39. rész

x.X.x

   Egy héttel később még mindig a pokol mélységét járom, és saját magam kívánom helyébe. Két napja a fekete a színem és folyamatosan sírok. Óriási üresség van mellkasomban, amit senki és semmi sem képes enyhíteni. Folyamatos sötétségben zuhanok a rejtélyes mentális, összeomlás felé.

- Kísérjük végső útjára, Choi JunHongot! - mondja a pap, mire felordítok, és a nyitott koporsóra esek. Zokogok, üvöltök, ordítok egyszerre. Fülem mellkasára tapasztom, és reménykedem, hogy csak tetszhalált játszik, még akkor is ha ez morbid lenne. Karommal szorítom jéghideg vállát.

- Kelj fel! Kérlek kelj fel! - suttogom, hisz még a beszéd is nehézkes. Ekkor egy meleg, igen is élő kezet érzek meg derekamon és vállamon. De még ő is remeg. Óvatosan húz el tőle, de már erőm sincsen tiltakozni. Úgy válok el tőle mint fától a levél. Csendben, békésen, de nem beletörődve. Egy különbség van, az hogy míg a fa és levél újra találkozik tavasz hajnalán, én soha többet nem fogok már vele iskolába menni, se moziba, csak odaát találkozhatunk még egyszer.

   NamJoon óvatosan húz közelebb magához. Fél oldalasan áll, én pedig vállába fúrom fejem, miközben fekete ingét elől és hátul is markolom. Könnyeim megállni képtelenek, az érzések pedig már rég elhagytak. Nem tudom, hogy miért sírok, és hogy meddig fogok. Egyedül csak azt tudom, hogy az ami bennem maradt, az semmivel egyenlő.

- Mély levegő! - NamJoon hangja kemény és ellenkezést nem tűrő. Orromon veszek be egy nagyobb slukk levegőt, de megcsap a tömény illata és ismét rákezdek. Szemem ég, torkom kapar, és amikor oldalra fordítom fejem, és meglátom, hogy épp lezárják a koporsót, körülöttem megáll az idő és ekkor döbbenek rá, hogy vége. 

Vége.

   Fúró hang, ahogy a négy sarokban lerögzítik a fedőt egy utolsót még belemar szívembe és anyjával egyszerre sírunk fel, majd ráborulunk egymásra. A koszorúk a falon lógnak, senki sem nyúl hozzájuk. Az oltár előtti tér tele van virágokkal és mécsesekkel, az oltáron pedig az ő képe, két fekete szalaggal átkötve néz, túl a koporsón. 

  Egy mosolygós kép van kitéve, amit még én készítettem róla, akkor maikor tavaly nyáron elmentünk a tengerpartra, és ő egy nagy kalapban mosolyogva ül mellettem a homokba tett matracon.

- JunHong nézz ide!

- Mi az? - fordította felém fejét.

- Mond hogy, MinMi a legszebb!

- MinMi a legszebb! - katt. 

  Fájdalmasan mosolygok a képre meredve, ami vissza rángat a valóságba.

- Anyuka hisz abba, hogy JunHong most a Mennyországból néz minket?

- Lányom, én nem hiszem, hanem tudom, hogy onnan néz minket. - ismét sírva fakadunk, majd követjük az addigra a toló asztalra tett koporsót, ami előttünk halad kifele a ravatalozóból. 

   Lassan lépkedünk, miközben egymás kezét fogjuk, érzem, hogy az én fájdalmam, semmi ahhoz, amit ő érez. Most nekem kell erősnek lennem, hogy ő érezze, mellette vagyok. Belegondolok abba a sanyarú ténybe, hogy neki már se férje, se fia sincs és csak magára van utalva. 

Milyen érzés lehet egy anyának, az hogy fia hamarabb távozik el az élők sorából, mint Ő?

  Becsúsztatják a koporsót a kocsiba, végül lecsukják a hátulját. A csapódás hangjára megremegek és újból rám tör a síró görcs lábaim pedig feladják a szolgálatot, de valaki vállamnál megtart. Kínzó lassúsággal nézek hátra, mikor észreveszem, hogy HoSeok áll mögöttem és együtt érzőn tekint le rám. Olyan gyorsan fordulok felé és érintem meg mellkasát homlokommal, hogy még magamat is megleptem. Kitört minden, újból magam alatt vagyok. Lassan simogatja vállamat végül enyhén megszorítja, jelezve, hogy "Légy erős!"

   Oldalra fordítom a fejem, és észreveszem őket. HoSeok mellett állnak, ugyan olyan WHITE egyenruhában, amivel a tiszteletadás legfelső határát adják az elhunytnak. Heten vannak, és a legvégén ott áll JungKook is. Mindenki itt van, csak azért, hogy leróják tiszteletüket, és hogy bennem tartsák a lelket, azért, hogy érezzem nem vagyok egyedül. Senki sem néz rám, csak merednek az autóra, úgy, mintha a végtelenséget fürkésznék, és mindenki olyan egyedülinek látszik. A hét férfi közül JiMin az, aki a legmegtörtebb.

   Tegnap volt HyunJin temetése, bár mondtam neki, hogy nem kell eljönni, és nem fogok rá megsértődni ha nem lesz jelen, ő ragaszkodott hozzá, arra hivatkozva, hogy ha én eltudtam menni, akkor ő is itt tud lenni. 

   Szeme még mindig duzzadt, vörös és karikás. Fáradtnak néz ki, egyik lábáról billeg a másikra, de mégis itt van. JiMint még sohasem láttam ennyire összetörtnek.

   Annyira elkalandozok gondolataimban, hogy mire feleszmélek, körülöttünk a tömeg már szinte majdnem feloszlott, és elindult a temető mélyébe.. 

- Menjünk. - közli NamJoon.

- Nem szeretnék. - mondom, elhúzódva HoSeoktól. - Nem akarok egy lenni a sok közül. Majd egy másik időpontban eljövök, amikor csak kettesben tudok lenni a gondolataimmal és az emlékével. 

- Biztos ezt akarod? - kérdezi SeokJin, TaeHyung pedig kérdőn bólint.

- Igen. Menjünk haza. 

   

x.X.x

   Hulla fáradtan dobom le magam az irodában asztalom mögötti székre. Nagyot sóhajtok, miközben hajamba túrok. Asztalomra pillantva észreveszem, hogy egy adag dokumentum van letéve rá. Felemelem a kagylót és telefonálok SeokJinnek.

- Haló!

- Szia. Megkaptad?

- Ha ez az, amire gondolok, akkor igen.

- A kért vizsgálatok eredményei, közted és közte.

- Köszönöm.

- Szívesen, NamJoon. Kérsz egy kávét?

- Igen. Köszönöm.

- Ugyan. Viszem. - hátra dőlök, és arra gondolok, hogy vajon tényleg ennyire mazochista lennék, hogy temetés után, nem haza indulok, vagy kísérem haza MinMit, hanem inkább a céghez megyek vissza, hogy lekössem gondolataimat. Erőteljesen szemezek a dokumentummal. Kíváncsiságom arra buzdít, hogy "Nyisd kis!", míg eszem arra, hogy "Tudod te az igazságot ne kínozd magad!" De be kell bizonyítanom magamnak, mert bizonytalan vagyok. Ha ez megtörténik, sokkal tisztábban fogok látni, és tudom majd kezelni az érzelmeimet, fölösleges gondolataimat és talán megtudhatom, hogy vele mi történt az elmúlt majd két évtizedben. Kopogás hallatszik az ajtó felől.

- Gyere be!

- Meghoztam a kávét.

- Oh, köszönöm. - leteszi a kévét az asztalra, majd hoz egy széket és leül mellém, térdére támaszkodva.

- Megint kezd kijönni a munka mániád. - közli velem SeokJin, aki még mindig a hivatali ruháját viseli, annyi különbséggel, hogy a kitüntetéseit vissza tette a széfbe. - Szeded a gyógyszered?

- Arról letettem már. Te is jól tudod!?

- Igen, de lehet egy hétig megint szedned kellene.

- Először megpróbálok egyedül kilábalni, és ha végül nem fog menni, akkor veszem be őket.

- Múltkor is ezt mondtad, és majdnem megőrültél! - lemondóan lehajtom fejem, mert igaza van. Előhúz egy kis fehér dobozkát a zsebéből, megrázza és elém tartja. - Vegyél be kettőt, minden reggel és este egy héten keresztül. 

- SeokJin! - szólok rá erényesen.

- Kim NamJoon! Vedd be! - úgy rázza előttem, mintha egy kis zacskó gumicukor lenne. Kikapom kezéből, és az asztalra teszem.

- Utállak! Nézzük meg a dokumentumot. - hajolok előre.

    Kíváncsiságom győzött, és még ha remegve is, de kinyitom a kemény kötésű dokumentumot és kihúztam a köteg orvosi jelentést, úgy tíz oldal lehet, a különböző orvosi vélemények miatt, analízisek hosszú levezetése és az orvosi szakvélemények miatt.

- Az utolsó oldalon van a lényeg, amit a professzor írt. - sietve odalapozok, és olvasni kezdem. 

- Ezt nem hiszem el! - döbbentem helyezem ölembe a lapokat.

- Mi az? Mit ír? Bökd már ki! - sürget SeokJin, ekkor benyit TaeHyung és mögém jön, végül elkezdi olvasni a papírokat. Teljes döbbenettel és vegyes érzelmekkel tömve nagyot nyelek, és rémülten SeokJinre nézek.

- Pozitív! Minden pozitív! 

x.X.x

   Miután haza értünk MinMi egyből felment a szobájába, átöltözött és magára zárta az ajtót. Én lent a konyhában tevékenykedek, valami vacsorát próbálok összehozni. Mivel még soha életemben nem főztem, ezért először kikerek, néhány könnyűnek tűnő ételt, majd annak a készítési menetét többször áttanulmányozom az asztal mellett ülve, végül a iPademet vastag átlátszó ragasztóval felragasztom  a konyhaszekrény egyik ajtójára, hogy onnan tudjam nézni a lépéseket. 

- Tegyük fel főni a vizet, majd ha forr helyezzük bele a rizst. - olvasom hangosan, mint egy elemista elsős. - A rizst át kell mosni? Ha igen hányszor? - telefonomért nyúlok és tárcsázom a mester számát, amit a bajnokság óta nem láttam. Habár kicsöng a telefonja, nem veszi fel. - Talán csak túl elfoglalt. - motyogom magam elé. - Akkor kimosom kétszer, biztos jó lesz, így is. 

   Lassan lépésenként haladok a fogások elkészítésével, és habár délután négy órakor kezdtem hozzá, este fél kilencre kész is lett a két fogásos ebédre szánt vacsora. Utolsó kóstolást végrehajtom, és csalódottan veszem észre, hogy  kicsit sótlan. Teszek még bele egy kis sót, összekutyulom, ismét megízlelem, és ekkor már tökéletes. Végül megterítek, és elmegyek fürödni. 

    Mikor kilépek a fürdőből észreveszem, hogy MinMi ajtaja nyitva van. Egy szál törölközővel a derekamon, átballagok szobámig, felveszek egy kényelmes melegítőt, hozzá egy laza fehér pólót és leindulok a nappaliig. Ledobom magam a kanapéra és lustán onnan nézem a tévében a híreket. Később csatlakozik hozzám MinMi is.

- Szia.

- Szia. Te főztél? - szívem majd kiugrik a helyéről talán jól főztem? Észrevette az igyekezetemet. Úgy kezd el bennem ugrálni a kis HoSeok, mintha csak egy nagy álma vált volna valóra. Persze a külvilág felé semmit sem mutatok, vagyis reménykedek benne. 

- Igen. Jó lett?

- Érdekelne valami. Mond, te szerelmes vagy? - zavarba hozott a kérdésével és ezt már nem tudom leplezni. Érem, hogy fülig vörösödök.

- Nem, miért?

- Akkor miért sóztad el? - komoly tekintete megrémít, olyan mintha épp egy menedzser ülne mellettem, aki a hivatalban épp ülésezik. Semmit sem lehet leolvasni tekintetéből. 

Tetesd a hülyét, azzal megúszhatsz mindent!

- Tényleg elsóztam?

- Nem kóstoltad meg a végén?!

- De csak olyan volt, mintha sótlan lenne, ezért tettem bele még egy kicsit.

- Én pedig kiittam majdnem a fél csapot, csak azért mert túl sóztad! 

Ezt jól megkaptad, HoSeok! 

- Mint szakács a szakácsnak, egy tippet fogadj el. Inkább legyen sótlan az étel, minthogy túl sós legyen, mert a végén még megtudod sózni ha kell. Oké? - mosolyodik el a végén.

- Oké. - mondom.

- Szeretsz főzni?

- Igazából, most főztem először. - vallom be.

- Valahogy gondoltam. - kacag fel.

- Hogy-hogy?

- A konyhaszekrényre felragasztott iPadből következtettem! 

- Ja, hogy az. - nevetünk mind a ketten.

   Hiába nevetünk együtt alig harminc centiméter távolságra, mégis olyan, mintha egy grandkanyonnyi szakadék tátongna közöttünk. Ő áll az egyik oldalon én pedig a másikon. Innen olyan mintha ő a legszélén állna, és készülne leugrani, én pedig szeretném megmenteni, de nem tudok oda menni, így kénytelen vagyok nézni azt, ahogy a vesztébe rohan.

   Ma egy olyan oldaláról láthattam, amit soha többé nem akarok látni. Olyan törékeny és érzékeny volt, amit leírni nehéz. A hontalanság és a teljes kétségbeesés teljesen átjárta, és vele együtt engem is. 

   Mindent megfogok tenni azért, hogy több fájdalom ne érje őt, és megfogom őt védeni mindentől. Azért fogok keményen dolgozni, hogy jobb legyek és hogy feltudjak nőni az ő nagyszerűségéhez. Még többet tanulok és dolgozok majd miatta.

Azt szeretném ha mosolyogna.

- Tovább folyik a nyomozás a nagy transzparens gyártulajdonos Mr. Jung családjával és a család barátjának halálával kapcsolatban, ami még három napja történt a négyes főúton, amikor az autó frontálisan ütközött a szembe jövő vegyi anyagot szállító kamionnal. Az ütközés és robbanás hatásra mindkét jármű megsemmisült. Az öt áldozat azonnal életét vesztette, a rendőrség nagy erőkkel keresi a család egyetlen túlélőjét Jung HoSeokot, aki a személyzet szerint két hete nyomtalanul eltűnt, amikor is a családban kisebb-nagyobb veszekedések voltak... - hogy a továbbiakban mit mond a tévé nem tudom, mert a képernyő bal oldalán megjelenő képemet fürkészem nagy szemekkel, amikor kopogtatás hangja zavarta meg elmélyült gondolkodásomat. 

- Szép estét! Igen... Itt van... Kérem jöjjenek be. - hallottam MinMi hangját, de én még mindig elszörnyülködve, mozdulatlanul ülök egy helyben. Ölemben kezeimmel, amikbe már elmorzsoltam két kósza könnycseppet.

- Ezek szerint elkéstünk... - állapította meg az egyik rendőr.

- Igen, kurvára elkéstek! - pattanok fel. - Ilyen gyorsasággal, nem is csodálkozom! A rendőrség szájában dolgozok és három nap kellett ahhoz, hogy megtaláljanak. Gratulálok! Elismerésem a Rendészetnek! Még milyen jó, hogy nem hagytam el az országot, igaz?

- HoSeok, túlzol...

- Túlzok? Akkor túlzok! A családom meghalt három napja és nekem most kell megtudnom? Méghozzá a tévéből? Nem az lenne a normális, ha az eset után három órával már kopogtatnának, úgy mint most. De nyugodjanak meg. Kopogtatni már jól tudnak. - semmivel sem törődve megfordulok és szobám felé veszem az irányt. Bőrdzsekit és fekete farmert húzok magamra. Hajam oldalra fésülöm, telefonom zsebembe nyomom az asztalról kezembe veszem a kocsi kulcsomat és sietve távozok. 

   Magam mögött becsapom az ajtót, gyorsan indítom a motort. MinMi jön utánam, és a motor háztatőre csapja erősen a kezét.

- Hagyd abba! - ordítja. 

- Menj az úrból!

- Nem! Hagyd abba!

- Tűnj el!

- Szükségem van rád! Nem mehetsz el! - ordítja. 

- Nem érted? Menj el! Nem akarok neked fájdalmat okozni, ezért megyek el!

- Szállj ki! Azonnal! 

- MinMi!

- Jung HoSeok, szállj ki ebből a rühös autóból vagy rád gyújtom! - kiálltja, és mikor tudatosul benne, hogy mit mondott, gyorsan szája elé kapja kezét.

-  Úgy van, küldj utánuk nyugodtan! - indítom a motort, kiengedem a kézi féket és a gázra lépek. Ő elugrik. Bekapcsolom a Skillet Hero című számát, és kihajtok az útra. Az úti célom a haláluk helye, és a családi ház!

x.X.x

- MinMi!

- Jung HoSeok, szállj ki ebből a rühös autóból vagy rád gyújtom!- Rögtön megbánom, hogy mit mondtam, szám elé kapok. Elszörnyülködve gondolok magamra.

-  Úgy van, küldj utánuk nyugodtan! - kiálltja, nekem pedig el kell ugranom a kocsi elől, vagy különben elütne. Az ugrástól a jobb bokám meghúzódik és bicegve megyek ki az út közepére.

- HoSeok! Gyere vissza! Szükségem van rád! - kiáltom, és sírva, fejemet fogva földre esek. - Én... én szeret... lek... gyere vissza! NE MENJ! HALLOD! GYERE VISSZAA~

38. rész

x.X.x

   Napok óta a WHITE-ban vagyok, úgy mint egy Kollégiumban. Ott alszok, és ott is kelek annyi különbséggel, hogy még ha pihenek is még fáradtabban térek magamhoz, mint ahogy lefeküdtem. Az izomláz az első fél nap után  jelentkezett, azóta még a járás is nehézkes.
   A hármas számú gyakorló pálya végén fekszem kidőlve, mellettem NamJoon liheg. Azt mondta ő is végig csinálja velem, hogy  felfrissítse emlékezetét, és hogy gyakoroljon.
- Főnök?
- Mi az, JungKook?
- A suliba... igazolá...s hogy lesz? A szüleim biztos idegesek, hogy lassan két hete nem mentem haza. - bököm ki, és akkor eszembe jut, hogy nekem is mennyire hiányoznak.
- Mikor átvittünk MinMihez, akkor aznap kikerestettem az adataidat SeokJinnel és TaeHyunggal. Miután megtaláltuk felhívtuk a szüleidet, hogy elfelejtettél szólni, hogy három-négy hétre külföldi utazást nyertél, jó tanulmányi versenyen, Amerikába. - ijedten felülök.
- És... elhitték? - kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Persze. - mosolyog - Még az iskola is elhitte, mikor elmondtuk, hogy te pályáztál egyedül erre a külföldi ösztöndíjra.
- Hát, köszönöm. Vagy mi. - vakarom meg tarkóm.
- És, jó Amerikában? - kérdezi.
- Soha jobb. - nevetünk fel az edzőteremben.
- De MinMinek ne szólj, hogy  így edzünk, mert tuti kiakadna ha tudná, hogy enyhe agyrázkódással így ugrálsz, meg futkosol.
- Örök titok. - nevetünk fel, megszólal telefonja felpattan, de még mielőtt felvenné, kiadja a parancsot, hogy csináljam meg megint a pályát ezúttal a legkevesebb hiba számmal.
   A földalatti terem falához lapulva megyek át a terem másik végébe. Maga a terem vagy százötven méter hosszú és úgy hetvenöt méter széles. Ahogy végig nézek a feladatokon, inkább néz ki a terem a KungFu Pandából ismert pályára, amin még az első részben Po többször elbukott, mint egy igazi gyakorlónak, csak nincsenek tüskés buzogányok, sem lángoló nyilak, amik szíven kívánnak szúrni. De mégis ahhoz hasonló, de mégsem. A pálya egy nagy fallal kezdődik, amire fel kell futni. Ha feltudtál mászni a majd két méteres falra, azután egy max tíz centiméter széles, két méteres palló, amin végig kell menni, azután pedig megint szembe találod magad egy még egyszer két méteres fallal, amire ugyan azzal a nekifutásos technikával kell feljutni, csak most a talaj kicsit más.
   Ahogy magamban nézem át az előttem álló akadályokat, úgy veszem észre, hogy a léc felénél állok, és futásra készen feszülnek meg izmaim. Lendületet veszek, de megcsúszok más az első lépésnél leesek a lécről. Hátam a majd ötven centis szivacsra zuhan, és ahogy nézem a magam felett remegő lécet, úgy látom magam előtt lelassítva az esésemet. Az előző két próbánál is itt estem el a legtöbbször.
- Feszítsd meg a gerinc- és hasizmod. Koncentrálj arra, hogy felfele törekedj főleg nyakból, illetve csak a célra koncentrálj! - NamJoon hangja fejemben kering. Lassan felállok és nekikezdek újból.
   Fent az első akadály tetején körbenézek, és észreveszem, hogy NamJoon nincs már a teremben, de még a fenti üveggel védett kukkolóból sem figyel senki sem.
Egyedül vagyok.
   Megnyugtat ez a csend, de valahogy mégis nyomaszt. Jó érzés, hogy nincs itt NamJoon, azért hogy figyelje minden lépésemet, és ha úgy adatik, akkor leszóljon. Most nincs bennem a megfelelni akarás. Úgy állok a palló előtt, hogy most nincs veszteni valóm. Nem akarok megfelelni, csak végig csinálni. Nem miatta vagy a cég miatt akarom megcsinálni, mint ahogy eddig is tettem, hanem kivételesen magam miatt. Ha leesek senki sem fog leszidni, hanem csak belezuhanok a matracokba.
Magam miatt csinálom.
   MinMi arcára gondolok, hogy milyen boldog lesz ha megtudja, milyen sok mindenre haladtam. Keresek egy célt, amiért megakarom csinálni, és belekapaszkodok, majd felhúzom magam, közben lelki szemeim előtt csak az akadály lebeg. Pislogok egyet és már négy méter magasan vagyok.
- Sikerült! - örömömben felugrok egyet, de megszédülök fejembe fájdalom hasít. Nevetve esek a matracokra, majd pedig kacagva törlöm le homlokomról az izzadtság cseppeket.
A fali időmérőre pillantok, ami mindig akkor indul el újra, ha nyomást érzékel a start előtti piros vonal. Az óra az első három akadályra húsz másodpercet mutat. Minden elsőre sikerült, és nem hibáztam. Most már csak azt kell elérni, hogy gyorsabban tudjam végig hajtani a feladatokat.
Jöhet a pálya második fekete leveses fele!

x.X.x

   Éles sikításra ébredek, és egyből felpattanok az ágy mellől. MinMi sikított, de már kezeivel erősen be is tapasztotta száját. Felkapcsolom a halvány fényű éjjeli lámpát az éjjeliszekrényen, majd visszasietek hozzá.
- Sss! - nyugtatgatom, és úgy bánok vele, mint egy kisgyerekkel. Az ágyat megkerülve bebújok mellé és ölembe húzom. Lassan kezdek jobbra majd balra dőlöngélni, ő pedig pólómba bújik. - Minden rendben lesz. Hamarosan jobban leszel...
- Meghalt... JunHong... - újból sírni kezd.
- Tudom. - erősebben megölelem, hogy érezze itt vagyok. - Nem a te hibád.
- Én húztam meg a kioldót, az én bőrömön szárad...
- Csak a munkádat végezted...
- Milyen otromba munka...
- Most fáj, de idővel megfogsz békélni...
- JunHong, jó ember volt. - mondja. - Nem csatlakozott volna egy ilyenbe, ha nem kényszerítik. Ő soha. Egy pókot is félt megölni, ezért volt hogy az ablak sarkában hagyta őket és még bogarakat is gyűjtött nekik.
- Ez furcsa egy szokás. - mondom.
- Sose volt százas. - neveti el magát halkan.  Halk, fájdalmas fél kacaj ez. De a kacaj, fél út a gyógyuláshoz.
- Te nevettél. - lágyan taszítom el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem, nem nevettem. - mondja komolyan.
- Pedig én úgy hallottam, mintha kuncogtál volna.
- Képzelődtél!
- Igen? Akkor megnevettetlek.

x.X.x

   Rémálmom volt. JunHong volt benne és vérben feküdt, holtan. Egy fekete ruhás alak állt felette kezében egy bot volt. Épp lendítené a botot, amikor felkiáltok, ő megijed és elfut. Ezután az álom után keltem fel, és mire észbe kaptam már valaki ölében ringatóztam. Hangja nyugat, miközben sziszeg nekem. Beszélgetésbe elegyedünk. Amit ő mond, arra én válaszolok, de mégis üresnek érzem magam.
- Meghalt... JunHong...
Meghalt!
És ezen semmi sem tud változtatni. Én öltem meg és ez, életem végéig kísérteni fog. HoSeok aggódik értem, úgy beszél hozzám, mint egy kis ötéveshez. Ami végül is jól esik. Pont erre a fajta gyermeki törődésre vágytam, amit soha nem kaptam meg a szüleimtől, de... nem ilyen áron.
- Igen? Akkor megnevettetlek. - mondja, és ölébe kap.
- Hova megyünk? - kérdem, de nem válaszol. A fali órára téved tekintetem, ami 1:32-őt mutat. Nem tudom mit tervez, de annyira üresnek érzem magam, hogy még a gondolat gondolatára sincs erőm gondolni. Érzem, hogy lép egyet, sőt még mellkasának emelkedését is érzem, csak saját magamat nem érzem. Nem tudom, hol vagyok vagy hogy miért vagyok, mindenemben érzem a sötétséget és az ijesztő ürességet.
   Olyan mintha elhagynám magam és semmit sem tudnék. Mintha a nagy fekete űrben zuhannék, és körülöttem milliónyi csillag sziporkázna. Érzem hogy nyitva a szemem, de nem érzékelem a külvilágot. Azt hiszem ez az a pillanat, amikor a gondolat, az elme mélyebb bugyraiba süllyed az érzékelésnél, és csak zuhan és zuhan.
De meddig zuhanhat, ebben a csillagokkal teli világban?
   Érzem, ahogy letesz, valami keményre. Felnézek rá, de semmilyen érzést sem váltanak ki belőlem azok az aggódó szemek. Összeszorított ajkai megfeszülnek még jobban, majd felnyúl. Megrázom fejem, pislogok egyet és észreveszem, hogy a fürdőkádban fekszem. Minden érzékszervem visszatér.
- Szóval vissza tértél. - mondja és kísértetiesen mosolyog.
- Mit tervezel? - kérdezem ijedten tekintve a felettem álló HoSeokra. Ő csak kezébe veszi a tusolót és megnyitja, a vizet pedig rám irányítja. Ijedten sikítok fel. - Ez jég hideg! - próbálok védekezni a borzasztóan hideg vízcseppek ellen. - Stop! - kiáltom.
- Csak nem hideg?! - úgy vergődök a kádban, mint egy partra vetett hal, ami éppen fuldoklik. És tulajdon képen úgy is érzem, a sokadik vízcsepp után, ami lemegy a tüdőmbe.
- Elég legyen, HoSeok!
- Dehogy is, még nem vagy mirelit!
- Jó, oké, felfogtam. Nem lehetek depressziós. Felfogtam hagyd abba!
- Nem hallom!? - és még közelebb tartja arcomba a hideg vizet, miközben ő gonosznak sehol sem tűnő ördögi kacajt hallat, extra béna pózba beállva löveli felém. - Jéggé fagyasztom a világod! Muhahaha...
- Légy szíves. - nevetem el magam, mire lentebb veszi a vízsugarat. - Te állat! - nevetek még mindig.
- Úr isten, a királynőre nem hat a varázs. Elfogja pusztítani Apraja falvát! Teletabi menekülés!
Tényleg úgy kezel, mint egy ötévest!
   Eldobja a tusolót, és az ajtó felé indul, megjátszott béna futással. Én elkapom a tust maximumra állítom a hideg vizet és csurom vizesen a kádban állva, felé tartom, miközben elkiáltom magam.
- Ne, csak a gombokat ne! Gumicukorból vannak!
A vízsugár  keresztül lövell a fürdőn, végig áztatva a csempét végül eléri HoSeok hátát. Eljátssza  hogy mekkora fájdalmat okoz neki a hideg víz, és hogy haldoklik, de tovább megy végső elgyengülésében.
   Elzárom a csapot és kipattanok a kádból, óvatosan lépkedek a csempékre, nehogy hátast essek. Az ajtó előtt nagy levegőt veszek, felkészülök az esetleges legrosszabbra. Kinyitom. HoSeok áll az ajtó előtt, és amint meglát lehajol és vállára dob.
- Engedj el! - ütöm hátát, de mintha meg sem érezné.
- Ha elengedlek, akkor leesel, tényleg ezt akarod? - kérdezi, miközben halad a folyosón. Átgondolom a helyzetet, és arra a döntésre jutok, hogy inkább csendben maradok, és nem vergődök, nehogy véletlenül fejre ejtsen.
   Levisz a lépcsőn, majd a nappaliba ledob, és elmegy a konyha felé. Egyedül hagy hideg vizes ruhában a nappali kellős közepén. Nézem a plafont és akaratlanul elmosolyodok.
Milyen bolond ez az ember. 
Felülök, és körbenézek. Síri csend uralkodik a házban.
- HoSeok! - kiáltom nevét, inkább bizonytalanul, mint ellenkezője. Lassan feltápászkodok, és ismét nevét kiáltom. Nincs válasz. Elindulok a konyha felé.
   Egyedüllét hangulata száll le rám, és elbizonytalanodok. Mi van akkor, ha HoSeok elesett és beütötte a fejét valamibe, a vizes zoknija miatt? Úgy beveri a fejét, hogy kórházba kerül, vagy belehal? Aggodalom, és féltő érzés uralkodik el rajtam, és még gyorsabban de óvatosabban is indulok meg a konyha felé.
   A konyhában egy darab gyertya ég az asztalon, de a korom sötétségben nem látok semmit. Kapcsoló felé nyúlok, felkapcsolom és az asztalon észreveszek egy csokoládés Muffint. Körbenézek és sehol senki, ahogy az asztal elé lépek észreveszem, hogy a Muffin nagyobb, mint amilyennek látszik. Tetejére a mosolyogj! szó van írva. Félmosolyt húzok arcomra.
   Kihúzom a széket és ráülök. Ekkor egy pihe száll az asztalra, felnézek és egy kezet pillantok meg fejem fölött, mikor megfordulok szembe találom magam HoSeokkal, akinek a kezében egy tál tollpihe van.
- Meg ne merd! - parancsolok rá!
- Úgyis én takarítom fel! - megfogja a tálat és felém emeli. A pihe úgy tapad rám, mintha mézzel lennék bekenve. Fújom ki az orromba került pilléket, számról pedig elszedegetem a nagyon tapadós pilléket.
- Nézd már! MinMi tiszta toll. - hangjából árad a humor és a szeretet. - Csak nem tapadtak rád? Ó te szegény!
- Ezt most miért kaptam?
- Nem szeretem a csupasz nőket!
Idióta!
- Tudom, most idiótának tituláltál!
- Honnan...?
- Mindegyik ezt mondta...
- Mindegyik....
- Poén volt. - nyugtató a hangja. - Egynek sem volt ilyen jó estélye. - félrehúzza száját, és lemondóan néz el. - Te még Muffint is kaptál! - komolyabb a hangja, pedig vicceset mond. Komolyra vált a hangszín.
- Miért csináltad?
- Azt akartam, hogy nevess. Valamennyire sikerült is. Aggódtam érted, és úgy hiszem, hogy a mosoly, képes a legjobban meggyógyítani az embert.
- Jól leszek. Ne aggódj. - mondom, próbálom magammal is elhitetni.
- Csak azt akarom, hogy ne add fel. Tudom, hogy sokat jelentett neked JunHong, de próbáld meg, nem fel adni. Neked van kiért élned. Csak, ne hagyd el magad. Kiderítjük mi történt vele.
- Ígéred?
- Ígérem. - határozottsága megrémít, de biztos, hogy komolyan gondolja. - De megyek, mert még az alsógatyámat meg kell szárítani, mert elfelejtettem mosni az elmúlt két napban. - zavartan vakarja meg fejét. - megfordul és elindul, de még utána szólok.
- Köszönöm. - megfordul, végig néz rajtam, elmosolyodik jeti szerű tollas, vizes mindenemen, majd bólint és felmegy.
Azt hiszem, most jól esne egy ölelés...

37. rész

x.X.x

   Napok telnek el, és senki sem tud semmit. MinMi néha fel hívja a NamJoont, hogy jól van, majd bontja a vonalat, azért hogy semmi se tudjon vele többet beszélni. Kósza hírek terjengenek a cégben, afelől, hogy miért tűnt el MinMi. Az egyik az, az, hogy azért mert az egyik tolvaj a barátja volt és a munka miatt, megkellet lépni azt a lépést, amit senki sem akart volna az életében, és lelőtte azt. Ha ez tényleg igaz, akkor mindennél jobban maga alatt lehetett.
- Több napja már, hogy nem jött haza. - mondja JiMin, miközben délutáni alvásra invitálja unokaöccsét.
- Aggódom érte.
- Legutóbb azt mondta, hogy jól van. Bízhatsz benne. Biztos csak... megtört... - mondta JiMin. - Felviszem YoonShiket a szobájába. Ő legalább nyugodt. - megindul az emelet felé. Én pedig aggódva zuhanok a fotelbe.
   Migrén hatású fejfájás nyom el, és még a kör-körös masszírozás sem segít rajta. Hosszas csend és magamba zuhanás után a csengő megszólal. Elkínzott lassúsággal indulok meg felé, mire odaérek JiMin is megérkezik. Nem tudom, mi ez a nyomott érzés, ami az elmúlt három napomat kínozza, de valami elviselhetetlen. Ugyan ezzel átfűtve nyitok ajtót.
   Az ajtó előtt egy srác áll, amit JiMin JinYong néven üdvözöl.
- Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdezi.
- MinMit hoztam haza. - kipattan szemem.
- Merre van? - kérdezem, határozottabban, mint azt akartam.
- A kocsiban alszik... ki van ütve... - Jimint követve, sietek az autó felé. Az anyós ülésen ül, fejet lehajtva alszik.
- Mi történt vele? - kérdezem. Szívem majd megszakad, hogy így látom. Együttérzés érzése árad szét ereimben.
- Most engedték ki a pszichiátriáról.
- H-hogy? - dadogom.
- Te vagy HoSeok, igaz? - kérdezte JinYong
- Igen.
- Kwon JinYong vagyok. Én voltam MinMivel, amikor megtörtént az eset. Annyira felzaklatta, hogy saját maga ölte meg legjobb barátját, hogy az eset után összeesett és a mentőben, őrjöngeni kezdett, intravénásan nyugtatót adtak neki, majd miután megérkeztek, alig fél óra alatt a nyugtató kifutott szervezetéből, és miközben a doktor vizsgálta ismét rá kezdett. Az én hibám, ha jobban figyeltem volna, akkor nem kellett volna... - hangjában az együttérzés legmélyebb forrása halasztódott. Talán őt sújtotta le a legjobban, mert nem tudta megvédeni. - Remélem felépül.
   Ölbe véve felvittem szobájában ágyába tettem, majd jól betakartam. Széket húzok ágya mellé és nézem ahogy lassan emelkedik mellkasa.

" Erős nyugtatókat írtak fel neki, és azt mondta a doktor, hogy a gyógyszerek mellé erős antidepresszánsokat kell szednie, ezzel segítve a feldolgozást, illetve az elfogadást!"

   JinYong, mondata folyamatosan agyamban zakatol és arra gondolok, hogy hogyan tudnék segíteni rajta. Habár egy szerettünk elveszítésének traumáját feldolgozni nem a legegyszerűbb dolog, vagy talán a legnehezebb dolog a világon, valahogy mégis túl kell esni rajta. Ahhoz hogy felépüljön, olyan dolognak kell történnie körülötte, ami örömmel tölti el, és elfeledteti vele ezt a traumát.
   Gondolkodás közben nagyot ásítok, talán jobb lenne pihenni, de nem akarom magára hagyni MinMit, főleg most. Lassan elnyúlok az ágy szélén, karomat átdobva derekán. Elvileg az altató miatt még órákig ki lesz ütve, addig én is pihenek hosszú kialvatlan éjszakák után végre először. JiMin addig, majd vigyáz unokaöccsére én pedig megálmodom, hogy hogyan kellene ezt a történetet tovább írni.

x.X.x

   JiYoon mellett vagyok, a reggeli vizit óta. Békésen szunyókál, egyenletesen veszi a levegőt. Épp olyan, mint mikor először láttam, csak most más teremben, illetve más körülmények között. Ugyanis a betegirányítóból egyből az intenzívre küldtek, ahol belépés előtt egy zöld védő ruhát kellett felvenni. Majd  az intenzíven belül a vörös szektorba kísértek, ami a súlyossági szintet jellemzi.
   JiYoon élet halál között lebeg és a legutóbb szenvedett súlyos agykárosodás következménye kép a felépülésének esélyei a nullával lett egyenlő. A szívmonitor, minden apró eltérést kimutat, de jelen pillanatban is két elfogadható pont között ingázik, a lélegeztető gép is csendben dolgozik, csak néha csipog egyet, hogy jelezze én-is-itt-vagyok. 
Bár ne jelezné!
Bár ne lenne minden ennyire szar!

Ennyire, elcseszett!
   Szorosan tartom kezét, bár nem tud se beszélni, se mozogni én akkor is őt tartom a világ legszebb, legjobb és legegészségesebb emberének.
   Az agyinfarktus mérete nagy kiterjedésű volt, ami a beszédet és a mozgást érintette. Ebből nem fog felgyógyulni, próbálok optimálisan hozzá állni a dolgokhoz, de az áttétes rák és az agyinfarktusból való felépülés esélye, igen csekély. Ha tehetek egy javaslatot, hívjon papot az utolsó kenetért, és imádkozzon érte, hogy hamar jobb létre szenderüljön, hogy ne érezzen több fájdalmat....
   Talán... mégis jobb lenne elengedni, de az fájna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Ha JiYoon meghalna, és kiderülne, hogy egy gyermek miatt hagyta ott anno a családi házat a szülei biztosan mindent megtennének, azért, hogy magukhoz vegyék YoonShiket. De én vagyok az apja, anyja utáni törvényes vagy törvénytelen gyámja, a vérem folyik pici testében és ha kell akkor is megvédem ezt a pici csodát.
   Ha viszont azt nézem, hogy mennyire nem érzem magam késznek a gyermek felnevelésére, akkor biztos a család kapná meg. Amiről nem tudok semmit. Tény, hogy gyermekeiket nagyszerűen nevelték föl, de vajon hogy bánnának, egy nem házasságból született gyerekkel, akinek apja egy olyan szervezetnél dolgozik - amiről a köztudomás nem is tud -, és egy mester lövész? Egy gyilkos, aki ha kell könnyű szerrel, érzelmek nélkül megkínoz egy embert, hogy információkat szedjen ki belőle. Ha mindezt megtudnák, akkor egy életre elvágtam magam az ősöknél.
Miért van ennyi gond?
Miért kell ennyi rossznak történnie?
    Az orvos azt mondta, hogy JiYoon nem tud beszélni, sem járni, valamint nagy valószínűséggel fel sem fog ébredni, soha már. De azt egy szóval sem mondta, hogy nem tud gondolkodni, és hogy válaszolni sem tud. Megszorítom kezét, és próbálom megfogni az utolsó reményt, afelől hogy érti mit mondok.
- JiYoon, YoonGi vagyok. Érted, amit mondok? Szorítsd meg a kezem ha érted, kérlek. Tudom, hogy nehéz, de adj egy jelet, hogy ha érted. - feszültség száll rám, és minden apró jelet felfokozott izgalmi állapotban várok. Egy nagy mellkas emelkedés, és a lélegeztető gép csipogása, az ami jelnek tekinthető.
- Szóval érted. Akkor így fogunk beszélgetni. - elmosolyodok. - Most mosolyogtam. Tudom, hogy szereted, amikor mosolygok, bár ettől évekig megfosztottalak. Hidd el... ha tudtam volna, hogy... hogy állapotos vagy, ha tudtam volna, hogy... min mész keresztül, még hamarabb elkezdtem volna utánad kutatni. Én végig utánad kutattam. Az nap este, amikor elmentem, az a munka miatt volt, nem azért mert nem akartalak megismerni, de legfőképp nem azért mert kihasználtalak. Én bennem már akkor is megvolt az a szikra... csak... féltem. - várok, hogy megszólaljon, várom, hogy felemelje a kezét, az arcomat végig simítsa, és azt mondja, tudom, nem bánom, de mindez nem fog megtörténni. Kezét arcomhoz emelem, hogy elhitessem magammal, hogy mindezt Ő csinálja. Hüvelyk úja megmozdul és végig simít arcomon, ezzel meglepve. Szemem könnybe lábad, szívem meghasad.
Fáj, minden fáj...
   Szemét még mindig nem nyitja ki, meg sem mozdul, mégis annyira él, túlságosan él. Szívemben örökre élni fog. Ez a test, nem ejtheti foglyul ezt a gyönyörű embert, aki még így utolsó erejéből is csak a szeretet sugározza, akkor is ha halálos ágya fölött a kaszás mond imát.
- JiYoon, tudom, hogy fáj... tudom, hogy aggódsz... elfogadom YoonShiket fiamnak...  mindentől megfogom megvédeni. Azt a szeretetet, amit adtál neki, soha nem tudom megköszönni, hogy helyettem is szeretted, ezidáig. De... én nem bírom nézni, azt, ahogy előttem szenvedsz. Küzdesz ezért az életért, ami talán, soha nem lesz már olyan mint azelőtt... - megremeg hangom. - Mindig téged kerestelek, és én hülye csak azt nem kutattam át, aki a közelemben volt, ha megnéztem volna JiMin aktáját, hamarabb megtaláltalak volna. - síró görcs kerülget. - Az én hibám, sajnálom. Nem kellett volna, úgy ott hagynom, inkább rúgtak volna ki. - utat engedek a fájdalomnak, könnyeim száguldanak. - Én, nem vagyok képes arra, hogy az a nő akit szeretek így szenvedjen egy testnek sem nevezhető kalitkába szállva, miközben a lelke egy angyalé. JiYoon, én megfogom védni YoonShiket, bármi áron. Megvédem a te tisztes neved, és megígérem, hogy olyan ember lesz a fiúnkból, aki büszkén fog emlékezni az anyjára, hogy a végsőkig harcolt. - alig kapok levegőt, mindenem remeg, de meg kell tennem. Be kell látnom, hogy egy így nem élet. Nem élet, ami így rá várna, csak szenvedne, és fájna neki minden. Felállok, őt arrébb csúsztatva az ágyon bebújok mellé. Nem érdekel, hogy több ezernyi szabályt megszegek ezzel. Fejét óvatosan felemelem, és karomra fektetem. Testét jó alaposan betakarom, homlokát megcsókolom, végül én is lehajtom fejem a párnára. Megnyugtat, hogy itt van mellettem. - JiYoon, ha hívnak... menj...

   Órákkal később ébredek, az orvosok keltegetésére. Kómásan nyitogatom szemem, haja arcomban, édes illata még mindig érződik.
- Kelljen ki azonnal az ágyból! - hallom meg a figyelmeztető hangot. Félkarra támaszkodok, és egy puszit nyomok épp langyos homlokára. Hallom a szívmonitor üvöltését, a lélegezgető gép, visszafogott lélegzetét és körülöttem az emberek együtt érző pillantása mélységekig hatol bennem. Beszélnek hozzám, de én nem vagyok képes azokat a szavakat értelmezni, csak azt, amit a monitor mond. Elment.
- Menjen innen, megtudjuk menteni! - hallom meg a mondatot,a miben mindenki belekapaszkodna.
- Hagyják őt elmenni. Őt várják már az angyalok. - ismét sírok, halott testét magamhoz emelem, minden mai ő volt, már csak egy porhüvely. - Isten veled, JiYoon. Isten veled, szelemem.
 

Figyelem:

   JiYoon története valós eseményeken alapszik.  Minden, úgy történt, a való életben, ami a JiYoonnal a történetben. Azzal, hogy kiírtam, lezártam magamban egy fájdalmas emléket, segített a feldolgozásban, és az elfogadásban, mindezen által az elfogadásban.
   Szívből kívánom, hogy senkivel se történjen meg ehhez hasonló tragédia. Ha mégis megtörténne, vagy megtörtént veled, szívből kívánok neked erőt, kitartást és az Isten kegyemét, áldását, szeretetét.

Nagyon hiányzol, olyan mintha még csak tegnap mentél volna el... Szeretlek.
Örökre.

36. rész

Az előző részek tartalmából:

Mindenki egy körben ül, és felhőtlen a hangulat:
NamJoon: Anno, hol is kezdtük?
JungKook: MinMi és JunHong történetébe csatlakoztunk be először.
JiMin: Igen, akkor volt az hogy MinMi megakarta menteni JunHongot, miközben nem is kellett volna.
MinMi: Tévedni emberi dolog.
JunHong: Na, de ekkorát?
HoSeok: Mi volt ez után, mert itt én még nem léptem a képbe. - keresztbe dobta lábait, és figyelni kezdett.
JunHong: Hát csak a szokásos, engem behívott Zico, hogy van egy feladatom, a beavatás, meg hogy majd lesz valami drágaköves cucc is.
MinMi: az nem ebben a részben volt! - áll ki az igazáért - Még csak az a rész jön, amikor a beavatás zajlik.
Mindenki: Ah, beavatás! - nagy sóhaj.
JungKook: Itt jövök én a képbe! ITT! ITT NI!
NamJoon: Igen, és majdnem bele is haltál, csak MinMinek köszönheted az életed, meg YoonGinak, hogy észrevette a zoknis JunHongot, ahogy elmegy a helyszínről!
JungKook: Oké, de akkor is az én belépőm volt a leghatásosabb.
HoSeok: Nem, mert az enyém, hiszem alig hogy megjelentem máris Ázsia bajnok lettem! - ütögeti meg mellkasát.
JungKook: De én majdnem meghaltam! - majdnem egymásnak mennek a kör két távoli pontjából is.
YongGuk: Azután engem elkapott NamJoon és YoonGi, és ez az örült ember kínzott.
YoonGi: Hát, ez van! - vállat ránt.
MinMi: Mind-e közben JiMin megérkezett hozzám, és közölte velem hogy YoonGi és JiYoon közös gyere YoonShik, és hogy vigyázzak rá.
JiYoon: Jó belépő!
MinMi: Letaglózó! - nevetésben törnek ki.
HoSeok: Ezt követően csatlakoztam hozzátok, igaz?
MinMi: Bingo! Nagy gondot is okoztál ezzel.
HoSeok: Bocsi. - gondolkodik.
YoonGi: Ezután jött az, hogy JiYoont meglátogattuk a kórházban és JiMin YoonGi nyakának ugrott, akárcsak egy éhes farkas.
JiMin: Jó jelenet volt az is.
YoonGi: Hát, baromira, nagyon értékeltem. - durcásan összefonja karjait mellkasa előtt.
JiYong: Ezután mentünk el MinMivel a drágaköves küldetésre, ami eléggé izgalmasra sikerült, nem igaz?
MinMi: Túl izgalmasan is...
JungKook: Spoiler-ehetek.
HoSeok: Nem kellene!
JungKook: NamJoon megengedte, hogy csatlakozzak hozzátok!
NamJoon: Engedte a fene...
JungKook: Dehogy is nem!
NamJoon: Nem!
JungKook: De!
NamJoon: Mondom, hogy nem! Ne mondj nemet a felettesednek!
JungKook: Most ismerted be, hogy felvettél, mert felettesnek hívtad magad!!!! YESSS! - felugrik, és a levegőbe boxol.

NamJoon: Kedves olvasó, itt a 36. rész, remélem tetszik nektek a történetünk. Kérlek kövessetek minket a továbbiakban is, hiszen még a felénél sem tartunk! - rád kacsint és megnyomja a 'PLAY' gombot.

x.X.x

   Fényesen ragyog a nap, egy felhő sincs az égen, mégsem melegít annyira, amennyire kellene vagy amennyire szokott. Sötét, hűvösség árad a napból, mintha csak figyelmeztetni akarna a közelgő gondokra. Mindezek ellenére én mégis csak engedek a kíváncsiságnak és bemegyek a recepciós hívására a tárgyaló szobába.
   A hőmérséklet éppen jó, se nem túl hideg, se nem túl meleg, de még ez is valami baljósat sejtet önmagában. Az asztal bal oldalán az ablakokkal szemben meglátom JungKookot, aki az ajtó csapódására felfigyelve rám fordítja tekintetét.
- Jó napot! - áll fel és meghajol, formálisan köszön.
- Szép napot, JungKook! - válaszolom, meghajolok, de csak azért mert tudom, hogy a teremben majdnem több a biztonsági kamera, mint általában. Mindez azért, mert itt tartjuk a legtöbb ülésezést. - Mi szél hozott erre? - leülök vele szembe.
   Látszik rajtra, hogy nagyon ideges. Ajkait összeszorítja, kezeit nem rakja az asztalra, valószínűleg még tördeli is és még rám sem néz. Szorongó, feszengő személyiségzavart produkál. Nagyot nyel, akkorát, hogy még én is jól hallom, majd felemeli a fejét és szeméből valami egészen másat tükröz tekintete. Máshogy viselkedik, mint amit az arca tükröz. Elszántság, tudatosság és tűz, ami a szemében ég és szinte megperzsel engem.
- Csatlakozni akarok a WHITE-hoz! - jelenti ki, olyan határozottsággal, amit eddig még soha nem láttam tőle. Mindig mikor láttam, akkor egy kis visszahúzódó csendes fiú volt, aki a legtiszteletreméltóbb hangnemen szólalt meg. Mindenkihez volt egy kedves szava, és soha senkit sem bántott meg vagy hagyott volna olyan érzést, hogy nem tiszteli őt. De most olyan határozottan és céltudatosan beszél, mintha nem is ő lenne.
- Ez nem olyan egyszerű... Mi okozta ezt a nagy elhatározást? - kérdezem.
- Semmi hátsó szándék, hiába tudom, hogy ki tette azt a szörnyűséget velem, nem tudok rá haragudni. Az én hibám is volt, hogy így alakult. Ha kicsit megpróbáltam volna alkalmazkodni, nem pedig a szüleim által belém táplált célt figyeltem volna, akkor minden máshogy alakult volna, vagy legalábbis jobban elfogadtak volna. A fő ok, amiért szeretnék a WHITE-nál dolgozni, azaz, amit Ön mutatott nekem.
- Én?
Ez meglepett.
- Igen. Megmentette az életem, holott nem is ismert. Adott nekem egy második esélyt, amivel megtudom változtatni az életemet és akár jobb irányba is haladhatok tovább. Ön ez példát állított nekem, ami megmutatta, hogy még mindig van emberség az emberekben és nem csak egyszerű robotként élünk egymás mellett, hanem észre vesszük a másik állapotát, ha egy kicsit máshogy nézzük a világot.
- JungKook, ez nem csak erről szól, ez sokkal összetettebb ennél...
- Tudom, és készen állok. - minden szava megráz belülről, és azt mondja kell-egy-ilyen. - A saját életemet akarom érni, a saját döntéseimmel, és hibáimmal amikből tanulva egy jobb emberré válhatok. Szeretnék valami hasznosat tenni és segíteni a Jobb Ügyeket. - nagy lendülettel fel áll, a szék hátra esik mögötte, én pedig az asztalra könyökölve érdeklődve figyelem, azt amit mond. Mélyen meghajol. - Adjon egy lehetőséget! Mindent bele fogok adni, és ha nem elégedett a munkámmal, akkor önként távozok!
Hum... Annyira hasonlít valakire...

x.X.x

   Határozott lépésekkel indulok felé, zsebemből nem húzom még ki fegyveremet inkább csak bízok a golyó álló mellény erejében. Előre haladok és érzem az erőteljes golyók okozta lökés hullámokat mellkasomban. Három tökéletesen a szívem felett ér, míg a többi a gyomromat masszírozza a mellény tompításával.
- Na, de Cica! - szólalok meg mire, elszörnyedve ejti ki kezéből a fegyvert.
Lehet leesett neki!
   Amint két méteren belül érek, ordítva nekem indul és ütni kezd. Mindegyiket kivédem majd megfogom a kezét, és közelebb húzom magamhoz. Maszk mögül mosolygok rá. De ő csak jobb jobb térddel gyomorszájon rúg, én pedig elvesztem az egyensúlyom és eltántorogva hátravonulok tőle. Felismerés tükröződik arcáról.
- Nem engedlek a gyémánt közelébe. Téged is elintézlek, úgy mint a többi társadat! - fül mögött megnyomom a hangtorzítót, ami a maszkba építve, mélyíti a hangom.
- Nézzük meg kié ez a terület! - támadó állásba állok és bal kézzel intek neki, hogy támadjon. Lendületet vesz és egyből nekiindul.
   Lábbal rúg, amit megfogok, ő elengedi a tartását, és lábával a földre húz, majd oldalamhoz nyúl, majd arcon üt, felugrik és hátrál a kettes szobába belülre. Követem, de most én indítom a támadást. Lábrúgással kezdek, majd a földön folytatom egy pörgő rúgással, mindegyik elől gondosan kitér, a legelső találkozás óta sokat fejlődött. Pontosabbak az ütései és erősebbek is. Olyan, mintha a gondolatban előre megtervezte volna már a következő két lépését is, de még volna annyi ideje is, hogy az enyéimen gondolkodjon. Többször hozzám ér, de semmilyen sebesüléssel vagy bármilyen érzéssel járó komolyabb tettet sem érzek, de mégis a földre küld.
Biztos csak be akar zavarni.
   A földről felállva meg sem várva, hogy elkészüljek nekem ront, elfut mellettem, közben kezével a vállamat megmarkolja, míg a másikat - a még szabad kezemet - hátra csavarja és lenyom a földre. Drága öltönyömet leszaggatja rólam. Végül pedig megfogja a golyó álló mellényem nyakát és azzal húz felfele. A mellény első nyakrésze, bőrömbe vág, szinte már fojtogat. Gyorsan az anyag széléhez kapok, és az ellentétes irányba húzom. Próbálok levegőhöz jutni, de olyan erősen húzza,. hogy az szinte lehetetlen. Végül az anyag gyengébbnek bizonyul MinMi erejétől és szakadásnak indul. A mellény úgy hullik le rólam, mint ősszel egy erős széllökéstől az elszáradt falevelek.
LEVEGŐ!
   Hatalmas lélegzeteket veszek, és ismét elönt a halál félelem.
Meg kell őt állítanom!
   Feltápászkodok és észreveszem, a megtépázott védelmem hátrészét MinMi kezében. Elmélyülten nézi, enyhén mosolyog, majd eldobja. Kihúzza magát és felém néz.
Gyönyörű, mint mindig, de most ez nem ér semmit.
   Megindulok felé és most olyan technikákkal támadom, amik nem olyan közismertek, de hatásosak. Ezek az orosz harcművészet és a kik box keverékei és kevesen képesek kivédeni. Rúgok egyet, kézen állva, jobb lában az oldalát találja el, ami balra lendíti ki testét, és mikor már megállna akkor a másik lábammal ami eddig behajlítva volt, kinyújtom és gyomorszájon rúgom. Megtántorodik de még mindig nem esik össze. Még mindig kézen pörögve felállok, és épp hogy kitámasztok máris megindulok felé, addig ő kótyagos a fájdalom nélkül. Ismét rúgok majd ütök, ő pedig új fogadja azokat, mint egy jól kitömött játék baba. Az utolsó ütést pedig gyomorba viszem, amire úgy fekszik fel öklömre mint a karfára lökött kabát. Vörös melegséget érzek meg alkaromon. Ijedten lököm el. MinMi a földön terül el, szájából vér folyik de nem mozdul.
Itt az idő!

x.X.x

   Fáj! Nem bírok megmozdulni. Szemeim túl nehezek, résnyire kinyitom szemeimet, és csak egy apró vonalban látom meg, ahogy elhalad mellettem és még egyet belém rúg. Belenyögök a fájdalomba. Fel kell állnom, és folytatnom, nem hagyhatom hogy meglépjen azzal a szaros kővel!
Állj fel, MinMi!
   Ujjaimat mozgatni próbálom, de pár másodperces késéssel válaszolnak. Karomat tuszkolom magam alá és próbálok felállni. Érzem, ahogy izmaim a végét húzzák már és erőteljesen remegnek a legkisebb mozdulatra is fájdalmat érzek, de folytatnom kell. Nem hallhatok meg itt! Ilyen egyszerűen!
Engem... Várnak otthon!
   Térdre küzdöm magam, majd végül lassú, mozdulatokkal állok fel, mint a legdurvább zombis filmekben a zombi, akkor, maikor már azt hitte mindenki, hogy meghalt. Lassan megindulok az egyes szoba felé, remélve, hogy megtudom akadályozni, ekkor kisétál a boltív alatt a fehér inges alak, aminek arcát még mindig maszk borítja. Felém emeli a követ, mintha csak tósztot akarna mondani, azzal zsebre vágja és keresztül sétál a kettes szobán, és csoszogva indulok utána, fájó oldallal, és gyomorral. Mindjárt elhagy az erőm.
   A kettes szoba falának dőlök és a cipőm talpát leválasztom, kihúzom belőle a fegyvert, majd a másik cipő talpból kihámozom a töltőtárat és feltöltöm a fegyverem. Most, hogy fegyver van nálam biztonságosabban érzem magam, és még egy kis erővel is elönt. Gyorsabban indulok meg a hármas szoba felé, ahol a tolvaj JiYongot rúgja fejen, aki magatehetetlenül stukkol le egy antik-szobrot. Ahogy észrevesz futásnak ered, egyből utána indulok, de az oldalam túlságosan fáj ahhoz, hogy utól tudjam érni, így a második folyosóra való kanyarodást követően megállok, célzok.
- Fel a kezekkel! WHITE le van tartóztatva. - De ő nem áll meg tovább meg, én pedig képtelen vagyok őt követni. Egyenesen az épület tetejére vezető lépcsőhöz fut., majd pedig kettesével szedi a lépcsőket annyira siet. Próbálom tartani a lépést.
   A tetőtérre érve a Nap hirtelen elvakít és megszédít. Körbenézek és jobb oldalon nyugat felé észreveszem a tolvajt.
- Innen nincs hova menned! Add meg magad, a törvény nevében!
- Már rég nincs törvény! A törvény csak papír, a világ nem a törvényekről szól. - hangja mély és érdes. Szeme zavartnak tűnik, olyan mintha nem a terv szerint alakulna minden, mintha nem lenne itt, az aminek itt kellene lennie. Hezitálok.
De miért hezitálok?
   Egy hang belül azt mondja nekem, hogy lőjek, míg a másik ami erősebb azt mondja, nem mered-megtenni. Ekkor megjelenik egy helikopter propellere, ami korom fekete és a lemenő nap lilás színeiben egy sötét pacát képez a festőien szép képen. A tolvaj megindul a helikopter ajtaja felé, én pedig egy erős kiálltást hallok, YoonGi torkából, miközben remegő kezekkel próbálok célozni.
- LŐJ! - én pedig mindennél pontosabban kibiztosítom kezemet és még mielőtt felszállna a gépre én lövök egyet. A golyót nem állítja már meg semmi. Mintha minden lassított felvételként forogna, én egyből célzok arra aki kezet nyújt a srácnak, őt szíven találja golyóm. A tolvajt hátulról éri lövésem épp szív környékén. Nagyot ordítva esik hátára, miközben húzza magával, azt, aki segített volna felszállni a gépre. Eközben a gép ajtaja bezárul, miközben a másik kettő zuhan és elhajt.
Hah... a kő legalább megvan!
   Körbenézek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg YoonGi hangját hallottam-e az előbb, de sehol senki. Biztos csak képzeltem. Eszembe jut, hogy minden lőgyakorlaton YoonGi mennyire mérges volt rám, mert nem mertem lőni. Folyton rám ordított, hogy Lőjek már! Talán pszichoszomatikusan hallottam már a hangját a gondolat alattimból. 
   Fejemet az égnek emelem, becsukott szemekkel, miközben az oldalamat szorítom. Mély levegőt veszek, és elindulok a földön fekvő áldozatok felé.
   Az öltöny nélküli srác háttal fekszik míg a másik hasal a jobb oldalán. Úgy látszik ő már nem él, nem annyira mint a maszkos. Bal oldalára guggolok és végig nézek rajta. Hátából vértócsa árad szét, és szaggatottan veszi a levegőt. Haja arcának izzadságába tapad, mellkasa pedig szaggatottan emelkedik. Kisöpröm szeméből a hajtincseket, és kísérteties felismerés lesz rajtam úrrá. Torkom elszorul és a levegő is egyre rosszabb minőségű lesz körülöttem. A tüdőm képtelen befogadni. Idegállapotom a tetőpontjára hág. Remegő kezemmel a maszkot lehúzom arcáról.
NE!
   Arcom elé kapom kezem, és zokogásban török ki. JunHong. Guggolásból a földre rogyok és fejét ölembe húzom. Most már eltörpül az a fájdalom, amit az oldalamban érzek, hiszen a szívem  majd megszakad. Minden emlék feltör bennem, az együtt töltött Lámpás Éjszakák, a közös mozizások, nevetések és minden ami valaha ő volt. Én meg lelőttem őt, a legjobb barátomat.
- Ne, csak bírd ki... hívok orvost. - mondom két szipogás között, mire JunHong megmozdul és felnyög.
- Nem... kell... - mondja.
- Már hogyne kellene, az életed a tét.
- Nem kell. Ez már nem élet, ami nekem van... lepaktáltam a legveszélyesebb emberekkel... és ettől már semmi sem lesz jobb.
- Ezért hívom a mentőket, hogy túl éld és hogy megtudjalak menteni. - öltönyöm zsebében kezdek keresgélni a telefonom után, akkor maikor rájövök, hogy az öltözőben kellett hagynom, és akkor amikor JunHong megfogja a kezem.
- MinMi, te vagy a legjobb dolog ami valaha velem történt. - síró görcs eluralkodik rajtam. Könnyeim áztatják bőrömet. -Azzal mented meg az életem, ha hagysz elmenni...
- Nem hagyom hogy meghalj.
- MinMi, van egy Naplóm az ágy alatt a harmadik deszka mélyén balra. Még ma menj el érte, nem akarom, hogy rossz kezekbe kerüljön... áh... nem gondoltam volna, hogy egy golyó ennyire fáj. A Naplóba mindent le írok, és használd fel a WHITE-nál.
- Honnan...?
- Többet tudok mint gondolnád. - letörli könnyeimet arcomról. - Ne sírj, én majd fentről vigyázok rád. - Megérkezik JiYong, aki a helyzetből egyből a telefonjáért nyúl és a többeket hívja, és a mentőket.
- Hamarosan itt lesznek. - mondja.
- Bocs haver. - mondja JunHong.
- Semmi, jól harcolsz. - JiYong is leguggol MinMi mellé.
- MinMi... Vigyázz HoSeokra... Ő lesz a... követ...kező. Szeret-lek. - keze lehullik a földre, én pedig felordítok! Minden annyira fáj, vele akarok menni. Menni akarok vele. Amikor anyuék nem voltak, ő mindig ott volt. Ő vette vissza a homokozó lapátomat is az idősebbektől. A telefonomat is mindig ellopta, most pedig... elhagy, egy ilyen hülye szóval. Ha beavatott volna, ha elmondta volna, hogy mibe is keveredett nem lett volna ilyen kimenetele az eseményeknek.
   A szívem megszakad, az elmém elhomályosul és a földre dobott pisztolyért nyúlok. Kábán nézem, ahogy könnyeim áztatják a bőr markolatot majd végül államhoz nyomom csövét. JiYong, mikor észreveszi gyorsan kilöki a fegyvert kezemből, majd végül magához húz.
- Mint a BEST vezetője, nem hagyhatom, hogy a jelenlegi érzéseid irányítsanak. Nem hagyhatod el magad! Ennek így kellett alakulnia, nem tudsz már rajta változtatni. Azzal, hogy véget vetnél az életednek, még több embernek okoznál fájdalmat. - ujjait erősen hajamba dúrja, úgy súg továbbra is fülembe, én pedig zokogok. - NamJoon, YoonGi, JiMin, SeokJin, TaeHyung, és HoSeok számít rád. Nekik sokat jelentesz, ne hagyd, hogy ők szenvedjenek, hiszen a barátságnak ez a lényege. Mindenkinek nagyon fontos vagy, többet érsz, mint ez a hülye kristály. Ne hagyd, hogy a sötétség elhomályosítsa az agyad. Kérlek... engedd el. Ne szenvedjen! Fent a majd jobb helye lesz.
- Honnan tudod, hogy a menybe megy? - nézek rá, vöröslő, égő szemekkel.
- Aki szeretni tud, az oda megy!
- JUNHONG!!!! - omlok, élettelen testére és hagyom, hogy magával vigyenek a sötét, érzések és az a tudat, hogy majd folytatnom kell, hogy bosszút tudjak állni rajta.

35. rész

x.X.x

   A nap sugarak keltenek. Felülök az ágyon és meglepődve veszem észre, hogy a saját szobában vagyok.
De hogy kerültem ide?
   Az órára pillantok ami reggel hat órát mutat. Lábamnál pedig MinMi alszik, egyik keze feje alatt van, míg a másik sípcsontom felett öleli át a takarót és alatta a lábam. Óvatosan vissza fekszek a párnára, igyekszem nem felkelteni. Ahogy fejem a párnát éri egyből bevillan, hogy tegnap elestem és valaki azt mondja áruló. Homlokomhoz kapok és észreveszem, hogy be van kötözve, bal oldalt pedig eléggé érzékeny. Vissza lehunyom a szemem, közben arra erőszakosan koncentrálok a tegnapra. De semmi sem ugrik be, csak annyit tudok, hogy rendkívül fáj a fejem és enyhe hányinger kerülget.
   Órákkal később kelet, ekkor már tizenegy órát mutat a pirosan világító óra. Bal oldalamra gördülök, hogy pont az órával szembe kerüljek. Figyelem a másodperc számlálót, ahogy pereg. Idővel észreveszek egy fehér lap szamárfüles sarkát. Lassan feltornázom ülő helyzetbe magam, ölembe veszek a levelet és olvasni kezdem.

"Szia, HoSeok,
Gondolom már felkeltél ha ezt olvasod. Nekem el kellett mennem dolgozni este tízre haza érek. Gyógyulgass ne nagyon erőltesd meg magad, de jó lenne ha a hátsó kertnél levágnád a füvet, és ebéd után, miután YoonGivel lefektettétek YoonShiket felmosnád a házat.

MinMi

U.I.: Pihenj sokat!

Mi a franc?

x.X.x

- Szia! - repül felém JiYong széttárt karokkal.

- Szia.

- Rég láttalak! - ölel meg, kissé megszorongat. - Te fogytál! - végig mér. - De nagyon jól nézel ki? Mit szedsz, hogy ennyire szép vagy?
- Fotoszintetizálok! - vágom rá, mire hangosan felnevet és vállon fogva kísér a főnök megbeszélő terme felé. - Mesélj mi a helyzet veled? 

- Semmi.

- Lányok? - elkomolyodik, leveszi kezét a vállamról, zsebre dugja.

- Élnek, jelenleg többen mint a férfilakossága a világnak.
- Bolond.
- De te így szeretsz. - rám néz és egy széles szájú tejbe tök mosolyt villant rám.

- De így ám! - nevetve belépünk a főnök barlangjába. Minden szem ránk szegeződik és a vezetőség epés megjegyzéseket tesz késésünkre.
- Szeretném megjegyezni mélyen tisztelt vezetőség, hogy nem késtünk, önök érkeztek túl korán, az órára pillantva megláthatják, hogy épp fél nyolcat mutat, ami a megbeszélt időpont volt. - mondja JiYong.

- Szemtelen. - jegyzi meg a pénzügyminiszter. 

- Nem hiszem, hogy ők lennének a...

- Ők a legjobbak - szól közbe Choi igazgató úr. - Park kisasszony már évek óta a cégnél dolgozik és egyetlen panaszra való ok sem jelent meg a profilján, ami kizárta volna, hogy ne kapja meg ezt a neves feladatot. JiYong pedig - mint maguk is tudják - a legszemtelenebb és legjobb emberünk egyben. Egyetlen küldetés sem bukott el a vezetése alatt, éppen ezért választottam őt. Hiszem, hogy ez a két ember, megtudja védeni a Star of the Season-t, hiszen nagyszerű csapatot alkotnak. Egyik felettesükkel közösen voltak egy bevetésen a messzi Brazíliában. Cho PyoJin hadnagy egy rossz szóval sem illette a munkájukat. Mindig felkészültnek állította be őket és szavakból megértették egymást. Úgy gondolom, ez az igazán példamutató viselkedés egy munka kapcsán. A kemény és fegyelmezett összetartás a közös feladatok kapcsán.

- Ajánlom is hogy ők legyenek a legjobbak, mert ha ellopják a Star of the Season-t, a gatyájukat leperelem önökről illetve a jövőbeli munkavállalásról is letehetnek! - állt fel az asztaltól a gyémánt Koreába érkezéséről gondoskodó, öltönyös férfi.

- Értettük, nem okozunk csalódást. - mondjuk egyszerre JiYonggal, meghajolunk és kimegyünk.

- Micsoda faszkalap! - epésen jegyzi meg.  - Leperelem önökről a gatyát is! - utánozza a hangját kifigurázva. - Meg még le is szopom magam annyira kifogok készülni! 

- JiYong! - ütöm tarkón. - Itt nem beszélhetsz így! - mondom. - Mert a gatyát is leperelik rólunk! - mondom, ugyan olyan hangon, ahogy társam is utánozta az előbbi férfit.

- Gyökér! - nevetünk fel.

- Gyere menjünk dolgozni. - mondom. 

   Saját öltözőnkbe érve, azonnal készülődni kezdünk. Két óra múlva landol az ékkő a nemzeti repülőtéren és nekünk kell előkészíteni érkezésére a terepen, pontosan egy órával a landolás előtt. 

- Kaptál új cuccokat? - érdeklődik átlesve JiYong a paraván széle felől. 

- Ja. De ha még egyszer átnézel, miközben öltözök, rajtad fogom kipróbálni.

- Mert még nem avattad fel a kicsikét?

- Emberen még nem. Miért ki kellene? - most én nézek át a paraván túl oldalára.
- Nem, de ha még egyszer átnézel, miközben öltözök a fejedbe húzom a legbüdösebb alsómat!

- Gonosz vagy. -lököm oda.
- Te meg perverz! - mondja. Felfintorodom, mire ő csak halkan felkuncog és folytatja az öltözést. - Az autóban megvárlak. - közli. Hallom távolodó lépéseit.
   Felveszem a lakozott kettős talpú cipőmet, aminek talpaiba egy-egy adag tárat csúsztatók. Szövet nadrágom szárát felhajtva a vádlimra csatolok, egy-egy kést tokjában. A nadrág övére rákapcsolom a marok fegyveremet, mellé egy teleszkópos, acél botot. Sportmelltartóm két oldalán van két fém bevonatú kör, amibe még további két fegyver alkatrészt rejtek, az egyik egy hangtompító, míg a másik egy célkeresztes távcső. Ingemet a nadrágba bele tűröm, a cég hivatalos nyakkendőjét gallér alá hajtva meghúzom felé veszem a fekete zakómat, amelybe a WHITE fehér logója van névjegytábla alá hímezve. Mell alatt két gombot begombolok, hajamat lófarokba, majd később kontyba fogom. Zsebre teszem jelvényemet és megindulok JiYonghoz a parkolóba.
   A parkolóba érve táram türelmetlenül dudál egyet, majd kiszáll és kinyitja nekem az autó ajtót. 

- Mehetünk?
- Persze.
- Akkor kapaszkodj, mert késésben vagyunk! - rálép a gázra, és a kocsikereke nyikorogva elindul.

   Pontosan érkezünk a repülőtérre, az ötperces késést nagyon szépen behoztuk, igaz néhány kanyart driftelve vettünk be, amin csak nagyokat kacagtunk, de legalább a bennünk felgyülemlett feszültséget le tudtuk adni.
   A parkolóból sietve indulunk meg a kettes terminál felé, ahol egy nagyobb biztonsági őr csapat vár mindet. A nagy tömeget végig mérve csak néhány ismerős arcot veszek észre, de velük még nem volt szerencsém dolgozni, mivel én hozzájuk képest kis hal vagyok. Mi vagyunk a legelitebb csapat a cégnél, de van egy másik csapat, akiknek a létezésükről tudunk csak nem tudjuk, hogy kik vannak ebben a csapatban. Pletykák vannak róluk, hogy azok az emberek több mint harminc évesek, és hogy van egy tag, aki épp, hogy huszonöt de máris bekerült. 

Szeretnék majd azokkal az emberekkel dolgozni. 

   - Jó napot kívánok. Park MinMi a BTS csapat al-kiképzője vagyok és én vagyok az egyik felelős a Star of the Season megóvásáért. Kérem, dolgozzunk keményen együtt. - hajolok meg, majd ugyan ezt a szöveget elmondja JiYong is egy kis változtatással, végén ő is meghajol. 

- Fő feladatunk hogy megvédjük a kiskutyát. Remélem mindenki ismeri a jelszót, és tudja melyik kiskutyáról beszélek. Első feladatunk, hogy a kettes terminált ürítsük ki és egy sorfalat alakítsunk ki a fő kapu és a csillagkapu valamint a dömper között. A fal tagjai között maximum egy méter távolság legyen se több se kevesebb, remélem tudják mennyi az az egy méter! - osztom ki a feladatot. - A sorfal csak a dömper elindulása után bomolhat fel. Kérek, kétszer kettő két fős csapatból álló autó kíséretet a dömper elé és mögé. Ezen kívül még ugyan ennyit a dömper két oldalára. Három sávos úton fogunk haladni a célpontig, ahol WHITE igazgatója készíti elő a kiskutya fogadására a terepet. - össze csapom kenyereimet. - Remélem érthető voltam. Emberek, munkára. - mindenki szétszéled és elkezdik a készülődést.

- MinMi a fülesek a tiedre vannak hangolva. - mondja JiYong.

- Köszönöm. Menjünk mi is. 

    Ott segítünk, ahol kell. Ha az utazók kérdést tesznek fel, mi csak türelmesen megkérjük őket, hogy hagyjanak minket dolgozni, és hogy a gépük, ugyan úgy el fog indulni, csak nem a kettesről, hanem az egyesből. Épp egy nagyobb bőröndöt viszek át a kettesből az egyesbe, mikor a repülőtéri vezérlőből hívást fogadok.

- Tíz perc múlva, érkezik a Puppy. 

- SeokJin! - derülök fel. - Hát te?

- Azt hiszed, csak te vagy annyira jó, hogy plusz bérért még szombaton is bent dolgozz, sőt mi több plusz juttatást is kapj? - hallom, hogy megvan elégedve magával. - Amúgy meg én és TaeHyungie vagyunk a legjobbak mint tudod.

- Nagy büszke vagy magadra igaz? - leteszem a bőröndöt, elnézést kérőn meghajolok, majd vissza indulok a kettes terminál felé.
- Na ná! Mára 150%-ot kapunk! - mondja. - Tíz perc és érkezik a Puppy.

- Szörnyű az angolod! - közlöm vele.

- Mondom, tíz perc és érkezik a kiskutya. - bontom a vonalat és átadom az üzenetet mikro-porton keresztül a többieknek. Végén kiadom a jelszót:

- Vörös riasztás!

   Landol a gép. Én és JiYong kihúzva állunk a hatalmas gép mellett, mögöttünk a többi WHITE taggal egyetemben. A géphez odatolat a hatalmas nagy mozgólépcső, kinyílik az ajtó és kilép egy tíz fekete bőrű testőr, mögötte egy tíz éves európai kislánnyal, akinek a kezében egy fából készült, arannyal szegélyezett lakatos dobozka van. Őt követi egy nő és egy férfi, majd egy az aktáiba bebújt férfi. A sort pedig egy immáron fehér bőrű testőr zárja. 

- Maguk fognak vigyázni a születésnapi ajándékomra? - lép közelebb a kislány csillogó szemekkel.

- Igen mi. - válaszol JiYong, mire én oldalba bököm.

- Igen kisasszony, mi leszünk az önök koreai testőrei és vigyázói az értéküknek. Kérem szóljanak nekünk ha bármire szükségük lesz. - mondom. 

- Köszönöm. Fagyit hoznának? - kérdezi. - És egy csokitortát. Svájci csokisat.

- Azonnal intézkedem. A fagylaltja milyen legyen.

- Tejcsoki és étcsokoládé. 

- Azonnal intézkedem. - felnézek a szülőkre. - Kérem kövessenek engem.

   Elöl sétálok én, mellettem JiYong mögöttünk a család és kísérlete őket zárja a többi WHITE-os tag. A sorfal nagyszerűen van felállítva, azoknak akik a falat alkotják, küldök egy elismerő pillantást, amibe valaki vagy belepirul, vagy pedig viszonozza egy fejbiccentéssel. 

   Elérünk a dömperig, amibe a kislány és a szülei szállnak, akik furcsa módon roppant csendben vannak. A dömper belseje kényelmesen van elrendezve, az ablakok dupla rétegű golyó álló üvegből készültek, épp úgy ahogy a fal is. Az ülések krémszínűek és duplán párnázottak, de csak a bal oldalon vannak. A jobb oldalon egy kis pult van, ahol italt lehet előkészíteni. Egy kisebb televízió is van a falra felszerelve, és egy kisebb hifi rendszer van elhelyezve a belsejében. A család beszáll, majd mi is előre ketten. Felhúzzuk a le sötétített, hangszigetelő falat.

- Indulhatunk. Állandó tempónk a 65 kilométer per óra. Kérem tartsák a sebességet. Indulás. - adom ki az utasítást. JiYong felbőgeti a motort, ami elég halk, villant kettőt a lámpával, az előtte álló kocsi megindul, épp úgy ahogy mi is. 

   A célpontig tartó út zökkenőmentesen telik, a kanyarokat is szépen veszi a csapat. A hátsó bejárathoz visszük az autót, kiengedjük a családot, és innentől fogva a főnök átveszi az irányítást. Osztogatja a feladatokat, hogy ki hova menjen, nekünk pedig ad fél óra szünetet. JiYonggal egyből a közeli kifőzdébe megyünk, ahol végre megreggelizhetünk dél környékén.

- Ez a kislány imádni való! - állapítom meg.

- Ja ja. Milyen király szülcsi napcsi ajándékot kapott már. Nekem bezzeg a szüleim csak egymillió won utalnak át a számlámra ha születésnapom van. 

- Te legalább kapsz ajándékot. - mondom.

- Ne haragudj. Elfelejtettem... - mentegetőzik. - Kérsz sütit?

- Nem de a kislánynak vegyük meg amit kér, vagy különben holnapra nem lesz munkánk.

   Fél óra múlva visszatérünk a múzeumba, ahol ki lesz állítva a drágakő. 

- MinMi! Maga kezdi először az őrködést a belső teremben, míg a küldő teremben JiYong lesz. - mondja a főnök. - Óránként cserélnek, ez fog menni egészen este fél tízig, ahol később jön az én felügyeletem alatt egy másik csapat, akik fél óráig fogják vigyázni a követ, majd egésze estére jön a BEST. Azonnal menjenek a helyükre. Leülni tilos. Figyelmük nem lankadhat. Négy óránként kapnak tíz perc pihenőt. Jó munkát és ne feledjék, a cégünk hírneve, most az önök kezében van! - büszkeséggel né ránk Choi igazgató úr, majd megütögeti a vállunkat és elmegy.

   Nagyon bízik bennünk és ez az érzés nagyon jól esik ebben a stresszes időben.

- Sok sikert, csajszi.
- Neked is, JiYong. - mindenki a helyére áll.

Istenem add, hogy minden a legnagyobb rendben legyen!

    A két terem között körülbelül harminc méter távolság van, így még nehezebb egymást értesíteni, ha esetleg valami történne. Csendesen telnek az órák. A megnyitó is nagyon nyugodtan telt. Az egész annyiban különbözik a legtöbb biztonsági munkától, hogy ez mérföldkövekkel komolyabb és több pénzt is ad, ami nagyobb felelősséggel jár és még bele is vagy képes őszülni. 

   Hosszú egy helyben stagnálást követően elérkezik a négy óra vége és fáradtan rogyok össze a kávézóban, amit a kávé és a tisztító szerek szaga jár be.

- Komolyan nem tudom, hogy mi a nehezebb. A folyamatos állás vagy ez a szag.

- Folyamatosan állás... - mondom, nyűgösen.

- Nem úgy értettem! 

- Perverz vagy JiYong.

- Te értetted félre.
- Én? Dehogy is. Én csak próbálgattam beszélni, mivel az elmúlt négy órában csak azt hajtogattam, "Kérem, lépjen hátrébb!" "Fényképezni tilos!" Próbálok valami nem robothoz hasonló szöveget kitalálni, de annyira agyilag zokni vagyok, hogy az valami nagy bakfitty. 

- Te kis robot. - simogatja meg a fejemet. - Nyugalom, már csak hat óra van hátra és mehetünk haza. Amúgy én azt hittem, hogy egy kicsivel nehezebb lesz.

- Ez nehezebb is, csak az az alapvető különbség közötted és köztem, hogy mikor te vagy a belső teremben, nem tudom eldönteni, hogy az akkor bent lévő lányok most vagy a követ akarják fényképezni vagy téged! 

- Ez vicces!

- De igaz.

- Menjünk dolgozni. - üti meg a vállamat. Kifele menet a telefonommal babrálok és válaszolok HoSeok üzenetére.

Címzett: Park MinMi

Feladó: Jung HoSeok
Tárgy: Hála
Üzenet: Ezer köszönet, hogy rám bíztad a fű vágást. Soha életemben nem vágtam még füvet, azt sem tudom mivel vágják a füvet. 

Címzett: Jung HoSeok

Feladó: Parki MinMi

Tárgy: Ilyen az élet

Üzenet: Ez van. Szokj hozzá, és még a kiképzésed el sem kezdődött!

  

   Ugyan az a monoton folyamat, mint az előző műszakban, ha lehet így fogalmazni, ha nem a lábam miatt fogok elesni, mert annyira elzsibbad, akkor azért mert elalszok a folyamatos monotonitás miatt. A következő szünet is ugyan úgy telik. Mind a ketten panaszkodunk JiYonggal, hogy mennyire unalmas, egy két poénnal feldobjuk egymást, csipkelődünk is egy sort, majd egy kávé után és néhány falat szendvics elfogyasztása után visszamegyünk és folytatjuk az utolsó két órát.
   Először én leszek bent majd JiYong és ezzel be is fejeződik a mai műszak. Beállok a helyemre és ekkor SeokJin rácsatlakozik a micro-portomra. 

- Ezt a zenét küldeném azoknak akik szeretik a Yang YoSeob hangját. Következzen tőle a Coffeine, csak hogy be ne aludj.
- Köszi, SeoJin. - mondom, és máris kicsit könnyebben viselem, az utolsó fél harmadot. 

Lemegy a zene és ismét a viszonylagos csendben maradok. Csak néhány magassarkú kopogását lehet hallani.
   Karórámra pillantok, ami már azt jelzi, hogy csak tíz perc és mehetek lecserélni JiYongot, ekkor a micro-portom besípol és kisebb felsikításra kitépem fülemből. Ijedten nézek körbe de senki sincs a közelben aki dokkolhatta a frekvenciát. Nyomogatom a karórám szélét, hogy hívjam JiYongot, de semmi jelet sem kapok. 

- Haló? - szólok bele többször de csak süket fülekre találok. Ekkor tűnik fel, hogy veszélyesen nincs senki sem se az egyes teremben, sem a kettes környékén, és még az ajtóban JiYongot sem látom.

Ne. Ne. Ne.

   Győzködöm magam, hogy ez csak egy rossz, vicc és mindenki csak a tulajdonos család kis előadásán van jelen. De JiYongnak akkor is itt kellene lennie. Nem lett volna szabad elmozdulnia, semmilyen esetre sem. Igen, biztos ott van a nagy tömeg... az előadáson... a hármas teremben... és JiYong pedig csak nekidőlt a kettes terem falának ezért nem látom sehol. De valami akkor sem stimmel...

Itt valami már van, érzem a gyomromban.

   Próbálom megőrizni a hidegvérem, amikor egy öltönyös, vasalt, szőke hajú fiú indul felém a kettes terem ajtójából. Lépései nyugalmat sugároznak, lassúnak tűnnek lépései, de mégis gyorsan halad. Jobb kezét öltönyének zsebébe mélyeszti, elővesz egy fekete rongyot, amit később arca elé köt, hogy ne lássam arcát. Ekkor egy reszelő hangot hallok meg, és égő szagot érzek. Gyorsan megfordulok, és észre veszem, hogy kettő maszkos férfi mászik be egy körön, amit az ablakon vágtak ki, miközben a harmadik már az üveg parcellát vágja gyémánttal, ami alatt a Star of the Season van.
   Reflexből előveszem a fegyverem és lövök. Egyet arra aki az ablakon próbál bemászni, milyet elkapja golyó ő kiesik, de a másik felém iramodik meg. Kezében sokkoló van, amit egyszeriben kirúgok kezéből, mihelyst kellően elég távolságba ér. A sokkoló kirepül kezéből, ő pedig rám ugrik. Verekedik, én pedig egy rúgással egyetemben, a lábszáramhoz szorított kést kiveszem helyéről és gyomron szúrom. Ahogy kihúzom ő földre esik, a harmadik aki pedig a gyémántot akarja elérni, ledöbben és gyorsan rám néz, majd a mögöttem helyet foglaló srácra néz, akinek felelőtlen módon hátat fordítottam. Amint hátra pillantok, úgy veszem észre, hogy a srác kikerekedett szemekkel néz rám...

x.X.x

   Zico meghalt és LuHan most már a fő főnököm. Az utolsó utasításokat adja a múzeumhoz közeli sikátorban, ami megszólalásig hasonlít ahhoz, ahol JungKookot vertem össze. Ugyan azokat mondja, mint amit eddig is tudtam. Ha nem lopom el a kristályt akkor anyámat és MinMit megölik. Már a könyökömön jön ki ez az egész szöveg...

- Értettem. - válaszolom. 

- Most pedig menj, és végezd el a munkádat. Öten még veled mennek a biztonság kedvéért. 

- Igenis. - felelem és kimegyek.

   Méregdrága öltönyömben csak arra tudok gondolni, hogy mi fog történni. Lehet meghalok, ha meghalok, akkor az aki ott lesz, és meg fog ölni utolsó mondatomban elmondok neki mindent, és megfogom kérni hogy keresse fel Park MinMit, aki majd biztosan hinni fog nekem. Ő mindig hitt bennem és bízott bennem. Minden nap, mikor együtt mentünk haza az iskolából azt monda, hogy mennyire jó kisfiú vagyok, és hogy Ő tudja, azt hogy én képtelen lennék bárkinek is gondot okozni. Erre mi lesz? Apám hülyeségéből én szenvedek. Bárcsak meghalnék ebben a küldetésben, hogy ne kelljen több embert bántanom. 

Én nem ilyen vagyok. 

   A férfi toalettben ütöm le tenyerem a fekete márvánnyal borított mosdókagylóra. Hajam metál szőke, kontaktlencsém kék és zöld keveréke, de a többi vonásomat nem tudták eltüntetni. Szememet szemceruzával kihúzták, és fekete kalapot is kaptam. Megmosom kezemet, majd két papír törlőbe beletörlöm az egészet. Megigazítom az öltönyömet, utoljára vetek egy pillantást magamra, majd elindulok a feladatomra.

    Több termet körbejártam, és szebbnél szebb festményeket és méreg drága ereklyéket láttam, de mindezek értéktelennek tűnnek számomra. Olyan érzés van bennem, mintha most telne meg utoljára levegővel a tüdőm. A torkomban két biliárd golyó ékeskedik és nem akar egyik sem tovább mozdulni. Vízre van szükségem. Odalépek a bárpulthoz és kérek egy üveg vizet. Az összeset lehajtom, de amilyen lendülettel leküldtem őket, olyan lendülettel akar vissza fele is jönni. 

- Hölgyeim és uraim tekintsék meg a... - hallom ahogy a hangos bemondóba mondja a műsorvezető, hogy hallgassák meg a kiállítók kis műsorát, és a gyémánt történetét. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is jöttem, de most már eszembe jutott. 

   Végig nézem, az időközben kapott térképet a komplexumról, a negyedik emeleten van a gyémánt, én meg jelen pillanatban a másodikon vagyok. Elindulok az üvegfalú lifttel felfele. Miután kiszállok egyből a kettes számot kezdem el keresni, amit elég rövid idő után meg is találok. Az ajtóban egy jól öltözött férfi áll, oldalán egy fegyver van. Gyorsan kik kell találnom valamit, hogy hogyan hozzam el onnan. Zsebemben ekkor észreveszem, hogy eddig egy fémes dolgot markolásztam. 

   A tömeg a kettes teremből kifelé áramol a liftek és a lépcsők felé, így a terem üres lesz. Csak én és az a férfi maradunk. Közelebb megyek hozzá és beszélgetésbe kezdek elegyedni. Mindenről kérdezem, de ő csak tőmondatokban válaszol, majd pedig félrehívom, mert úgy teszek, mintha valami furcsát látnék az egyik festményen. Mintha valaki megrongálta volna, ekkor a rémes dologgal nyakszirten ütöm, ő pedig ölembe esik. Arrébb húzom az egyik szobor mögé dugom, majd tovább megyek. 

   Ahogy befordulok a kettes terembe, úgy legyek egyre izgatottabb, és úgy kezd el uralkodni rajtam az az érzés, amit akkor is éreztem, amikor JungKookkal tettem azt, amit. Teljesen átveszi felettem az erőt, az a szadista énem, ami azóta van, amióta LuHannal találkoztam. Zsebembe nyúlok és előveszem a maszkomat, arcom elé terítem és tovább indulok. De a szoba közepén gyökeret ver a talpam. 

   Az egyes szobában meg láttam MinMit, ahogy pisztolyt ránt és egy biztos mozdulattal, rezzenéstelen arccal, meghúzza a ravaszt, ami bizonyára a többi társam ellen irányul. Ekkor megjelenik DongHyun és elkezd vele harcolni. MinMi kirúgja a kezéből a sokkolót, majd heves verekedést követően egy késsel gyomron szúrja.

Az ellen az erő ellen, amit láttam egy golyó álló mellény sem véd meg. Senkit. 

   Telesen leblokkolok. De amikor rám nézett és hezitálni kezd, hogy mit csináljon teljesen elbizonytalanodok. Itt van a zsebemben ez a pisztoly, és jelen pillanatban inkább lőném le magam, mint hogy őt megüssem vagy fájdalmat okozzak neki. Rólam leveszi tekintetét és a mögötte álló vitrin felé indul, ahol a szintén leblokkolt Byk áll. Közelebb lép hozzá és nyakszirten üti, majd zsebéből elő vesz valamit, ami fémes csattanó hangot ad. Felegyenesedik és a pisztolyával ismét céloz de ezúttal ismét az ablak felé. Lő. Sikítás, majd egy becsapódás. Valakit lelőtt közülünk. Valakinek baja esett. Valaki talán meg is halt. Ezekre a gondolatokra ismét az a furcsa erő kezd el bennem mozgolódni. Erőre kap gyengeségemen, és eluralkodik rajtam. Már nem vagyok önmagam... és egyszer csak azon kapom magam, hogy...

Meg akarom ölni MinMit.

34. rész

x.X.x

   JiMin autóját kölcsön véve tartok haza felé pont délután fél ötkor. Saját engedélyével adtam neki nyugtató injekciót és lefektettem, hogy pihenjen. Ez az ötlet már nem nagyon tetszett neki, de a végén beadta a derekát és elment lepihenni. Eléggé feszült volt még otthonában is miután megértünk és most az egyszer nem tudom, hogy mitévő legyek. Ilyen helyzetre még én sem voltam felkészülve.

   Bal kanyart veszek és behajtok az utcámba. Még mindig békés, csendes és ragyog a nap, talán a szokásosnál kicsit jobban is. Kormány fölé hajolok, hogy megnézzem, kinek az autója áll a garázsom előtt. Meglepődve veszem észre, hogy YoonGi az, és az autóra pedig rá vagy írva, hogy taxi. Éppen kitolat, én pedig betudok állni a helyére. Leállítom a motort, kiszállok és egyből az ajtóban álló YoonGihoz megyek, akinek a kezében egy mosolygós YoonShik ül.

- Szia, baba! - köszönök a picinek. - Látom jól el vagytok.
- Igen elég jól, bár HoSeok jól lelépett.

- Hogy érted? - érdeklődök.

- Telefon hívást kapott, elment idegesnek tűnt miután felvette a telefont. Ezt követően fogta magát és elment, minket pedig a játszótéren hagyott, így kénytelen voltam taxit fogni, hogy elhozzam ide a kicsit. - mutat fél kézzel YoonShikre, aki erőteljesen feszeng a karjai között. Végül pedig lerakja a földre, és egyből a ház előtt lévő virág ültetvényesbe gázol.

- YoonShik ne! - kiállt utána YoonGi, mire a kisfiú csak elkezd az úttest felé szaladni. - Jé! - indul meg a gyerek után görnyedt tartással. - He, állj már meg! YoonShik! - végül az úttest végénél elkapja derekánál fogva a gyereket, aki kacagva rugdosódik. - Az anyád úr istenit, többet ilyet ne csinálj! - kiáltja el magát, végül elkomolyodik. Oda megyek hozzájuk.

- Gyere baba. Adok enni, majd alszunk egyet, jó? - nevetve jön át hozzám, YoonGi pedig megszeppenve áll egy helyben. - Gyere te is, apa! - mondom, mosolyogva, mire ő felkapja a fejét és értetlenül jön utánam. Mindeközben azon jár az eszem, hogy YoonGi hogyan fogja ezt az egészet viselni. Egyik gondolatot követi a másik, totális káosz uralkodik elmémen végül pedig azon kapom magam hogy azt mondogatom a fejemben:

Csak nehogy bajod essen!

x.X.x

   - Fiam! - jön közelebb apa, széttárt karokkal a nagy előtérben, büszkén, békésen sétálva. Épp úgy, mint, mikor valami a családnak még nagyobb dicsőséget okozó dologgal például egy Ázsia bajnokság első helyezettjének járó kupával a hónom alatt térek vissza.

- Apa. - egyhangúságom lefagyasztja azt a fancsali vigyort arcáról, mellém áll, és még a khaki színű öltöny kabátomon keresztül is érzem, hogy valami keményet nyom oldalamhoz.

- Menj. - mondja.

- Igen is. 

Nem tetszik ez az egész nekem! Nagyon nem!
   Egyenesen a saját irodájába vezet, amibe belépve lefagyok. Apa stílusa még mindig erőteljesen jelen van a szobában. Sötét színű bútorok, világos krém színű fal, és a nagy ablak előtti függöny. Mindebbe az idilli képbe csak néhány tényező piszkít bele. A jobboldalon vérben fekvő mesterem és a teremben jelenlévő többi számomra ismeretlen, sötét ruhába öltözött alak. De, ami a legjobban nyugtalanít azaz, hogy anya jelen van, de a nővérem nincs.

- RiOn hol van? 

- Inkább magad miatt aggódj. - szólal meg egy hang, ami számomra ismeretlen. Ekkor apának a nagy fekete bőr igazgatói széke megfordul és egy komoly tekintetű, kicsi szemű és csillogó fekete hajú férfi néz rám ölében összekulcsolt kézzel. - Üdvözöllek! - mosolyogva feláll odajön hozzám, meghajol majd kezet nyújt. - Zico vagyok.

- HoSeok. Mit csinált a mesteremmel? - kérdezem. Gyanakvóan nézek végig rajta, majd a mester felé fordítom tekintetem, aki eszméletlenül fekszik.

- Csupán megtanítottam, hogyan kell az erősebbet tisztelni.

- Ugyan ki itt az erősebb?

- Nézz körül! - széttárt karokkal felkacag. - Itt mindenki erősebb nála, és nálad is. 

- Mit akarnak? 

- Téged! Anyád nekünk szánt.

- Hah?

- Nem mondtátok el neki? - kérdőn fordul apám felé. - Nagy hiba. - hangszínének nyugodtsága felidegesít. Fejével biccent egyet, majd apám felordít, és a földre rogy. Erőt veszek magamon és rezzenéstelenül nézem, hogy mi folyik körülöttem.

Mit kellene csinálnom? Gondolkodj, HoSeok!

   - Nos, akkor kénytelen leszek én elmondani. - hátat fordít nekem, és ide-oda imbolyogva, zsebre dugott kézzel, enyhe szórakozott hangulattal mesél. - Tömören annyi, hogy a miénk vagy. Itt a szerződés. RiOn születése után, édesanyád meddő lett. Egyik petefészkét el kellett távolítani. Nagy sajnálatunkra... Apád nagyon csalódott volt, hogy lánya született, ezért felkereste a nagyfőnököt, aki segített neki. Ja igen, akkoriban nem volt ilyen jó módotok. - körbemutat a szobában. - Mi adtunk neki pénzt, hogy azt a drága beavatkozást elvégezzék apád spermájával, hogy te most itt lehess. A feltételünk az az volt, hogy tizenkilencedik születésnapod után elmondja, hogy a mi tulajdonunkat képzed, vagyis, jogunk van feletted. Ez amolyan szerződés. Tudod, mint mikor TV-t veszel, vagy amikor munkába állsz. Magyarán, csak egy tárgy vagy. - mondja.

- Feltétel volt, hogy szigorúan neveljenek. Tanulj harc művészetet, és hogy adják át neked azt a fegyelmet, amit a mi cégünk megkövetel.

- Hogy legyek olyan, flúgos mint maga? - felém rohan, mögötte csak lebeg fekete öltönye.

- Nem vagyok flúgos. - ragad meg galléromnál fogva. - Csak elkötelezett.

- Szerintem inkább flúgos. - ököllel gyomorszájon üt, amit erősebbnek érzek, mint amit elbírok. Térdre rogyok. - Miből gondolod, hogy csatlakozni fogok? 

Van egy tervem.

- Ez a sorsod. Az, hogy velünk együtt pusztíts.

- Én nem fogok pusztítani. - mondom, mire ő közelebb hajol.

- Dehogy is nem, vagy elveszem azt ami neked a legfontosabb.

- Nem tudja azt, hogy nekem fontos. - összeszűkült szemekkel nézek rá.

- Dehogy is, jól tudom én azt... család, hum... nem hiszem, hogy fontos, maximum a nővéred. A mestered, már annál fontosabb. Igaz? 

Mintha gyomron rúgtak volna. 

- Vagy inkább a kis barátnőd? Szép kis csitri, el lehetne adni, vagy mi több kurvát is lehetne csinálni belőle.

- Őt hagyd ki ebből! Neked ÉN kellek!

- Jól látod, de várjunk csak, mi is a neve... hum... -  mondta félbemaradt, mert az ajtó kicsapódott és a mögöttem beiramló emberek hangos dobogásának váratlan hatását kihasználva, forgó rúgással lábáról letaszítom Zicot, aki a földre esik, miközben én felállok. 

    Gyorsan felmérem a terepet. Nekem csak a mester kell, a többi nem érdekes. Megindulok felé, de többen utamat állják, van aki fegyverrel, és van aki csak teljes testtel, harcra készen áll meg. 

- Lőj! - hallom, meg az utasítást, mire a földre kuporodok, és fejemet kezemmel védem, mint ahogy azt egy földrengés esetén kell tenni. Az előttem állók közül a fegyveresek holtan esnek össze, míg a többiek felém közelednek és rúgásra készülnek. Ekkor ketten mellém állnak. 

   Az egyik, aki jobb oldalamon áll, vékony és fekete ruhában áll, és harcol, olyan mint NamJoon. Felállok és segítek nekik, de még többen jönnek be a szobába. Nem tudom, hogy ki van velem, de az biztos, hogy nekem és a mesternek túl kell élnünk ezt a helyzetet. 

   Rés támad az előttem álló emberek között én pedig egyből át török rajta. Ekkor Zico elém ugrik és vérben forgó szemekkel támadni kezd. Többször jobb ököllel próbál megütni, de van amikor lábbal és jól kidolgozott forgó rúgásokkal próbál leteríteni.

- Zelo, segíts! - kiálltja el magát, és már ketten jönnek rám. Az a srác, aki most csatlakozott hozzánk, nagyon fiatal, azon gondolkozok, két ütés között, hogy őt is olyan szerződés miatt tartják-e itt, mint engem, vagy pedig simán, önszántából csatlakozott.

De ki az, aki önszántából akar embereknek fájdalmat okozni?

   Elöl és hátul is támadnak, végül elvesztem a fonalat, és Zelo arcon míg Zico gyomron talál egy jól beidőzített kereszt rúgással. Hátra repülök és fejemet a padlóba ütöm. Érzem, ahogyan agyam a koponyámhoz csapódik, és levesztem minden... erőmet...

   Feleszmélek.... ismét hallom hogy valaki azt kiáltsa lőj! Megpróbálok felülni, de vissza ránt a fejem. 

- Ne, mozogj, mindjárt vége. - ugyan az a fekete ruhás alak van mellettem, aki múltkor segített, de még mindig harcolnak. Ő nem NamJoon. NamJoon nem így beszél, és nem ilyen magas a hangja. A főnök hangja mélyebb és karakánabb. Ismerős... hang...  - Vigyázz! - kiálltja fölém emelkedik és egy guggolásból kiindított álló rúgást hajt végre, lába pedig Zico gyomrában ér véget. A férfi rábukik az őt megrúgónak kinyújtott kezére, egymás között motyognak valamit, majd az aki megmentett elővesz egy fegyvert és meglövi többször Zicot. Kezét leengedve, csapódik be mellém fél holtan. Az érkezéskor vér hagyja el száját. Néhány csepp arcomon landol. 

- Áru...ló!

- Dögölj meg! - hallom azt a hangot, ami a fekete ruháshoz tartozik. Újabb dörrenés, és Zico fejébe golyó repül.

x.X.x

   - Jól van emberek. Adom ki a parancsot! A mestert vigyétek kórházba, szituáció a megszokott. Sikátorban találtátok és megijedtetek, hogy valami komolyabb baja esett bla... bla... bla... LeeJoon, te vidd HoSeokot a kocsiba, úgy látom a szemöldöke kicsattant, vigyázz vele, hogy össze ne vérezzen valamit. Nincs szükségem egy felesleges gondra. Zelo, te tüntesd el Zico testét, égesd el vagy dobd a Han- folyóba! Tudod mit, nem érdekel! Csak had ne lássam a mocskos képét. Fiúk, akiket meg lelőttek... remélem tudjátok mi a dolgotok!

- Elnézést. - szólít meg Zelo. - Nekem most haza kellene mennem.

- Mi van? Kis haver nem az iskolában vagy, hogy haza menj csak úgy óra kellős közepén! Majd ha elintézted a mestered holttestét majd csak akkor. - vállon ütöm.

- De nekem holnap munkám lesz! Tudja a Star of the Season. - mondja.

- Vagy úgy, szóval téged bízott meg a feladattal! - ledöbbenek - Akkor pont nem jókor ölettem meg szegény fiút. Na mindegy. Áldozatokkal minden háború jár. Ügyes leszel fiam! - kacsintok rá. Pupillája össze szűkül. Remek, rajta is hatásos. - Holnap ne okozz csalódást apádnak! - mondom.

- Sohasem tennék ilyet... apa. - rákacsintok és elindul a fiú dolgára.

- Főnök? - láp hozzám LeeJoon. - HoSeokot beraktam a csomag tartóba, következő lépés? 

- Te marha! - ütöm gyomorszájon -  Arra nem gondoltál, hogy mi lesz ha felébred? Azonnal fektesd be a hátsó ülésre, hamarosan megyek én is. Utána megyünk a villába.

- Értettem főnök. 

   A villa alaksora sokszor szolgált már kínzó teremként, vagy csak simán kiképző terepként. Most egészen barátias itt a légkör, hiszen egy egyszemélyes ágyon és a hozzá tartozó szívmonitoron, az agyi hullámokat mérő gépen és egy két csokor virágon kívül, más nem igen van a szobában. Ezen kívül úgy rendezettem be ezt a helyet, hogy ha ne talán tán kedves látogatónk HoSeok felébredne, akkor egy kórházi közegben ébredjen fel. HyoNi drágám is nővér ruhát vett fel. Meg kell, hogy mondjam nagyon kívánatos kis nővérke lett belőle. 

- A gépekre rá van kapcsolva? - érdeklődök LeeJoontól. 

- Igen, jelei is jók. 

- Mikor kezdhetem?

- Akár most is, főnök. - bólintok és bemegyek. HyoNi is velem tart szemtelenül rövid nővér ruhájában.

   Leülök HoSeok ágya melletti székre és egyből elkezdem. Először latin szavakat skandálok neki, minek hatására nő az agyi aktivitás. Átváltok a szokásos angolra, később a kínaira legvégül pedig koreaira. Egyre csak nő az agyi aktivitás, végül pedig kinyitja a szemét, én pedig fölé hajolok.

- Jó reggelt HoSeok. Az én nevem LuHan, már találkoztunk egyszer a Nagy Ázsia Játékok utáni bulin. Remélem jól kipihented magad, és kiheverted a velem való eszmecserét. Nagyon ígéretes tehetségnek bizonyulsz. Már kis korod óta rajtad tartom a szemem. Kérlek, ne utasítsd el a segítségemet. Csak nézz mélyen a szemembe. - látom hogy figyel rám, és látom ahogy a szemembe néz. De nincs tudatánál. - Te egy roboro vagy. Én pedig a te magisztered. Azt teszi a jó roboro, amit a magisztere mond. A te feladatod az, hogy...

x.X.x

    Este kilenc óra is elmúlt már, de még HoSeok még mindig nem érkezett haza. Lassan kikoptatom nappalimban YoonShik játszó szőnyegét.

- Hé Állj le, mert elszédülök! YoonShik pedig nem tud aludni miattad, minden harmadik lépésedre felkel, úgy trappolsz. - közli velem YoonGi.

- Bocsánat. - leülök az egyik fotelba, majd JungKookra nézek. - Hogy vagy?

- Köszönöm jól. És ön?

- Én is, köszönöm. De kérlek ne használj ennyire tisztelet tudó formát. Szerintem mrá tekinthetjük egymást barátnak. - felelem.

- Rendben van, kisasszony... vagyis... MinMi...

- Sokkal jobb. 

   Telnek múlnak a szótlan percek JoongKook a kanapén elaludt, míg YoonGi a picit fogva szenderült mélyebb vizekre. Én is a kimerültség határán vagyok, amikor hangos, el nem álló dudaszóra leszek figyelmes. Felpattanok ijedtemben és egyből az ajtó felé indulok meg. A kis kémlelő gömböcskén egy autót veszek észre, ami a virágos kertem kellős közepén áll, és reflektora a házat világítja. 

    Óvatosan kinézek az ajtón, majd nagyobb bátorságot véve kimerészkedek az éjszaka sötétjébe. Ahogy egyre jobban közeledek az autó felé, úgy válik egyre ismerősebbé az autónak néhány vonása. A visszapillantó tükör ezüstös alja, a lámpa húzott teteje.

HoSeok!

   Sietve indulok meg az autó irányába, majd mikor a vezető felőli részhez érek gyorsan számhoz kapom kezemet. HoSeok a kormányra dőlve nyomja folyamatosan a dudát, eszméletlenül. 

- Mi történt? - lép mellém JungKook.

- Gyere szedjük ki az autóból! - mondom. Kinyitjuk az ajtót és háta döntjük HoSeokot. Most hogy leállt a folyamatos dudálás, kicsit nyugodtabban vesszük mind ketten a levegőt. Átnyúlok HoSeok háta mögött és nehezen kiráncigálom a virágokon keresztül a beton placcra.

- Segíts. - mondom JungKooknak, aki készségesen vállára veszi HoSeokot és megindul vele a ház felé.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen erős. 

   Könnyedén megy fel vele az emeletre ahol a vendég szobának az ágyára löki, de HoSeok meg sem moccan. Én kicsit oldalra húzom, majd pedig betakargatom. 

- Egy pohár vizet hozzál már fel, kérlek. 

- Hozom. 

Az ágy szélére ülök és onnan nézem, ahogy alszik. Homlokára teszem kezemet, de szerencsére nincs láza. Szemöldöke kivan csattanva elég rendesen, lehet hogy össze kellene ölteni, de ahogy látom már ki van tisztítva. Valaki kitisztította. Kezem lecsúszik arcélén ő pedig még jobban belehajtja fejét tenyerembe. Arca enyhén szúrós a borosta miatt, de jelen esetben ez is jó érzéssel tölt el. Kihúzom kezem, mikor lépteket hallok meg a folyosóról, YoonGi lép be.

- Hogy van? JungKook mondta, hogy mi történt.

- Jó mélyen aludhattál, ha nem keltél fel a duda szóra. 

- Nem tudtam valami jól aludni mostanában. - mondja. - Túl éli. Ez csak egy kis horzsolása van. De hogy van-e más komolyabb baja, azt nem tudom. Majd csak akkor lehetünk ebben biztosak ha felkelt. 

- Értem. Gondolom, akkor itt maradsz mellette, nem? - kérdezi YoonGi.

- Nem szándékoztam. - vallom be az igazat, de még ilyen gondolat sem ugrott még be.
- Figyelj szerintem maradj itt. Fej sérülése van, lehet nem súlyos, de lehet hogy mégis az. Lehet beütötte a fejét, sohasem lehet tudni. Majd én meg JungKook vigyázunk a házra és YoonShikre, te csak maradj itt és vigyázz rá.

- De én nem...

- Vedd úgy, hogy ez parancs!

- Utálom, hogy te vagy a második a rangsorban NamJoon után...

- Tudom! - kacsint egyet - Jó éjt. 

- Neked is. - vissza nézek HoSeokra, és észre veszem, hogy szaggatottan veszi a levegőt, és egy kicsit meleg is a feje. Kiszaladok vizes ruháért, amit vissza érve a homlokára helyezek. Talán igaza van YoonGinek, de talán nem. Az biztos, hogy ha akarok, ha nem felsőbb utasítások miatt most már kutya kötelességem itt maradni.