talpnyaló elmegy.
    Zico leül az asztal mögé, előveszi a telefonját pötyög kettőt és már Haló-zik is. Beszélget egy kicsit, épp annyit, míg én körbetudok nézni a szobán. 
   Akkor voltam itt először, amikor "ajánlatot" kaptam, hogy dolgozzak nekik, pontosan hat hónapja. Magam sem tudom, pontosan, hogy miért én lettem az a "szerencsés", aki ebben a rendkívüli életben részesülhet, de már nem léphetek vissza, anyám élete a tét. 
- Gondolom tudod, miért hívattalak ide?!
- Igen.
- Az a nőcske jól megzavarta a mi kis beszélgetésünket, de most befejezzük. Jó? Jó vagy nem jó, ez lesz és kész. Ok?
- Igen.
- Nos, hol is kezdjem az elején vagy a közepén? Tudod mit, inkább kezdem ott, ahol abbahagytuk. Egy hét múlva lesz a beavatási szertartásod, ami nem kis munkámba fog fájni nekem, épp úgy ahogy neked is. A feladatod a következő, a halál és az élet apró vonalára kell eljuttatnod egyik iskola társadat vagy, akit először meglátsz, akkor, amikor azt én mondom. Ha nappal lesz, akkor nappal, ha este, akkor este. Világos?
- Igen.
- Amikor hívlak, az első személyt elintézed! Mindegy hol, mikor, csak akkor, amikor jelt adok.
- Igen.
- Mehetsz! - felállok, az ajtó felé indulok, de vissza fordít fél úton a mester. - Egy hónap múlva érkezik Dél-Koreába a Világ legértékesebb gyémántja, YongGuk pedig azt akarja, hogy ez legyen a te első küldetésed. 
- Mit kell tennem?
- Vegyülj el, lopd el, hozd ide. A drágakő mellett biztosan lesznek fegyveres őrök is. Készülj fel a közelharcra is. Ha elbuksz, az életeddel fizetsz, megértetted?
- Igen. - fejet hajtok és kimegyek.
- Várd a hívásom!
    Az első munkám és a beavatási szertartásom, előbbit jobban várom, mint az utóbbit. Örök életemben ennek a mocskos cégnek kell majd dolgoznom, hisz' sakkban tartanak. De egy nap, megfizetek, mindent! 

Ígérem.