31. rész

x.X.x

- Igen?
- YoonGi, azonnal találkoznunk kell! - JiMin hangja a szokásosnál is zaklatottabb, én pedig azért vagyok zaklatott mert fél nyolckor képes volt felkelteni, holott jól tudja, hogy tegnap túlóráztam. Írtam körüzenetet még a kocsiban, a közös rádió hosszon, küldtem mindenkinek SMS-t és még az irodánk ajtajára is kitűztem egy nagy lapra írva, hogy "Túlóráztam, fel ne merj kelteni!" Erre mi történik? Felkeltenek!

- JiMin, nem kaptad meg az üzenetemet?
- De megkaptam az üzenetedet, de ez egy nagyon fontos dolog, kevés az időnk!
- Mire kevés az időnk?
- Az életre!
- Az életre?! Te beteg vagy, vagy ittál?
- Felejtsd el, amit mondtam. Egy óra múlva ott vagyok érted!
- JiMin, én hajnali öt órára értem haza, nem gondolod, hogy három és fél óra alvás után kissé beszámíthatatlan leszek?
- De. Vállalom mindenért a felelősséget!
- Huh, akkor nincs vesztegetni való időnk, egy óra múlva a bérház előtt, ha késel, megnyúzlak! - bontom a vonalat, és nyávogva, mérgelődve nyújtózkodok egyet, majd még jobban morgolódva indulok meg a fürdőszoba felé.
   A tükör egy mosott szart mutat, amire az én arcomat festették. A szemeim karikások, a hajamat egy szalma boglya megirigyelhetné és a leheletem, még a bűzös borzot is téli álomra kényszerítené!
Szörnyű!
   Alaposan elkezdek mindent az elejéről, fogmosás, tusolással egybekötött hajmosás, majd reggeli kávé készítés derékra csavart törölközőben és a vállon lógó, sampontól illatozó hajszárításra használható törölköző! Éppen a szendvicsemet kenném meg, amikor a telefonom megcsörren. A tállal nagy csörrenéssel, leejtem az asztalra, de ügyelek arra, hogy ne törjön el a tányér.
- De fontos lettem a mai napon! Haló!
- Hali, JiMin már szólt neked? - érdeklődik a másik vonalról MinMi.
- Annyit mondott, hogy legyek kész, mert elvisz valahova! Remélem, legalább vidámparkba visz, ha már ilyenkor felkeltett.
- De bolond vagy! - hallom, ahogy felkacag. Az ő hangja annyira megnyugtató tud lenni, és annyira jó érzés hallani. - Az jó, ott találkozunk. Ja, és a kávéd, ki fog futni!
- Hu, az anyát! - kiáltom el magam, mire ledobom a telefonomat az asztal közepére, és a kávéfőző felé vetődök. Éppen eltudtam zárni, még mielőtt kifutott volna!
- Köszi, szöszi! - ordítom, mire leesik derekamról a törölköző, gyorsan utána kapok, hogy magamra terítsem, mindeközben, hallom, MinMi újra feltörő kacagását!
Jó, hogy nem él velem senki! 
 

x.X.x

   Gőzölgő kávémat figyelem, miközben kavargatom fejemet fogom és a mai nap kimenetelén gondolkodok. Az éjszakám semmilyen volt épp úgy, ahogy a látogatást követő, fennmaradó időtartam.
Ilyen rossz május tizenkettedikei estém se volt még!
- Áh, fáj a szemem. - törölgetem, nyomkodom, hátha elmúlik ez az égető érzés de semmi.
Felállok és a hűtőszekrény felé sétálok, majd megállok előtte és kinyitom. A nyitott ajtó előtt állok, és hagyom, hogy a hűtő hűvöse átjárjon tetőtől talpig. Kellemes bizsergés fut át rajtam, ami kissé felkelt és arra ösztönöz, hogy eredeti célomat követve megkeressem a szemcseppemet. A hűtő ajtajában van a kis dobozában. Leveszem a polcról, magam mögött becsapva az ajtót indulok meg nővérem nappalija felé. A kanapé karfájára teszem fejem és cseppentek először a jobb majd a bal szemembe. Erősen pislogok, hogy jól eloszoljon a szemem felületén, a hűvös lötty. Először rossz érzés, de ahogy megnyugtatja a szememet, úgy lesz egyre jobb. Felülök, és a tévé felett lévő órára pillantok, ideje lesz indulni YoonGiért.
    Jellemzően pontosan érkezek, YoonGi pedig pont akkor libben ki paneljának bejárati ajtaján. A szokásos nem munka ruháját viseli, ami egy sötét koptatott farmerből, és egy bő pólóból áll. Nem hiszem, hogy ez lenne a tökéletes ruha, egy kórházi látogatásra, de ha elmondtam volna neki, hogy miért, és hogy hova viszem talán el sem jött volna, egyenlőre pedig még nem is mondhatom el neki, mert akkor még simán vissza fordulna.
- Csövi! - pattan be mellém.
- Szia. - próbálok nem kétségbeesett arcot vágni. - Készen állsz?
- Ugyan mire? Be sem avattál. - mondja, mire én tolatásba teszem a sebváltót, és kikanyarodok a parkolóból, majd ulticélként a kórházat célzom meg saját fejemben.

x.X.x

   Reggel viszonylag hamar felkeltem, az esti beszélgetés ellenére. YoonShik még békésen alszik, így még van egy kis szabad időm. Az ágy szélén ülve törlöm meg szem, arcom majd végül nyomkodom meg térdemet. Óvatosan felállva indulok meg az ajtó irányába. Amint megfogom a kilincset bevillan sok minden a tegnappal kapcsolatban. HoSeok beszéde, és az ahogy illegetem-billegetem magam a tükör előtt, úgy, mintha nem is én lennék, az aki a tükör előtt áll.

   Kikulcsolom az ajtót és óvatosan kinyitom. Először a fejemet dugom ki, hogy széttudjak nézni. Nem akarok HoSeokkal találkozni, legalábbis addig nem, amíg ki nem találom, hogy hogy leckéztessem meg a tegnap, vagyis a ma hajnali lökhárító miatt. Az ajtója még zárva, vagyis talán saját maga is még alszik. De, ahogy elnézek a fürdőszoba irányába észreveszem, hogy az ajtókeret mellett fejét lehajtva nyújtott lábakkal alszik a földön ülve. 

- Egész este itt aludt? - motyogom, majd magam mögött bezárom az ajtót és mellé guggolok.

   Arcába lóg a haja, keze pedig az ölébe pihen. arcából kisimítom a haját, mire a feje egyenesen a kezembe zuhan, minek nagy rándulására felébred egy pillanatig. Résnyire nyitott szemmel néz fel rám. Annyira kába, annyira esetlen, annyira béna, és annyira elcseszettül nagyon... helyes.

- Én csak... - kezd bele dörmögő mély hanggal, majd a felhúzza bal lábát, rákönyököl és megtámasztja arcát a tenyerében. 

- Te csak? - kérdezek vissza, mire kába tekintettel, ismét arcába lógó hajjal felnéz rám.

- Nem tudtam aludni, amit amit tegnap mondtam. Szerettem volna bocsánatot kérni. - érzem, hogy bamba mosoly jelenik meg az arcomon. Nagyon kedves gesztus ez. - Megtudsz nekem... bocsátani? - engem pedig elönt a forróság, a mosoly lefagy arcomról és csak a forróság marad. Rám néz és kiegyenesedik. - Piros az arcod! - homlokomra teszi a kezét - Lebetegedtél?

- N-nem.

- Akkor...

- Semmi akkor. Menj be a szobádba és aludj még egy kicsit.

- Ugyanezt mondhatnám neked is.

- Én jól leszek, viszont ha a kis pofidon táskák lennének azt nem bocsájtanám meg magamnak. Szóval, mars a szobádba!

- Felállnék én, de elzsibbadt a lábam.

- Na, gyere. - fél térdre ereszkedve, egyik kezét átvetem a vállamon, majd felállok, és arra kérem, hogy támaszkodjon rám. Ő készségesen teszi is és látszólag még rá is játszik a láb zsibbadásra. A folyosón végig csoszogva, megérkezünk az ajtaja elé, ahol már saját maga nyissa ki az ajtót és két lábán, zsibbadás nélkül, úgy, mint akinek semmi baja sincs besétál a szobájába, leül az ágyára és betakarózik, engem pedig az ajtóban kint hagyva, min akiről megfeledkeztek. 

- Nem vagy te kicsit szemtelen? - trappolok be a szobájába, ahol ő már tőlem elfordulva alvást tettet.

- Épp annyira szeretem ha mellettem vagy, mint amennyire te is. Szóval... most hagyj aludni!

- Nehogy elmerj aludni! - kiáltom, mire ő felpattan és rám ordít ugyan úgy, ahogy én is ordítottam rá.

- Döntsd már el, hogy mit csináljak!

- Menj a...

- Jó büdös francba? Ezt akartad mondani? Megyek is! Csak előtt hagy pakoljak össze. - kiszáll az ágyból és a fürdőszobába rohan. Utána indulok, de mire oda érek ő már tombolva jön is kifele.

- Állj már le!

- Minek álljak le, hisz megyek a francba!

- HoSeok! - szólok utána, de mintha meg sem hallotta volna, úgy vágtat vissza a szobájába. Ahogy beérek meglátom, hogy a táskájába pakol. - HoSeok! - megáll a pakolással, majd felém fordul. - Hagyd abba, gyerekesen viselkedsz.

- Mi az nem tettszik a görbe tükör? 

- Hah?

- Olyan hangulat ingadozásaid vannak, mint akinek a hónap összes napja a fizetésről szól!*

- Hé, hé, hé! Hátrább az agarakkal! Nem tudom, hogy te hogyan reagálnád le ezt az egészet. Egyik nap Idehoznak neked egy félholtra vert srácot, hogy ápold, rá három napra, jön egy kis gyerek, aki még csak nem is szoba tiszta, majd mikor már azt hinnéd, hogy minden rendbe jön a főnök közli, hogy az újoncot képezzem ki, és hogy lakjon velem, további felsőbb utasításokig. Egyik napról a másikra felborult a megszokott életem, és nem tudtam még hozzá alkalmazkodni.

- És tehetek én róla? Szerinted én akartam, ide költözni? Ellaktam volna ideiglenesen HongBinéknél is... - megcsörren a telefonom és talán a kelleténél is idegesebben veszem fel.

- Mond!

- Hallom rosszkor hívtalak. Elnézésedet kérem. De YoonShikot el kellene hoznotok a kórházba. A címet átküldtem a céges szerveren. Fél tizenegyre gyertek oda.

- Rendben van. - mondom sokkal nyugodtabban, JiMin nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele, főleg nem most. - Pontosak leszünk.

- Köszönöm.

- Neked mindent. - hallom, hogy enyhén elmosolyodik, egy gyors levegő kifújás közben, majd megköszöni, amit mondtam és végül bontjuk a vonalat. 

- Mi az? - kérdezi.

- Induljunk, sok a dolgunk.

x.X.x

   Egy óra után JiMin bekanyarodik egy kórház parkolójába, majd leállítja a motort.
- JiMin miért hoztál ide?
- Végakaratot tejesítek. - olyan szomorúsággal mondja, hogy a hangjában a gyászcsengő is felcsendülhetett. Maga elé mered, erősen a kocsikormányon lévő Hyundai jelet nézi. - Essünk túl rajta! - mondja és kipattan a kocsiból.
   Amint ki kiszállok az autóból és indulnánk meg a bejárati ajtó felé, egy kék Hyundai Sonta i45-ös, a legújabb Hyundai szériából. Sötétített üvegei mögé nem lehet belátni, de a nagy szélvédő áttetszősége miatt észreveszem az anyós ülésen ülő MinMit, egy számomra ideges ember autójában.
Talán a pasija!
    Nem lepne meg ha MinMinek lenne barátja, mert igazán megérdemli a boldogságot. Egyből arra gondolok a továbbiakban kapcsolatban, hogy vajon Ő hogy lehet! Mindketten kiszállnak  az autóból és a hátsó ülésekről, kivesz MinMi egy alvó gyereket, akit a kezében tartva lép mellénk, míg az ismeretlen férfi, becsukja a hátsó ajtót és lezárja a kocsit. Végül ő is odalép hozzánk.
- Jung HoSeok. - mutatkozik be.
- Ő az újoncunk, akit MinMi tanít. - teszi hozzá JiMin, közben egy félős mosolyt küld a lány felé, úgy mintha én nem látnám, vagy itt a környékünkön senki sem látná.
- Min YoonGi, fő lövész. - mondom. - Gondolom, még fogunk találkozni, hiszen lövészetet is tanulnod kell, méghozzá a legjobbtól.
- YoonGi csak öt hellyel vagyok alattad. - mondja szégyellősen.
- De akkor is én vagyok a legjobb. Ha nem baj, akkor én tanítanám.
- De a te módszereid enyhén szadisták.
- Én csak neked akarok jót.
- Oké, egy gonddal kevesebb.
- Cöh. - hallom HoSeok vélemény nyilvánítását, MinMi megjegyzésére.
- Induljunk, túl akarok rajta esni. - mondom, mire MinMi és JiMin megindul elől, mögöttük én leghátul pedig HoSeok áll. Első ránézésre a srác nagyon okés. Jó fizikummal is rendelkezik, jó golyó fogó válhat majd belőle.
   A negyedik emeletig megyünk lifttel, majd kiszállunk a fekvőbeteg részlegnél.
- JiMin, miért hoztál ide? - nem válaszol csak megy tovább, én pedig követem. A betegirányítónál megáll érdeklődik majd kezéből kiesik a kocsi kulcs.
- Fogd meg! - hallom, ahogy MinMi a kezembe nyomja a gyereket, majd oda rohan JiMinhez és vállánál simogatva érdeklődik. Ezután szabad kezét szájához kapja, és mond valamit a srácnak, majd pedig egy zsebkendőt nyújt át neki. Még mindig vállnál fogva vezeti felénk JiMint, aki teljesen összetörtnek tűnik.
- Menjünk egyel fentebb. - mondja MinMi és vissza szállunk a liftbe.
   Az ötödik emeletre kilépve az "intenzív" felirat fogad.
- Oké, srácok. Mondjátok el, hogy mi folyik itt, mert ha nem teszitek, én tovább nem megyek, sőt mi több egyenesen hazamegyek.
- Végakaratot teljesítek. - mondta JiMin.
- Bővebben?
- Szeretne veled beszélni.
- Velem egy haldokló? Minek? Nem vagyok Isten, sem élet mentő hős!
- Vegyétek fel a ruhát. - mondja MinMi és mindenki kezébe nyom egy zöld köntöshöz hasonló háló ruhát, majd egy olyan olyan színű cipővédőt és egy másikat, amit a fejünkre kell tenni.
   Miután mindenki felveszi, spárgák gyülekezetének nézünk ki benne, de még mindig nem értem, hogy miért akar velem beszélni egy haldokló.
- HoSeok, YoonShikkel maradj kint kérlek, én bemegyek a srácokkal. - adja át a kisgyereket megint a srácnak, MinMi. Még váltanak egy-két szót, végül pedig enyhén mosolyogva szétválnak. - Menjünk.
   Az S3012-es szoba előtt állunk, mintha valami engedélyre kellene várnunk.
- Akkor bemegyünk vagy sem?! - kérdezem. Túl akarok lenni rajta, nem akarok itt lenni, olyan érzés kerít hatalmába, mintha nem lenne szabadna itt lennem. Mintha itt... minden megváltozna. JiMin benyit a szobába, és mint aki csak otthon mozogna, úgy közlekedik a szobában. Egyből a szoba kellős közepén lévő ágy felé siet és a rajta fekvő kezét megfogva sírni kezd.
- Nem akarok bemenni. - súgom MinMinek.
- Miért?
- Rossz előérzetem van.
- Kérlek, tedd meg. Legyél erős. - belépek a szobába és JiMin útvonalát követve érek el az ágyig.
   Az ágyon egy lélegeztető gépre kötött gyönyörű fekete hajú lány fekszik, akinek a haja glóriaként terül el körülötte. Bőre hófehér és békésen alszik. A szív-monitor egyenletes szívverést mutat, épp úgy, ahogy minden más gép is. Az infúzió két másodpercben egyet cseppen, míg a lélegeztető maszk ugyan ilyen ütemben párásodik- és szikkad.
   A szeme, a szemöldöke annyira ismerős, annyira valóságos, mintha már valamikor találkoztunk volna.
- Nővérem. - kezd bele JiMin - Elhoztam őt. - mintha egy szertartás kellős közepén lennénk, úgy beszél.
Sohasem hallottam még, hogy így beszélt volna.
   A lány nyitogatni kezdi a szemét, míg végül lassan de biztosan ki nem nyitja. Mindezt csak az ágy végéből látom. A lány keze, amit JiMin tart annyira ismerős. Kicsi és kecses. Mintha közöm lenne hozzá. Túl ismerős.
Fáj a fejem, úr isten de fáj a fejem!
   - Gyere ide. - mondja JiMin én pedig elindulok, pedig nem akarok. Távol akarok maradni ettől a helytől, a szobától, az ágytól de legfőképp ettől a lánytól. Az ágy mellett lassan végig haladva nézem apró testét és még jobban össze zavarodok. Vékony tagok, mind azt súgja, hogy közöm van hozzád. Ahogy egyre közelebb érek felsőtestéhez, úgy rajzolódik ki bennem az Ő képe.
   Elakarom törölni az Ő emlékét, az Övét, akihez ma hajnalban még menekültem volna. Nem akarom tudni, nem akarom érezni, azt ami most kezd kialakulni bennem.
Nem akarom!
   Végül JiMin mellett megállva nem merem kinyitni a szemem. Remeg mindenem, mert már túlságosan eleven. Minden amit éveken át magamban szorongattam, az most egy pillanat alatt semmisé válna, ha kinyitnám a szemem. JiMin is észrevenné, hogy milyen is vagyok valójában. Nem tudnék többé az a tökös gyerek lenni, mint ma reggel amikor felkeltem. Nem tudnék újra felkelni, ha kinyitnám ebben a szobában a szemem. Minden megváltozna.
De megteszem. 
   Lassan kinyitom szemeimet. Ekkor észreveszem, hogy a lélegeztető maszk már le van véve arcáról. Pisze orra, amit orvosi kéz egyszer már látott, ugyan ilyen szép. Ajkai kiszáradva.
Nem akarom! El akarok futni!
   Tudat alatt cselekszem és észre sem vettem, hogy könnycseppek áztatják bőrömet. Minden, ami én magam vagyok, elfelejtettem. Megint csak őrá gondolok, úgy mint tegnap este és hajnalban. Teljesen elfelejtettem már ezt a kellemes szimfóniát, amit akkor éreztem, amikor...
Lefeküdtem vele.
   Nem az akkor több volt, nem egyszerű szex, azaz volt, amit anyáék nem mondtak. Az, hogy van szerelem első látásra, és olyan érzés, akivel első látásra letudnád élni az egész életedet. Az, amikor ránézel és már magad előtt látod az együtt tölthető szenvedélyes pillanatokat, azt amikor ezek az érzések belülről mozgatnak, és egyből megtaláljátok azt a bizonyos hangot. Amikor képes vagy elképzelni, hogy mikor, hogyan és milyen évszakban kéred meg a kezét és ugrik a nyakadban, míg a következő pillanatban már az esküvődön csókolod, öleled és azt kívánod, hogy örökre. Elképzeled a gyereked, a jövőbeli munkád, és azt hogy főtt étellel vár otthon, köténnyel a derekán, szíve alatt a másodikkal. Majd végül azt kívánod, hogy egyszerre hagyjon abba szívetek dobbanása, mert a túlvilágos nem akarod egyedül hagyni, mert azon a szent napon örök fogadalmat tettlé neki.
NEM, NEM AKAROM! 
   Fejemet megrázva, veszem ki óvatosan JiMin kezéből az ő gyenge kezét, amit alig bír tartani, de teszi mert fél hogy túl nehéz lenne. Rám néz én pedig rá. Megszűnik a külvilág és csak a gépek és Ő marad, míg engem a bűntudattal fűszerezett, mély elfojtott érzelmek irányítanak.
- YoonGi, Ő az én... - lábaimat elhagyja az erő, és az ágy mellé roskadok, szememet a könny lángokban égeti.
Sebezhető vagyok...
- JiYoon... 

"mint akinek a hónap összes napja a fizetésről szól!" - Fizetés csak egyszer van egy hónapban, épp úgy ahogy női gondok is!

30. rész

x.X.x

   - Minden öt évesen kezdődött, mikor apa iskola előkészítőbe íratott be. Aznap reggel miután felkeltem, egyből jött SoHee, hogy átkísérjen apám irodájába. Apa a dolgozó asztala mögött ülve bújta az egyik akkor nagyon fontos megbízásról szóló lapot. Tudtam, hogy ilyenkor sohasem szabad zavarni, épp úgy, ahogy azt sem szabad, hogy megkérdezzük mit csinál, mert akkor kikel magából, elkezd ordibálni, veszekedni. De még ha ez meg is történt és kihúztam a gyufát, sohasem ütött meg. Csak kiabált vele, megfosztott, az akkor hőn szeretett játékaimtól. Hat évesen voltam, amikor apa annyira kiakadt, hogy a születésnapomra kapott kiskutyát megölte. A szemem láttára fojtotta meg. Azt mondta, ha jó kisfiú leszek majd kapok másikat. Azóta is ígér csak ígér, és ha nem muszáj akkor nem is adja meg.
- Ez szörnyű. - állapította meg MinMi.
- Igen, de nem ez volt a legrosszabb, ezt még túl éltem. Anyám, pedig apám seggnyalója. - fejemet megrázva hunyom le szemeimet, érzem, hogy ez nem jó. - Olyan mint egy kis kutya, apám szava szent számára és mindent megtesz azért, hogy a kedvében járjon. Még azt is elnézi neki, hogy megcsalja.
- Na, ne! - gyors vélemény nyilvánítására elnevetem magam.
- Na, de! - erősen gesztikulálva folytatom. - Anya, nem akart engem és ezt közölte is velem. Én csak egy véletlen műve vagyok, aki majd egyszer átveszi az apja helyét a cégnél.
- Milyen cége van apádnak?
- Apa egy nyomda fő igazgatója. - hüvelyk ujjamat felmutatva, huncut mosollyal arcomon folytatom. - De ez nem akármilyen nyomda. Az óriási transzparenseket, amikkel tele van Szöul, itt nyomtattatják. A hivatalos poszterek itt készülnek, egy-egy koncertre a plakátok és néha még az extra elemek is. Minden itt készül, amit egy normál nyomda képtelen megvalósítani. Most azt kérdezed magadban, hogy miért? - bólint. - Mert a legfurcsább technikával készítjük a papírt. Az anyagot Erdélyből, Finnországból és Brazíliából hozatjuk. A papír fel újrahasznosított papírból, míg másik 45%-a újonnan előállított papírmasszából készül.
- És mi az az 5%? - csillogó szemmel néz rám. Közelebb hajolt, ahogy elkezdtem, fokozatosan halkítani a hangom. Mostanra már nagyon közel van az arcomhoz, szinte felfekszik a bárpultra.
Csak egy kicsit MÉG közelebb...
- Nem tudom. - hátrébb húzódok, de ő ott marad a helyén, majd elfintorodik, visszaül és kortyol kettőt a poharából. - Azt mondták, hogy az a titkos összetevő. Bár szerintem az csak egy vegyszer, ami fényesíti a lapot, és esetleg színteleníti, vagy fakítja... nem tudom.
- Lényeg az, hogy anya közölte velem, hogy nem akart, de miután apám megtudta, hogy fiú vagyok, megparancsolta anyunak, hogy ha elmeri vetetni, elválik tőle, és a legdrágább ügyvédet is megfizeti, hogy ő nyerjen. Megfosztja a bankszámlájától, és még a családjára is ráállít valamit. Hogy, mit azt nem tudom. Apám, imádott, mindent megadott nekem, amit kértem, de mindezt már három évesen feltételhez kötötte, amit persze, bennem nyomatékosított, minden egyes születésnapom után. Azt mondta, hogy szabad kezet ad nekem, mindenben, ha sittre kerülök, ő kihoz, ha drog botrányba kerülök ő elsimítja, de úgy, hogy az a jövőre tekintve se kerüljön elő.
- Hum?
- Mindegy. Lényeg az, hogy szó szerint mindent megtehettem.
- Miért beszélsz múlt időben?
- Mert mikor apám megtudta, hogy a WHITE érdeklődik utánam, teljesen kikelt magából a vacsora kellős közepén. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, de viszont én nagyon akartam ezt a munkát, így hát elszöktem otthonról.
- Wow, akkor, egy igazi rossz kisfiúval osztozom a lakásomon. - hangja cinikus volt. Pont úgy reagálta le ahogy szerettem volna.
- Hát, kis fiúval talán nem, de rossz fiúval esetleg.
- Na?
- Még távozás előtt apám számlájáról átutaltam egy kis összeget a sajátomra. Ezt az utalást sok hamis félre vezetett tranzakcióval oldottam meg, így észre sem vette. Egyenlőre legalábbis.
- Mennyi volt - közelebb hajol - az a kis pénz?
- Tényleg tudni akarod? - követem példáját. Érdeklődve bólint. - Tízmillió won. - szeme kikerekedik, és mint egy csoda bogárra, úgy néz rám. Talán még meg is rémült, nem tudom eldönteni mi játszódik le jelen pillanatban is a fejében. Végül megrázza a fejét és visszahúzódik.
- Bocsánatot kérek, kissé lesokkolódtam. - mondta és a pulton a saját kezével kezdett el bíbelődni. - Csak azon gondolkodtam, hogy mikor volt nekem egyszerre ennyi pénz a számlámon. Fejben osztottam szoroztam, és hiába fizet jól a WHITE nekem soha nem volt ennyi pénzem, amivel te csak úgy eljöttél otthonról.
- Hogy-hogy? Egymillió ötszázezer körül keresel, nem igaz?
- Az még az elején volt. Addig amíg Kim JungSoo volt az igazgató.
   Mély, szinte gyászos csend zuhant ránk, és mind a ketten feszültek lettünk hirtelen.
- Ha nem akarsz beszélni róla, nem kell.
- A-a. Kell, mert már te is tag vagy, tudnod kell az igazságot. - fejet biccentve jelzem, hogy egyet értek vele, és hogy kezdheti. - Kim JungSook a WHITE alapítója. Tizenhárom éves voltam, amikor úgymond kimentett a katona iskolából. Apám oda adott be, mert nem volt fia, ezért a fiús vágyait rajtam élte ki. Azt mondta JungSoo, hogy menjek olyan pályára, amilyet szeretnék ő majd segít abban, hogy mindezt titokban tartsuk apám előtt. Így külön órákat adott, edzőterembe küldetett és megtanította nekem a kung-fut ától cettig.
   Maga előtt mosolyog bele a történetbe. Olyan jóízűen mesél, hogy élvezet hallgatni minden egyes szavát. Történeteket emel ki a szürkeségből, majd azon elneveti magát, én pedig követem mert tényleg nagyon vicces.
- Az első találkozásom a fiúkkal, a nyári táborban volt olyan tizenhat évesen. NamJoonnak olyankor hosszabb haja volt, nem volt így ilyen ecset szerűen felnyírva. Nem is adott magára sokat, és még a gótikus stílust sem vette fel. Szóval képzelj egy lassan 18 éves srácot, vállig érő enyhén göndör hajjal, bő szárú nadrágban állva a harcszőnyegen, ami szinte tüdőig fel van húzva, a pólója pedig bele dugva. Nagyon durva volt! - hangosan felnevet, majd mindene elkezd reszketni. Egyre jobban kezd el nevetni, lelki szemeim előtt pedig megjelenik a kép.
- Juj! - mondom majd csatlakozok hozzá , ő pedig már a hasát fogja úgy nevet.
- Látnod kellett volna az arcát, amikor megtudta hogy velem kell harcolnia. azt mondta, hogy ő nem tesz kárt egy lányban, mert egy férfi nem üt meg egy nőt, így ő sem teszi! Mire én azt mondtam, hogy ilyen kinézettel még ő is elmehetne lánynak. Erre berágott és nekem esett. - visszakomolyodott.
- Na, és? Miért mindig ilyenkor hagyják abba a legtöbben a sztori mesélést?! Hah?
- Hát... a sürgősségin kötött ki, csukló zúzódással. Az egy hetes tábor neki véget ért az első napon. - idegesen oldalra pillant.
MI A FRANC?!
   MinMi ilyen erős lenne? Most ő sokkolt le. Ha tizenhat évesen ilyen erős volt akkor milyen lehet most? Fejemben megjelenik egy kép, ahogy harcos titánként harcol, majd egyszer csak kitekeri valaki nyakát, aki egyből holtan esik össze előtte. Körülötte mindenki fekszik, ő pedig még meg sem izzadt. Feje fölött kigyullad az a bizonyos piros lámpa, ami azt harsogja "Veszély, költözz el HoSeok, ha kedves az életed!" Egy erős váll szorítás mozdít ki ebből a képzelgős állapotból. MinMi erős keze ez.
- Ne képzelődj, nem vagy sem istennő, sem pedig harcos titán vagy pedig Olimposz hegyét megmozdító görög isten, Athéné. - kezét lehúzza vállamról. - Sem pedig gondolat olvasó, csak most már veled együtt hét férfi vesz körbe a munkahelyemen és a többiek mind ezeket gondolták. De ideje lesz menni aludni. Gyere! - elindul, majd vissza fordulva int felém, egy mosoly nélkül.
   Egymás mögött sétálunk fel a lépcsőn és mélyen magamban gondolkodva haladok előre. NamJoon 18 éves énje lebeg a szemem előtt, lepereg a szemem előtt, ahogy MinMi vállon átdobja a tinédzser srácot, aki nagyon nyekkenve maga alá töri a csuklóját.
- HoSeok, ne bámuld a seggem! - szól rám MinMi.
- Én nem bámulom a segged! - zavarba jövök. - Csak azt elevenítem meg a szemeim előtt, amit mondtál.
- Igen?
- Igen! Báár...
- Semmi bár! - fordul meg teljesen, és kezeivel is fenekét takarja háta mögött.
- Nézni szabad! Érinteni nem! Kisujj eskü? - nyújtom felé kisujjamat. Mérgesen néz rám, összefont karral, majd megfordul és kuncogva tovább indul. - Akkor nem mész bele? - érdeklődök. - Akkor megfoghatom? - érzem ahogy felcsillan a szemem. Ő pedig dühbe jön. Ahogy megfordul, már lendíti is a kezét, hogy megpofozzon, de megállítom. - Nem vagy te kicsit szemtelen, hogy egy nap már kétszer akarsz megpofozni? Hah?
- Már másnap van.
- Akkor is, még nem aludtam ki magam, nekem csak akkor kezdődik az új nap, ha kipihenem magam!
- Hogy te mekkora, tuskó vagy! - közli velem, azt a tényt, amit szinte minden második ember közöl velem élete során. Így hát annyira nem érint mélyen, de az ő szájából valahogy mégis bánt.
   Morgolódva, megfordulva, még gyorsabban indul meg felfelé. Mire pedig felérek a lépcső legtetejére ő akkor zárja be a szobája ajtaját. Se egy aludj jól HoSeok, vagy legyen szép álmod HoSeok. Semmi. Egy szó nélkül maga mögött bezárta az ajtót és engem kizárva az édes álmából.

x.X.x

   Az ajtónak dőlve csúszok lefele, közben pedig hajamba túrok kezemmel. Ez az ember egy perverz állat, aki mindenből egy erőltetett viccet akar csinálni. Annyira elcseszett gyermekkora volt, hogy kissé megsajnáltam, de ahogy a története alapján elmondta magát, nem is annyira elveszett, mint amennyire gondoltam a gyermekkora miatt. Kpopgás hallatszik, mire én csak felnyújtózkodok és  kulcsra bezárom az ajtót.

- Tudod MinMi, csak szerettem volna jó éjszakát kívánni személyesen, és szép álmokat is így hajnali fél négy fele. De te csak felrohantál. Amúgy tartja egy jó mondás, miszerint, ami jó azt közölni kell, és meg kell osztani a tulajdonosával, vagy a készítőjével, hogy legközelebb ugyan ilyen jót tudjon csinálni. - nem értem ezzel mit akar mondani. - Én pedig, mint egy úriember úgy közlöm ön felé kisasszony, hogy csodálatos lökhárítója van! Nagyon büszke lehet rá! Nem mindennap látni ilyet! Köszönöm, hogy megengedi, hogy egy magamfajta úriember magával és a csodálatos hátsójával éljen egy fedél alatt! Ennyit akartam. Jó éjszakát, és szép álmokat.
    Elhalkuló léptekkel távozik ajtóm elől, énbennem pedig az a  mi-a-fene érzés kezd el keringeni. Ok nélkül felállok, és a kis lámpát felkapcsolva az asztal mellett, oda sétálok az egész alakos tükör elé. Felhúzom a pizsama pólómat és a pizsama nadrágban kezdem el vizslatni a fenekemet. Kerek, és ha a kezemet ráteszem, akkor sokkal nagyobb, igaz nem aránytalanul nagyobb hanem elegánsan nagyobb.
Tényleg jó fenekem van!
    Jobbra balra fordulok, majd végül enyhén felpofozom magam, hogy térjek észhez. Megrázom a fejem, és mérgesen az ajtóra bámulok. Az a perverz állat! Hogy lehet ennyire elkényeztetett, aki még a véleményét sem tartja meg! Akkor mostantól mindent véleményezni fog, ha valami jó és tetszik neki? Szuper, Mr. Öt csillagra értékekkel lakok egy fedél alatt, ő pedig a csodás hátsóimmal!
Úr isten, miről is gondolkodok?!
   Gyorsan ágyba vetem magam, és aludni próbálok, de a csodás lökhárító, a szép álmok, a jó éjszaka, az elcseszett gyerekkor, és a 18 éves NamJoon képe nem hagy aludni, valamit az, ahogy ez a bunkó képes beszélni.

x.X.x

   Éjfél már jócskán elmúlt, én pedig még mindig a munkahelyem szopom a jóságot! De nem panaszkodhatok, mert ínyemre van ez a munkafázis, amit jelen pillanatban is végre hajtok. A nagy pohos főnöktől, ugyanis teljes körű engedélyt kaptam, hogy kihallgassam YongGukot.
   Három órája adom neki az intenzív hullámokat, de ő meg se mukkan, vagy ha mégis hangot ad ki, akkor ordít, kiállt és vergődik. A mai napra utolsó körben, egy olyan trükköt próbálok ki - karrier történetemben először -, ezt még egy filmben láttam, és azóta kíváncsi vagyok a hatására.
   YongGuk hátrakötött kézzel, és lefedett szemekkel ül a fa széken, ami fölött, csak egy százas izzó lóg. A páciens előtt egy 1x1x1 méteres kisebb medence van tele vízzel. Felsegítem YongGukot a székről és a medence széléhez vezetem. Erőteljesen veszi a levegőt, erős fizikuma még mindig nem  rogyott meg. Sőt mi több, még mindig szikáran áll és kitart maga mellett.
De nem sokáig!
   Megállítom a medence szélénél és nyakszirten ütöm épp annyira, hogy előre rogyjon. Kihasználva a pillanatot fejénél fogva a víz alá nyomom. Ő erőlködik, de én erősebbnek bizonyulok nála, így a víz alatt tudom tartani több mint fél percig. Fél perc elteltével felengedem fejét, de megtartom testét, hogy ne essen el, a hirtelen vett nagy levegőtől.
- Na, beszélsz már?
- Álmodj még! - ahogy kimondja már nyomom is vissza a fejét a vízbe, de most már ellenszegül.
   Erősen tartom fejét a vízben, mire hatalmas nagy buborék felhő emelkedik fel a medencéből. Nyomok még kettőt a fején, de pont úgy, hogy a medence kemény széle a gégéjét nyomja, majd felengedem. Mikor felengedem ő erőteljesen hanyat veti magát, és fulladozva, félig meggörnyedve, köhög fel vizet.
- Te rohadék, meg akarsz ölni? - ordít rám. Csuromvíz haja homlokába bele hullik, és egy erőteljes lökéssel oldalra veti.
- Te nyomorult - féltérdre ereszkedve húzom fel a földről pólója gallérjánál fogva. -, nem vagy olyan helyzetben, hogy becézgess engem, világos? Mos pedig csicseregni fogsz, vagy a két méteres medencébe doblak bele összekötve.
- Nem mondok neked semmit! Rohadék!
- Nekem már mindegy! Annyian kívántak nekem már ehhez hasonló szép dolgokat, mint mist te, hogy már magam is elhiszem, hogy rohadok. Szóval egy rohadás folttal kevesebb vagy több az én lelkemen, már édes mindegy. Szóval, mi a megbízód? - nem felel.
- Menj az anyádba, YongGuk.
- Hogy anyád nyelt volna le, Min YoonGi! Kívánom, hogy valami jó jöjjön az életedbe, hogy azt majd én vegyem el tőled, úgy hogy te abba belerokkanj!
- Nem hiszek az átkokban. Te pedig fog be a mocskos szádat vagy bele lépek a szádba!
- Ha nem én teszlek tönkre, akkor majd a nagyfőnök!
- Heh?
Ennek elment az esze?
- Ő mindenkit megtalál. Ha nem ti, majd akkor ő öl meg engem, egyel több vagy kevesebb, már édes mindegy, van neki száz meg száz embere. Én csak kis hal vagyok. Szóval, ölj meg ha van vér a pucádban, te nyomorult WHITE-os geci!
- Anyád! - öklömmel egyenesen arcon küldöm, ő pedig vérző orral esik hanyatt. Eszméletét vesztette.
    A medence vizében megtörlöm kezemet, majd az ajtó mellett lévő ruhatartóról leemelem kabátom. YongGuk nagy agymosáson vehetett részt ha ennyire, eltorzult az arca. Száz meg száz ember? Ugyan azokkal egy kézzel végzünk ketten JiMinnel. Valaki fentebb álló személy irányítja őt, és rá kell jönnöm, hogy ki az. Ha rájönnék, hogy ki és eltudnám kapni, akkor talán előléptetnének, és végre az elé állhatnék, akit szeretek.. és akit már több éve nem láttam.
   A kinyitott ajtóból még visszafordulva egy pillantást veszek a földön fekvő YongGukra, és legbelül imádkozok, hogy mindez csak egy rossz vicc legyen. Ha bekövetkezne, amit ez a senkiházi rám szól átok gyanánt, én követném őt a halálba.
- Vigyék a cellájába!

29. rész

x.X.x.

   Egyedül az újdonsült szobámban ülve az ágyon, nézek ki az ablakon, és figyelem a természet nagyszerű változását azzal, ahogy le megy a nap. Jobban mondva foglalkoznék ezzel a nagyszerű természeti adottsággal, ha nem kötné le minden második gondolatomat, az hogy miért van MinMinek ekkora hangulat ingadozása. Mert más szóval ezt már nem lehet jobban, nem sértőn kifejezni.
Ah... Nők! 

   Felállok és az utazó táskámhoz lépek, este van és el kell kezdeni az esti rutint. A törölközőt és társait kiveszem, majd a pizsamát is utána kibányászom a táska legaljáról. MinMi ösz-vissz csak egyszer mondta el, hogy mi hol van. Jó lenne tőle megkérdezni, hogy a fürdőszobát merre találom, de jelen pillanatban, valahogy ez az életem kockáztatásával járna.
   Valami olyasmi rémlik agytekervényeimben, hogy a fenti folyosó legutolsó ajtaja lesz az. De nem venném biztosra. A folyosó végéhez érve, az egyik ajtót kinyitom, ami pont a lépcsővel szemben található. Lassan nyitok be, de csak nagy sötétség fogad. Az ajtón túl kukucskálva egy jelző lámpát látok meg, ami sejtelmesen világít az ágy túlsó oldalán. Az ágyon pedig YoonShik alszik, hason. Két kezét maga alá gyűrte lábaival pedig fél csillag pozíciót vett fel. Ajkai résnyire nyitva vannak, úgy mintha buborékot akarna fújni a nyálával, vagy csak puszit akarna kérni. Barátságos félmosoly jelenik meg az arcomon, majd egy hangra leszek figyelmes.
   Magam mögött bezárom lassan, csendben az ajtót, majd fülelek még előtte állva. A hang kellemes, szinte andalító, mintha valami belülről a szívem belsejéből simogatná a testem összes porcikáját. A dallam és az azt körülölelő hang egy másik szobából szól, abból, ami az előbbinek a bal oldalán van, és a lépcsőnek pedig a jobb oldalán helyezkedik el. Lassan felé fordulok és még lassabban, egy hang nélkül benyitok a szobába.
   Meleg pára csap arcon, amiben a levendula illata terjeng. Nem merek jobban bemerészkedni a szobába, mint ameddig az ajtó ki tud nyílni és mögötte meg tudok húzódni. Az ajtó mellett van a kézmosó pult felette a nagy tükörrel, a pulton pedig minden fele szépségápolási kütyü foglal helyet. A kézmosón túl található sarokba beépített fürdőkád, ami mellett pedig a csempétől a plafonig ívelő zuhany kabin áll, aminek üvege füstös. Az üveg mögött pedig egy ember alakja látszik, aki éppen zuhanyzik. Tökéletes sziluettje körül dicső táncot jár a pára.
Bárcsak én lehetnék az a forró pára!
   Fejemet megrázom és arra gondolok, hogy gondolataim mikor csaptak át ilyen fennkölt hangulatú Órává? Tisztára megbolondultam. Kezdek megbolondulni, már most! Még erősebben megrázom fejemet, és tovább folytatom a fürdőszoba körbe vizitelését.
    A fürdőkabin mellett nagy levelű, olyan egy méter magas pálma áll, dicső pompájában. Ismét fejet rázok, és magamban átkozom azt a pillanatot, amikor apám építész iskolába küldött és a görög kultúrát kellett mélyen tanulmányoznom. Akkor tettem szert ilyen mérhetetlen nagy szókincsre és dicsőítést kiválóan megtestesítő kifejezésekre. Tekintetemmel tovább pásztázom a fürdőszobát, és észreveszem, hogy a pálma fa mellett - igaz nem közvetlenül de mellette -, van egy kis méretű, fából gondosan, kifaragott pad, amin a fürdéshez szükséges dolgokat pakolta drága lakótársam, akinek sziluettje, még mindig élénken előttem él. Hangja, pedig egy pillanatra sem inog meg, még mindig énekel, a vízcsobogás pedig nagyszerű körítő dallamot ad neki. Ismét megrázom a fejem.
   A pad felett egy hosszúkás ablak van bukóra nyitva, aminek színe megegyezik a padéval. A pad másik oldalán van egy kis paraván, aminek a zárt oldala pont felém néz. Akkor kizárásos alapon, a bejárata a pad oldalával szemben van. De mi van a paraván mögött?
   Szeretnék belépni és megnézni mi van a paraván mögött, vagy inkább a zuhany kabint nézném meg közelebbről! Nem tudom eldönteni, hogy melyik érzés erősebb bennem. Így hát az ajtó mögé húzódok meg.
   Vajon ha bemennék, és elkezdenék én is fürdéshez készülődni, vajon mit kapna MinMi, ha kijönne? Biztos azonnal kirúgatna a cégtől. De ha azt nézem, hogy milyen hangulat ingadozásai vannak, akkor viszont én is megtehetem ezt a kis semmiséget!
Ha ő lehet köcsög velem, akkor én is lehetek vele!
   Határozottan belépek a fürdőszobába, és magam mögött bezárom az ajtót. A cuccomat a legkisebb csendességet sem követelve, ledobom a padra. A borotválkozás előkészületei előtt ledobom magamról az inget is, nehogy elkoszoljam. A borotva géllel és a pengével a mosdókagylóhoz sietek, és nekiállok borotválkozni. Az arcomat bevizesítem, majd enyhén megtörlöm. Gélt nyomok a kezembe és felviszem az arcomra. Előveszem a pengét, közben pedig a kagylóba vizet engedek, a lefolyót pedig elzárom egy dugóval. Határozott húzásokkal távolítom el a habot és az alig látható szőrszálakat. Nem szeretek ápolatlan lenni, ezért minden második nap este elvégzem ezt a rutint.
   Lehet túl halk voltam, mert MinMi akkor sikolt fel, amikor már az arcomat törlöm meg a törölközőbe. Belemosolygok a puha pamutba. Nem fordulok meg csak a tükörbe nézek. Hátulról vállamra terítem a törölközőt. Lassan oldalra nézek, normál arckifejezéssel.
   MinMi testét az üveg mögé bújtatva, fejét kidugva néz rám, mérges tekintettel, alakját sötéten látom az üveg mögött.
- Mi a francokat keresel itt?
Hoppá! Kihúztam a gyufát!
- Mivel este van, ezért jöttem fürödni! - felé fordulok, mire csak még szigorúbban néz rám. - Tudod, nekem is vannak szükségleteim.
- Nekem pedig magánéletem! Édesanyád nem tanította, hogy kopogni kell? - mordul rám. Szinte villámokat szór szemével.
- Hát, igazából nekem mindig is saját fürdő szobám volt szóval, nem! - csak is a színtiszta igazat mondom neki, anyám Tényleg nem tanította.
- Majd akkor én megtanítom neked, Mr. A bőröm alatt is pénz van, annyira gazdag vagyok! - még mindig forrong, az amúgy is forró, vagy legalábbis gőzölgő víz alatt. A törölközőt leveszem vállamról, és a padra terítem. Megindulok felé, látszólag tettem nagyon elbizonytalanítja, talán még meg is ijedt egy picit. Ugyan úgy, ahogy az ő teste simul az üveghez, ugyan úgy helyezkedek én is el. Arcom az övétől úgy pár centire áll meg, még a nagy párás melegben is érzem, ahogy kifúja a levegőt, és beszívja el előlem, úgy mintha az életemtől akarna megfosztani.
- Akkor, taníts meg! - mondom olyan halkan, hogy épp csak ő hallja. - De előbb törölközz meg, és öltözz fel. Meg ha lehet kend be a bőröd valami testápolóval. Nem tesz neki jót, ha ilyen meleg vízben fürdesz! Majd szólj, ha kész vagy! - oldalra hajolok, és a padról felveszem a rózsaszín törölközőt, vissza sétálok és elfordulva az orra alá dugom. Mikor elveszi kezemből én csak kifelé akarok menni, ki egyenesen a tiszta pára nélküli folyosóra. Már mindenemet átjárta a levendula illata.
   Az ajtóhoz sétálva enyhén lehajtott fejjel, azon gondolkodok, hogy vajon jól tettem-e, hogy csak így bepofátlankodtam a személyes terébe. Amint kinyitom az ajtót ő a nevemen szólít és vissza fordulok. Még mindig a zuhanyban áll, csak körbetekerte magát a törölközővel.
- Jung HoSeok, hogy lehetsz ennyire....
- Pofátlan?! Bunkó?! Önelégült?! Gazdag?! Hülye?! Perverz?! Bunkó?!
- Én ne...
- Úgy, hogy nem volt anyám! Nem olt olyan ember, aki a jót tanította volna meg. Anyám csak a dicsfényt hajkurászta, és csak akkor szólt hozzám, ha valamit akart, általában az egy új újság főcím oldal volt. Apám pedig csak "kiképzésekre" küldött, majd pedig beíratott iskolába, mert azt mondta, hogy "ez illik, hozzád". Közben én nem akartam. Nem volt anyám, aki a jót tanította volna, apám sem volt, aki egy kicsit megnevelt volna, vagy pedig megütött volna, mert valamit elrontottam. Mindent rám hagytak. Nem foglalkoztak velem. Bocsánatot kérek ha megsértettelek, bármilyen módon is, nekem nem tanították meg gyerekkorban az emberi viselkedést. - azzal magam mögött bezártam az ajtót és vissza sétáltam a szobám irányába.
Engem a mester próbált nevelni, és az iskola.

x.X.x

- Pofátlan?! Bunkó?! Önelégült?! Gazdag?! Hülye?! Perverz?! Bunkó?!
- Én ne...
- Úgy, hogy nem volt anyám! Nem olt olyan ember, aki a jót tanította volna meg. Anyám csak a dicsfényt hajkurászta, és csak akkor szólt hozzám, ha valamit akart, általában az egy új újság főcím oldal volt. Apám pedig csak "kiképzésekre" küldött, majd pedig beíratott iskolába, mert azt mondta, hogy "ez illik, hozzád". Közben én nem akartam. Nem volt anyám, aki a jót tanította volna, apám sem volt, aki egy kicsit megnevelt volna, vagy pedig megütött volna, mert valamit elrontottam. Mindent rám hagytak. Nem foglalkoztak velem. Bocsánatot kérek ha megsértettelek, bármilyen módon is, nekem nem tanították meg gyerekkorban az emberi viselkedést. - mondta majd eltűnt a bezárt ajtó túloldalán.
   Hogy lehet ennyire pofátlan és még bunkó is, hogy magamra hagy ezután a kis önéletrajz után, annyi, de annyi kérdéssel, ami itt lassacskán megfogalmazódott bennem. Én nem ezeket a szavakat akartam hozzávágni, mint amiket mondott magára. Igaz, hogy van amelyik igaz rá, de... ezután a történet után nem gondolom, hogy jogosan aggattam rá ezeket a jelzőket.
   Törölközőbe bugyolálva állok a tükör előtt. Fogmosás közben még mindig a történteket elemzem, azt hogy hogy volt képe csak így bejönni, és hogy volt mersze csak így visszaszólni nekem.
- Elcseszett... - köpök egyet és kiöblítem a számat. A paraván mögé megyek és átöltözök pizsamába. A törölközőt a paraván tetején áthajítom, úgy terítem rá. Kíváncsian kukucskálok ki a paraván mögül, hátha ott áll az ajtóban, de... nincs ott. Elképzelem, ahogy az előtt még ott állt, és tovább képzelem a dolgoz, hogy vajon milyen lehet oldalról. Milyen lett volna, ha innen néztem volna, ahogy a kis misét tartja nekem, a kis elcseszett gyermekkoráról. Kiegyenesedek a paraván mellett és neki dőlve látom szemeim előtt, ahogy az előbb kivetített HoSeok elfüstölög onnan, ahogy a pára is eltűnik.
   Ismét a tükör előtt állok, és a felfogott hajamat kiengedem, ami épp, hogy a lapockáimig ér. A pizsamám nyakát oldalra húzom és észreveszem, hogy a bőröm szinte rák vörös. Ég és viszket is. Mi ő talán valami szépség tanácsadó?! De, ebben most tényleg igaza volt. Eddig észre sem vettem, hogy fürdés után, nem hogy megnyugodna, még ki is pirosodik a bőröm. Azonnal a szobámba indulok meg.
   A szobába érve, felcsukom az ajtó melletti legkisebb kapcsolót, ami a leggyengébb fénnyel borítja be a szobát. Beljebb lépve a szobába észreveszem, hogy YoonShik mellett egy nagyobb gombóc is fekszik. Közelebb megyek, és észreveszem, hogy HoSeok oldalt feküdve a bal karján fekszik YoonShik, akinek a szájából kilóg a cumisüveg, amit HoSeok tart kezével fél álomból. Lassan becsukom az ajtót és az ágy szélére ülök. Kifogy a cumi tartalma, YoonShik pedig szokásához híven, kidobja szájából a cumis üveget. HoSeok keze pedig erőtlenül követi a cumisüveget, majd végül karjával átölelve a gyereken pihen tovább.
- Hum... - mosoly terül el arcomon. HoSeok annyira más mikor alszik. Olyan mint egy kisfiú, úgy hét évet is letagadhatna. De most mennyi idős is? Igazából ez lényegtelen, mert ez a perverz, gazdag, bunkó, most nagyon úgy néz ki, mint aki a világ legártatlanabb embere.
   Hirtelen ötlettől vezérelve a szekrény felé veszem az irányt, ahonnan kiveszek egy plédet. HoSeok mögé sétálok, és ráterítem a pepita mintás puha anyagot. Furcsa érzés jár át, mikor vállára terítem.
- Talán még... barátok is lehetnénk! - súgom oda, mire ő csak enyhén felmordul. Férfias, mély morgás ez, amitől kiráz a hideg, persze csak jó értelemben. Bágyadt mosollyal indulok meg az ágy túlsó feléhez, és immáron az ágyra ráfeküdve, betakarózva fordulok YoonShik felé, és hagyom, hogy eljöjjön az a bizonyos álommanó, amiről olyan sokat mesélek jó magam is a kis fiúnak.

   Hajnaltájt neszre eszmélek, és mondanom sem kell, egyből kipattan a szemem. YoonShik nyugodtan alszik a helyén, de HoSeok letűnt. Lassan kibújok a takaró alól, és az órára nézés közben hajnali fél kettőkor elhagyom a szobát, amibe úgy négy órája tértem vissza.
   A fürdőből meleg pára áramlik ki, erős fenyő és menta szaggal árasztva el az emeletet. Mélyet lélegzek, hogy jobban megjegyezzem ezt az illatot. Az illat hatására a gyomrom össze szorul és megborzongok. A lépcsőn leérve, a konyha irányába veszem az utat ahol a vakító fény hatására bebotorkálok a helységbe. Mire megszokja szemem a fényt, addigra észreveszem, hogy a bár pulton kézfejére támasztva fejjel lefelé bóbiskolt el HoSeok. Előtte egy nagy pohár vízzel, feje előtt, pedig a telefonja világít.
- Mit keres ez ilyen kor itt? Van szobája aludhat ott is nem?
   Mellé sétálok és kezem vállára teszem, mire ő megrezdül és egyből kézfejemhez nyúl, úgy, mint egy jól felkészült harcos, aki bármelyik pillanatban, letudna nyomni a bárpultra. De bennem miért jelenik meg hirtelen ez az furcsa érzés. Mindenemet átjárja a meleg, és az arcomban is lüktet. Az arcomban értem a szívem.
- Oh... Csak te vagy az. - mondja, majd elengedi a kezem.
- Mi az, hogy csak én? - kérdezek vissza.
- Bocsánat.
- Hum? - még mindig mögötte állok.
- Tiszteletlenül viselkedtem veled, az este és még az ágyadba is befeküdtem a megkérdezésed nélkül. Tökéletesen visszaéltem a vendégszereteteddel.
- HoSeok...
- Holnap kérelmezni fogom az igazgatóságot, hagy ne kelljen itt lennem.
- Mi az, hogy ne kelljen itt lenned? Olyan szar alak vagyok? - a pult túl oldalára ülök, pontosan vele szemben. A pohara hozzám, közelebb van, és megérzem az illatát. Cseresznyevirágos SoJu. Ivott. - Mond, te ittál?
- Csak egy pohárral.
- Te részeg vagy.
- Ha részeg lennék, már rég megerőszakoltalak volna álmodban!
- Mi? - nem hiszek a fülemnek.
- Szerinted illik, egy perverz, gazdag, bunkó, fajankó kezébe éjszaka beletenni a kezed? Mert szerintem nem! De ahogy érzed. És ha még egyszer megkérdezed, hogy be vagyok-e állva, akkor komolyan kiakadok. Nem vagyok marha, tudom, hogy mennyit bírok, és hogy hol vannak a határaim. - mosolyogva hallgatok végig, amit mond. - Mi az? Te meg mit mosolyogsz itt, hajnalok hajnalán!?
- Még, hogy nem tanítottak emberként viselkedni. Ez az emberek legnagyobb büszkesége, amit te most most.
- Heh?
- Tudod hol a határ és ezt azért, mert felelősség érzeted van. Elég sok emberben nincs meg ez. Mindazon által az a képességük, hogy tudják, hol a határ.
- Akkor sem tanítottak meg...
- Akkor mond el, hogy kitanította meg mindezt? - még mindig mosolygok, akár egy félőrült, de már most egy kicsit lazábban.
- A Mester.
- Mesélj róla.
- Az hosszú történet.
- Együtt lakunk nem? Van elég időnk megismerni egymást! A végén pedig majd kiderül, hogy...
- Akár még barátok is lehetnénk. - fejeztük be együtt a mondatot. Félénken felnevettünk, én  a hűtőből előhúztam egy üveg cseresznyevirágos és sárgadinnyés SoJut, mind a kettőt felbontottam, majd leültem elé, és ittam minden egyes szavát. Úgy hallgatom, mintha a messiás egyik prófétájának történetét hallgatnám.
   Egyszeriben mindent tudni akarok róla, valahogy részese akarok lenni az életének.
- Minden öt évesen kezdődött...

28. rész

x.X.x

   Sötétedés után érkezünk meg MinMivel saját háza elé. A ház első benyomásra amerikai kertvárosi hangulatot kelt az emberben. Nagy előkert a ház előtt, egy kis posta láda, amin a piros zászlócska fel hajtásával tudja csak jelezni a postát, hogy levele jött. Kerítés nem határolja el a ház területét az utcától. De mégis biztonság érzetet kelt a gyalogos út mellett húzódó úgy egy méter magas, szabályos téglalapra vágott sövény, aminek folytonosságát csak a kis út töri meg, ami a bejárati útig visz.
   MinMi a táskájában kotorász majd a telefonját a kezében tartva, egy új lenyomat felismerővel feloldja azt, és tárcsázza JiMin számát. De ezt csak azért tudom, mert szemfüles vagyok. Nem leskelődök utána se semmi,csak véletlenül oda néztem. Különös volt úgy ott állni mellette, hogy az egész közben egy szót sem szólunk egymáshoz. Ide jövetben is hiába volt bekapcsolva a kettőnk autója közötti, letitkosított rádió frekvencia, hogy egymással könnyebben tudjunk beszélgetni. Végül is, egyikőnk sem szólalt meg. Néha hallottam, ahogy ásít egyet, vagy pedig elfolyt egy hapcit, de ezeken a jelentéktelen hangokon kívül mást nem nagyon hallottam.
- Szia. Nyisd ki az ajtót megjöttünk. - szólt bele telefonva, majd kinyomta. Néma várakozás vette kezdetét. Minden egyes pillanat egy évnek tűnt, majd végül azt a helyzetet az ajtó nyikorgás mentes néma hangja törte meg. az ajtóban JiMin állt oldalán pedig egy kisfiú csüngött.
- Szép jó reggelt, srácok! - mosolygott JiMin.
- Neked is. - válaszolta MinMi. Most szólalt meg először MinMi, amióta elindultunk a WHITE-ból. Ahogy átlépjük a bejárati ajtót egyből a cipőnket vesszük le. Cipő levétel után pedig egyenesen a ház belseje felé indulunk meg. Tétlenül állok egy helyben.
Én merre induljak? 
   A nappali tele volt gyerek játékokkal. JiMin letette a kisfiút, aki egyből a játékok kellős közepe felé indult meg. JiMin az ellenkező irányba követte MinMit. Én pedig, hogy a kisfiú ne maradjon egyedül, a fiúcskát követem a nappali felé.
   Megáll egy helyen, majd fenékre vágta magát, úgy, hogy a kis feje egyet előre rándul, de nem sír, épp ellenkezőleg, kihasználja ezt a lendületet négykézlábra áll, és úgy megy tovább a játékok felé. Megáll egy nagy mackó előtt, majd vissza ül a fenekére, ezt követően pedig a maci fülét kezdi el rágcsálni. Felé indulok, de nem néz fel. Most már pedig a mackót ölelgeti. Leguggolok elé, ő pedig nagy fekete szemeivel rám néz.
   Fekete haja, tökéletesen van megvágva, szemei pedig mosoly nélküli arcán is úgy állnak, amint aki mosolyog.
- Szia. - mosolygok rá, mire kissé elbizonytalanodik, végül pedig visszamosolyog. - Téged, hogy hívnak?
- A nevem... - olyan mintha gondolkodna rajta, majd felkacag és folytatja. - Park YoonShik.
- Engem Jung HoSeoknak hívnak. Örülök, hogy találkoztunk. - megsimogatom kis buksiját, mire ő vissza tér a mackójához. Leülök elé, és onnan figyelem, ahogyan játszik.
- Aranyos fiúcska igaz? - lép közelebb MinMi. Nem nézek fel rá, valahogy a kisfiú jobban érdekel.
- Én inkább az elbűvölő jelzőt aggatnám a nyakára. - megnyilvánulásom után felnézek, majd látom, ahogy MinMi leereszkedik mellém. Közel van hozzám, én pedig akarva akaratlanul nagy levegőt veszek, és arra összpontosítok, hogy ne érjem el a főtt rák szintet, az arcommal.
- Mert az is. - karjait térde körül összefonva ül, végül pedig fejét ráteszi térdeire. - Annyira aranyos YoonShik. - nagyot hóhajt. - Nem érdemli meg azt, ami vele történik.
- Miért mi történik vele? - közelebb hajolok hozzá, hogy jobban halljam, elhalkuló hangját, majd végül pedig, azon kapom magam, hogy ugyan úgy helyezkedek el mint ő. Ugyan azt a boldog fiúcskát nézik, aki boldogan beszélget a mackójával, a dinójával és a mozdonyával egyszerre.
- Az anyja haldoklik. - böki ki MinMi. - Az anyja JiMinnek a nővére.
- Haldoklik?
- Rákos. - elakad a hangja. - Én vagyok most a pótló-anyuka, addig amíg az apja nem vállalja el, hogy az övé a gyerek. Bár szerintem, nem fogja felvállalni a gyereket.
- Miért nem? Ki YoonShik apja?
- Min YoonGi. Vele még nem találkozhattál, hiszen ma sem volt bent a cégnél, és tegnap este sem volt jelen. YoonGi az egyik legjobb mesterlövész az egész WHITE-ban. Ezen felül, még nem is tudja, hogy YoonShik egyáltalán létezik. Ezért kétséges az, hogy talán elfogadja-e egyáltalán a gyereket, mint fiát.
- Wow. Szép kis családi kalamajka. Az anya haldoklik, az apa még a fia létezéséről sem tud. Ez bele illik egy drámába. - mondom, kis iróniát csempészve hangszínembe. MinMi erőtlenül felkuncog.
- Azt hiszem, majd megírom ezt a történetet, és eladom jó pénzért. - egyszerre erőtlen, és egyben cinikus, halk kacagásban törünk ki.
- Hasonlítanak. - mondom végül, majd pedig nyújtózkodok egyet.
- Kik? - néz fel rám, MinMi. Nyújtózkodás közben.
- JiMin és YoonShik. A szemük. - mutatom. - Ugyan az. YoonShik szeme nagyon szép és mosolygós. Akárcsak JiMiné.
- Igen az. - mondja majd végül elcsodálkozva rám néz. - Te most megdicsérted JiMin szemét.
- Én ugyan nem. Én YoonShik szemét dicsértem meg, és a JiMinéhez hasonlítottam. A két dolog teljesen különbözik. Nem vonzódok a saját nememhez. - majd pedig felállok. - Amúgy meg, hol van JiMin?
- Elment a nővérét meglátogatni. Jut eszembe. - feláll és leporolja magát. - Megmutatom a szobádat. YoonShik, gyere, mutassuk meg a bácsinak a szobáját. - közelebb lép hozzá, majd lehajol, hogy föl vegye.
   Az emelet felé sétálunk. A lépcső tetején a baba korlátot kireteszeli, majd miután mind a ketten átérünk vissza zárja, majd leteszi YoonShiket, had menjen szabadon. Két ajtó előtt elsétálunk, majd pedig a harmadik előtt megállunk kinyitja, majd egy szó nélkül betessékel rajta.
   Az ajtó mögött egy sima szoba helyezkedik el. Egy két személyes ágy, egy asztal, hozzá illő székkel, és egy beépített szekrénnyel. Az ágy két oldalán éjjeli szekrény, az ágytámla fölött pedig a két kis szekrénnyel egyetemben összekapcsolt polc rendszer, aminek legfelső polcán könyvek vannak kötetek szerint rendszerezve. Az alatta lévő polc aljára egy kis kör alakú olvasó lámpát fogattak fel, míg a polcon kis tárgyak helyezkednek el. Az ágy végénél egy hordozható baba ágy van össze szerelve, míg magán az ágyon egy vízilovas viaszvászon terül el. Jelen pillanatban az éjjeli szekrényen egy kis cumisüveg és egy sima cumi helyezkedik el, a hozzájuk illő tartóban. Az asztalon egyéb babás eszközök, míg a szék háttámlájára vállfával felakasztott tipegők lógnak.
- YoonShik ruháit, és cuccait, majd JiMin és én átpakoljuk hozzám, így majd lesz egy szobád. - kezdte a magyarázkodást MinMi, mire én csak elmosolyodtam.
- Nem kell mentegetőzni. - mondom, kis megértést rejtegetve hangomban. - Majd lesz ahogy lesz. Én sem hoztam sok cuccot, úgyhogy akár maradhatnak a cuccok.
- Rendben van. - mondta. Hátat fordít, majd mielőtt kilépne az ajtón válla fölött visszanéz rám. - Még szerencse, hogy kevés cuccot hoztál. - hangját valahogy megváltoztatta, és ezúttal, csupa negatív szomorúságot és egy kis dühöt vélek felfedezni. Kilép az ajtón, én pedig keze után nyúlok.
- Mi volt ez?
- Mi, mi volt? - vissza néz rám, de kezét nem húzza el kezeim közül.
- Ez a hangnem...
- Semmi... - ekkor már nagy rántással elhúzza kezét az enyémből.
- Persze. - lehajtott fejjel mondom. Meghunyászkodok előtte.
Miért hunyászkodok meg előtte?
- Mi az, nem hiszel nekem? - kérdi, kérdőn, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Tudod, van egy mottóm. Az, hogy amíg valaki nem játssza el a bizalmat, és nem hazudik nekem, én addig mindenkinek, mindent első kézből elhiszek, és megbízok benne. Épp ezért kérdeztem meg, hogy mi volt ez? A te válaszod a "semmi" volt. Nos, csak szeretném veled tudatni, hogy én nem vagyok vak, sem hülye! Nem szeretném, hogy ez a "semmi" miatt ne tudjak megbízni vagy éppenséggel hinni neked. Főleg úgy, hogy még nem is ismersz. Egy kapcsolatot így elrontani nem szabad, sőt egyenesen őrültség. Egy normális ember, ne a küldő alapján ítél! - hangom talán túl erélyesre, és érvelőre sikerült, mert MinMi keze arcom felé tartott. Gyorsan mozdultam, és ellenkező kezemmel, mint amelyikkel ő ütött, megfogtam a kezét, ő kicsit közelebb lépett meglepettségében rángatni kezdte a kezét, majd a harmadikra elengedtem. Hátrébb lépett és csuklóját masszírozgatva nézi a kezét, vagy pedig a tekintetemet.
- Milyen kapcsolatról beszélsz? Neked és nekem soha nem lesz semmilyen kapcsolatunk! - mondja, közben elvörösödik.
- Társak vagyunk. Már van egy kapcsolatunk.
- Te és én SOHA nem leszünk társak. Ezt jól jegyezd meg. - majd felkapja az ekkor már ajtóban álló YoonShiket, majd pedig elhagyja a szobát, maga mögött becsapva az ajtót.
Hát ezt, jól megcsináltad, Jung HoSeok!

x.X.x

   JiYoon szobájában ülök és az infúzió halk csepegését hallgatom, a szívmonitor csipogásával együtt. Kezét kezemben tartom és kézfejét lassan simogatom, miközben ő alszik. Az orvosok szerint ma még csak aludt, reggel kelt fel pár percre, amíg a vizit volt, és azóta semmit sem csinált a levegővételen kívül.
- JiYoon... kelj fel, kérlek. Szükségem van rád. Beszélnünk kell. - könnyen gyűlnek a szemembe, fáj, ég a szemem. A fejem is jobbra húz. - Én... én nem tudom, hogyan mondjam el YoonGinak... YoonShiket. Nem tudom, hogy... hogy... én... én nem tudok már semmit. Semmiben sem vagyok biztos. - eddig bírtam.
   Sírok. JiYoon... JiYoon... hiányzik a nővérem, hiányzik hogy elmondjak neki mindent, hiányzik, hogy mellettem legyen, és hogy átöleljen. Minden ami ő, még ha nem is ment el, hiányzik. Pedig csak alszik, de máris úgy ebszélek róla, mintha már meghalt volna. JiYoon soha nem fog meghalni. Élni fog! Legalább addig, amíg én, vagy még talán tovább is. Élnie kell YoonShik miatt és anyu, meg apu miatt is.
   A kelleténél kicsivel erősebben szorítom kézfejét arcomhoz. Fel és lemozgatom egykoron puha bőrét arcomon. Bőre kissé ki van száradva, ha ahhoz akarnám hasonlítani, mint amilyen mindig is volt, akkor most sivatag szárazságú. Kis fém ágya melletti szekrényében kezdek el kutatni valamilyen kézkrém után, de semmit sem találok. Gondolkodj JiMin, JiYoon mit csinálna, ha nem lenne kézkrém a szekrényében? Vagy pedig, hova rakhatnék még kéz krémet, végszükség esetére? A táskája!
Igen, a táskájába!
   Felpattanok, és az ajtó melletti zöld szekrényből kihámozom a táskáját, majd pedig annak minden egyes négyzetcentiméterét átkutatva, találok egy kis tégelyben Natural Rebublic-os kézkrémet. Boldogan, mellkasom előtt szorongatva indulok vissza ágya felé. De hirtelen megtorpanok, és annyira elgyengülök, hogy a krém kiesik a kezemből.
    A szívmonitoron a pulzus számláló, egyre gyorsabban esik lefele, és egyre kevesebbet üt fel a szíve.
JiYoon haldoklik! 
Most tudatosul bennem minden. A krém végleg kiesik kezeim közül, én pedig rohanok ágyához, hogy az ágy feletti nővér és orvos hívót a lehető leggyorsabban megnyomjam.
- JiYoon! JiYoon... haló, tessék felébredni! JiYoon! - szólítgatom, ébresztgetem, de semmi. Teste csak az én mozgatásomra mozdul meg. Semmi mást nem reagál. Ekkor kezek rántanak hátra, majd taszigálnak, egyre kijjebb és kijjebb a szobából. Végül pedig teljesen kilöknek a nagy folyosóra. Az ajtó elé két nagy darab zöld ruhás, műtős pasas áll, és csak az érkező orvosokat és a sürgő forgó nővéreket engedik át.
- Látnom kell! Engedjenek be! - ugrok nekik, de ők könnyű szerrel ellöknek. Használhatnám valamelyik rúgást, amit tanultam, de semmi sem jut az eszembe. Talán egy oldalazó rúgás, de azt hogy kell kivitelezni? Mindent elfelejtettem, egyedül csak az jár a fejemben, hogy JiYoon mellett kell lennem, illetve az, hogy nem hallhat meg.
- Öljön le! - lök el végül az egyik, úgy hogy fenékre esek a folyosó túloldalán. - A legjobb kezekben van! Nem tehet ön érte semmit sem. Itt minden a kisasszonyon múlik és az orvosokon.
- De ő... de ő az én... nővérem. Nem hagyhatom magára, nem hagyhatom itt főleg most, hogy ennyire beteg. Szüksége van rám! - a könnyektől minden ködfátyol alá zuhan. A szívem majd meg szakad. Úgy érzem, mintha valami belülről facsarná ki belőlem az életet. Elkap az émelygés. Forog velem a világ, majd pedig végül a földön ülve, magam elé húzva térdeimet, szorosan átölelve azokat, kezdek előre-hátra himbálózni. Nézem az előttem álló férfiak fehér papucsát.
   Nem tudom mennyi idő telik el, de már jobban érzem egy kicsivel magam. Tudom kontrollálni a viselkedésemet, így már állva, hol mellkas előtt, hol pedig hátam mögött összefont karokkal állok, vagy sétálgatok, a kórtelem előtt. Egy fehér ruhán női orvos lép ki a nővérem ideiglenes szobájából, és egyenesen felém tart. Külsőre talán a negyvenes évei közepén járhat, de mégis fiatalosan néz ki.
- Maga, Park JiMin? Park JiYoon, hozzátartozója?
- Igen.
- A nővérének az állapotát stabilizáltuk. De csak ideiglenesen. Jelenleg ébren van, de ez csak pillanatok kérdése. Ha akar vele beszélni most tegye, ha akar hozzá papot hívni, akkor ne habozzon! Attól tartok a nővéreinek talán órái, legjobb esetben napjai lehetnek.
- Köszönöm. - meghajolunk, ő egy sajnálom címet birtokló pillantást vet rám, majd pedig elmegy mellettem.
   A szobába lépve, mindent kissé lesötétítve találom a szobát. Az ablakok előtt a redőny úgy három negyed részig lehúzva állnak, míg JiYoon fél ülésben, oldalra hajtott fejjel, ismét egyenletesen csipogó gépekkel bóbiskol. Lassan felé sétálok, majd óvatosan kihúzom a vendégeknek szánt széket az ágya alól, minek halk zajára egyből felkel.
- JiYoon... - aggódva és szeretet teljes hangom szólítom. Reménykedek benne, hogy még felismer engem.
- Ji...Min?! - kérdezi, vagy mondja a nevemet, azt nem tudom eldönteni, de boldogság járja át mert felismerte hangomat. - YoonShik? - ez már egyértelműen kérdés volt. Leülök, és kezeimbe veszem gyenge, erőtlen kezét. A szívem szakad meg.
- Jó helyen van. Sokat hízott, amióta rám bíztad. - mondom.
- Teljesen elrontod azt a gyereket. Tudod, hogy Ulzzang gyereket akartam belőle csinálni. - hallom a kényszerített erőltetett, humort a hangjában. Lehet hallani a hangján, hogy szenved. De mégis poénkodik. Büszkeség önt el, hogy ilyen nagyszerű nővérem van. És lesz is! Felnevetek fanyar viccén, ami a valóságtól és az elképzeléstől is évezredekre áll. A mi családunk nem Ulzzang fajta.
- Jó hogy mondod, akkor mostantól fogyókúrára fogom! - válaszolom, mire gyorsan megugrik szívverésének a száma, épp úgy ahogy nevetéstől mellkasa is, és együtt nevetünk. Ő gyötrelmes hangon, én pedig elfojtottan.
   Csend ereszkedik le a szobára, nyomasztó, belülről fojtogató csend, ami magában hordozza a vég és a halovány remény gyötrelmes egyvelegét.
- YoonGi, YoonShik apja... tudja... hogy...
- Nem. - fojtom belé a szót. Tudom, hogy nehezére esik erről beszélni, ezért nem erőltetem a dolgot. De ő folytatja, hiszen résnyire nyitva hagyta száját, és azon keresztül lélegzik, egyenletesen. Nem tudom eldönteni, hogy neki vagy esetleg nekem, kényelmetlenebb ez a JiYoon-YoonShik-YoonGi családi drámai történet. De az biztos, hogy egyikünknek sem tündér mese. Lehajtott fejjel mosolygok a fél sötétségbe, ezen a fanyar sorson gondolkodva.
- Szeretném ha behívnád Min YoonGit!  - riadtan csapom fel fejem, annyira nagy intenzíven, hogy megreccsen a nyakam. Ezen vajon meddig gondolkodott? - Szeretném látni! - mennyi energiát és erőt fektetett ebbe a két mondatba, hogy ennyire határozottan, remegés nélkül kitudja, azt mondani amitől mindig s nagyon félt. Attól, hogy egyszer újra találkozik azzal az emberel aki az életének, egyik legszebb pillanatát adta, majd pedig egy életre megajándékozta, egy angyallal.
- JiYoon... ne kérj tőlem lehetetlent!
- JiMin, kérlek. - szívszaggatóan cseng hangja. Szívem húrjain játszik.
- YoonGi, még csak nem is tud a fiadról.
- Az ő fia is!
- Az övé is. De nem fogja elfogadni.
- De elfogja.
- Ismerem YoonGit, és higgy nekem. Ő nem az az ember, aki csak úgy vállalja egyszerűen a tetteiért a felelősséget, főleg akkor, ha az a felelősség, egy életre elkíséri, és YoonShik ilyen.
- JiMin...
- Kérlek, ne gyere nekem azzal, hogy de akkor olyan volt, mint egy... nem is tudom, milyen ember. YoonGi hamarabb lőné fejen a saját vérét, vagy ami még rosszabb, saját magát, minthogy elvállalja, hogy övé a gyerek! - úr isten, mit mondtam. Kimondta azt, amit olyan régóta nyelvem hegyén van és arra várt, hogy kimondjam. Na tessék, most kimondtam, a haldokló testvéremnek. Akinek így is nehéz elviselnie, hogy egyetlen fiát magára hagyja, még én is utoljára belé rúgok, hogy hogy lehetett ennyire felelőtlen. Én érzéketlen tuskó. - JiYoon... én... nem akartam. - láttam a félhomályban, ahogy egy könnycsepp gurul le arcán. Megríkattam a nővérem. Miattam sír a halálos ágyán.
- Ne kérj bocsánatot, igazad van... - nyugodtságot veszek észre a hangjában. Talán még egy kis mosoly is bujkál benne. - Már vártam, hogy mikor mondod ki, azt ami benned nyugszik. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire... fájni fog, és ennyire jól fog esni, ha valaki lehord. Tudod utoljára anyáék hordtak le. Érzések kettőssége kavarog most bennem. - hallom, hogy arcáról beszéd közben lehervad a halvány mosoly. - De tudod, mint anya, bennem is új érzések és új dolgok alakultak ki. Egyik az az, hogy hogyan védd meg magad, és a gyereked, illetve az, hogy hogyan állj ki magad mellett. Nem gondoltam volna, hogy valaha alkalmaznom kell majd azt, amit egyszer kigondoltam fürdés közben de, egyszer minden eljön, így ez is. - csend száll le közénk, csak azt hallom, ahogy ő levegőt vesz, azt hogy az én szívem dobog a torkomban, azt, hogy a gépek csipognak, illetve azt, ahogy belsőm egyre jobban azt kiabálja felém, hogy ez most fájni fog. Nagyon, nagyon fájni fog!
- Én, Park JiYoon, arra kérlek téged, hogy teljesítsd utolsó kívánságom: Hozd el nekem Min YoonGit!
   És úgy, ahogy sejtettem, fáj, ahogy kimondta. Fáj ahogy arra kér, hogy... hogy hozzam ide YoonGit. Felállok, maga mellé teszem a kezem, és úgy mint egy robot, előre meredve, bele egy teljesen sötét pontba bámulok.
- Teljesítem amit kérsz tőlem. Idehozom YoonGit, de akkor te is tegyél meg valamit. - elképzelem, ahogy kérdő arccal tekint rám. - Gyógyulj meg! Légy igazi anyja YoonShiknek!
- Azon vagyok! - feleli, de ekkor én már az ajtóban állok. Kilépek rajta, majd mielőtt bezárnám az ajtót meghallom, ahogy köszönetet mond, közben mosolyogva sír.
Szeretlek JiYoon, de valamiért ezzel a kéréseddel a szívemet tépted ki...

27. rész

x.X.x

   Együtt reggelizek anyáékkal, és HyoJooval. Valahogy nincs étvágyam, ami nem vall rám. Előttem nagy tálban finomabbnál, finomabb kaják sorakoznak. Középen egy nagy tál Buldak, jobb oldalán egy kisebb tál Galbijim, bal oldalán pedig egy óriási nagy tál, még gőzölgő Kimchi Chigae. A tányérom előtt egy közepes méretű tálban Bibimbop van felszolgálva, míg a középső tál túlsó oldalán, egy ugyan ekkora tálban Tteokbokki van felszolgálva. Két tál között vagy jégkockával lehűtött Jázmin tea van, vagy pedig valamilyen szósz.
Anya jól kitett magáért.
   De mindezek ellenére, valamiért nem kívánom most egyiket sem. A többiek körülöttem jóízűen esznek, míg én csak ülök egy helyben és azon gondolkodok, hogy mit is egyek. Próbálom magamat becsapni, hogy erre gondolok, de mélyen az elmémben arra a kérdésre keresem a választ, hogy ki az a lány.
- Fiam, még nem is ettél semmit. - simogatja meg a jobb vállam anya.
- N...ne haragudj. Nem vagyok éhes... - bűntudatom van azért, mert nem tudok enni anya finom ételéből. Ez neki is fáj, látom az arcán. Engem pedig ez az arckifejezés a pokolig képes taszítani. Nem szeretem mikor anya szomorú, nem szeretem amikor ekkora nagy szemekkel néz rám, és azt mondja, egyél, vagy azt hogy mi a baj?
- Történt valami? Esetleg... valami nyomja a szíved?
- Este NamJoon sokáig volt a fürdőszobában. - szól közbe HyoJoo. - Hajnal tájt.
- Nem tudtál aludni? Kemény volt az ágy? - kérdezte apa, közben a pálcikáját letette a pálcika tartóba.
- Rémálmom... volt. - ismerem be. Apának olyan karizmája van, hogy ha kérdez tőlem valamit, akkor egyből válaszolok neki, és történjen bármi, csakis a színtiszta igazat mondom neki.
   Kiskoromban sokszor voltam apával. Együtt szereltük meg a szomszéd bácsi biciklijét, együtt mentünk el az állat vásárba venni HyoJoo születésnapjára egy kis kutyát. Sok közös apa-fia programot tartottunk, aminek köszönhetően nagyon szoros kötelék alakult ki közöttünk.
Az apám a... mindenem.
- Rémálmod? Ah... az nem jó. Biztos nagyon felzaklatott. - anyám együtt érzéséről tesz tanúbizonyságot. Még hosszabban végig simít a vállamon.
- Igazából, nem annyira... vagyis igen, de.... Ah, ez bonyolult. - fejemet vakarom zavaromban, majd ismét rájuk nézek. - Anya, apa kérdezhetek valamit?
- Mond csak, mit szeretnél tudni. - anya még mindig nagyon megértő.
- Nekem... vagyis, nekem és HyoJoonak valaha volt... még egy testvérünk?
   Érzem, ahogy a langyos reggeli levegő megfagy és ezt még kiegészíti a csend nyomása. Mindenki egytől egyig leteszi a pálcikáját a tartóba, majd maga elé kezd el bámulni. Senki sem mond semmit. Egyre jobban megy fel bennem a pumpa. Még válaszra sem méltatnak.
- Volt valaha testvérünk? - nincs válasz. - Anya! Apa! HyoJoo! Válaszoljon valaki, az istenit! - még mindig semmit. Csendben ülnek. Apa megköszörüli a torkát, fenéz. Fekete szemeivel engem mér végig. Állom tekintetét, de az a pumpa egyre fentebb és fentebb megy bennem. Nem tudom, mi vezérel de ez az álom belém égett, ahogy apára és anyára nézek, a kislány vonásait kezdem észrevenni, arról nem is beszélve, hogy HyoJoo jelen pillanatban, nagyon hasonlít arra kislányra, így felnőtten.
- Anyád, sokat dolgozott a reggelin. Ne legyél hálátlan. Egyél! - parancsol rám.
Betelt a pohár!
   Sietve felállok, leporolom magam.
- Mennem kell dolgozni. - köpöm ki, egy csepp élet kedvvel sem.
- NamJoon, ülj le! - áll fel apám, és haragos tekintettel néz rám.
- Volt testvérünk, vagy nem? - nem válaszol, de a mi a legfelháborítóbb, hogy arcán a megbánás egy csepp jelét sem látom. Épp úgy, ahogy a szólni nem akarásét sem. - Köszönöm a szobát. Ha most megbocsátotok, megyek dolgozni...
- De hát szombat van. - áll fel anya is, szeme könnybe lábadt, épp úgy mint az álmomban, mikor elengedte a lány kezét.
- Dolgozni jó! Különben is, majd ott megtalálom a kérdésemre a választ. Most pedig megyek. - meghajolok, egy elnéző pillantást vetek anyámra, majd pedig elhagyom a házat.
   Autómba ülve nagy levegőt veszek, beindítom a motort, ezzel egy időben a légkondi is bekapcsol, a rádió megszólal. Átveszem a 95,5-re ahol egy, a jelenlegi hangulatomhoz illő dalt játszanak. Az énekes arról énekel, hogy bármi történjen kideríti az igazságot, és vissza szerzi a lány szívét, mert még mindig szereti.
Kiderítem a lány kilétét történjen bármi!

x.X.x

   HongBinék személyzete nagyon kitett magáért. Csak a reggelijük öt fogásból áll! Szerencsémre a szülei nagyon kedvesen fogadtak fél tizenkettőkor, mikor megérkeztem hozzájuk. Yukoshi a japán származású főinasuk, már előkészítette nekem a vendég szobát és a hozzá tartozó fürdőszobát. Autómat biztonságban tudtam, így boldogan hajtottam álomra fejemet.
   Álmomban az aznap megismert kedves emberekről álmodtam, főszerepben pedig azzal a lány lánnyal.
   Habár most, hogy itt ülök a reggeliző asztalnál, kicsit hiányérzetem támadt. Furcsa, hogy nem otthon ülök kora reggel egy asztalnál anyával, apával és drága nővéremmel. Mindezek helyett HongBin és a szülei vesznek körül. Furcsa, de szokatlan. Itt teljesen már a reggeliző hangulat, mint nálunk volt. Itt sokat mosolygunk, és nevetünk. Olyan beszéd témákat érintünk, mint egy pikniken szokás. Kellemesebb, talán otthonosabban érzem itt magam, mint otthon.
- HoSeok, meddig maradsz? - kérdezi kedvesen HongBin apja.
- Lehet még ma este, de nem biztos. Minden azon fog múlni, hogy találok-e albérletet.
- Elköltözöl otthonról? - hitetlenkedve kérdezte HongBin.
- Igen. Szeretnék felnőni, és az életemet élni. Elég ideig voltam anyáék féltő karja alatt. - válaszolom, közben, kicsit ferdítek az igazságon.
- Csak nem szállt fejedbe a győzelem? Mi történt, te nem szoktál ilyen felnőttesen gondolkodni?
- 22 vagyok. Most már lehetek érett. - elmosolyodok, közben HongBin a szájában lévő falattal küszködik, hogy ki ne köpje. Majd meg szakad a nevetéstől.
- Istenem. - szakad ki belőle. - Egy igazi érettel ülök egy asztalnál! - még hangosabban nevet, de mér én is csatlakozok hozzá. Mind együtt nevetünk.
   Talán az érett nem elég jó kifejezés arra, hogy jelen pillanatban, hogy érzem magam, de az biztos, hogy sokkal jobb kedvel pakolom össze a dolgaimat a sporttáskámba, mint mikor eljöttem otthonról. Megcsörren a telefonom, NamJoon neve jelenik meg a kijelzőmön, kissé szórakozottan beleköszönök.
- Szia.
- Neked is jó reggelt. Más a hangod, mint tegnap, történt valami?
- Semmi, semmi, csak valamiért túlteng bennem a boldogság.
- Oké, Mr. boldog-vagyok-csak-mert, gyere be a céghez, a főnök beszélni szeretne veled, a WHITE címét elküldetem TaeHyunggal a címedre. Majd itt találkozunk.
- Értettem. - leteszem. Kezeimbe kapom igazolványaimat, a napszemüvegemet, majd pedig lerobogok a kocsiig, ami a kocsiszínben van, egy szinttel az alaksor alatt.
   Telefonomat ráteszem az autó automatikus kihangosítójára, majd tárcsázom HongBin számát. Idő közben a motort felbőgetve tolatok egészen az autó liftig.
- Csövi. Na, mond mi van?
- Szia. El kell mennem a munkahelyemre, majd jövök ha végeztem, megmondanád a kapuőrnek, hogy engedjen ki?
- Persze, de mióta van neked munkád?
- Úgy egy és fél napja. Majd ha haza jöttem elmesélek mindent.
- Kéz és láb törést.
- Meglesz. - három csipogás, megszakad a vonal én pedig elhagyom a egész villa területét.

   A WHITE nagyobb mint gondoltam. Úgy hat emelet a főépület, ami a napfényben egy téglalap alakú ékkőre emlékeztet, hiszen visszaverik a fényt a nagy, sötétített üvegű felületek. A fém tartóoszlopok pedig megkoronázzák az egészet.
   A portán simán keresztül engednek, holott csak bemutatkoztam, és elmondtam, hogy kihez jöttem. az út, amin haladok a kocsimmal, egy majdnem akkora épülethez vezet, mint a fő épület. Az út megáll egy nagy ajtó előtt, majd felhúzódik tömör fa ajtaja, a mennyezethez simulva. Lassan tovább haladok, de erőteljesen a fékbe taposok, mert majdnem belehajtok az előttem álló falba. Mögöttem az ajtó lecsukódik, az autóm pedig elkezd lefele ereszkedni. Két emeletnyit haladunk lefelé, majd mikor megáll az autólift előttünk a falnak hitt ajtó ketté nyílik, mögötte pedig megpillantom MinMit, aki csak áll egyedül és mereven néz felém. Az erős lámpafény kissé lesápítja arcát, és még vékonyabbnak néz ki. Pulzusom megemelkedik vér tódul a fejembe.
Csak ne kelljen kiszállni!
   Meglát a szélvédőn keresztül, felém indul, majd beül az anyós ülésre.
- Szia. - mondja.
- Szia.
- Első kezdő lecke! Az autógarázsnak hét szektora van az A, B, C, D, E, F, és a G szektor. Minden szektor egy különítményhez tartozik, és minden különítménynek, saját autó műhelye van és saját csiga lépcsős kihajtója. Ez amin te jöttél be, ezt a főnök használja, de az újoncok is ezen szoktak először közlekedni, addig amíg meg nem jegyzik, hogy a saját szektorának, hol van a be- kijárata. Akkor most hajts ki a liftből és keresd meg az 'A' szektort! - adja ki a parancsot.
   Lehajtok a lifttől, és szemeimmel a legközelebbi gerendán kezdtem el kutatni a fémlapokra írt betűket. Észreveszem, hogy ABC sorrendbe vannak rendezve a szektorok.
- Ott, jobb oldalt egészen szélen! - mutatok keresztül az autón, kezem teste előtt mutat végig.
- Jól van, akkor most menj a 'G' szektorba, ott van a BTS autós garázsa.
- Értettem. - válaszolom. Ő elmosolyodik, én pedig kicsit feszülten, de elkezdem keresni a 'G' szektort. Két percnyi folyamatos egyenes úton való haladás után végre megtalálom a 'G' szektort és csodálkozva veszem észre a nevemet TaeHyung és NamJoon neve között. - Az az én helyem?
- Igen. Ma festették fel. - mondja. Melegség fut keresztül a gerincemen. Beparkolok a helyemre.
   Az ember azt hinné, hogy kicsi az egy kocsira jutó pakoló szélessége és hossza. Ehelyett, döbbenetesen nagy. Pont középre beállok és mindkét oldalt az ajtókat teljesen kilehet nyitni, úgy, hogy TaeHyung és NamJoon ajtaja is ugyan így ki tud nyílni. Kiszállunk, majd ámuldozva körbenézek az óriási, hangár nagyságú kocsiszínben. Nincs dohos szag, se pára, pedig az 'F' szektorban most mosták le az egyik Audit. Kellemesen hűs az idő, és minden olyan nyugodt, rendezett és fegyelmezett. A nagy ámulatomból MinMi kuncogása vonz vissza a földre, és tudatosítja bennem, hogy ez nem csak egy álom. Gazdag fiú vagyok, azt hittem sok mindent láttam már a fényűzéssel kapcsolatban, de úgy látszik tévedtem. Ez valami, lenyűgöző. MinMi felé fordítom a fejemet.
- Annyira csodálkozol, hogy szinte kiesel a szemeden. - mondja, közben halványan mosolyog.
- Ilyet még nem láttam.
- Észrevettem a reakciódból. - elsétál a kocsim faráig, majd visszanéz rám. - Gyere a főnök már vár rád!

   Oldalamon NamJoon míg a másikon MinMi foglal helyet, előttünk pedig a WHITE vezetője. Duci ember, akinek a hasán feszül az ing. Nyakában fekete kockás nyakkendő feszül. Haja valószínűleg hullik, hiszen fekete haján keresztül is látni lehet néhol fejének a bőrét, illetve fehér ingén néhány hajszál éktelenkedik. Feláll, és széttárt karokkal, nagy mosollyal köszönt engem.
- Jung... Ho...Seok... Üdvözöllek a WHITE-nál. - visszaül a helyére. - NamJoon sokat mesélt már rólad. Hallottam nagy sikereidről, és nagyszerű családi hátteredről. - rákönyököl asztalára. - Megtiszteltetés lenne, ha nálunk dolgozna.
- Számomra lenne a megtiszteltetés. - mondom.

- Tökéletes! - felcsillan a szeme.- Az asszisztensemmel még a mai nap folyamán elküldetem önhöz a szerződési nyilatkozatot és intézményünk házirendjét, kérem egy héten belül hozza vissza.
- Rendben van, uram.
- NamJoon jó munkát végzett. Most elmehet. - NamJoon feláll, meghajol és kimegy. - MinMi, most önnel kell beszélnem! HoSeok úr azért marad idebent, mert személyét is érinti valamilyen szinten. MinMi kisasszony, ön az egyik legjobb emberem, ezért önre bízom HoSeok úr kiképzését. Szeretném ha Jung HoSeok önnél lakna és a nap 24 órájában megfigyelné, tanítaná és segítene neki beszokni a WHITE de legfőképp a BTS-be.
   MinMi lesokkoltan ül mellettem és nem is néz rám. Arca kemény lesz, és semmit mondó. Észreveszi, hogy a reakcióját nézem. Lassan felém fordítja fejét, arca semmit mondó és szemeivel szinte megöl.
Jobb ha csendben maradok, és lassan elfordulok.
   Tekintete rabul ejti az enyémet - még így is -, de gyorsan megrázom a fejem, és visszafordulok a főnök felé.
- A mai nap folyamán kérem költözzön át a kisasszonyhoz, hogy minél hamarabb elkezdődhessen a kiképzése és a fejlődése érdekében a tanulása. Most pedig induljon és ismerkedjen meg új csapattársaival!
   Felállok és lassan de biztosan próbálok elindulni, de MinMi még mindig engem néz és ez kissé megnehezíti a helyzetemet. Nem akarom itt hagyni, de most el kell menni, vagy pedig MinMi két szemével keresztülszúr.
Elhagyom az irodát.

x.X.x

   Nem vagyok ideges, nem vagyok ideges, nem vagyok ideges, egy kicsit sem vagyok ideges! Mi az hogy hozzám költözteti HoSeokot, a megkérdezésem nélkül.
A házam nem egy Jótékonysági Intézmény!
- MinMi, holnap érkezik a rakomány, amelyikre vigyáznia kell. Pontban 10:00-kor fog megérkezni a szállítmány, onnantól kezdve az ön és Kwon JiYoung kezében lesz a kő biztonsága. Egész nap ön fog rá vigyázni, még a gála estén is. Ne okozzon csalódást. Bármire szüksége lesz, kérem szóljon és azonnal beszerzem. A többi információt majd 9:30-kor küldöm el önnek.
Igen, szükségem lenne egy új házra, hogy mindenkit el tudjak látni!
- Feltétlenül. Engedelmével. - felállok és meghajolok. Az ajtó felé indulok, de megállít.
- Ne legyen annyira ellenséges az új taggal. Egyszer még hasznunkra válhat.
- Engedelmével! - válaszolom kicsit erélyesebben és elhagyom a helységet.

26. rész

x.X.x

  Autómban ülve követem az előttem haladó, SeokJint, aki elvileg egy ideiglenes biztonságos helyre visz. Mögöttem a csendes gyilkos TaeHyung halad. Kezdem úgy érezni magam, mint a hercegnő védelmi programban Demi Lovato, bár a én helyzetem sokkal komplikáltabb. Kezdjük ott, hogy valami belső indíttatásból úgy érzem a családom sok mindent eltitkol előlem. Kettő, miért? Talán mert még mindig kis tudatlan gyereknek tartanak, aki nem képes felfogni, mi a jó és mi a rossz? Harmadik, kik voltak azok akik üldöztek. Negyedik, miért? Ötödik, mit akartak tőlem? Hatodik, és miért, akarták? Talán valaki kényszerítette őket, arra hogy ezt tegyék? Na, és miért?
Túl sok a miért!
   Az előttem haladó éj fekete Hyundai féklámpája felgyullad, lassít majd pedig bekanyarodik egy ház elé. Mellé állok, én mellém pedig TaeHyung. Leállítjuk a motort és kiszállunk. SeokJin hangosan becsapja az ajtót, mintha nagyon dühös, mérges lenne, ekkor felgyullad a bejárati ajtó feletti lámpa, majd kinyílik. Kilép rajta egy ismerős hajszerkezettel rendelkező ember.
NamJoon.
   Zsebre tett kézzel, komótosan felénk sétál, kezet fog SeokJinel, engem figyelembe se véve kihagy, üdvözli TaeHyungot, majd rám néz. Halványan elmosolyodik, felém jön, megáll, de kezet nem nyújt csak int a fejével, hogy kövessem. Zsebemben matatok a kocsikulcs után, lezárom az autót.
Követem. 
   Egyenesen a házba vezetnek be, aminek előteréből ítélve, nagyon kis otthonos lakás. Cipőnket még az ajtóban levesszük, jobb oldalra igazítjuk és tovább megyünk egyenesen a nappaliig. A nappaliban két - talán velem egyidős - fiú ül. Egyikükön legalább három számmal nagyobb póló van, míg a másikuk elegánsan van felöltözve. Egyszerre felénk néznek, felállnak, köszönnek, meghajolnak, majd felénk sétálnak. Mindketten megállnak előttem. Először a magasabbik köszön nekem.
- Jó estét! Jeong JungKook vagyok. Üdvözöllek.
- Szia. Park JiMin vagyok. Örvendek. - elmosolyodik, de akkora mosollyal, hogy azt hiszem kiesik a száján, míg a mellette álló fiú csak egy halvány mosolyt küld felém. Igencsak meg van szeppenve.
- Jung HoSeok. Örülök a találkozásnak! - vissza mosolygok.
- Oh, szóval te leszel, vagyis te vagy az újonc? - bök mellkason JiMin.
- Ö...
- Igen ő az. És még meg sem kezdődött a kiképzése, máris bajba került! - mellém lép NamJoon. - Gratulálok! Én sem csináltam volna szebben! - kezet nyújt. - Üdv a csapatban! - kiismerhetetlen hangja. Nem tudom eldönteni, hogy ez most irónia vagy komolyság, de úgy döntök nem fogok vele kezet.
   Nem úgy néz ki, mint aki megsértődött volna, épp ellenkezőleg önelégült kifejezés ül ki arcára. Pont erre számított.
- Gyere ülj le! - mondja SeokJin. Kezével az egyik fotelre mutat, a többiek pedig elindulnak, helyet foglalnak és várják, hogy csatlakozzak hozzájuk.
De miért érzem magam ennyire... megszeppenve?
   Lassú kicsi lépésekkel indulok meg a fotel felé. Lassan leereszkedek rá, és épp úgy, mint az általános iskolában, akárcsak egy jó tanuló térdre tett  kézzel. A többiek felnevetnek, majd NamJoon felkiált.
- De kis illedelmes vagy. Látszik, hogy jó módú család gyereke szállt le közénk.
- Akkor legyek illetlen? - És lábam fellököm a karfára, fejem a másikra lököm, kezeimet pedig széttárva lököm a két ellentétes irányba. Hangos nevetésben törnek ki. Egyből én is feloldódok. Együtt nevetünk.
- Bolond! - visít közbe JiMin, mire mindenki jobban kezd el nevetni.
- Nem tudnátok kicsit csendesebben lenni, HyunSik már laszik! - csattan fel egy női hang. Mindenki a nappali bejárata felé emeli tekintetét. Én pedig leblokkolok.
Ki ez... a... lány?
   Végignéz a tömegen szúrós tekintettel, majd pedig rám néz én pedig csak pislogni tudok, mint béka a tejben.
Error 404!
- Hé, új fiú. Nem otthon vagy! - köpi két szemem közé, én pedig annyira zavarba jövök, hogy pár pillanat alatt vissza ülök, olyan helyzetbe, mint, amilyenbe először voltam.
   Tekintetemmel erőteljesen a földet pásztázom, és azon gondolkodok, hogy ő is a csapat tagja-e vajon. - A pici már alszik, egy kicsivel több tiszteletet, ha már én lettem a gardedámja! - Közelebb lép és levetődik JungKook és NamJoon közé.
- Fáradt vagy? - kérdezi NamJoon.
- Fizikailag nem, de mentálisan igen.
- Tényleg? - kérdez vissza JiMin. - Na, és mitől? - huncut vigyor ül ki arcán.
- Mondom fizikailag Nem, de mentálisan igen! Cöh... perverz. Tudod veled ellentétben két hét múlva elkezdődik a vizsga időszak és szeretnék egy jó egyetemre bejutni. - JiMin megszeppenve összehúzzam agát.
- Minek az egyetem, ha úgyis a WHITE-ban már jól fizető állásod van? - szól vissza, csak hogy övé legyen az utolsó szó joga, de még mindig olyan kicsire húzza össze magát, hogy szinte eltűnik a "nagy" emberek között.
- Tudod, nem mindenkinek az apja tehetős, és nem mindenkinek az apja gyűlöli az egy szem lányát! - feláll és kiviharzik.
   Síri csend és hulla szag száll le közénk én pedig késztetést érzek, hogy megkeressem és bemutatkozzak neki. Szeretném ha tudná, hogy kivagyok.
Talán még instagramon is bekövetném! 
NamJoon kezeivel combjára csapva fel áll és elindul a lány után. Az ajtóban vissza fordul, kezével végig mutat a kis társaságon. - Kérdezzétek ki a jómadarat, - rám mutat. - Én beszélek vele. Vegyétek is fel, amit mond. - megfordul és kimegy. SeokJin előveszi telefonját, pötyög párat rajta, majd az asztalra teszi, kicsit meglöki majd az asztal szélénél megáll.
- Jung HoSeok, elmondanád, hogy hogy történt?
- Persze, a családi vacsorával kezdődött...

x.X.x

   Konyhapultnak támaszkodok és a fekete márvány pultot nézem. Nem tudom mi ütött belém, hogy ennyire érzékeny vagyok. Apám, illetve a szülői hátterem, amióta az eszemet tudom a legérzékenyebb pontom, és ha valami nem sikerül, egyből apám szigorú arca jut eszembe, ahogy azt mondja:

- Haszontalan kölyök! 

   Kiskoromban sem tudtam megérteni, hogy miért nem szeret úgy, mint a bátyámat - de még most sem megy. Egy kar nehezedik a vállamra. Felnézek és NamJoonnal találom szembe magam.

- Meddig fogod még bántani magad? - vissza nézek a pultra.

- Huh. - erre mit mondjak? - Miért hoztátok ide az új gyereket? Nem volt jobb ötleted?

- Igen, nem volt jobb ötletem. Figyelj, nem tehetsz semmiről sem. Hogy mi jár apád fejében, nagy valószínűséggel soha nem fogod megtudni.

- De megfogom. - ökölbe szorítom a kezem. - Kiderítem.

- Fogadalom, tizedik rész 8/a paragrafus, második szócikk, a WHITE-ot nem használhatod saját céljaid elérésére!

- Még mindig nem tanultad meg szó szerint igaz?!

- Ne terelj! A lényege ez! - felnézek rá és elönt a nyugodtság.
Olyan, mintha otthon lennék.

- Majd kiderítem MinMi stílusban.

- De makacs vagy! Akkor már holnap, elkezdem építeni a saját bunkeremet. - elneveti magát NamJoon.

- Jobban is teszed! - csatlakozok hozzá.

- Mi az? Minket miért hagytok ki a jóból? - lép be a konyhába JiMin mögötte pedig az összes többi barátommal. Arcaik minden egyes részt kitöltenek, rám mosolyognak és boldogság járja át mindenem tetőtől-talpig.
Olyan jó, hogy ők itt vannak nekem. 

   Elmúlik a feszítő, szinte szét tépő érzés, helyére pedig az öröm és a közös nevetés hangulata száll. A semmin egyszerűen elkezdünk nevetni. Ekkor JungKook megmozdul és arca mögül előtűnik az új fiú arca. Semmit mondó arccal néz rám, tekintetével a vesémig lát én pedig egyszeriben elkomolyodok, majd lassulni kezd az idő. Halványan elmosolyodik, és elismerően bólint egyet alig láthatót. Vissza mosolygok, én is bólintok. Utánozom minden egyes mozdulatát. Ablak felőli kezét arca mellé emeli mutató  ujját és középső ujját össze fonja.

- Mindent bele! - olvasom le szájáról.

Vajon meghallotta?

   Elkap az aggodalom, de pillanatok alatt elszáll, mikor NamJoon kezemet megfogja és maga elé tartja, a többiek csatlakoztak hozzánk.

- HoSeok gyere te is. - karjával int a fiú felé. - Már te is a csapat tagja vagy! - mondja SeokJin. A többiek pedig elismerően bólintanak. Kezeiket NamJoonéra teszik, a sort pedig HoSeok keze zárja. Végig nézek a kis társaságon, és mindenki elmélyülten a kezeket nézik, kivéve az új srácot. Ő a többiek arckifejezését nézi. Nehéz lesz beszoknia egy lassan két éve összeszokott csapatba, de nem lesz lehetetlen. Hiszem, hogy megfogja tudni csinálni. 

- MinMire, mint egy szem nőre a csapatban. NamJoonra, a vezetőnkre. TaeHyundra és SeokJinre, a nagyszerű információ szerzésért. YoonGira, aki megtanított mindenkit, hogyan lőjünk tökéletesen 250 méter távolságból. Na, és persze jó magamnak, aki ezt a puhány bagázst jól kiképezte! Így most már felzárkóztak az én 16 éves kori fizikumomhoz. - dicsekszik JiMin, beszédje végén. SeokJin és TaeHyung kicsit fejen kólintják ezért a mondatáért.

- Az örök szerény, JiMinre,  és az új fiú, HoSeokra. Sok sikert a BTS-ben! - fejezi be a nagyon hosszúra sikerült monológot, NamJoon.

- Köszönöm. - válaszolja megszeppenve, HoSeok.

   Együtt hangosan számolunk háromig majd éljenezve a levegőbe dobjuk kezeinket. Mindenki a legnagyobb mosolyát ölti magára. Egyedül YoonGi hiányzik, de lehet hogy most ez jobb is. Még nem lenne tanácsos találkozni a fiával. Még nem jött el a nagy találkozás ideje.

   Körülöttem mindenki ugrál és üdvrivalgásban teljesedik ki, kivéve Hoseokot. Szegény teljesen össze van zavarodva és nem érti, hogy mi történik körülötte. Egy pillanatra én is leállok, túl sok a hang, túl hangosan vagyunk. Aggódva nézek fel NamJoonra, aki egyből tudja mire gondolok. Mély hangával csendre inti a többieket, akik hallgatnak is rá. Fülelek. Gyerek sírás.

- Ah... túl hangosak voltunk HyunSik felébredt! - mondom. Végül nagy levegőt veszek és fel cammogok a kis HyunShik szobájába.

- Baba, ne sírj. Itt vagyok! - Ölembe veszem, nyugtatom, ringatom, próbálom vissza altatni.

x.X.x

   Egy hosszú fárasztó nap után, még mindig autóban ülök, és hazafelé tartok. Kivételesen, nem a saját házam felé, hanem a családi fészek felé, ahonnan egy éve elköltöztem, és ahova egy éve nem tettem be a lábam. 

   MinMi ma rádöbbentett arra, hogy a család és az abban rejlő szeretet mennyire fontos, még a legkeményebb vezetőnek és testépítőnek is. Elvégre szeretetből áll az egész élet, még akkor is, ha az néha túl nehéz. De az élet csak akkora terhet szakít rák, amekkorát biztos elbírunk. Ezek szerint MinMi erősebb, mint bármelyikőnk a csapatban. Talán még összességében véve is. 

   Anyáék sohasem tartoztak a tehetős családok köré, ebből fakadóan, próbáltak megadni nekem a lehető legtöbbet és a legjobbat. A nővéremet az egyetemen kitaníttatták. Engem pedig az egyik legerősebb gimnáziumba küldtek. Ők szerették volna, ha tovább tanulok, de én eljátszottam az iskola gyűlölő fiút, aki csak a buliknak és a társadalmi életnek él. Próbáltam a szüleimet megóvni. Sohasem szerettem, ha rám költik a pénzt. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mikor megkaptam a heti zseb pénzt, amit természetesen ételre kellett volna költeni, nem pedig félre rakni.
De én ezt tettem.

   Mikor a WHITE-ban kezdtem el dolgozni, megfogadtam, hogy első fizetésemet titokban az ő számlájukra utaltatom. Így is tettem. Az első horribilis összeget ők kapták meg, még akkor is, ha abban a hónapban alig ettem valamit. Ennyivel tartoztam nekik. Túl sokat adtak, amit talán meg sem érdemeltem.

   Az iskolában, minden szakkörben benne voltam, a lehető legtöbbet akartam tudni. Megakartam szerezni a legtöbb tudást, amit csak a tanáraim megtudnak adni, én pedig be tudok fogadni. A tudásra szomjaztam, minél többet akartam tudni, és ez a lelkesedésnek nevezett ösztön a mai napig nem változott. Ha kell, addig fogok kurzusokra, illetve továbbképzésekre járni, amíg ki nem éremelem a WHITE vezetői széket. És beteljesítsem megboldogult vezetőnk íratlan végrendeletét.

   A titokban átutalt pénzből anyáék tudtak venni egy nagyobbacska házat. A házat nagy kőfal védte a keskeny utca zajaitól, amin jó ha elfért két autó egymás mellett. A házak között kis utcák kígyóztak ezzel is egy kicsit szellősebbé téve a nyüzsgő Szöuli világot. Anyáék egy sarki házat vettek meg. A kapu tömör fa volt, kovácsot vas kilinccsel és egy kis névtáblával, amin apám neve szerepelt, szépen kiművelt betűkkel. A kapu mögött pedig a szép cseresznye fa lombozata látszott, hiszen annyira sietett valahova, hogy túlnőtte a kapu - és a fal -, majd két méteres magasságát.

   Leállítom a motort, kiszállok, majd lezárom. Az ajtó elé állok. Hezitálni kezdek, de végül kétszer erőteljesen bekopogok. Pár másodperc telik el, mire valaki kikulcsolja a kaput és kinyitja. Nővérem áll előttem. Nem hisz a szemének.

- NamJoon?!

- Szia. - komoly próbálok maradni, de nem megy. Elmosolyodom.

- Te nagy marha!

- Te még idősebb vagy! - végig mér.

- Gyere be!

   Átlépem küszöböt és egyből a ház kicsi de annál elegánsabb előkertjében találom magam. Nővérem mögöttem áll és várja, hogy mozduljak valamerre. Végül megkerül és egy szó nélkül bemegy a házba. Most már van időm körbenézni. A cseresznye fa tényleg jól megnőtt. A kapu belső oldalánál tizenöt centiméter magas, három darab szabályos téglalap vezeti az utat. Milyen praktikus megoldás! Így esőben sem kell bokáig vízben sétálni. Jobb oldalt a fa, bal oldalt pedig anyának a virágai díszelegnek a halvány fényben, amit a bejárati ajtó felőli kis lámpa ad, illetve a hold fény.

   A kis tömbökön ellépkedek egészen a bejárati ajtóig, megtörlőm cipőm talpát, majd kinyitom az ajtót. Magam mögött bezárom és leveszem a cipőm. Soha nem voltam még ebben a házban, így azt sem tudom mi merre van. Egy kis folyosó visz jobbra majd balra. A Jobb oldali rész fényesebb, mint a bal, így arra indulok meg. Az első ajtó előtt megállok. Hezitálásban török ki.

Mi lesz ha nem örülnek nekem, és hozzám vágják, hogy hálátlan?

   Jobb kézzel kopogtatok, majd lassan elhúzom az ajtót. Anya, apa és a nővérem egy asztal ködül ül. Épp vacsoráznak. Anyám mikor meglát egyből felpattan és előttem terem. Szeme könnybe lábad, és látom rajta, hogy legszívesebben megölelne. De tartja magát, legfőképp apám előtt. 

- Kim NamJoon. Haza jöttél? - kérdi, hangja remeg. Nem hisz a szemének.

- Hiányoztatok. - igazat mondok.

- Anyád azt hitte, már soha nem jössz haza. - lép anya mellé apa. - Hogy megemberesedtél!

- Cöh... - testvérem vélemény nyilvánítása mosolyt csal arcomra. Apa szigorúan néz, ezért rá. De mikor visszanéz szeme meglágyul. 

Úgy látom ő is örül nekem.

- Még jó hogy sokkal többet csináltam. Gyere ülj le, egyél! Rettentő sovány vagy. Mond csak, eszel te normálisan? Mit kérsz enni? Mit csináljak neked?

- Ugyan anya... - ülök le, pontosan nővérem elé. - Tudod, hogy mindent megeszek, kivéve a babot és a borsót. 

- Igaz, majd elfelejtettem. Tudod mit, elkészítem, most azonnal a kedvencedet!

- Anya este kilenc óra van. Biztos fáradt vagy. Majd megcsinálod holnap.

- Biztos vagy benne?

- Teljes mértékben. - átnyúlok az asztal fölött és megszorítom kezét.

   Nagy beszélgetés körében mindenki nekilát a vacsorának. Kérdésekkel halmoznak el, és pedig válaszolok. Később nővéremre terelem a kérdés zuhatagot és az egyeteméről kérdezgetem.

   Franciául tanulja a nemzetközi közgazdaságot. Angolul nagyszerűen beszél, de franciául talán még jobban. Mesél a kurzusairól és a tanárairól. Nagyon boldognak néz ki, anyáék pedig boldogok, hogy a lányuk boldog. 

   Nem tudom kivédeni a barátnő kérdést a vacsora végénél, mikor apa elém tolja a saját készítésű sörét. 

- Sehogy.

- Hogy, hogy sehogy? Meleg vagy? - kételkedik válaszomban HyoJoo

- HyoJoo! Az öcséd nem meleg. - véd meg anya. - Igaz? - A végére már ő is elbizonytalanodik.

- Az én fiam Nem lehet meleg! - apám egy kicsivel többet ivott a kelleténél.
Kicsit becsiccsentett az öreg. 

- Apa, ideje lesz aludni. NamJoon segíts kérlek!

   Apát derekánál fogva felemeljük a földről, majd pedig HyoJoot követve elvisszük a szobáig.

- Apa, te híztál? - kérdezi meg nővérem.

- Az én fiam nem meleg! - egyre csak ezt hajtja, mint valami beakadt lemezlejátszó. Egyszerűen mindenre ez a válasza: - Az én fiam, nem meleg! 

   Óvatosan az ágyra fektetjük, mégis nyekkenő hangot ad ki. Nővérem óvatosan betakargatja, majd távozunk. Anya az ajtóban vár, kezében egy nagy komplett ágyneműgarnitúrával. 

- Tessék. Huzatot majd a szobádban találsz. HyuJoo pedig megmutatja neked a szobát. 

- Gyere, kövess. 

   HyuJoo után lépkedek a nagynak ható házban, de mindez csak az elrendezés miatt van így. Kinyit előttem egy ajtót és betessékel rajta. Felcsukja a lámpát és pedig elképedve állok az ajtóban.

- Anya, mindent megtett, hogy ugyan olyan legyen a szobád itt, mint a régi házban. A fürdő két ajtóval van jobbra. Jó éjszakát, bátyó!
- Köszönöm. Jó éjszakát HyoJoo

   Kezemből kiesik az ágynemű, majd rájuk rogyok. Mikor fogott el ennyire a család szeretet? Mikor lett ennyire honvágyam? Magam elé bambulva gondolkodok a lehetséges válaszokon. Könnyek gyűlnek a szemembe. Hatalmas nagy fájdalom kerít hatalmába, olyan kibírhatatlan érzés, mintha valami hiányozna.

Mi történik velem?

   Andalító baba zene, büdös pelenka szagot elnyomó popsikenőcs és kendő szag. Halvány fény árad ki az egyik szoba nyitott ajtajából. Lassan sétálok az ismeretlen folyosón, majd megállok az ajtóból. A szobában anya ül egy ringató széken és valakit tart a kezében. A baba erőteljesen sír. A cumisüvegből a tejet nem fogadta el, csak sír, sír és sír. Anya felnézett, aggódó tekintettel rám néz.

- NamJoonie. Miért nem alszol? 

NamJoonie? Anya csak öt éves koromig hívott így!

   Kezeimet magam elé nyújtom és észreveszem, hogy milyen kicsik. Lábaim is kicsit, az egész testem összement. 

Én... újra öt éves vagyok?!

- Miért sír?

- Fáj a pocija. Menj vissza aludni! - Anya hangja tele van fájdalommal és kesergéssel. - Hamarosan abba hagyja.

- Megfoghatom? - kérdezem. Anyám csak bólint és én közelebb megyek hozzá. 

   Kicsi lábaim a csupasz fenyő padlóra csapódik, minden egyes lépésnél és csapódásnál az egész testem beleremeg. Anya elé érek és átnyújtja nekem a kis üvöltő masinát. Kezei a baba alatt maradnak, hogy nekem könnyebb legyen. Teljesen átölelem a kis testét. Most, hogy jobban megnézem, nem olyan kicsit, talán úgy 2 éves körüli lehet. 

- Sh... sh... sh... - mondom, mire elhallgat és rám néz, nagy szemekkel. - Aludj baba, aludjál, bátyád is már aludna. De ha pici ordítasz, senki sem fog aludni. - próbálom neki énekelni. Lassan ringatom, úgy ahogy anya is tette. Szeme egyre kisebb lesz, végül teljesen lezárul szemének kapuja.  Anyára nézek ő pedig elmosolyodik. Tátog valamit, amit nem értek.
   Egyszeriben minden homályossá válik és a következő pillanatban már egy autó üvegén nézek keresztül. Anya és apa két oldalt kézen fogva vezet egy coffos lányt, aranyos rózsaszín ruhában. Megjelenik előttük egy fekete kosztümös, macska formájú szemüveges nő. Anyám leguggol megöleli a kislányt, majd sírni kezd.
- NE! - ordítom. Ki akarom csatolni a biztonsági övet, de nővérem leállít.
- Így lesz a legjobb. - mondja, de látom hogy ő is sír. Arcomat könnyeim áztatják én pedig kétségbe esek. Pislogok egyet és nővérem alakja megváltozik. Már nem a kis 7 éves HyoJoo ül mellettem, hanem a 25 éves. Én pedig a következő pislogásom után ismét én leszek. Az ablaküveg túloldalán minden marad a régiben, semmi sem változik. Apa is megöleli a kislányt, motyog valamit neki, amit a motor zúgásától nem lehet hallani. A kislány sír, toporzékol. Végül anya átvezeti a lányt, ahhoz a hivatalos kinézetű nőhöz, aki elvezeti a lányt.
   Anyám apám mellkasába fúrja arcát, zokog megállíthatatlanul. A kis lány pedig minden második lépésnél visszanéz, és reménykedik abban, hogy talán ez csak egy rossz álom. Igen, ez egy rossz álom, fel kell ébrednem. Most, azonnal! Összezárom a szemem, szorítom amennyire csak bírom. Óvatosan, hunyorítva próbálom nyitogatni, de nem keltem fel, hanem egy játszó szőnyegen ülök, megint 5 évesen. Előttem a lány, akit az előbb vezettek el, most előttem játszik a puha, felfújt legókkal. Zsiráfos, tipegőt visel, de arcát nem látom rendesen.
Ha egy kicsivel erősebb lenne a fény!
   A kislány mögül két sötét, még a sötétségben is fénylő kéz nyúl felé, de a lány nem veszi észre. A kezek keresztül fogják apró derekát, majd a sötét, mélységbe húzza.
- NE! - gyorsan felállok, e már nem látom a lányt. Minden elhomályosodik még jobban, a fejem pedig elkezd iszonyatosan sajogni. A fájdalom egész fejemet bekebelezi, olyannyira, hogy a földre kényszerít. Ekkor már megint Én vagyok. Örvénylő képek jelennek meg.
- Bátyó nézd! - Egy mosoly, az idegen, de mégis közeli lánytól.
- Ki fogom deríteni! - MinMi elszánt arccal.
- Ba...ba... - A dadogó kisbaba.
- Szeretném ha te lépnél a nyomdokomba! - JungSoo kávéjába meredve, komolyan beszél hozzám.
- Elég! - fáj a fejem. Szét feszít!
- NamJoo! - MinMi bársonyos hangja szólít. Felnézek.
- NamJoon! - JungSoo kába arca tárul elém.
- NamJoon! - Anyám és apám egyszerre szólít nevemen.
- NamJoon! - A barátaim egyszerre szólnak hozzám.
- NamJoon... játszol velem? - kérdezi a kislány, akinek az arcát még mindig nem látom tökéletesen.
- NamJoon! - egyszerre mindenki a nevemen szólít, de a kislány nincs közöttük. Végül ketté válik a kis tömeg és a kis rózsaszín ruhás lány felém lépked, kis lakk cipőjében. Megáll, a többiek pedig körbe állják. - NamJoon, nem ismersz meg? - hangja ismeretlen. A többiekkel pedig egyszerre befejezi mondanivalóját. - Bátyó, nem ismersz meg?


   Zakatoló szívvel kelek fel. Halványan ég az éjszakai alvó lámpa, olyan hamar aludtam el, hogy nem volt időm kikapcsolni. Halántékomon az izzadtság cseppek hullanak le, épp úgy ahogy hajamról is. A pizsamám csurom víz. Az orrom pedig folyik. Pulcsim újába megtörlöm, és rémülten veszem észre, hogy a fehér pizsama pólóm ujján egy vörös vércsík ékeskedik.
Eleredt az orrom vére.
   - Ez... fura álom volt...